Mikor nyugaton kel a nap; naplórészlet 1988. augusztus 12.-1989 december 31.

Mikor nyugaton kel a nap
Naplórészlet 1988. augusztus 12.-1989 december 31.







Legszívesebben kergetném is, meg marasztalnám is a napokat.
Kergetném, hogy minél hamarabb túl legyek a " nagy napon ", amit szept. 16-18. közé jósolt a dokim, bár apu bioritmus-számítása szerint szept. 27-én leszek nullponton.
Aztán meg nem bánnám, ha nem repülne annyira az idő, mert csodaszép, meleg nyári napok telnek-múlnak. Esténként sokáig kinn ülünk a teraszon, gyümölcsöt eszegetünk, hallgatjuk a tücsköket. Minden gyönyörű, teljében van. Én is. Néha úgy érzem magam, mint egy óriási, pirosodó alma. Mindenki mondja, hogy jól áll nekem a terhesség és valóban, szinte megszépültem.
Rékám egyszerűen csodálatos! Napról- napra okosodik, egész nap beszél, be nem áll a kis csőre. Éjjel, ha felébred, kéri a bilit, esténként, komoly arccal fogat mos, szépen eszik egyedül, hiába, már nagy lány, nemsokára két éves lesz. Remélem, a testvéréből is ugyanilyen talpraesett emberke válik majd.
I. végtelenül figyelmes velem, még a fújó széltől is óvna, úgy vigyáz rám, mint egy kincsre. Jobban szeretem, mint valaha...
Olyan jókat szoktunk hancúrozni hármasban, szinte sajnálok minden napot, ami eltelik. Jó lenne örökké fiatalon, így együtt...
Anyu, szegény, holnap jön ki a kórházból, több mint tíz napot töltött benn orbánccal. Megyek hozzájuk főzni, hogy legyen étel mire haza jön.
A helyzetünk lassan kritikussá válik. Nem elég, hogy élelem sincs, fél kg. "szalámit" adnak fejenként, ha van, nagy ritkán, az is víztől és zsírtól csöpögő, isten tudja miből készül. Tegnap is úgy tudtam venni parizert, hogy vettem hozzá egy kg. fagyasztott halat is. Legalább Bogáncs és a macskák jól laknak. Most már gyógyszert, kötszert sem lehet kapni.
Sokan átszöktek mostanában.
Mi csak várakozunk.



Mennyi van még hátra? Két hét? Lehet, hogy több.
Mindenesetre úgy érzem, lelassult körülöttem a világ. Minden megállt és én csak várok, várok, figyelek csendben egy hangra, ami csak engem szólít majd.
I. kolleganőjének az éjjel született meg a második kisfia, Koppány. Merészség ilyen nevet adni manapság egy gyereknek itt Romániában. Bár mi is kifejezetten magyar nevet választottunk, ha lány lesz, úgy az Emese nevet, ha fiú, akkor pedig a Gergő nevet fogja kapni. Istenem, milyen jó lenne a Réka mellé egy Gergő.
Nem is írtam, hogy van egy szép kis nyuszink, fehér, fekete a füle és a két szeme körül is van két fekete folt. I. kiment a piacra a lányával dinnyéért, és helyette haza állítottak egy nyúllal.
Hát igen, ezek vagyunk mi.



Rájöttem, hogy félek a szüléstől! Most, hogy már tudom, milyen, annál jobban. Pedig a természet ezt is ügyesen alakítja, valahogy kitörlődik minden fájdalmas emlék, és csak az az eszeveszett öröm marad, hogy megvan, itt van végre, megláthatom, megölelhetem, és milyen jó, hogy ép és gyönyörű szép és már vinném is haza!
De nálam sajnos maradtak vissza dolgok, amiket nem tudok, nem lehet elfelejteni. Sajnos a kórházi feltételek hagynak kivetni valót maguk után, hogy finom legyek és nőies. Most már okosabb vagyok és " feltankoltam", viszek pár darab szappant, cigarettát. Ezek néha kincset érnek.
Mindegy. Fő, hogy túl legyünk rajta mindketten.
Szombat óta lejjebb ereszkedett a hasam, könnyebben is mozgok. Olyan munkakedvem van, hogy ihaj!
Elmúltak a szép kánikulai napok. Esős, párás az idő. Meleg van, hajnalonként és alkonyatkor pedig hűvös. Ezt onnan tudom, mert ugye kora hajnalban szoktunk ki állni a bolt elé, hogy nyitás után még jusson tej. Szerencsére nem kell sokat sorba állnom, mert tolatok ám előre a pocakommal. Bár ez sem működik mindig. Tegnap például egy néni állt előttem paradicsomért sorba, szegény nem tudott románul, hát úgy kipenderítették, hogy csak úgy repült. És ilyenkor jön a jól ismert szöveg: "Aki nem beszéli az ország nyelvét, menjen oda, ahol magyarul lehet beszélni!"



Tegnap a körzeti orvos megnyugtatott, hogy 16-18 között meglesz a baba. Én azt mondom, elég jó helyen van ott benn, ő majd tudja, mikor kell jönnie.
Rékám egyre ölelget, puszilgat, mintha érezné, hogy most egy darabig nem leszünk együtt. A család és a szomszédok folyton érdeklődnek, mi lesz már?
Mintha csak úgy menne ez a dolog.



Hát én már nem tudom mi lesz. Olyan jól vagyok, néha elgondolom, te jó isten, hogy fog ez nemsokára fájni!
Szilágyi dr.-nő tanácsára holnap bevonulok a kórházba. Kicsit idegesít a dolog, mert szerettem volna, ha a dolgok természetes úton történnének, magyarán félek a mesterségesen megindított szüléstől. A család bíztat, hogy minden rendben lesz.
Ezt én is szívből remélem.



Hétfőn reggel elindultunk, de mivel éppen nem jártak a villamosok, kicsit elfáradtam, mire "begurultam"a kórházba. Szilágyi dr.-nő már várt ránk és ez megnyugtatott. A vizsgálatok után kaptam két kalcium injekciót, de semmi hatása nem volt. Azzal bíztattak, hogy másnap majd megindítják a szülést. Hát jó. Estig tébláboltam, aztán bejött ügyelni régi jó ismerősöm, Darvas dr., ő volt, aki Rékámat a világra segítette. Tehát Darvas doki megnézett és úgy döntött, nincs itt mire várni, magzatburok repesztés , aztán szülünk. Az újabb két injekciónak aztán meglett a hatása, majd az egész kórterem röhögése közepette a hónom alá vágtam egy " Hogyan szüljünk könnyen légző gyakorlatokkal " c. könyvet és röpke egy órás vajúdás után megszületett az én gyönyörű, szőke nagyfiam, 3050 grammal és 50 cm-el. Sokkal könnyebben ment, semmint reméltem volna. Aztán felhívtam az apját és gratuláltam neki a fiához. Hát, mit mondjak, sírtunk...
Ma jöttünk haza.



Örömtől repes a szívem, mikor elnézem kis családomat. Akkor a legaranyosabbak, mikor alszanak.
Réka első perctől fogva imádja az öccsét, simogatja, mindenkinek dicsekszik vele. Mondanom sem kell, milyen büszke vagyok rájuk, két gyönyörű gyermekünk van, ráadásul az összes barát és szomszéd sárgul az irigységtől, hogy másodiknak kisfiúnk született.
Gergőkém nagyon jó fiú, csak nem szeret enni, tejem sajnos most sincs sokkal több, mint Rékával, így hát küszködünk. A család egy emberként áll mellettünk, anyu mindennap jön, mos, főz és takarít bőszen. I. is még szabadságon van.
Eljött az ősz és " a Kárpátok Géniusza "elkezdte újból kisded játékait. Ahogy kinn szürkül, központi helyről lekapcsolják az áramot. És mi csak ülünk a csendesen duruzsoló kályha mellett, hallgatunk nagyokat, a két kicsi hangosan szuszog. Néha ellenállhatatlan nevető görcsöt kapunk, mert olyan abszurd az egész szituáció, mint egy Csehov dráma. Aztán hangulatos zseblámpa fénynél fürösztöm, pelenkázom és etetem a gyerekeket. Azt, hogy a fiam böfizett, csak onnan tudom, hogy valami meleg folyik a nyakamba. Tudom, hogy a panellakók még nyomorultabbak, mert olyankor náluk még a fűtés is leáll és víz sincs. Mikor kinyitja a polgár a vízcsapot, elhaló hörgés hallatszik. Ilyenkor óhajtva sóhajt a nép: "Így hörögne Ceausescu!"
Hát így éldegélünk mi, fogékonyan minden kis örömre.



Már egy hete küszködünk a hasmenéssel. Szegény nagyanyámtól kaptuk el, én, I.,meg anyu. Sikerült gyógyszert szerezni, diétázunk is stb. Szerencsére a gyerekek nem kapták el. Ígértem is száz lejt Szent Antalnak.
Gergőm mostanában elég jól eszik, azóta jött meg az étvágya, mióta többet vagyunk levegőn, este ugyanis mikor kialszanak a fények, mi sétálni indulunk. Hát ez bevált. Olyan aranyosan nézeget, rettentő szigorúan szokta ráncolni a szemöldökét és a csepp kis homlokát, ilyenkor emlékeztet egy szórakozott professzorra, aki a megoldáson töri a fejét.
Rékám egy bűbájos kis boszorkány, minden nap új szavakat mond. Tudja a nevét, Jika (Réka), hogy hány éves, ed (egy) stb.
I. hétfőtől dolgozik.
II.
nov. 7.
Végre hosszas kínlódás, várás, mászkálás után péntek éjjel megjött I. apuval Bukarestből egy színes tévével. Így teljesült I. régen dédelgetett álma és nézhetné színesben a tévét, ha volna áram esténként.
A mi kis rigócskánk, kicsi Rékánk, most volt 4-én két éves.
Erre a jeles eseményre természetesen vendégeket is hívtunk, itt voltak Gergő keresztszülei, Viki és Sanyi személyében, anyám, anyósomék és egy fényképészt is hívtunk. Minden jól sikerült, csak a torta -rendelésnél volt egy kis gubanc, mert a cukrász nem volt hajlandó a tortára ráírni, hogy aszongya:"Boldog születésnapot Réka", mi több azt sem, hogy Réka, mondván: ilyen név nincsen a román nyelvben. Kis vita után kiegyeztünk abban, hogy nem ír rá semmit. Így aztán haza vittem a pucér tortát és feláldozva a karácsonyra tartogatott Rámát, szépen rá írtam amit ÉN akartam.



Szépen elmúlt a tévés időszak, néha nézzük, de inkább nem. Minden csoda három napig tart.
Rékám megfázott és most nem élvezheti az idei első havat.
A fiam mostanában már teli szájjal vigyorog, azt mondja:"hö-hö". Azt mondják, rám hasonlít és ilyenkor nagyon boldog vagyok.
Réka néha úgy szólít, Katyi, meg Katyikám. Zabálni való!



Gergőm kaphat már gyümölcsöt, eddig csak az almával került közeli ismeretségbe.
Apu tegnap egy fejes autóját javította és kapott borravaló gyanánt egy, azaz egy darab narancsot. Olyan boldogan hozta, mintha Páris aranyalmája lett volna.
Jó ideig fogdostuk, szagolgattuk, régen láttunk már ilyet, aztán egy határozott mozdulattal ketté vágtam. Réka kapta az egyik felét, a másik felét pedig Gergő, kifacsarva. Az én válogatós fiam egy pillanat alatt eltüntette, mit eltüntette, felszippantotta a kb. kettő kiskanálnyi gyümölcslevet és keserves sírásra fakadt, mikor közöltem vele, hogy Románia Szocialista Köztársaság táplálkozás tudományi szakembereinek egybehangzó véleménye szerint neki ennyi vitamin jár.
Amíg én a bömbölő fiamat vigasztaltam, az apja kiment a teraszra káromkodni.
Ezután rövidesen sötétbe borultunk.
Áramszünet.



Nem irgylem én ezt a szegény Mikulást. Mivel is tudja megajándékozni a romániai jó kisgyerekeket ?! Mi almát, diót, mogyorót és kekszet találtunk a kiscsizmában, amit Rékuska gondosan az ablakba készített. Na meg egy hatalmas papír Mikulást, aminek mozog keze-lába ha egy kis zsinórt meghúzunk. Csokoládé, narancs, banán ?! Ugyan.
Krampusz gyanánt tegnap becsengetett egy kedves román hölgy, jött össze írni, hogy van-e gyerekünk, mi a neve és melyik óvodába szeretnénk íratni. Minden rendben is ment addig a pontig, míg Réka nevét kellett volna leírnia. Rövid, de intenzív küszködés után megfutamodott.



Gyönyörű karácsonyunk volt. Áldott, kegyelemmel teli.
Réka csak álmélkodott mikor meglátta a karácsonyfát, " Hűha, ez igen !"- mondta.
Mindennek nagyon örült, de legjobban talán annak a kis piros busznak, amit apukájától kapott. Egyébként a kínai játékipar remeke.
A hagyományos pulykasült az idén is asztalra kerülhetett. Mellesleg I.-nek volt egy kis kalandja a "néhaival".
Tudvalevő, hogy a pulykát le kell fejezni. Na, már most, az én emberemnek nem megy a gyiloknak ez a módja, más módja sem, ezért a pulyka, szegény, vérző nyakkal bár, de még vagy tíz percig virgonckodott, a kutyák nem kis örömére.
Egyszóval mindenki elégedett volt és örült az ajándékainak.
Gergő szépen fejlődik, most volt három hónapos, 5200gr.-os, és mindig röhög.



Ma van az esztendő utolsó napja és én ilyenkor mindig mérleget készítek, milyen is volt ez az év?
Megszületett a gyönyörű kisfiúnk, Rékánk csodásan fejlődik, okosodik. A családban mindenki egészséges, még a két dédikénk is jól tartja magát. Kell-e ennél több ?!
Halkan mondom csak, hogy néha jó lenne egy-egy jó könyv, mozi, színház, koncert, na és zabálni való a családnak, bár még sosem feküdtünk le éhesen.
Szilveszterezni a színházba megyünk, egy kétgyerekes családanya ne ugráljon.
Hát akkor, B.Ú.É.K. !



Lám-lám, már el is telt majd háromhét az újesztendőből!
Sajnos a szüleim kórházzal kezdték, apu egy hétig benn volt, igen magas a vérnyomása, anyut pedig műtötték egy régi zsírmirigyével.
Sógornőm pénteken világra hozta a 3400gr.-os Anitát, holnap már jöhetnek is haza. Szegénykém olyan beteg lett a kórházban, elkapott valami vírust. Gyógyszer híján I. hordta neki a kamillateát.
A fiam már kész férfi, nemsokára négy hónapos lesz. Úgy tud rám nézni, hogy olvadozom. Tegnap este látványos pisilést hajtott végre, mindnyájunk nagy örömére.
Ahogy lekerült róla a pelenka, megszűnt a hólyagján a nyomás és, mint egy kis mini szökőkút átpisilt a fejem fölött egyenesen rá a forró kályha ajtóra. Mit mondjak, dőltünk a nevetéstől.
Reggelente fél hat tájban kiballagunk a sarki kis bolt elé, alig látunk az álmosságtól, de meg sötét is van, mert nem égnek az utcai lámpák, de ha tejet óhajtunk…
A szemfülesebbek, meg az álmatlanságban szenvedő nyugdíjasok még korábban kiülnek a kis székekre, egész kis csapat diskurál a meghitt sötétségben. Aztán befutnak a mindig álmos és mogorva eladó elvtársnők és hajrá, mindenki lendületesen meglódul. Az addig békésen cseverészők pillanatok alatt egymás halálos ellenségei lesznek, mindenki igyekszik mindenkit letaposni, de legalább a sapkáját leverni. Mindezt azért a tetves, vízzel hígított tejért, amiből ma reggel nekem is sikerült két litert beszerezni. Siker !
A kenyeresnél mindig eljátszunk egy már megszokott kis koreográfiát az eladóval. Köszönés után én reménykedve, mondhatni optimistán megkérdem, hogy friss-e a kenyér. Ő kézbe vesz egyet, hümmögve megnyomkodja, és tűnődő arccal mondja, hogy megfelelő. Mindketten tudjuk, hogy a kenyér legalább két napos. Csak egyet nem értek, hova teszik a friss kenyeret?
Talán érlelik, mint a jó bort.



A fiunk olyat nőtt, hogy még! Vasárnap délután rájött, hogy mire használhatja a hangját és azóta akkorákat rikkant, hogy kihallatszik a konyhába is.
Olyan édesek ketten, Réka ül mellette, magyaráz neki, mikor engem meglátnak, a lányunk elkezd nevetni, a kicsi néz egyikünkről a másikra és már nevet ő is. Imádom őket!
Esténként kötelező a mese, a meghitt gyertyafénynél olvasom Réka kedvencét, a Hamupipőkét.
Nagyon várjuk már a tavaszt, elég volt a sötétségből.



Rékámnak jobb oldali vírusos tüdőgyulladása van, Szilágyi dr.-nő jár haza injekciózni.
A szívem majd meghasad, úgy fél szegénykém, ha csak meghallja a csengőt már visít. Gergő meg rögtön rákezdi, ha a nővére sír. Ilyenkor nem győzöm vigasztalni ezt a sírós társaságot.
Egyre nehezebb minden, nincs az üzletekben semmi, sem étel, sem mosópor, szappan, wc. papír, csak nagyon ritkán, akkor is órák hosszat kell sorban állni érte.



Meggyógyult az én kis rigócskám, már újra teli torokból fújja, hogy "kerek ez a zsemle/nem fér a ZSEZSEMBE".
Imádom! Ősztől óvodás lesz, de még nem tudom hol. Gergő egész nap kiabál, forog egyik oldaláról a másikra és mikor eszik úgy fújtat, mint egy kis malac.
Az egyik tyúkom elkezdett tojni!Lehet jön a tavasz?!



Ma vagyunk három éves házasok, és elmondhatom, hogy igazán termékeny három esztendő volt, tekintve, hogy van két csodaszép gyermekünk. Szerelemből mentem hozzá és ugyanolyan szerelemmel szeretem most is, mikor a gyermekeimre nézve meglátom bennük az ő vonásait.
Gyönyörűen tavaszodik, ezért vasárnapra kirándulást szerveztünk Aranyos völgybe,Vikiékkel megyünk és Rékát is visszük.



Jól sikerült a kirándulás, gyönyörű napsütéses idő várt ránk és derékig érő hó. Rékám néha alig látszott ki belőle, de tetszett a kis bestiának.
Az idő csodálatosan meleg, minden hirtelen kizöldült és kivirágzott.
Szépen fel van ásva a kert, már bújnak a virágok.



Az múltkori kirándulás sikerén felbuzdulva most Zsibóra indultunk, ugyanazzal a társasággal. Megnéztük a volt Wesselényi kastélyt, illetve amit hagytak belőle. A hatalmas díszparknak, ami valaha a kastélyt ölelte, már csak a nyomai vannak, szívszorító volt látni az egykor Európa-hírű lovardát, a levert és elpusztított domborművek helyét.
Kinek szerez örömet, ha megrongálhat egy szép, régi épületet?
Ez a nép, akikkel csak a történelem rosszízű tréfája miatt vagyunk most összezárva, és akiknek csak egy megtűrt etnikum vagyunk, készen kapott meg mindent, egy egész országrészt épületekkel, vasút vonalakkal, múzeumokkal. Nem becsülik semmire, nem vigyáznak rá. Barbárok.



Szegény nagyanyám kórházba került agyér görccsel.
Anyuékkal felváltva visszük be neki az ételt, ha nem akarjuk, hogy a" bőséges "kórházi koszt mellett éhen haljon.
Ez egy csoda hely, ez a kórház. Itt mindennek pillanatok alatt nyoma vész, beleértve a kaját is. A helyzet a következő: nagyikám hálóingben üldögél az ágya szélén, vár minket és az ebédet. Megérkezünk, felsegítjük, ki kísérjük az ebédlőbe, leültetjük egy asztalhoz, tálalunk neki, csak kanál nincs. Semmi baj, elmegyünk kanalat szerezni. Mire vissza érünk még éppen meglátjuk, amint az egyik ápolt legyűri nagyanyám ebédjének utolsó falatjait. Volt, nincs.
Olyan éhesek és soványak a szerencsétlenek, nincs senkijük, aki etesse őket. Egész nap csak lézengenek a szakadt kórházi ingeikben.



Szegény sógornőm terhes lett újra! Tegnap itt volt nálam tanácsért, mit csináljon most?
Anita még nincs öt hónapos, ráadásul kiderült, hogy csípőficamos szegénykém. Ani kétségbe van esve, mihez kezd majd két ilyen picivel? Persze legelőször azt kérdeztem, mit szól ehhez a férje? A válasza az volt, hogy nem örül, de nem is haragszik. Próbáltam vigasztalni, hogy majd meglátja, milyen hamar felnőnek, ruhát sem kell vegyen, odaadjuk a Gergő ruhácskáit. Az meg ne érdekelje, hogy mit mondanak az emberek, minden csoda három napig tart. Miután megvigasztaltam szépen elbeszélgettünk, úgy érzem sikerült egy kicsit megnyugtatnom.
Mióta Magyarország nem adja vissza a disszidenseket, egyre többen" dobbantanak". Van, akiknek sikerült, de rémhírek is keringenek arról, hogyan bánnak a határon elfogottakkal.
Mostanában egyre feszültebb vagyok. Csak nézünk egymásra I.-vel, és szótlanul is kimondott a kérdés:mit csináljunk, menjünk vagy maradjunk ?
Itt élek 24 éve ebben a városban, amelynek minden kövét, utcáját ismerem. A családunk 44 éve lakik ebben a házban, ahova én is születtem. Itt lettem feleség és anya. Ha esténként kinézek az ablakon és elnézem, ahogy a fenyő mögött lebukik a nap, úgy érzem, sosem tudnék máshol boldog lenni.
De elnézem a gyerekeimet, Réka maholnap óvodás lesz, még a nevét sem tudják leírni, milyen óvodába adjuk? Mi lesz itt belőlük? Ezt az egy életünket miért kell így leélni egy őrült eszme miatt?