Arany napok

Aztán megint azon kapjuk magunkat, hogy nyár van. Újra nyár van, és ez egyet jelent azzal, hogy nekünk megint menni kell. Titkos erők mozgolódnak bennünk mélyen, ott legbelül. Szervezkedünk és aggódunk, pakolunk és örülünk, s mint pattanni vágyó parányi aranyrugó, úgy feszít az érzés: újra vár ránk tíz önfeledt, boldog nap, az arany napok, ott, a Fekete Körös völgyében.
Egy reggel aztán elindulunk, s miután határ sem tartóztat immár, Szalontát magunk mögött hagyva magukhoz ölelnek szilvafák alatt álmosan guggoló apró falvak, Tulka, Tenkegörbed és Bélfenyér. Úgy eresztjük szélnek mindennapi gondjainkat, minden civilizációs nyűgünket, mint foszladozó, ócska fátylat. Tenkét alig elhagyva, megcsillan alattunk a Fekete Körös palack - zöld háta, s hátradőlünk elégedetten, jó a víz. Ez egyet jelent azzal, hogy sem fürdést sem halászatot nem zavarja esőtől zavaros, sárga viz.
Aztán szelíden felsejlenek a Béli hegyek, és az út jobb oldalán feltűnik Sólyomkővár egykor volt templomának romja.
Minden boldogítóan ismerős. Az újra üzembe helyezett kőbánya az út bal oldalán nagy sebeket harap a hegybe, odébb a régi pionír tábor színesre festett faházai villannak elő a fák alól.
Két oldalt dombok állnak őrt a nyárnak és a kis bakterház sorompója szigorúan tiszteleg. Kitágul a tér, a tölgyekkel és fenyőkkel ékes bozontos dombok hátrálnak, helyet adva a kis falunak, melynek neve Borz.
Megérkeztünk. Vagyunk egypáran, család és barátok, kiknek ez a hely a világ közepe így nyáron, amikor összegyűlünk itt, immáron harminc három esztendeje.
A fehér por lepte házak lehunyt redőnyszemekkel szundikálnak. A kis ortodox templom festett kerítésén kiintegetnek a rózsák, amint elkanyarodunk a faluból a Körös felé.
Arany és zöld, néma táj, csak a libák fecsegnek önfeledten a vízben, és egy kakukk köszönt egy vén diófán.
Szabadok vagyunk. Jólesik végig simogatni a tekintetünkkel a jól ismert tájat, érzékelni, hogy semmi nem változott, csak a fák nőttek nagyobbra. Jólesik lerúgni a cipőt és hagyni, hogy megfújjon a szél. Jólesik a nyelet házi pálinka és ezután szinte gombamód nőnek ki a színes sátrak a földből.
És a víz! Sírni valóan ismerős, kedves, hűvös és tiszta. Apró halak csipkedik bizalmasan a lábunk szárát és nagyobb testvéreik kísérnek úszás közben.
A nap időközben átfordult és éppen készül átcsúszni a szemközti hegy peremén.
Száraz ágakat gyűjtünk, ez is a folyó uszadék ajándéka. Pillanatokon belül vidáman táncol a tűz s a sülő hús illata odacsalogatja a vén kecskepásztor fekete kutyáját. Az öreg is előballag később, előkerül a pálinka, örülünk egymásnak. Az élet titokzatos rúna vonalai borongnak tűzbe meredő arcán. Az a sok stressz, az öli meg az embert, mondja, mint kinyilatkoztatást.
A tűz aranyszikrákat köp a csillagok felé. Megborzongunk, mikor szél támad a víz felöl. Az erdőben róka kaffog, odébb vaddisznók tördelik a gallyakat, és egy-egy éber kakas szava is ide hallik, mire nyugovóra térünk.
Mint kényeskedő szépasszony, kel ki reggeli ködpárájából a folyó, és valahol egy mátyásmadár köszönti a napot.
És előttünk állnak boldogságos, végtelen nyári napok, az arany napok, mikor nem történik semmi fontos. Csak nő a fű, mélyebbre vált a fák zöldje és lassan ballag a nyár a hátunk megett.
És nevenincsek a napok, kelünk és fekszünk a magunk ritmusában. Nincs óra, idő és rohanás, sem hírek, válság és benzin áremelés. Csak látszólag végtelen nyári napok édes semmittevése. Csak fürdés, halászat, nagy evések és ivások. Meg kirándulás.
Egyik nap éppen Bözsi nénit látogatjuk meg, aki nyaranta fenn lakik a hegygerincen épült kis házában. Ahogy kiérünk a faluból, elkanyarodunk a keskeny hegyi úton. A falu fölött könyöklő kis fennsíkon girbe-gurba keresztek vigyázzák az alant alvók álmát. Mindig van friss vadvirág csokor a sírokon.
A meredek hegyi úton találkozunk Florika nénivel, aki nyolcvan három esztendős és mindennap felhajtja ide a család három tehenét. Mert itt a legízesebb a fű, mosolyog ezerráncú alma-arcocskája.
Még egy kaptató a tölgyerdőben és kiérünk a síkra, ott sárgállik Bözsi néni házacskája. A fogadtatás szívélyes, mint mindig. Jól esik a sült szalonna, a hagyma édesen harsan a fogunk alatt és a házikenyérnek is csak itt van ilyen íze. Jól csúszik rá a karcos vörös.
Alattunk kényelmesen terül el a Belényesi- medence. A messziből ide villan Belényes városának fényes templom tornya. Azok a híres belényesi vásárok! Sosem hagyjuk ki, ha ott vagyunk.
A balkáni forgatagban sír a hegedű, sütik a friss, csípős juhtúróval töltött lepényt és a fűszeres hús rudacskákat, a mititei-t. Az asztalok roskadoznak a nyár bősége alatt. Villogó szemű cigánygyerek vájkálja a dinnye édes húsát. Féktelenül ugrándoznak a csikók a kis móc szekerek után kötve. Ezerráncú román mámikák kántálva tárgyalják a világ hívságait. Külön sorban árulják a fazekasok hasas korsóikat, nincs két egyforma. Öreg pásztorok remekbe faragott míves faeszközöket kínálnak. Faljuk a lepényt és a friss őszibarack mézes leve kicsordul a szánkon.
Visszafelé elidőzünk Sólyomkőváron, felgyalogolunk az öreg templom romjaihoz. Egykor a Nagyvárad alól visszavonuló török sereg rombolta le. Csend van a magányos fennsíkon, csak a kabócák fújják rendületlenül. S mi keresünk. Keressük a hajdani templom egyszer volt falait, a még álló csupasz torony harangjának szavát s az egykor voltakat, kik erre a harangszóra hajtottak fejet és dicsérték a Teremtőt itt, a Fekete Körös völgyében.
S hogy semmi sem tart örökké? Igen, mert eljön az este, mikor utoljára gyújtunk tüzet s a tücskök csak nekünk húzzák ilyen szívszorongatóan. S csak miattunk kél a hűvös szél is, hogy megsimogassa tüzes arcunkat.
Elmúlt ismét a nyár egy szelete. Vége az olyan nagyon várt arany napoknak. Elfogyott ételünk, italunk s időnk is. Készen áll minden, a sátrak helyén szomorúan szégyenkezik a kikopott fű, sátraink és hálózsákjaink katonás rendben sorakoznak, s mi szoktatjuk lelkünket újra a szigorú rendhez. Vége a szabadságnak. Az öreg pásztor elhozza búcsú-ajándékát, zamatos kecskesajtot. Még egy utolsó fürdés a Körösben. Mosolyunk torz és erőltetett.
Ahogy visszanézek, még látom, amint arany kezével búcsút int a nyár.