Kvalitásait tekintve, már ami a testieket illeti, Puszi úr
nem volt kifejezetten adoniszi termet, kis pocakját, őszülő fejét, egész zömök
testi valóját nem kísérték sóvár női tekintetek. Álmatlan éjszakákat sem okozott
halk, nyugodt orgánuma, egészében véve nem az a férfi volt, aki megjelenve egy
társaságban izgalmat keltene rámenős, női csukák körében. És mégis, egyszer
megtörtént, hogy Puszi urat meglátván, lángra lobbant egy szív egy nem is
akármilyen női kebelben.
A kitelepítések zavaros időszakában, mikor Puszi úr is
megjárta az ebesi poklokat két kis neveltjével, Julcsikával és Karcsikával, a
teremtő és a párt irgalmából a kocsmáros visszahelyeztetett az Aranysárkány
pultja mögé. Látszólag folyt tovább az élet, az emberek dolgoztak, munka után
megittak egy felest és ették a Nénnyuka főztjét, tökfőzeléket fasírozottal,
elnézték a favonattal játszadozó Karcsikát meg a babáját fésülgető Julcsikát a
söntés mellett, lesték a szemük sarkából az ajtót, és azt érezték, az élet nem
egyéb, mint tömény félelem, ami a rettegésig fokozódik, ha valakiért megjelenik
a fekete autó.
Ebbe a szürke, félelemtől fakó világba robbant be egy szép
napon, eleven fénycsóvaként Schmitz Jozefin, a háború előtti zenei világ fénylő
csillaga. Finike kisasszony, az európai operaházak koronázatlan királynője, a
háború alatt példás helytállásával több üldözött család életét mentette meg,
mikor budai villájának kertészlakába és borospincéjébe bújtatta őket. Volt
közöttük orvos, dr. Neumann, a nőorvos, Szüsz Ármin, aki szőnyegekkel
kereskedett, még egy rabbi is, a családjával. Bátorságában odáig ment, hogy az
egész német tisztikar tiszteletére vacsorát adott, míg a bort a bújtatott rabbi
felesége szolgálta fel nekik. Nevetve, bátran élt, Schmitz Jozefin, fityiszt
mutatva a világnak, ezért érte váratlanul a háború utáni helyzet, amikor is egy
tollvonással megfosztva családi ingatlanjától, két bőrönddel és a macskájával
az utcán találta magát.
Régi pártfogoltjai
közül csak Szüsz úr, a kereskedő volt elérhető, aki újonnan kiutalt kis
villában lakott családjával Finike kisasszony régi utcájában. Szűcs elvtárs sajnos
nem ért rá egykori jótevőjével foglalkozni, fontos tisztséget töltött be a
helyi pártirodán és igazán senki nem várhatta el tőle, hogy kompromittálja
magát, egy osztályidegen csepűrágóval. Új szelek fújdogáltak Thália világában, Finike
kisasszonyt német származása miatt sehol nem alkalmazták, kis hónapos szobában
húzta meg magát és énekórákat adott kispénzű diákoknak. Dús, paradicsom vörös
fürtjei csak kicsit vesztettek színükből, majd két méteres delnői alakja alig
soványodott, s mikor reggelente Wagnert énekelt, beleremegtek az ablakok. Mert
Wagner volt Finike kisasszony szívszerelme, a Mester. Beszélték, hogy azért él
vállalt szüzességben, mert nem talált kerek e világon különbet választottjánál.
Egyszer még bekopogott Finike kisasszony a Szűcs elvtárs
villája ajtaján, pontosabban úgy megverte a kaput, hogy leugrott a faragott
dísz a szemöldökfáról. Egy nagyon kedves és jó torkú tanítványáért járt volna
közbe, hogy vennék fel a konzervatóriumba, mert ritka tehetséges a kislány.
Ekkor Szűcs elvtárs rikácsolva megjelent a teraszon, és kikérte magának, hogy
mindenféle jött- ment, államellenes elemek zavarják a dolgozók nyugalmát, és
közölte a kisasszonnyal, ha nem hagyja abba a zaklatást, kénytelen lesz
intézkedéseket foganatosítani.
Zaklatás, csillant fel Finike kisasszony szeme, és azon túl
reggelente, alig pirkadt, Wagneri dallamokra ébredt a Szűcs elvtárs háza népe,
mi több, az egész utca.
Szűcs elvtárs betartotta a szavát, egy hét ingyen koncert
után, egy hajnalban megjelent a fekete autó és Finike kisasszony a Hortobágyon
találta magát a macskájával egyetemben.
Hősi idők voltak, kulákok, léha arisztokraták és megbízhatatlan
művészek dolgoztak a rizsföldeken, és Finike kisasszony kitűnt közülük
rendkívüli testi erejével és töretlen optimizmusával. Az akkoriban majd ötven
éves kisasszonnyal egyszer szemtelenkedett a helyi rendőr, azt úgy vágta szájba
puszta kézzel, hogy zsebbe vitte haza a fogait. Igaz, hogy utána kenyéren és
vízen lehúzott két hetet egy ablaktalan kis házban, ám mint minden reggel, ott
is Wagnerrel kezdte a napot, szállt diadalmasan Izolda áriája, a rizsföldek
felett.
Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer. Pecsétes
papír érkezett felsőbb helyekről és a kitelepítettek hazamehettek. Isten tudja,
Finike kisasszony hogyan keveredett az Aranysárkányba, de egy szép napon
megjelent, teljes egy méter nyolcvanöt centis magasságában, rőt haja
hullámzott, macskája ernyedten lógott a nyakában, két bőröndjét levágta és
harsány hangon megkérdezte, szeretik itt maguk Wagnert?
Puszi úr, ki makulátlan kötényében a poharakat törölgette,
tétován nézett körbe az ivó közönségén, a sarokban ketten fröccsöztek, Lesi
sógor meg Szeredi bácsi tátott szájjal nézte a kisasszonyt. Nénnyuka némán állt
a konyhaajtóban, mint egy jelenés, aztán a kocsmáros csendesen megszólalt,
hogyne szeretnénk, olyan jó kenyeret, mint Vágner úr, senki nem süt a
környéken. Ismeri is, kérdezte pirosra gyúlt arccal Schmitz Jozefin Puszi urat,
és kedvtelve méregette zömök kis alakját. Hogyne, minden reggel vele kezdem a
napot, lehelte Puszi úr, és nem is hazudott, mert elsőnek Vágner úr pékségéből
jött meg a pékáru.
Ez egy rendes hely, maradok, nézett sokatmondó pillantással
Puszi úr szemébe a kisasszony és kigombolta kabátján a gombokat.
Két aprócska, ám minden kényelemmel ellátott szoba volt az
emeleti traktusban, szerény fizetségért, besegítős házimunkáért, itt húzta meg
magát Schmitz Jozefin meg a macskája.
Takarításban, a söröshordók meg a boros rekeszek
emelgetésében nem volt párja, ám ami miatt igazán a szívükbe zárták az emberek,
az a rádiója volt. Minden este hallgatta a tiltott adót, ám kimerítően
beszámolni a friss hírekről nem tudott, sosem lehetett tudni, mikor téved rosszakaratú
ember az ivóba. Ám Finike kisasszonynak erre is volt ötlete. A reggeli
nyitásnál kiállt az ajtóba, és a jól bevált Sprechensang módszerrel
beleénekelte a legfrissebb híreket a városka álmos csöndjébe. A Mester
zenéjére. Természetesen.
Imádták, s mikor egy esztendő múlva megkérte Puszi úr kezét,
állva tapsoltak a népek az ivóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése