Paranoia

Összerezzent, mikor háta mögött a szél váratlanul becsapta a rendelő ablakát. Kezét nagyokat dobbanó szívére szorította és próbált mélyeket lélegezni. Homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek, majd megjelent előtte a felesége arca és lassan elmúlt a szorongása. A váróból asszisztensnője szöszmötölése hallatszott, reccsent a szék, ahogy felállt és ütemesen koppantak a léptei, amint az ajtóhoz lépett. Elküldte Esztert, mára már nincs több beteg.

Várt még egy kicsit, bezárta az ablakokat, és véletlenül meglátta, amint Eszter egy fekete autóba ül. Nem is tudtam, hogy új vőlegénye van, futott át az agyán, míg szórakozottan leoltotta a villanyt a rendelőben és elfordította a kulcsot a zárban. Óvatosan kilesett. Kinn apró szemű eső áztatta az aszfaltot. Felhajtotta ballonkabátja gallérját és elgondolkodva lépkedett. Ma legalább négyszer érezte. Legalább négyszer, hogy kilesik, kihallgatják. Figyelik. Eszter, özvegy Somfainé, az a sunyi takarítónő, aztán délután az egyik betege pillantását kapta el, aki íróasztalát méregette titokban. Ezek összejátszanak. Csak azt kell kideríteni, hogyan és miért. Az életére törnek. Tegnap a sarki újságos jelzett valakinek, miután ő elindult tőle. Hátra nézett, jól látta, amint int. De lehet, hogy csak képzelődik? És mégis, lehet, hogy ő, a jó nevű klinikai szakpszichológus paranoiás üldözési mániában szenved? Képtelenség, motyogta magában fejét rázva és majdnem elsodorta a világos felöltős férfit, aki egy hirdetőoszlop takarásában próbált rágyújtani. Pardon, mondta ő zavartan, és megemelte kalapját. A férfi nem szólt, gyufája fénye dicsfényt vont a plakáton mosolygó kopasz férfi feje köré, aki kalászokat morzsolt, arcán bölcs mosollyal. Gyors léptekkel vágott át a kihalt terecskén. Amint a sarokra ért, befordult, majd óvatos mozdulattal visszalesett. Gyerekesnek érezte magát, de mégis megnyugodott, amint a csendes teret látta. Sehol egy lélek. Sietős léptekkel indult a villamosmegálló felé és sűrűn körülnézegetve szállt fel az utolsó ajtónál. A villamos szinte üres volt ebben az órában, a jegykezelő üveges tekintettel ásítgatott. A legutolsó székre ült, innen szemmel tarthatta a gyér számú utazóközönséget. Egy férfi ült az ajtónál, elmélyedve a Szabad Népben. Arrébb kendős nő bóbiskolt. Szemben vele szerelmespár suttogott és ölelkezett. A lánynak lófogai voltak és úgy is nevetett, mint egy ló. Lassan elengedte magát, ernyedten hátra dőlt és nézte az utcai lámpák fényeit a nedves aszfalton. Úsztak, vibráltak a fények. Egészen belekábult. Aztán valaki keményen megfogta a karját, ijedten ugrott talpra. El ne aludjon az elvtárs, itt kell leszállnia, dörmögte arcába a jegykezelő és ő az ajtóhoz ugrott. Még mindig esett. A távolodó villamos fényei olyan biztonságosnak tűntek. Az utca kihalt volt, de pár lépés után bekanyarodott az otthonához vezető utcába. Hátranézett. Az egyik kapualjban felizzott egy cigaretta fénye. Aztán halk női nevetés hallatszott. Az utolsó lépteket rohanva tette meg, s amint a bérház nehéz kapuja döngve becsapódott utána, kis ideig állt a falhoz simulva. Szívdobogása lassabb lett. Megigazította nyakkendőjét és arcát közömbös mosolyra igazítva belépett a lakásba. Nyúzott vagy, sietett elébe a felesége és fürkészve nézegette. Mit nézel, futotta el az indulat, míg ballonkabátja ujjából próbálta kiszabadítani a karját. Nem sikerült. Vad rémülettel igyekezett szabadulni a kabát szorításából, csapkodta az előszobafalat, elgurult a kalapja és leverte az ernyőt. A zajra felsírt a kisgyerek, a felesége besietett a szobába, ő meg elszégyellte magát. Segítséget kell kérnem, gondolta csüggedten, és pedánsan elrakta a cipőjét.

Próbáljon meg visszaemlékezni, mikor és hogyan kezdődött, kínálta hellyel idős professzora.

Ez az, hogy hogyan kezdődött, verte ki a veríték a homlokát, és igyekezett összeszedni magát. A házzal szemben lévő telefonfülkében látta meg a férfit először. Nem telefonált, csak állt a kagylóval a fülén és néha felnézett az ablakukra. Ha éjjel nézett ki, akkor is ott látta. Néha dohányzott. Lehet, hogy nem is mindig ugyanaz a férfi volt. Jelt adott a házmesternek, minden bizonnyal, aki kis noteszébe jegyezte fel az ő munkába indulásának idejét. Látta nem egyszer, ahogy jegyezget. Egyszer meg is kérdezte, mit ír. Ahhoz magának semmi köze, elvtárs, jött a pökhendi válasz és amint ő kilépett a kapun, háta mögött felharsant a röhögés. Egyik napon mintha Somfainét látta volna a házmesterlakásba beosonni. Ezek összejátszanak. Szépen összeállt a kép. Eszter, az asszisztensnője, a házmester, Somfainé, a sunyi takarítónő meg az újságos. És a telefonfülkés. Vannak állandó tagjai az ellene szőtt összeesküvésnek és vannak beállósok. Így mondta. A beállósokat a legnehezebb leleplezni, mert mindig változnak. A stabil tagokkal nincs baj, őket már kiismerte, ismeri a szokásaikat és meg tudja védeni magát tőlük. A beállósokat nagyon kell figyelni, suttogta a professzornak kialvatlanságtól véreres szemekkel, mert ők a legveszélyesebbek. Napról napra figyeli, vizsgálgatja a helyzetet, egyre világosabb. Ezek el akarják veszejteni. Csak az okot kell kideríteni.

Nézze, dőlt hátra a professzor sóhajtva, adjon magának egy kis időt, mondjuk két hetet. Figyeljen meg jól mindent, jegyezze le, mit tapasztal, mert a pánik könnyen tévútra viszi az embert. Ha este visszaolvassa a feljegyzéseit, nyugodt elmével tud majd mérlegelni, tényleg megtörtént e, vagy csak a képzelete játszik vele. A túlhajszolt idegállapot veszélyes. Pihenjen, járjon kiállításra, színházba, hunyorgott szemüvege mögött és kezét nyújtotta.

Kis kék noteszba jegyezte fel megfigyeléseit. A színházból hamarabb eljöttek, még a második felvonás elején, mert a vezető színész jelzett a mellette ülő szőke férfinak, és ő nem akarta megvárni, míg baj történik. Kacsintott, nem láttad, magyarázta dühöngő feleségének, míg az a kabátot rángatta magára a ruhatárban. Pár nap múlva vacsorázni mentek, kis budai vendéglőbe. Pacalt evett, sótlan volt. Kikérte a sót, ám mikor meglátta a pincér fontoskodó arcát, amint elibe tette, nem merte használni. Ez méreg, súgta a felesége fülébe, meg akarnak mérgezni, és már vette is a kabátját. Az asszony könnyeit nyeldesve fizetett, ő meg az utcán ácsorogva jegyzetelte a személyét ért legújabb támadást. Eltelt egy hét és a nyomás egyre fokozódott. Már az utcára is alig mert kilépni. Aztán két napig nem történt semmi. Somfainét szabadságolták, új újságost kapott a sarki bódé és a házmester törött lábbal az ágyat nyomta.

Reggel szokatlan könnyebbséggel ébredt, a gyereket a térdén lovagoltatta, megdicsérte a felesége frizuráját és rákacsintott egy csinos szőkére a villamoson. Aztán este nem ment haza. A doktor úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. Nem járt a munkahelyén, közölte Eszter lesütött szemmel, nem látták tegnap óta. A napok teltek, ám a feleség nem adta fel. Egy hónap után kis, gyűrött cetlit hozott egy rossz arcú ember. Most szabadult az Andrássy út 60-ból. Kis, maszatos írás volt, elkenődött betűkkel.

Drágám! Tudatom veled, hogy boldog vagyok. Begyűjtött az ÁVH. Nem vagyok bolond!!!!