Madame Berta hat lánya

Azon, hogy mennyit változott szülővárosa, mióta pár esztendeje egy tavaszi hajnalon felszállt a fiumei gyorsra, maga a Madame csodálkozott el legjobban. Midőn a nagyállomás szép, új épületéből csomagjaival kilépett, a Rimanóczy szálló omnibuszát vehette igénybe, a Fő utcán ízléses bérpaloták között tolongott a nép, elegáns boltok, cukrászdák és szalonok hirdették, a Pecze-parti Párizs igenis helyet követel magának az új század pezsgő életében.

 Pár esztendeje, Berta asszony, még, mint Ilse Chrantz, egy apróbb malőr után úgy döntött, szívesen megpróbálja szerencséjét a fény városában, s ez oly jól sikerült, hogy mind testben, mind anyagiakban szépen megerősödött. Párizsban eleinte egy kis kalapszalon masamódja lett, míg egy idős, ám fess gróf rajta nem felejtette a szemét. Ilse később is váltig állította, szerelem volt ez a javából, ám az édes érzésekhez jelentős mértékben hozzájárult az agg gróf kicsiny, ám otthonos palotája, közel a Montmartre hoz, a mulatók és orfeumok parfümös világa, valamint az egész gondtalan és vidám élet, amiben szeretője részesítette. Ékszereket kapott, kalapokat és vagyont érő ruháit a legjobb szalonok szállították, elegáns sevróbőr cipőit sápadt irigységgel nézték. Cserébe fiatalságát, szépségét és megindító, gondoskodó szeretetét adta a kisasszony, ezért igazán senkit nem lepett meg, mikor az öreg gróf halála után kiderült, minden ingó és ingatlan vagyonát Ilse-re örökítette. Pár hónapig élvezte csak a szabadság ízét, aztán egy hajnalon honvágy kezdte gyötörni. Eszébe jutottak a Körös parti kócos füzek, a piactér zsivaja, a korzón esténként hullámzó tömeg parfüm illata, a sósperec íze, a kis macskaköves utcák meghitt bája, hol egykor dobogó szívvel várta gavallérja feltűntét, szóval eszébe jutott szinte minden, ami egy nagyváradit idegenből hazacsábíthat.

Ilse Chrantz, hosszas töprengés után úgy döntött, a világ élvezetek nélkül semmit sem ér és még mindig ez a legjobb befektetés, ezért pénzzé tette a palotát lovastól-lakájostól, a szőlőt, a kerteteket, majd hozzácsapta jelentős összegre rúgó megtakarítását, amit ő diszkrét bájjal csak míder-pénznek nevezett, hazautazott és Madame Berta néven megnyitotta Nagyvárad sorban hatodik nyilvánosházát.

A manzárdos, sárga ház a Széchenyi-tér egy kis mellékutcáján volt megközelíthető, és nagyon praktikusan, kicsiny ajtaja nyílt a hátsó utcára. Nagy volt, ám ízléses és nem hivalkodó, gondosan ápolt kertjében kicsiny halastó díszlett, és kényelmes pihenőágyak bújtak meg a bokrok alatt. Télikertjében citrom érett és apró, színes madarak fickándoztak míves kalitkájukban.  A ház tehát minden nagyobb ceremónia nélkül megnyitott, és bár Madame Berta érthető okokból nem reklámozhatta, elvitték jó hírét a kliensek.  A Madame válogatott menazsériával készült meghódítani szülővárosa szerelemre éhes közönségét, ezért időt és pénzt nem kímélve járta a nagyobb városokat, és kiválogatta a termés színe-javát. Eredetileg hét lányban gondolkodott, ám a legutoljára alkalmazott fekete Lola, egy hét után megszökött egy helybéli iparos segédjével.

Sebaj, nevetett a Madame, hadd hulljon a férgese, és hat lányával rendszeresen megjelent a város szabadtéri eseményein. Sétáltak a Ligetben, kóstolták Netyő finomságait és a Madame diszkrét eleganciája meghódította a szíveket.

Abban mindenki véleménye megegyezett, hogy Madame Berta különleges intézményt honosított meg a városban, ugyanis minden általa alkalmazásba vett lány valamilyen egzotikus nőtípust volt hivatva megszemélyesíteni. Míg egyéb helyeken szőke, barna, fekete vagy vörös kisasszonnyal szórakozhatott a jelentkező, addig a Madame rafinált módon egzotikus élményekkel kecsegtette a szerelem lovagjait.

Ott volt mindjárt a ház bejárata, hol egyedüli módon Safar, az aranymellényes szerecsen ifjú vezette be az érdeklődőket. A nagy szalonban pálmák, és egyéb növények buja illatában színes selyemkereveteken pihentek a kisasszonyok, úgy, mint Zulejka, a törökös szépség, apró selyembugyogóban, mely fölött barna, telt keblei rózsájuknál félig kibuggyanni látszottak az áttetsző ingből.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    Zulejka egzotikus báját a Madame egy kolozsvári piacon fedezte fel, ahol egy teknővájó cigány család legnagyobb lányaként szorgoskodott. Egy felfordított vödrön üldögélt, és azon igyekezett, hogy minél messzebbre köpje a tökmag héját. Ám Madame Berta meglátta benne a csiszolatlan gyémántot, ferde szemeinek vérforraló pillantását, arányos, nyúlánk alkatát, megdöbbentő melleit és hófehér mosolyát gödröcskés arcában. Két hónap nem telt belé, és kicsinyke átalakítás után a kicsi Rózsi mármint Zulejka szédítette a férfiakat törökös eleganciával berendezett budoárjában, s külön pikáns bája volt szavának, amint egzotikusan törte a magyart.

Regina kisasszony Weiner Sáraként született egy kis szatócsboltos hatodik gyerekeként, és bár pénzt nem, kellemet és bájt annál többet örökölt felmenőitől, hófehér bőréhez ezer csigába göndörödő rézszín hajkoronát viselt, zöld macska szemei hidegen világítottak és szívesen vállalta rosszalkodó urak megfenyítését szigorú, fekete tónusú bútorokkal berendezett szobájában.

Egy ikerpár is színesítette a ház felhozatalát, akik közül Bella kisasszony Losoncon látta meg a napvilágot, Stella kisasszony pedig Brassó városában, ám mivel kis hajfestés úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a Madame úgy gondolta, igen érdekes megoldásokat eredményezhet, ha mint ikerpárt állítja őket csatarendbe. És ez így is volt, mert egyre másra jelentkeztek olyan gavallérok, kik egyszerre két kisasszony kényeztetését is szívesen vették, persze dupla ár fejében, mégpedig egy óriási kerek ágy csipkés homályában.

Aki az érintetlenség illúziójára vágyott, annak Pipszi kisasszony bájait ajánlotta a ház úrnője. Komoly, csendes mosolyú úri lány volt Pipszi, aki egy katolikus pap és egy varrólány félrelépéséből született és miután eltanácsolták az árvaházból, az irgalmas Madame volt, aki befogadta. Hamar felismerte rajta a szűziesség mázát, bár a kisasszony úgy döntött, alig tizenhat évesen megajándékozza ártatlanságával az árvaház fiatal kertészét. Nyakig magasan gombolt ingblúzt hordott Pipszi kisasszony, ám hosszú, sima vonalú szoknyája alatt semmit és különleges testi adottságai révén az ártatlanság érzését keltette. Ő volt Pipszi, a mindig szűz.

Ha ellentétekről lehet szólni, úgy Miranda kisasszony maga volt a megtestesült bűn, bár nem nőtt magasabbra egy gyereklánynál és alkatilag sem volt nőiesnek mondható. Rövid bubifrizurájával, férfias nadrágjaival divatot teremtett, hosszú szipkájában szinte sosem aludt ki a kis arany cigarette, és ennek megfelelően hangja rekedten búgott. Öle forró volt és harmatos, mint egy orchidea.  Diákok és fiatalemberek szívfájdalmainak nagy tudora volt, és szívesen töltött egy forró órácskát a kerti pavilon rejtekén.

Madame Berta, bár még csak negyvenes évei elején járt, igen csinos és kívánatos teremtésnek számított,  ám csak lelki szolgáltatásra érezte magát predesztinálva, bár egyszer kivételt tett, nem tudván ellenállni egy barna szem sóvárgó tekintetének.

Az történt, hogy a Madame igen ügyelt arra, hogy lányait megfelelő módon kultúrához szoktassa, rendszeresen járatta kis csapatát színházi előadásokra, illő távolságból hallgatták a 37. gyalogezred zenekarát a Szent László téren és megjelentek a Városligeti csónakázó tónál is. Télen még korcsolyát is csatoltak a karcsú bokákra, ám egy alkalommal Pipszi kisasszony lába megbicsaklott és bizony az uraknak egy hétig nélkülözni kellett áldásos szolgáltatásait. Ekkor történt, hogy fellendítendő a ház forgalmát, a Madame arra gondolt, valami újjal, szokatlannal kellene előállni. Azt találta ki, hogy zenetanulásra fogja a lányokat, és ha minden jól meg, rövidesen saját kis házi zenekarral fogadhatja vendégeit.

Első gondolata a hegedű volt, ezért finom levélben magához kérette a Váradi Színház prímhegedűsét, ki Tóth Tihamér névre hallgatott.

Agglegényként élt akkoriban Tóth Tihamér, karcsú, szemüveges, elegáns alakját mindenki ismerte a városban, és bár volt néhány könnyű afférja kis színházi nőcskékkel, egy főbérlője lányával, sőt, egyszer Abbáziában is megszédült, ám olyan igazi, döbbenetes érzést, mint, mikor megpillantotta a Madame-ot kis budoárjában, még sosem volt alkalma érezni. Kis könnyű borzongások futottak gonddal keményített inge alatt, ott a gerince táján, szíve vadul dübörgött, homlokán kiütött a veríték és teknőckeretes szemüvege elhomályosult. Remegő kézzel, vaksin törölgette, míg Madame Berta elképzeléseit hallgatta. Nem tűnt kivitelezhetetlennek, a kétnaponta történő zenedélutánokat illőn megfizették, sőt, mint a Madame kissé pirulva felajánlotta, bármelyik lány rendelkezésére áll.

Könnyű kis gyakorló hegedűket hozatott Tóth Tihamér, és naponta felváltva gyakoroltak a lányok. Igazán kellemesen teltek ezek az órák, a szalon kerevetein elheverve némán hallgatták a cincogást felváltó igazi muzsikát, mikor is maga a maestro vette kezébe a hangszert. Jelentőségteljesen nézett Madame Bertára majd szemeit lehunyva átadta magát a zenének, könnyeket csalva hallgatói szemébe.  Ez így ment vagy egy hétig, mígnem a Madame nem bírván uralkodni érzelmein, egy este szobájába szólította Tóth Tihamért.

 Szó nem sok esett. A két barna kutya szem könnyesen tekintett rá, benne volt azokban minden ki nem mondott sóvárgás és vallomás, a magányos, örömtelen esték sivársága, a hónapos szobák egérszagú csendje. Aztán a Madame megvadult és nem ismerve saját magára meg feltörő érzelmeire, remegve vonta a muzsikus szép fejét selyempongyolás, termetes keblére. Minden évek alatt elfojtott gyöngédsége feltört és szinte gáttalanul zúdult Tóth Tihamérra. Boldogok voltak.

Így történt, hogy bár Tóth Tihamér rendszeres zeneoktatónak szegődött Madame Berta lányai mellé, a lányok soha nem tanultak meg hegedülni, ám délutánok mégsem teltek tétlenül, ott a sárga ház aranyszín budoárjában.

Kérdezem

kérdezem magam naponta,

s a lelkem mindig azt mondja, fáj.

kimosta mind, ami gyűlölet,

egy sötét, parttalan dagály.

fázom. szerelmed gyöngyhímes

palástja szakadt, nem ölel át,

kezünk hideg kapaszkodásban

áthághatatlan, akár a halál.

kérdezem, s te üzened a szót,

téblábol köztünk a türelem.

tűnődve lopom a holnapot,

kinyílik e még a szerelem.

Ravasz Jenő nem lakik itt

Első napja, ahogy munkába állt a postán, hasmenéssel indult. Amint meglátta a szortírozásra váró levelek és küldemények, számára végtelennek tűnő halmazát, elöntötte a veríték. Belei forrón megtekeredtek, és csak annyi ideje maradt, hogy lendületes mozdulattal magára csapja a klozet ajtaját. Később sem lett jobb a helyzet, a postástáska szinte elviselhetetlen súlya feltörte a vállát, biciklije sárvédője pedig kiszakította a nadrágját. Feje ritmikusan lüktetett, és egyre a tanfolyamon tanultak jártak a fejében. Görcsösen igyekezett rögzíteni az utcák és a lakók nevét, a megbízások, számlák és ajánlott küldemények tömkelegét. Izzadt, szépen vasalt inge lucskos lett a hátán csordogáló kis pataktól.

Nagyjából három hónapba telt, mire helyükre kerültek az információk, reggelente, szortírozásnál engedelmesen sorakoztak fejében az utcák nevei, s egyik reggel azon kapta magát, fütyörészve tapossa a pedált. Jó kedve volt. Már ismerte özvegy Zatureckiné Erzsike nénit, akinek két éve levágta lábát a villamos, ezért apróbb szívességeket teljesített neki. Hallgatta Nagy Ferenc sirámait, aki a személyi igazolványában férfiként szerepelt, ám esténként Cindarella néven egy közeli bárban lépett fel, egy szál pávatollba öltözve. Vigasztalt síró gyereket, hallgatott katona emlékeket, és nemsokára rádöbbent, úgy ismeri a körzetét, mint a tenyerét.

Egy csúf téli reggelen, mikor vigasztalan szürkeségbe burkolóztak az utcák és tarajos hófelhők lovagolták az eget, elgondolkodva taposta biciklijét és a nagy szürke bérházra gondolt, ahol nagyon sokan várják már a nyugdíjat, és a kis Kelemennének a földszintről is lapult egy ajánlott levele a táskájában. Biztos a végzés a válásáról, azt várta már nagyon a múlt héten is. Elhagyva a kisboltot balra kanyarodott, lendületes mozdulattal, majdhogynem elegánsan leszökkent a bicikliről, táskájában kotorászva kivette a küldeményeket, majd felnézett.

Felnézett, majd mindjárt zavarodottan körbefordult. Ez nem az a ház. Eltévedtem ebben a rohadt ködben, szaladt át rajta a gondolat. De nem. Szemben a sárga társasház, sárga korlátokkal, balra a 68 szám, a nemrég kicserélt ablakokkal, és itt ez a teljesen ismeretlen ház, lehúzott redőnyökkel, amit soha nem látott még. Mustárszín ajtó, rajta egyetlen levélnyílás. Közelebb hajolt, hogy elolvassa a lakó nevét. Ravasz Jenő nem lakik itt!- kiabálták a nyomtatott betűk. Kicsit hátrahőkölt, majd zavarodottan rugaszkodott el a biciklivel.

Másnap reggel azzal kezdte a napot, hogy sorra kérdezte a kollégákat a fehér házról és Ravasz Jenőről, akiről még Pityu bácsi sem hallott, pedig ő igazán jól ismerte a környéket, mert születése óta itt élt, és még a régi világ utcaneveit is fújta. Amint közeledett a házhoz, elhatározta, bekopog, és Ravasz Jenő felöl érdeklődik majd, aki nem lakik itt. Óvatosan kanyarodott a kisboltnál, letámasztotta a biciklit és körbekémlelt. A fehér ház eltűnt. Ott volt a nagy szürke, szemben a sárga, balra a 68 szám. Tétován forgott, előbb jobbra, majd balra tekergette a nyakát, majd riadtan markolta a biciklit. Szédült és fémes ízt érzett a szájában, nevek, arcok forogtak előtte végtelen kavalkádban.  Özvegy Zatureckiné hajolt felé, szájából képregényként tekeredett a szó, mint rezes kígyó, Ravasz Jenő nem lakik itt!- sipította, és botját emelte.  Majd Cindarella táncolt elé, testszínű trikóján bágyadt pávatoll. Nem, nem lakik itt! – búgta érzéki hangon és kacéran megriszálta hátsóját. A bicikli hangos csattanással eldőlt. Puha ködbe csusszant minden.

Két hétig pihent táppénzen. Idegkimerültség, legyintettek a kollégák, és ő hálás mosollyal köszönte meg a kézfogásokat, mikor első reggel kissé sápadtan és megfogyatkozott orcával munkába állt.

A szortírozással kezdte, ujjai gyakorlott mozdulattal sorakoztatták a küldeményeket. Majd megállt. Később Kerekesné, aki közvetlen asztalszomszédja volt váltig állította, soha nem képzelte volna, hogy egy férfi ilyen magas hangon tud sikítani. Mire a mentő megérkezett már csak udvariasságból próbálták újraéleszteni. Szilvakék arccal feküdt a szemetes mellett, görcsberándult kezében gyűrött boríték, rajta a címzett. Ravasz Jenő, betűzte Kerekesné, és a huzat nagy dördüléssel becsapta az ajtót.