A meggyfapálcás detektív

Ha a hídról végig nézett a városon, mindig elszorult a torka. Háta mögött úgy ragyogott a színház a kis téren, mint pihegő nagyasszony megannyi díszes párna között. Körben az Emke, a Pannónia, az Elite kávéházak örökkön kávé illatban fürdő, víg zsivajos tündérvilága, a virágos stukkók bókolása, szépasszonyok buja kacaja, szemeik gyémánt ékszereikkel vetekedő villanása, amint hosszú szipkáikból kábító füstöt fújnak. Újság lapjainak surrogása, és Feri úr, a főpincér mosolya, amint frissre cseréli a zsemléket a kis fonott kosárban. És szemközt a boltok, a hangyaként sürgő kereskedők birodalma, ahol csíkos napvédők árnyékában kifutófiúk ásítoznak, és ajtófélfának dőlve várják, hogy felszáradjon a vizesnyolcas a porban. Új áru érkezett, és jaj, ha a gazda lazsáláson kapja őket. De olyan jó így bambulni a Körös felöl fújó szélben, amely felkavarja a port és a lócitrom szagát, elvegyítve a hársak illatával. Ismerős konflisok csattognak a kockaköveken és rikkancsok árulják a Nagyváradot. Amott szemben, a Körös másik partjáról ide köszönt a Szent László templom tornya, jobbján méltóságteljesen terpeszkedett a városháza turul őrizte, velencei módit mintázó szép épülete.

Az én városom, simogatta végig tekintetével az épületek sziluettjét Kelemen András detektív, majd belépett az Arany Sas étterembe és átnyújtotta felöltőjét az elébe siető pincérnek.

- Mi újság, Janikám? Megjöttek már a többiek?

- Parancsoljon, méltóságod, szabadna a botját is – nyúlt az ezüst fogantyús meggyfa bot után a pincér, de Kelemen detektív mosolyogva lépett hátra.

- A botomat, azt nem. Tudod, hányszor mentette meg az életemet? Igaz, ahogy nekem a botforgatás tudományát ott Székelyhídon megtanította az öreg Szalacsi, annak párja nincsen. Fiatal korában még farkast is ölt vele, úgy beszélték. Én csak emberfarkasok ellen forgatom, de remélem, ölni mégsem kényszerülök vele – nézegette kedvtelve meggyfapálcáját a detektív.

- Olvastam az újságban, hogy múlt héten három szökött katonát is leszerelni méltóztatott az Úri utcában.

- Mit tehettem volna, éppen egy öreg özvegyasszony kapuját feszegették, mikor megcsíptem őket. Két suhintás, és már nem voltak olyan nagy legények. Háború ide vagy oda, rendnek kell lenni, erre esküdtem fel lassan már harminc esztendeje – mondta gallérját igazgatva a földig érő, díszes tükörben. – Ez az életem, Janikám, hogy szolgálom a városom rendjét.

- Talán megint kitünteti a főkapitány úr, mint négy esztendeje.

- Az más volt. Ott a bankot akarták kirámolni a gazfickók – igazította kézelője gombját és nézte mosolyogva a hajlott hátú pincért.

- De a váradiak meggyfapálcás detektívje résen volt és leleplezte a bandát, éppen a betörés közepette. Gerő Ármin főkapitány úr kitüntetése nem volt véletlen – hajtott fejet Jani úr, a pincér és megnyitotta a különterem ajtaját.

- A szokott helyen leszünk, ugye Janikám – kérdezte a detektív, majd választ sem várva belépett az ajtón.

 Odabenn csendes beszélgetés zaja keveredett pohárcsörgéssel, majd elkezdődött a „Balkéz” asztaltársaság rendes havi összejövetele. A századforduló éveiben határozták el segítő szándékú váradi polgárok, hogy társaságba tömörülve próbálják felkarolni elesett polgártársaikat. Kit szerény pénzösszeggel, kit ügyvédi tanáccsal vagy akár jó szóval támogattak. Kelemen András detektív érző szíve és nem utolsó sorban kapcsolatai révén jelentős munkát végzett az egyesületen belül, nemkülönben élete párja, Bende Erzsébet asszony, ki szintén Székelyhídon született. Ezért senki számára nem jelentett meglepetést, mikor az 1902-es esztendőben a „Balkéz” asztaltársaság egyhangú, titkos szavazással díszelnökévé választotta Kelemen András detektívet s erről az eseményről megemlékezendő, díszesen festett emlékpoharat ajándékozott neki. Aztán a háború kitörése utáni nehéz időszakban sajnálatos módon oly mértékben megszaporodtak az asztaltársaság feladatai, hogy tagjai megfeszített erővel dolgoztak az özvegyek, árvák és a háborús sebekkel hazaérkezők megsegítésén, élükön Kelemen Andrással. 

- Uraim – emelkedett szólásra Ertler Mór doktor, a társaság alelnöke – ma egy rendkívül megrendítő eset jutott tudomásomra. Egy palotai illetőségű kis cseléd, ki alig fél esztendeje szolgált városunk egy igen tiszteletreméltó családjánál, nos, ez a szerencsétlen gyermek szerelembe esett egy bakával. S ahogy ez már történni szokott, viselős lett. A baka, megijedve a felelősségtől, a hír hallatán elmenekült a lánytól, otthagyva annak kis cselédszobájában bajonétját. Tartva az esetleges felelősségre vonástól hiányos felszerelése miatt, ám félve a lány reakciójától, ha újra feltűnik, falubeli katonatársát kérte meg, menne vissza, kopogna be a lányhoz és kérné el bajonétját. Az jó szívvel megtette, amire kérték, ám nem számított az elhagyott szerető bosszújára, aki, mikor meghallotta a kopogást, azt hívén, hogy gyermeke apja tért vissza, egy csupor zsíros szódát öntött a katonatárs arcába, ki ettől rövid időn belül elvesztette mindkét szeme világát.

- Szörnyűség, tragédia – zúgtak az urak, míg Kelemen András egy papírra jegyezgetett.

- S mi történt a kis cseléddel – nézett fel közben a társaság titkára a jegyzőkönyvből.

- A gyermek jelenleg letartóztatva a közkórházban fekszik, ideglázban. Magam vettem fel az osztályra.

- Javaslom dr. Ignácz Salamon tagunk ügyvédi segítségnyújtását valamint jótékonysági gyűjtést szervezni a hamarosan megszületendő kisded számára – emelkedett szólásra az elnök, majd szavazásra kérte fel a jelenlevőket. A gyűlés folytatódott. Sok volt még a tennivaló.

- Kellemes az este, ahhoz képest, hogy szeptember végét írjuk - hajtotta fel gallérját Kelemen András. Isten áldjon, Janikám, majd jelentkezem- köszönt el a pincértől és kilépett a váradi estébe. Szerette a város esti arcát. A gázlámpák szelíd fénye fátylat vont a kis utcákra, macskák surrantak a kapualjakban, egy-egy késői járókelő léptei koppantak. Elgondolkodva ballagott át a hídon, majd megállt, nézve a Körös szelíd ezüstjén mint bújócskázik a hold fénye. Kisfiára gondolt, vajon minek örülne a kis Károly közelgő születésnapján, talán megveszi neki az ólomkatonákat meg az ágyút, amit a múltkor úgy nézett a Hegedűs-féle kirakatban. Na, majd ahogy futja, dörmögött magában félhangon, mikor a Bemer-tér felől részeg gajdolást hallott. Még időben ért oda, ahhoz, hogy lássa, amint egy bizonytalanul dülöngélő alak az Elite kávéház ajtaját rugdossa, majd nadrágját megoldva, levizeli azt.

- Megkérem, uram, hogy igazolja magát – lépett a katonaruhás alakhoz határozott léptekkel a detektív, majd megragadta a karját, hogy részeg imbolygását megfékezze.

- Dévald Fülöp segédjegyző, jelenleg szökött katona – hadarta az kásás hangon és megragadva bajonétját, Kelemen András felé döfött. Ő fürge mozdulattal engedte el támadója karját és hátra lépett. Meggyfapálcája gyakorlott ütéssel lendült és eltalálta a katonaszökevény kézfejét, majd megbotolva a járdakő szegélyben, egyensúlyát vesztve, hátratántorodott. Részeg bődüléssel és nem várt fürgeséggel lendítette bajonétját Dévald Fülöp és szúrt.

A földön fekvő Kelemen András meggyfa botján lecsúszott az első szúrás, és ő próbált lábra állni, ám nem maradt ideje. A bajonét vasa hidegen hasított a mellkasába, fájdalmat nem érzett, csak tompa ütést. Valami meleg buggyant ki a szája sarkán, mikor kiáltani akart, ám ekkor újra lecsapott a bajonét. Négyszer járta át testét a vas, s utoljára már nem is érezte. A holdat nézte, ott a fenn az égen, ahogy áttáncol a felhők fátylán és fennakad a templom tornyának cikornyás keresztjén.