Nagypapa, régi nyári délutánokon sokszor viszi a gyümölcsösbe. Szelíden hajlik a domb a város fölé, öreg barackfák nyújtóztatják görcsös karjaikat egymás felé, és lenn, vigyázó templomtornyok merengnek az égre. Bogarakat, lepkéket mutat ilyenkor Papó, bodobácsokat, melyek kéreg alá fészkelték be magukat és kimászva onnan lomhán elfekszenek a napon, aranyos futrinkát, amint eső után szárogatja fémes szárnyait. Hernyók és kukacok is laknak a gyümölcsösben, ezeket együtt irtják Papóval. Nincs kegyelem a kártevőknek, emeli görcsös ujját Papó és összeráncolja bozontos, fehér szemöldökét. Amint megjelennek a hernyófészkek kis, tapadós csomói, öregapja lefűrészeli az ágvégeket, amiket aztán összegyűjt és eléget. Szereti nézni, amint a láng elemészti a kis szőrös testeket. Néha a lepkék sem menekülnek. Parányi szárnyuk fellobban, mint apró égő repülő, majd kerengve hullnak alá a tűzbe. Pattognak és sercegnek a hernyók, vonaglásuk néma haláltáncra emlékeztet. Ilyenkor elhomályosodik a látása, feldobog a szíve és neve-nincs jóérzés szorongatja a torkát. Hosszan elréved a halálba merevedett kukacok látványán, szívesen piszkálja a kihűlt hamuban apró szenes golyóvá égett testüket. Mindig védd a gyengét, tanítja Papó, mikor kis rigó fiókát találnak és otthon nevelgetve, minden reggel friss kukacokkal kínálják kalitkájában. Ő különös izgalommal nyiszitolja kettőbe-háromba a kövér gilisztákat, amiket a kövek alól piszkál ki a madárnak. Néma kínjukat tárgyilagos figyelemmel követi, s ha úgy érzi, eleget szenvedtek, cipője talpával egyszerűen elkeni őket a járda kövén. Amikor a madarat végül szabadon engedik, még sokáig véli hallani, amint reggelente köszönti őket.
Zénó, az öreg vizsla, sokszor elkíséri őket sétáikon. Pofája fehér a kortól, ízületei szinte recsegnek, de meleg barna szeme úgy könyörög, hogy öregapja csak legyint, úgy sincs neki sok hátra, hadd jöjjön. Ilyenkor Zénó megbolondul, a gyümölcsöshöz vezető úton fontoskodva szimatolja végig a kökénybokrokat, boldogan felugat mély, öblös hangján, amikor sikerül felriasztania a verebeket és egész öreg testén végigfut a farkcsóválás remegése, amikor visszafordulva az úton, bevárja őket ballagásukban. Egyszer vadnyúl fiókát talál Zénó az erdő szélén. Pár napos lehet, kis vak és félig kopasz testét párszor meghengergeti a homokban, és engedelmesen bevárva őket, csak leheveredik mellé. Nyuszika, még él, hajol fölé ő örömmel és kezébe veszi kis testét. Meleg, puha, kicsit nyálas a Zénó féle találkozástól, és ernyedten tűri a simogatását. Vigyük haza, pislog reménykedve Papóra, de az csak némán rázza a fejét. Nem él meg, nagyon kicsi ez még kisfiam, biztosan eldobta az anyja. Ne hagyjuk szenvedni, tanuld meg, sose hagyd szenvedni a halálra szántakat, a gyengéket, szól Papó és előre parancsolja őket Zénóval. Vonakodva adja át a nyuszit nagyapja kérges markába, majd elindulnak ketten a kutyával. Pár lépés után hátra fordul és egyszerre látja és hallja a nyuszi gerincének halk reccsenését és Papó mozdulatát, amint egy bokorba hajítja a kis tetemet. Nem szenved többet, mondja öregapja komoran és lapulevélbe dörzsöli markát.
Később még párszor találkozik az irgalomnak ezzel a fajtájával, törött lábú macskát csap agyon Papó, mikor az hazavánszorog csavargásából, egyszer meg kismalacot vág fejbe, aminek kikezdték hátsó felét a patkányok. Aztán eljön egy reggel, mikor Zénó nem mozdul többé, csak fekszik remegő inakkal a vackán, szeme homályosan elnéz valahová messzire és lábai közül kis patakokban megindul a vizelete. Papó komoran nézi és fejét csóválva hümmög. Most ugye szenved, áll meg ő sarkain billegve és kíváncsian nézi az öregapját. Nem hagyjuk szenvedni, morogja az öreg és kötelet vesz elő. Ugye nézhetem, szólal meg ő fontoskodva és nagyapja szeme csak megáll rajta. Akkor kap ki életében először, a kötél zúg és piros hurkákat csókol pucér lába szárára, majd mielőtt Papó a szobába zárná, még elkapja Zénó különös, szánakozó tekintetét.
Aztán jön a háború és ő hirtelen felnő. Minden megváltozik, eltűnik a ház a hegyen, felgyújtják az oroszok, bombatölcsér lesz a gyümölcsös helyén és Papót is elviszik valahová árkot ásni, de sosem hozzák haza. Az egyetemen summa cum laude-val végez és tanárai benne látták egy feltörekvő, új nemzedék ígéretét. Kitűnő diagnoszta, bólogat gyakorlatán a főorvos és soron kívül javasolja kihelyezését az épülő egyetemi kórházba. Milyen fiatal és milyen jóképű, súgnak össze a nővérkék a háta mögött és rajongva követik utasításait. Frissen vasalt fehér köpenye szárnyait suhogtatva istenként vonul a folyosón és szívesen vállal éjszaki ügyeletet. Doktor úr, kopog be ilyenkor a nővér, jöjjön, kérem, a hármas nagyon szenved. És ő megy. Köpenye suhog, valami névtelen jóérzés szorítja össze a torkát. Most menjen ki, kérem, szól halk hangon a nővérre és az ágy fölé hajol. Ne féljen, nem hagyom szenvedni, simítja végig a beteg kíntól verejtékes homlokát, majd szelíden, de határozott mozdulattal párnát szorít az arcára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése