A harangvirág tündérei

Ismeritek a harangvirág tündéreiről szóló mesét? Nem? Akkor jól figyeljetek, nekem

is nagyapám mesélte.

Történt egyszer, mikor emberek még nem éltek ezeken a tájakon, hogy a csodálatos szépségű

harangvirágok tündérei közül ketten egymásba szerettek. Hogyan, ti nem tudjátok milyen

volt akkoriban a tündérek élete? A Réz erdő és Ezüst pagony közötti réten harangvirágok

nyíltak, egyik oldalon csupa lila, szemközt csak sárga virágok, míg az erdő szélén fehér színű

harangvirágok nőttek. Minden száron sok kis virág integetett, s minden virágnak megvolt

a maga tündére. Egész tündérnemzetségek lakták a rétet, lilát a lila szín tündérek, sárgát a

sárgák és fehér volt a fehér tündérek ruhácskája. Napnyugtakor ébredeztek ők, a színpompás

tündérseregek, és meghúzták kis harangjaikat a jóságos Holdanyácska tiszteletére, mikor

az előbújt felhő fátylaiból. Az erdő és a rét rendjére a Hét Rőf Szakállú Öreg ügyelt, mikor

fújjon Szél Úrfi, hány csepp könnyet ejtsen Felhő Kisasszony, ha szomorú és meddig érjen

a szivárvány hídja, ha a Nap jókedvében elkacagja magát. Az Öreg szabta meg, hogy fehér

színű tündér csak fehéret szerethet, nem keveredhetnek a színeik, mert ez már így volt azóta,

mióta az első tündér csapat leköltözött a csillagokról.

Történt egyszer aztán, hogy a kelő Holdanyácska ezüstös fényében egymásra csodálkozott két

tündér. Éppen fátylas táncát gyakorolta egy csipkebokor mellett a lila nemzetség legfiatalabb

tündére, mikor kicsiny pókháló fátylát megakasztotta egy huncut tüske. Vergődött,

siránkozott a csöpp tündérlány, de senki nem halotta a sírását. Egy szemfüles Katica, a

Hétpettyes nemzetségből éppen a bokor alatt fényesítgette szárnyain a pöttyöket, ő kiáltott a

tündérek felé segítséget kérve. Mert tudjátok, hogy van ez, tündérnek csak tündér segíthet.

Elég az hozzá, hogy a fehér tündérfiúk legdaliásabbja éppen időben érkezett, és

megnevettetve a csipkebokor huncut tüskéjét, kiszabadította a lila tündérkisasszonyt. Sokáig

táncoltak és kergetőztek a réten, aztán mire az aranymálinkó a hajnalt köszöntötte, minden

tündér álmosan kereste a saját virágját, de jaj, a lila tündérlány nem követhette szerelmesét

annak fehér virágotthonába. Másnap alig várták, hogy Nap apóka nyugovóra térjen és ők újra

találkozzanak. Egymást szépen kézen fogva, illedelmesen járultak a Hét Rőf Szakállú Öreg

elé, de az nem teljesítette kérésüket. Hogyisne, azért van a rend, hogy azt minden erdő-

mezőlakó betartsa. Keservesen sírt a kis tündérlány, csupa harmat lett hajnalra a rét, és bár

összefogott értük a mező népe, senki nem tudott írt a bajukra. A kotnyeles Katicának,

tudjátok, a Hétpettyes nemzetségből, támadt egy ötlete és tanácsot kért barátjától, a legifjabb

Holdsugártól. Ő, mint Holdanyácska legkisebb gyermeke, azt tanácsolta, telihold idején

vigyenek anyjának egy szép ajándékot, hátha megesik a szíve a szerelemeseken. Igen ám, de

mi legyen ez az ajándék? Aranyos futrinka összedugta fejét Katicával és kitalálták. Kérjétek

meg erdő-mező szorgalmas takácsait, a pókokat, szőjenek-fonjanak ezüst fátylat

Holdanyácskának, annak biztosan örülne. Így is lett. Pók apó vezetésével elkészült a sál, és

eljött az este, mikor Szél úrfi segítségével felrepítették az ég mélykék bársonyára. Gyönyörű

lett a fátyol, szeme-szája elállt a csodálkozástól mindenkinek, aki csak megpillantotta, és úgy

megtetszett a csillagoknak is, hogy sűrűn beszórták csillagporral. Mostantól engedélyezem,

hogy a különböző színű harangvirágok tündérei egybekeljenek, szólt az ajándéktól

meghatódva Holdanyácska. Nosza, még akkor éjjel megtartották a tündér lagzit a réten.

Tizenkét válogatott tücsök húzta a talpalávalót s a kis Katica is rongyosra táncolta a cipőit.

Azóta virulnak mindenfelé szebbnél szebb színes harangvirágok boldog tündérekkel és azóta

díszíti az éjszakai eget Holdanyácska díszes csillagfátyla.