Franciska

Itt van, megjött Franciska – lelkendezett diadalmasan özvegy Szeredi Antalné, mikor pincsijét sétáltatva ismerőst köszönthetett.
Franciskát és az öregasszonyt az egész környék ismerte. Még emlékeztek az öreg Szeredire, aki télen - nyáron kis kötött sapkában üldögélt a padon, nézte a kis tér világvárosi forgalmát. Néha galambokat etetett, és annyira hozzátartozott a környékhez, hogy miután fél év alatt felfalta a rák, hiánya indulatokat keltett. Az indulatok tárgya özvegye volt, kit a temetés után röviddel folyamatosan kerestek fel ismerős és ismeretlen emberek, kik vigasszal és jó szándékú tanáccsal próbálták ellátni őt özvegysége napjaira. Mindenkit elhajtott a kötelező részvétlátogatások után, csak a hentes Ferit tűrte meg, aki gyakran átkopogott a reggeli nyitás előtt, hogy szép oldalas érkezett, ne hozzon-e egy darabot, vagy egészen friss szafaládét kapott, félre tett neki egy párat. Meg a sarki virágboltos kislányt, aki egy cserép fehér mályvát adott, ültesse ki a papa sírjára. Néha a közértes Marika is benézett, kis stanicli nápolyit hozott, vaníliásat, mert özvegy Szerediné csak azt szerette.
Eseménytelennek sosem lehetett mondani napjait, kis lakásukat pedáns rendben tartotta, s mivel gyermekei nem születtek, mindent felforgató és elpusztító unokák hordája sem veszélyeztette a csipkés és nippes idillt a régi bieder darabokkal berendezett nappaliban, ahogy ő emlegette, a szalonban.
Élete viszonylagos rendjét a virágos kislány jó szándékú meglepetése borította fel, ki nem tudván szabadulni saját kutyája legványadtabb kölykétől, egy napon özvegy Szeredinének ajándékozta azt.
Az első találkozás nem volt túl sikeresnek mondható, ott álltak hárman, a virágos kislány, a vőlegénye, és a megajándékozott a fényesre vikszolt parkettán, míg az angolkóros pincsi félelmében nyüszítve az egyik faragott szék alá piszkolt. A kis tócsa egyre terjedt, majd elfolyt a perzsaszőnyeg alá, és kifelé menet a vőlegény nem jósolt túl nagy jövőt a pincsinek. De ebben nem lett igaza.
Pár hét telt el a kényszerű összecsiszolódásban, majd az ismerősök előre köszöntek Franciskának, kinek a hentes alkalomadtán friss parizer véggel kedveskedett, s a nápolyit ugyan nem szerette, de reszketett a csokis kekszért, mivel Marika kényeztette.

Özvegy Szerediné kivirult, fakó orcája megszínesedett, az állandó mozgás a jó levegőn, a napi többszöri találkozás ismerőseivel kibillentette kezdeti letargiájából, mely a gyász elején elhatalmasodott rajta.
Franciska átesvén az első hónapok kölyökkori szertelenségein, kiegyensúlyozott ebbé cseperedett, szebb ugyan nem lett, de mókás megjelenése mosolyt fakasztott. Nemi élete is rendeződött, miután kis műtéttel megszabadították tolakodó és rámenős kan kutyák zaklatásaitól. Napjaik kényelmes és langyos egyhangúsággal teltek, naponta háromszor felhangzott az itt van, megjött Franciska csatakiáltás, ilyenkor kinézett a hentes Feri, persze, csak ha nem volt vevő, közértes Marika is kiintegetett, és a virágos kislány csak azért nem, mert időközben kisfia született a vőlegényétől, aki pár éve feleségül vette.
Igen. Az idő eltelt, Franciska pofája is megőszült, és özvegy Szeredinén is furcsa változások mutatkoztak. Elkezdett nem enni, spórolt, az a kényszerképzete támadt ugyanis, hogy ismeretlen erők éjjelente megdézsmálják kicsiny pénzecskéjét, s neki csak annyira futja, miből Franciskát jóltarthatja.
Az öregasszony egyre apadt, Franciska meg egyfajta szőrös, dülledt szemű léggömbbé deformálódott a póráz végén. Asztmás szuszogása rendre kicsalta a hentest az ajtóba, s egy ilyen alkalommal történt, hogy özvegy Szerediné meghívta őket. Igen, titokzatos kis mosollyal sovány orcáján ebédre invitálta őket, Ferit, a virágos kislányt, meg a közértes Marikát.
Zamatos, fűszeres illat hömpölygött a konyhából, amint elfoglalták helyüket a díszes teríték mellett.
Talán báránysült, turbolyával – tűnődött a hentes, aki nagy gurmand volt.
Aztán az ajtón belépett özvegy Szerediné, kezében díszes pecsenyés tálon ropogósra pirult húsok, kissé párás szemüvege mögül szeretettel mosolygott rájuk, s a tálat kissé megemelve, mint szíves kínáláskor szokták, így szólt:
- Itt van, megjött Franciska!