Egyszer volt

Csendes vasárnap délután. Mindenki elvonult, pihen. Mosogatás közben hallgatom a rádiót, azt húzzák, hogy "Csak egy kislány van a világon...". Pár percbe telik, míg rájövök, hogy ez az a nóta, amit nagyapám húzatott a cigánnyal nagyanyámnak. Mintha egy film peregne előttem, minden eszembe jut, amit nagyanyám mesélt.
Egyszer volt, hol nem volt, a múlt század első éveiben történt, ha nem is az üveghegyen, de a Pece -parti Párizs Nilgesz-telepén. Hogy honnan kapta a nevét nem tudom, elég az hozzá, hogy itt élt egy szegény ember a feleségével. Nem volt ő olyan nagyon szegény, házacskája, kis szőlője, gyümölcsöse volt a város fölötti dombon, mert biztos kenyeret a vasút adott neki. Malacka röfögött az ólban, tyúkok kapirgáltak az eperfa alatt, galambok röpködtek és mályva nyílt a faragott teraszon. Így éldegéltek ott boldogan, míg aztán egy szép napon gyönyörű kislányuk született. Ahogy telt az idő a kislányból nagylány lett és születtek szépen sorban a testvérei. Nagyon szerette őket, hiszen mindet ő dajkálta és testvérei holtukig viselték azokat a beceneveket, amiket nővérük szeretete ragasztott rájuk. Édesanyjuk széles, bő kötőt viselt és néha csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy újabb taggal szaporodik a család. A kert, a jószágok, a testvérek éppen elég munkát adtak a kislánynak, pedig akkor már megfertőzték. Addig járt egy pár utcával lejjebb lakó családhoz, míg nem beleszeretett a könyvekbe és az olvasás a szenvedélye lett. Az, hogy hogyan került Rodriguez kapitány a városba, talán sosem derül ki, de tény, hogy oda nősült. Szép, úri házban laktak, a Kapitány művelt, világot látott ember volt, a felesége úgyszintén. Egy bánatuk volt csak, nem született gyerekük. A kíváncsi, értelmes kislányt tanítgatták, nevelgették és úgy megszerették, hogy készen lettek volna örökbe fogadni. De mivel a szegény emberek
valamilyen oknál fogva nagyon ragaszkodnak a gyerekeikhez, az örökbefogadásból semmi nem lett. Csak annyi, hogy a kislány lassan többet volt náluk, mint otthon, de ha otthon is volt, nem sok hasznát vették, mert mindig elbújt olvasni. Egy új világ tárult ki előtte és ő nem tudott betelni vele. A Kapitány sokfelé megfordult a világban, gyönyörű réz messzelátóját álmélkodva forgatták a vézna gyermekkezek. Otthon várta a sok házimunka de, hogy mégis lopjon időt az olvasáshoz, bevonult a kertvégi budiba.
Ahogyan a mesében, teltek-múltak az évek, a szegénylány elvégezte az iskolát az Orsolya Nővéreknél. Egy kézimunka üzletben dolgozott és esténként, mikor elnézte a város lüktető fényeit megpróbálta elképzelni a jövőt, várta a herceget.
A hercegnek valóban volt lova, nem is egy, ugyanis konflis családba született. A régi világban ezek a bőrfedeles lovas kocsik szállították a város népét az állomásra, a színházba vagy a közeli fürdőbe. Konflizni nagy szó volt akkoriban, biztos kenyér és megélhetés. Az öreg konflis hamar megözvegyült, kisfiát akkor még gyermektelen húga és annak családja nevelte, nem is akárhogyan. A bécsi dialektust a cselédtől tanulta, zongorázott és hegedült, de legjobban olvasni szeretett. Ahogy az évek szálltak a kisfiúból érzékeny lelkű, vékony, angolos eleganciájú fiatalember lett.
Ahogyan nekem mesélték, egy esős napon hazafelé sietett a lány, mikor a konflis fiatalember felajánlotta, hogy elviszi, ne ázzon el még jobban.
Tehát a színen megjelent a herceg és elrabolta a szegénylány szívét. Hogy mi tetszett meg a másikon, azt már nem lehet tudni, talán a lány tudása, kitörni vágyása, talán szép zöld szemei. A fiú szerelme viszonzásra talált és jó pár évig tartott az udvarlás, ahogy azt az illem követelte. Eleinte a szülők egyike sem nézte jó szemmel a románcot, de hiába volt tiltás és "jóakarók" által szított féltékenykedés, egy szép nyári délután felkerekedtek a fiú szülei és egy jóízű szalonnasütés, közben megbeszélték a jövőt.
Nemsokára megvolt az esküvő és utána az ebéd a Kék Macskában,
Négy évtizedes közös életük így indult. Két fiuk is született, egyikük az apám.

De ez már egy másik mese.