Mangurás Mariska

Zentán, az ó-temető egy eldugott sarkában van egy sír. Fekete márvány obeliszkjén egy megkopott név áll: Mangurás Mariska. Alatta csak ennyi „Téged még az orgonák is siratnak.” E leányról szól ez a történet.
1849-et írtak, mikor Jelacic horvát bán hadteste bevonult a Délvidékre. Március volt, olyan bolond és szeles. A zentai Fő utcán csak úgy lobogott a szalag az asszonyok főkötőjén. A bámészkodó nép gyanakodva nézte a vonuló katonákat, még nem feledték a véres februári eseményeket, mikor a szerbek a békés polgárok közé lőttek. Nyugtalanító hírek érkeztek, miszerint a tiszteket a város elöljáróinak házaiban szállásolják el. Így került Kazimir Rulikowsky vagy magyarosan Rulikowsky Kázmér lengyel származású dzsidás kapitány Mangurás Mihály zentai jegyző házába.
Az idős jegyző egymaga nevelte Mariska lányát, aki születésétől hiányolta a szerető anyai gondoskodást. Idősödő édesapja minden szeretete az övé volt, aki nemritkán a cseperedő kislánnyal beszélte meg hivatala ügyes-bajos dolgait. Halovány, kerek arcú, fekete szemű teremtés volt Mariska, nagy barna haját koszorúba fonva viselte. Vékony, liliomszépségű nyaka szinte meghajolt a dús hajkoszorú alatt. Kedves lényéből áradt a csendes báj és nyugodt életöröm. Igaz honleányként lelkiismeretesen eljárt a Zentai Úrhölgyek Önkéntes Egyletébe, gyűjtött a honvédek árváinak és alkalomadtán colonnet táncolt a bálban. Házuk mellett meghúzódó nagy kertjük is számtalan örömteli percet szerzett neki. Itt egymás mellett virult a vidéki kertek megannyi szépsége: muskátli, rózsa, viola, bazsali és kedvencei, a két öreg orgonafa , amiket apja ültetett , mikor ő született. Alkonyatkor néha elüldögélt kedves orgonái mellett, hallgatva mit susognak a szív alakú levelek.
A kapitány megjelenése a házban nem keltett semminemű zavart. Úriember módjára tisztelettel köszöntötte a házikisasszonyt, elnézést kérve a kellemetlenségért, amit személye okozott. Magas, harmincas éveinek elején járó férfiú volt, nagy domború homlokkal, homokszín dús hajjal, bajusszal, szép, meleg dióbarna szemekkel. Ezek a szemek komoly határozottsággal néztek a világba, csak akkor lágyult el pillantásuk, mikor a szülőföld, a messzi Volhinya került szóba. Este, mikor körül ülték a vacsora asztalt, udvariasan folyt a társalgás, mind a vendég, mind a házigazda tapintatosan kerülte a politikát. A vendég nemesi ranggal rendelkezett, szülei éltek még a birtokon, ez adta a társalgás alapját. Olyan elevenen és színesen mesélt szülőföldjéről, családjáról, hogy vendéglátói hamarosan úgy érezték, régi ismerőssel osztják meg az asztalt.
Úgy tűnt, mintha a friss tavaszi szelek kergetnék a napokat. A párás, esős hajnalok után virágba borult a kert. Virultak a nárciszok, nefelejcserdő kéklett a bokrok alján és menyegzői ruhát öltött a két orgonafa is. Nem tudni, hogy történt, de a vacsora asztalnál a lány arca mind pirosabbra gyúlt, ha magán érezte a kapitány tekintetét.
És egy vasárnap reggel, misére menet, virágzó orgonaágat talált az imakönyvébe tűzve. Másnap a kapitány zubbonyán illatozott egy kis fürt orgona és az öreg jegyző elgondolkodva pödörgette bajszát
Közben a történelem kereke nem állt meg. A Görgey vezette I., II. és III. hadtestek Isaszegnél megverték és a főváros előtti védvonalba szorították, majd visszavonulásra kényszerítették Windischgratz főerőit. Zenta polgárai visszafojtott lélegzettel vártak. Vártak egy dicső és ritka vendégre, melynek neve Szabadság. E drága vendég tiszteletére fáklyák lobbantak szerte a városban. Fényük ott világított a korzón, a tereken és a kis mellékutcákon, ott égett az ablakokban, világító mécsesekben. Ez a láng lobbant a két fiatal szemében is, akik a történelem vészterhes idejében találtak egymásra. Rulikowsky kapitány rokonszenve észrevétlenül fordult azok felé, akik ellen fellépett.
Örök titok marad, mi történt akkor este a fiatalok között a hold szitálta kertben. Talán csak az orgonák tudták, de a kapitány hamarosan meghozta élete legnehezebb döntését.
Másnap Jelacic kivonult embereivel Zentáról és a dezertőrök listájára új név került.
Május vége volt már, mikor Perczel Mór vezérőrnagy honvédjei élén bevonult a városba. Pár nap múltán egységeivel a Temesvárra indult tovább. Az utcákat ellepték a virágot dobáló, integető emberek és áldásaik kísérték a magyar honvédeket, akik között ott lovagolt felvirágzott lován Rulikowsky Kázmér.
A hírek jöttek mentek. A nemzet lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. Rüdiger orosz lovassági tábornok a III. Hadtesttel átlépte a határt. Aztán egy napon levél érkezett a kedvestől, amiben leírta a Komárom-ácsi csata borzalmait, ahol hős honvédjeink visszaverték Haynau jelentős túlerővel támadó csapatait. De a győzelemnek ára volt, Görgey vezérőrnagy súlyosan megsebesült. A haza lázban égett, minden nap, minden óra új híreket hozott, hol kétségbeesésbe, hol örömmámorba sodorva az embereket.
Aztán az események váratlan fordulatot vettek és bekövetkezett a vég. Görgey a honvédsereg főerőivel Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger előtt. Verőfényes nyár volt ekkor, de a nemzet szívét fagyos csontmarkába zárta a gyász.
A napok múlásával egyre fogyott a lány reménye, hogy kedvesét viszontláthassa. Aztán egy napon levél érkezett Volhinyából, amelyben tudatták: a hadifogságba esett Rulikowsky Kázmért Paskiewic parancsára augusztus 28-án, Nagyváradon golyó általi halálra ítélték. Az ítéletet végrehajtották, teste jeltelen sírban fekszik valahol a váradi köztemető szélén, de a szívét Zentán hagyta. Eddig a levél.
Aztán hetek múltak és hónapok… és újra március volt, olyan bolond és szeles. Csak úgy cibálta szél az asszonyok gyászfátylát a zentai temetőben.
Mangurás Mariskát menyasszonyi ruhájában temették el. Sírja mellé szerető kezek két orgonafát ültettek. Azok suttogása vigasztalja az élők és holtak szívét.