Halálok

A nénit senki sem ismerte. Azt sem tudták mikor költözött be a nagy panelház egyik kis lakásásba. Pár bútordarabja volt csak. A lakás kicsi volt, tudta, úgysem zsúfolhatja tele, ezért csak a legszükségesebb darabokat tartotta meg, mikor férje halála után eladta házukat.
A férje apránként halt meg, sok halállal, nem egyszerre, egyik napról a másikra. Az első halál akkor jelentkezett, mikor egy reggel átszólt alvó feleségéhez, ugyan vegye már le a lábát a lábáról, mert egészen elzsibbadt. Agyvérzés. Féloldali bénulás. Kórház. S a néni riadtan érzékelte, hogy negyvenhárom év házasság után egyedül fog maradni. Délután volt, állt a konyha ajtajában, nézte a csöpp kis kertet, és tudta, egész élete meg fog változni ezután.
Az öreg leánder az ajtó mellett virult, szinte fa volt már. Krémszínű virágai minden alkonyatkor szórták a fűszeres illatot. Állt az öregasszony és fáradt kezei megsimogatták a fényes leveleket. Tulajdonképpen minden virágot szeretett, muskátli virult az ablakokban, tavasszal a fél utca tőle hordta az illatos gyöngyvirágot, de ez a leander, ez nagyon a szívéhez nőtt. Gyenge kis ág volt, mikor az ura hozta. Egy tő muskátli mellé szúrta le, hátha megmarad. Ahogy az évek múltak, különleges kapcsolat szövődött közöttük. Nem volt gyermekük, voltaképp senkijük sem volt, a szomszédokon kívül, s ez a szépen cseperedő kis növény, ez lett a családjuk. Az első években észre sem vették, mennyire a szívükhöz nőtt, nevetve nézegették, hogy fejlődik, nyúlik, mint egy egészséges, fiatal leánytest. Az ajtó mellé állították, meleg, napos helyre, mert tudták, ezt szereti. Meg aztán így mindig meg-megsimogathatták leveleit, ahogy egész nap jöttek-mentek. Mikor megjelentek az első félénk kis virágbimbók az ágak hegyén, izgatottan találgatták, milyen színű is lesz. A szorosan zárt, élénkzöld kis lándzsák szigorúan őrizték a titkot, bár már látszott valami világos derengés a végeiken. Aztán egyszer, egy illatos, harmatos júniusi hajnalon megtörtént. A virágok kinyíltak. Valami titokzatos szín volt ez, látszatra átmenet a fehér és a halványsárga között. De aki figyelmesebben megnézte, láthatta a szirmok felületén azt a gyöngyházas fényt, ami különlegessé tette.
Alkonyatkor, mikor útjára indult az eső, bátortalan kis virágillat, az ajtó előtt a tisztára sepert járdán száradtak a vizesnyolcasok, a két öreg kopott kis padon ülve hallgatta a virágok beszélgetését. Bársonyos petúniák és izzó paprikavirágok feleseltek a halovány violaillattal. De szívüknek legkedvesebbek a velük öregedett leánder tő kései virágai voltak. Így teltek el a nyarak, s mikor az ősz lehelete reggelenként deresre fakította a virágok tüzét, a leándert bevitték. Az öreg fabrikált valami kis kerekes zsámolyfélét, amivel ügyesen betolták a világos és hűvös előszobába. Itt aztán békén átvészelte a telet.
Szokatlanul nagy volt a csend a házban, mióta az ura kórházban volt. Megszokta az öreg csendes piszmogását, jó ember volt, nyugodt, szép életük példa volt sokaknak. Érezte, hogy vége, és nem bírta elképzelni, hogyan is lesz ez után. Nap, mint nap hűségesen bejárt a kórházba, vitte kis szilkében az ebédet, bár a betege nem kívánt már enni. Elüldögélt hát csendben mellette és, ha a másik visszatért a ködös álmok világából, pár szót még váltottak is. És ekkor jött a második halál. Újabb agyvérzés, immár teljes bénulással. Nincs remény, mondták, és a néni könnyeit nyeldesve nézte, mint esik szét napok alatt a jól ismert kedves arc. A harmadik halál végképp megváltotta a szenvedésektől és a kis temetőben fehér virágos leánder ág pihent el a friss síron.
Ahogy élete immár új kerékvágásba igazodott, rá kellett jönnie, túl öreg ahhoz, hogy egy ház, ha még ekkora kicsi ház is, fenntartását bírja. Nyáron még elvolt valahogy, a kert nem sok munkát adott, de esténként jó volt megpihenni a padon, hallgatva a leánder suttogását. Ahogy beköszöntött a hideg ősz, egyre többet fájt a dereka, s aggódva gondolt rá, mi lesz, ha elfogy a felvágott tűzifa. S mivel mindig megalkuvó, csendes teremtés volt, alaposan átgondolva a helyzetét, döntött.
A ház viszonylag gyorsan elkelt, mert csendes helyen állt, s az öreg szépen rendben tartotta. Mikor az ügyvédnél aláírta a papírokat, mindenki dicsérte az előrelátását. Dolgozott eleget, vénségére most már
Pihenhet. Télen jó melegben lesz, s leándernek is jó helye lesz az erkélyen. Utolsó este sírva simogatta végig a falakat, minden tégláját ismerte ennek a háznak, hisz' együtt építették, két kezük keserves munkájával.
A csend volt a legszokatlanabb az első napokban. Nem is gondolta volna, hogy egy ilyen soklakásos házban ilyen csend lehet. Hát persze, gondolta, fiatalok, mindenki dolgozik, majd esténként biztos összeismerkednek. De nem így történt. Az esték is magányosan teltek, néha kiült az erkélyre a leándere mellé, s nézte az iszonytató forgalmat. Magányos volt. Hiányoztak a régi szomszédok, a kert, az öreg, az egész régi élete. Mikor beköszöntöttek az első hűvös napok, gyerekes örömmel tapogatta a fűtőtestet. A leánder bekerült a szobába. Nem volt éppen a kedvére való helyen, a száraz, meleg levegő nem tett jót neki, de a néni gondosan öntözte, ügyelt rá, hogy mindig legyen víz a párologtatóban.
Köd volt azon a napon, vattaszerű, szinte megfogható köd telepedett a városra. Mikor a közeli boltba indult, szokás szerint csak a kenyérrevaló volt nála. Olyan értelmetlen, buta halála volt, amilyen buta és értelmetlen csak a halál tud lenni. Vaksin topogott a járda szélén. Aztán lépett...
Sokáig haldokolt, ami csak azért is meglepő, mert a mentőorvos szerint a kamion szinte összedarálta madár csontjait. De a szíve erős volt: és két hét után ő ment el hamarabb, mert a leánder csak a harmadik héten száradt csonttá végképp.