Mellette

Parttalan álmából szinte egy pillanat alatt riadt fel. Nevenincs rémület szorongatta, mint egy irgalmatlan ököl. Csak feküdt tágra nyílt szemekkel, torkában dobogó szívvel, percekig, míg betakarták és elringatták hálószobájuk meghitt kis neszei. Az öreg óra rendületlenül kergette a másodperceket, kis, bizalmas pattogásokkal üzentek egymásnak a bútorok és a macska szelíden szuszogott az ágy végében. A ritkára engedett redőny szűrt fénye mögött egzotikus arabeszkeket mintázott a fák motozó gallya. A csendben úgy tetszett neki, mintha minden egyes szívdobbanása a falakat remegtetné. Lassan csendesült kapkodó lélegzete, szíve vad lüktetése szabályossá csitult. Nyitott szemmel feküdt és hagyta, hogy gondolatai álmának lassan enyésző porában keresgéljenek. Semmire nem emlékezett.
Ahogy rettegése lassan oldódni kezdett, úgy tisztultak ki tudatának kis üvegablakai. Képeket látott. Csapongó fantáziája lelkének legmélyéből dobálta felszínre félelmeit.
Ezek apró, mérgezett fekete virágokat nyílottak, és minden fekete virágnak neve volt, gondolatai között burjánzottak és bujkáltak, apró indáikkal alattomosan fojtogatva azokat. Külön félelem-virága volt a hétköznapoknak, másik a betegségnek, de jutott az öregségnek és a kiszolgáltatottságnak sőt, nyílott a halálnak is. De legfojtóbb virágja a magánynak volt, nagy lila, húsos szirmai megbénították, nem bírt tőle szabadulni. Kiszáradt a torka és a szíve újra rákezdte.
Mellette halkan szuszogott a párja. Hirtelen úgy érezte, minden egyes érzékszerve szomjasan, szinte kiabálva kéri, hogy érinthesse, láthassa, beszippanthassa a másik hajának, bőrének illatát, lélegzete legyezését. Óvatosan, hogy álmát el ne riassza, feléje fordult, szorosan mellé vackolódott és elmerült testének áldott, boldogító melegében. Hallgatta légzésének megnyugtató, egyenletes ritmusát és szinte belekábult az örömbe, hogy érezheti és érintheti. Elnyugodott.
Éber gondolatainak kristálylogikáját lassan behintette az álom homokja. Mire a vén kandúr a másik oldalára fordult, már mélyen aludt.