Tréfacsinálók

Olyan tízéves forma lehetett, mikor nagyapja rákos hegyi kertjében bandázva kicsiny fém

tárgyat leltek. Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború

után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen

volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik

lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így

lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.

Hogy a lelkében micsoda deformációt okozott a visszafordíthatatlan, azt a világ elöl

jól rejtette. Csendesebb lett, figyelőbb, de személyiségének egy része megmaradt olyan

tréfamesternek, mint amilyennek megismerték. Ő volt, aki higanyt csempészett a házmester

felmosó vödrébe, mumifikálódott egeret a közeli plébánia imapadjába, de senki nem bántotta.

Egy nyomorékot?

Férfivá érése idején a két utcával odébb üzemelő nyilvánosház egy szőke primadonnája

segített rajta, igaz, a madám kifejezett kérésére, mert irtózott a sebeitől. Onnantól csak szőkét

szeretett, és később a lányok is szívesen fogadták, mert kedves volt, előzékeny és bőkezű.

Tréfacsináló kedve töretlen, néha a kedvenc szeretője párnája alá kis ajándékot rejtett, csatot,

masnit, olcsó parfümöt vagy épp döglött denevért.

Családtalan maradt és később, mikor 1940-ben behívták a házmestert, beköltözött annak

üresen maradt lakásába, hivatalosan is elfoglalva pozícióját.

Szőke volt, búza szőke az az asszony is, aki az év őszén beköltözött férjével az első emelet

hatba. Kis, fakó bajszos tanárember volt az ura, csendes, udvarias természet, az asszony

meg merő arany lobogás, Tündér Ilona lehetett ilyen a mesékben. Amerre szoknyája

lobbant kamasz fiúk éjszakáit keserítette, pohos vénemberek néztek kigyúlt szemmel utána

és ő az egészből semmit nem értett. Úgy volt szép, hogy nem tehetett róla, csak ment

muzsikás lépteivel és szépsége beleivódott az emberekbe, mint a lassan ölő méreg. Kis kalap

szalonjában, ha néha létrára mászott, a vevők kiküldték férjeiket. Üde volt, roppanós és

kívánatos. De nem kacér. Az urát szerelemmel szerette, világuk zárt volt és kerek, egymás

létezésében tökéletesen feloldódtak. Éjszakánként lázas reményekkel ölelték egymást, ám

csúnyán megtréfálta őket az élet, mert gyermekük nem fogant.

Aztán eljött a nap, mikor a kis tanár a frontra távozott. Onnantól az asszony csak a leveleknek

élt. S milyen öröm volt a sánta házmesternek, ha titkos ideálja bekopogott hozzá a posta

után érdeklődve. Eleinte mindig átadta, a tanár úr szorgalmas levélíró volt, s a front állásától

függően két-háromhetente érkeztek levelei szálkás, határozott betűivel. Később tréfának

indult, tetszett neki, hogy játszadozhat az asszony érzelmeivel, kis sánta angyalnak képzelte

magát, ki megörvendezteti vagy elbúsítja hívét, levéllel vagy a nélkül.

Lassan mindennapos vendég lett az asszony a kis házmesterlakásban, halk kopogtatás

után szótlan, reménytelen mosolya az ajtóban mindig meghatotta. Ilyenkor elöntötte a

féltékenység, a szánalom és a vágy furcsa elegye, s már attól is izgalomba jött, ha közelgő

lépteit meghallotta.

Egyik este nem bírta tovább, ma levele jött, invitálta be kiszáradt torokkal és váratlan

indulattal az ágyra szorította, ép kezével mellén babrált, falábával szorosan combjai közé

furakodva arcát mámorosan merítette nyaka illatába. Az döbbenten és undorodva védekezett,

majd erejét megfeszítve kiszabadította magát és feltépve az ajtót, kirohant.

Az asszony onnantól leveleit a postára kérte kézbesíteni, kis vödrében egyedül cipelte a

szenet és a fát a pincéből, nem kérve és nem fogadva el segítséget senkitől, bezárkózott

szépségének elefántcsonttornyába.

Azon a napon, mikor a front elérte a házat, már harmadnapja kuporgott ötödmagával a

szenespincében, s igazán nem értette mi történik, mikor feltépve az ajtót a sánta házmester

jelent meg. Zsena, mondta az idegen arcvonású, részeg katonáknak, és rá mutatott.

Azzal sem vesződtek, hogy kirángassák, ott, a szénkupac tövében gázolt át rajta akárhány mongol katona.

Másnap még visszajöttek, keresték, belokuraja zsena, mondták, de addigra öntudatlanul

hevert a szomszéd patikus kamrájában. Két hétig lábadozott, s amint lábra állt, első dolga volt

arany haját egy üvegcseréppel tövig metélni. Kicsit megbolondult, szánták a szomszédok, de

aztán majdnem minden jóra fordult, mert nemsoká a kis tanár is hazakeveredett. Ősz lett, mire

valahogy elcsitultak a kedélyek, ám egy reggel hiába kereste az ura.

Már nem élt, mikor rátaláltak. A szenespincében, egy szénkupac tetején kuporgott, lábainál

egy véráztatta rongyban egy mongol csecsemő nyöszörgött.