Kivégzés

Miután lezajlott a kedves szertartás, közös esti imájuk édesanyjával, még sokáig hánykolódott álmatlanul.

Szülei duruzsoló szavai tisztán hallatszottak be hozzá és ez megnyugtatta. Lehunyt szemein át is látta őket, kiket gyermek lelke minden melegével szeretett, apját, amint ezüst cigarettatárcájából rágyújt a vacsora utáni cigarettájára, majd a kékes füstbe merengve bal keze szórakozottan játszik a masinával. Anyja rőt vörös hajkoszorúja szinte izzik a szelíd lámpafényben, szépívű nyaka meghajlik, ahogy figyelmesen varrása fölé hajol, fürge, karcsú ujján villan a gyűszű ezüstje. A kép, mit számtalanszor látott már, s min elalvás előtt oly szívesen elmerengett, most nem hozta el az álom nyugalmát. Feszülten hallgatta apja szavait a francia tisztről, kit holnap hajnalban felakasztanak, a szomszédos kaszárnya udvarán.

Sosem látott még akasztást, elképzelni sem tudta, mit jelent, csak érezte, hogy ez a halálnak egy módja. Tulajdonképpen meghalni sem látott senkit, kicsiny létének öt esztendejében elkerülték a tragédiák. Mikor nagyapa meghalt s a nagy ebédlőben felravatalozva feküdt, őt is odavezették hozzá elbúcsúzni. Úgy feküdt ott a jól ismert test, mintha csak megszokott délutáni álmát aludná, két vaskos keze mellén összefonva pihent, közöttük bágyadt árvácska csokor. Ő szedte neki a kertből. Körülötte a gyász, mint gonosz, nyúlós pókháló lengte be a szobát és igazából akkor értette meg, hogy valami tragikus és végképp visszavonhatatlan esemény történt, mikor apja, az ő hatalmas, kisfiával mindig mókázni kész édesapja sírva fakadt, ijesztő és nehéz férfi zokogással.

Nagyapát szél érte. Ezen sokat gondolkodott és azt képzelte, létezik egy kedves és jó szél, ami tavasszal megtáncoltatja a fák virágszirmait és szétzilálja anyja tincseit, mikor a kertben hintáznak, és amiket aztán ő nevetve szorít vissza teknőchátú fésűjével. Hideggel és szomorúsággal érkezik a másik szél, ami varjak seregét kavarja ősszel a fénytelen égen. De éjjel a legijesztőbb, mikor hátborzongató hangon tutul a kémény és ablaka előtt a fák ágai, mint irgalomért esdeklő kárhozottak ujjai motoznak az üvegen. Ilyenkor sírva ölelte anyját, ki ne mozduljanak a házból, nehogy „szél érje őket”.

Aggodalmasan fülelt az ágyban. Most nem fúj a szél, reggel mégis meghal majd valaki. Apja most azt mondta, áruló volt, az antant spionja, rászolgált a kötélre. Ezen megint elmerengett. A spion és az antant jelentését nem ismerte, bár ez utóbbit már halotta a háborúval együtt emlegetni. Náluk a kabátokat szokták felakasztani. Ott lógnak a felöltők az előszobában, ha vendég jön, és a cseléd kiviszi őket. Reggel majd kivezetik a spiont. Talán lesz ott egy olyasforma díszes akasztó, mint amilyenre apja a felöltőjét helyezi. Aztán majd akasztják. És jön a szél. Így hal meg egy ember, aki spion. Aztán eszébe jutott valami. Lázasan mérlegelte az ötletet és úgy érezte, kivitelezhető. A megnyugodott és félálomban még hallotta, amint halkan kattan anyja ezüsttel berakott varródobozának teteje.

A ház aludt még és a hajnal hidege csontig borzongatta sovány, hálóinges kis alakját, ahogy laffogó nyelvű cipőivel végig osont az udvaron, át a kaszárnyával szomszédos fészerig, melynek szénával tömött padlásáról nemegyszer leskelték a kocsissal a szomszéd placcon masírozó katonákat. A széna még őrizte a napsugár édességét, beleborzongott, ahogy befészkelte magát a deszkahasadékhoz. Odaát egy dobogót látott, durva lépcsők vezettek fel rá, fölötte vastag kötél lógott egy faalkotmányról. Körben katonák lézengtek, cigarettájuk füstje odáig érzett. Talán picit elbóbiskolt, mikor a nagy szárnyas ajtón kilépett egy hosszú, fehéringes ember, feszülettel a kezében, három másik díszes egyenruhában, majd két katona kivezetett egy hátul összekötözött kezű szakállas alakot. Az egyik egyenruhás pattogó hangon felolvasott valamit a kezében tartott írásból, majd a pap emelt hangon kántált, míg a katonák átadták a szakállast egy fehéringes társuknak, ki felvezette a falépcsőn és gyors mozdulatokkal nyakába, igazította a kötelet. Aztán fekete csuklyát húzott a fejére és magára hagyta. Ekkor felkiáltott a fogoly, elfojtott hangon mondott valamit, de nem értette, mit, mert a levegő hirtelen megtelt valami titokzatos zúgással, mintha láthatatlan kristálylapokból égig érő palota épült volna nagy hirtelen, majd ezüstös robajjal összeomlott.

A kötélen remegve táncolt a test és a szomszéd kakasa a hajnalt köszöntötte.