Talán hat éves lehettem akkoriban. Nyár volt és közelgett apám névnapja. Mit vegyünk neki, mivel lepjük meg, töprengett nagyanyám. Tudod mit, elmegyünk Jusztika nénihez, neki gyönyörű virágai vannak ,és majd választasz apukádnak pár szál szép rózsát .Ugye jó lesz? -nézett rám csillogó szemekkel. Gondolkodás nélkül rábólintottam, mert tudtam, nagyanyám ismerősei nem hétköznapi emberek, kicsit mesebeli társaság és én imádtam hozzájuk járni.
Voltak nekünk ilyen útjaink, amikor meglátogattuk az öreg, szemüveges Kornweisz bácsit, aki képkeretező volt és pici, félhomályos és nagyon koszos üzletében fantasztikus színű és méretű macskák üldögéltek és szundikáltak a polcokon száradó képkeretek között. Élvezettel szívtam be a terpentin, a lakkok és a macska pisi sajátos illatkeverékét és áhítattal simogattam végig a cicákat. Kornweisz bácsi még azt is elmesélte nekem egyszer, hogyan esett hasra, a keresztelőre vitt kisbabával pont a templom küszöbén. Nem esett nagy baja, legyintett rám szemüvege mögül kikémlelve, fel sem ébredt a kicsike.
Néha elnéztünk Viktorinékhoz, akik képrestaurátorként dolgoztak. Két majdnem felnőtt értelmi fogyatékos gyermeküket nevelték és tragédiájából akkor csak annyit fogtam fel, hogy bár Viktorin néni sűrűn pityereg , én mégis szeretek itt lenni, mert együtt rajzolhatok egy bajuszos kisfiúval és egy kislánnyal, aki nem tud beszélni, de szépen tekergeti hátrafelé a fejét. Felejthetetlen málnaszörpöket ittam náluk.
Egyik kedvencem Ili néni volt a vénkisasszony zongora tanárnő. Öreg házban élt, nem messze tőlünk, ablaka egy kis térre nyílt és mindig nyitva állt, így már a sarokról hallottam a muzsikát. Volt egy forgatható zongora széke, amit aztán beállított az én magasságomhoz és kedvemre püfölhettem a rozoga Bösendorfert. Ezután összepuszilt és biztosította nagyanyámat tehetségemről, majd megkínált a maga készítette finom házi csokoládé bonbonnal egy vörös-arany porcelán dobozkából.
Éreztem, hogy a látogatás Jusztika néninél újabb kalandot ígér, ilyen névvel csak tündér lehet az illető.
Másnap a kötelező ebéd utáni alvásból ébredve nagyanyám megmosdatott, tiszta zoknit húzott a lábamra és elsétáltunk két utcával odébb. Már a háza sem volt mindennapi, kis tornyocska trónolt a tető egyik oldalán és zöld zsalugáterek fedték az ablakokat. Becsengettünk majd benyitottunk a díszes kovácsoltvas kapun.
Mintha meseországba léptem volna. A kerítés mellett rózsafák álltak őrt, citromsárga, mélybíbor, rózsaszín és krém fehér virágok szikráztak a napfényben, karóikon színes üveggömbök tükröztek sosemvolt tájakat. Mellettük takaros ágyásokban rózsatenger virult, soronként más színű virágokkal, felettük lepkék és bogarak tündéri kavalkádja. A rózsák illata úgy burkolt be, mint puha, illatos takaró. A ház mellé terasz simult, egyik felén púderrózsaszín-, másik felén fehér futórózsával takartan és a kerti utacskán fehérre meszelt téglák kanyarogtak Elragadtatva ennyi szépségtől, azon sem csodálkoztam volna, ha a háziasszony előröppen valamelyik rózsabokra mélyéről.
Aztán a kert mélyéről különös kis alak bicegett felénk. Apró, feltűnően sánta asszony volt, kinek a hátán sors furcsa fintoraként ferde púp trónolt. Előtte tiszta, zöld kötény, egyik kezében metszőolló, másik kezével felemelte államat és én belenézhettem a világ legkékebb szempárjába. Réz színű hajkoronáján átsütött a nap, szemei körül apró nevető ráncocskák és szeplők virítottak.
Királynő volt, a rózsák királynője. Büszkén vezetett végig birodalmán, alattvalói illattengerben fürdették és némán bókoltak neki. Minden rózsatőhöz volt egy kedves, becéző szava, hol az illatát, hol a színét dicsérte, s a kérges kezek lágyan simogatták a bársonyos virágfejeket. Lapos, széles kosárba fektette vigyázva a kiválasztott virágokat, majd lehántva tüskéiket lehelet vékony selyempapírba csomagolta őket. A kapuban állva hosszan nézett utánunk törékeny kis alakja, kezével ernyőzve szemét. Feje fölött izzott láthatatlan koronája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése