Zöld tündér

Tóth Tihamér éppen túl volt egy igen fárasztó próbaidőszakon, s tekintve, hogy a koncert igen jól sikerült, elhatározta, hogy megjutalmazza magát egy pesti kiruccanással. Nem állíthatjuk, hogy sűrűn élt volna e lehetőséggel, bár agglegény léte joggal predesztinálta volna erre. Prímhegedűsként agglegény életének szerény kis rítusai szilárd, ám szürke alapját képezték független létének, s talán ez egyhangúságot oldandó döntött egy egész napi kirándulás mellett a székesfővárosban.

Már az utazás izgalomtól egyáltalán nem mentes óráit is roppant élvezte, ugyanis volt szerencséje egy kupéban utazni egy Szveratovics nevű lókupeccel, egy köpködős parasztemberrel és egy igen bájos hölggyel, ki tízéves forma unokaöccsét volt hivatva gardírozni egész Budapestig. A fiatalember, ki a Rudolf névre hallgatott, szeplős és ehhez mérten igen izgága teremtés volt, aki az őrületbe kergette az utazóközönséget és a kalauzt egyaránt. A meleg miatt kissé lehúzott ablaknál csimpaszkodva először könnyű szalmakalapját eresztette szélnek, majd a nagyobb állomásokon megálló vonat utazóközönséget inzultálta általános derültséget vagy megbotránkoztatást keltő beszólásokkal. A kisasszony színeket játszott, de megregulázni nem tudván a csintalan gyermeket, végül a lókupec lett a helyzet megmentője, ki kalandos történeteket mesélt, mik a lóvásárokon estek meg vele. A szótlan paraszt mélán hallgatott, időközönként nagyot köpve, Tóth Tihamér igyekezett beszédbe elegyedni az ifjú hölggyel, kinek titkon csodálta szépségét, ám a helyzet Pest felé közeledvén elmérgesedett, mert Rudolf úrfi egy állomáson, fejen dobta a baktert egy almacsutkával. A kalauz berontott és válogatott pofonokat ígért a szépreményű fiatalembernek, ám ekkor már közel jártak a fővároshoz, s az indulatokat felváltotta a várakozás remegése, megérkeztek. Szveratovics nyájasan köszönve kászálódott le a leszállók között, a szótlan bácsika nagyot köpött, mintegy búcsúzóul, a kisasszony meg láthatóan megkönnyebbülve integetett az ablakból egy idősebb párnak.

A pályaudvaron leszállván hősünket szinte beszippantotta a fővárosi miliő, rikkancsok kínálták újságjaikat, bőszoknyás parasztasszonyok siettek, kosaraik megtömve répával, almával és krumplival. Élénk szín ruhába öltözött leányok bukétokat és cukorkát árultak, szurtos arcú gyerekek tisztították gyors mozdulatokkal újságjaikat böngésző úriemberek cipőit, és mindenen átlengett a mozdony füst, a ló gané és a vattacukor átható illata.

Tóth Tihamér szinte révületben meredt a napsütésben előtte nyújtózó város nyüzsgésére.

„Magda, a szőrös testű tengeri hableány! Egzotikus alakok a fővárosban! Rendkívüli látványosság!”-csábított a Vasárnapi Újság. És ő elcsábult. Irány a városliget!

Bár Magda, a szőrős testű, inkább nézett ki pelyhes bajszú növendékfiúnak, és a guminő sem hozta a legjobb formáját, ő mégis pompásan szórakozott. Pukkadásig tömte magába a diákabrakot, dobogó szívvel és kigyúlt orcával leste a bukjelszoknyában flangáló demimonde-okat, az úri divat legújabb kiegészítőit, egészében véve az egész boldog és hanyag pesti eleganciát. Kipróbált minden látványosságot, a szellemvasúttól az óriáskerékig s még az sem szegte kedvét, hogy kissé kopott ám tiszta felöltőjét oldalba okádta egy szöszke fürtös kisleány, és utána mosolyogva tűrte, amint gyönyörű szemű édesanyja szabadkozva letisztogatja.

Micsoda szép nap, nézett utánuk kedvtelve. Dél felé elfogyasztott egy adag pirosra sült kolbászt friss zsemlével meg mustárral és az egészet leöblítette egy korsó frissen csapolt sörrel. Teli gyomorral, kissé elpilledve pihent egy padon, mikor az ismeretlen kisasszony megszólította.

Utólag ki bírna emlékezni a szavakra, melyekkel a szív meghódíttatott, a szélre, mely a vihart kavarja vagy a napsütés ízére, mely kicsalogatja a tavaszt. Elég az hozzá, a kisasszonynak vörös haja volt, mit haja, valóságos zuhatag vette körül csinos kis orcáját, szeme zölden tüzelt, mint egy tigrisnek, és tigrishez méltón bátor is volt, mert kis idő multán már meghitten beszélgettek egy divatos kávéház asztalánál az élet hiábavalóságairól. A kisasszony elmesélte, hogy apja viceházmesterként áll alkalmazásban, otthon még öt kistestvér várja mindig morgolódó mostohája mellett, ő maga meg gyors és gépíró iskolára gyűjt nagy szorgalommal, hogy álmait megvalósítandó jó állásba kerüljön, lehetőleg egy bank alkalmazásában. Addig meg idős hölgyeket gondoz, rebegtette pilláit szégyenlős mosollyal. A tetszetős életrajznak némiképp ellentmondott a tény, hogy a kávéházi törzsközönség ismerősnek kijáró örömmel üdvözölte a hölgyet, maga a főpincér jött asztalukhoz és vette fel a rendelést. Tóth Tihamér otthon, Váradon, járt ugyan kávéházban épp eleget, ám e hely előkelősége, egyben varázslatos tündérvilága, lássuk be, megfosztotta józan ítélőképességétől. A virágos réz falikarok ragyogtak, nehéz, mélybordó függönyök zárták el a kilátást, teremtve ezzel éjjel nappal igazi budoár hangulatot, tükör falak és egzotikus, ritka fajú növények takarásában halkan koccant a biliárd, cukrokat kínáló angyalkák, gyors szolgálatot tevő ördögfiókák siklottak az asztalok között, s a bársony függöny fél takarásában diszkréten játszott egy női zenekar. Kávé, színes italok fűszeres aromája és lágy muzsikaszó lengte be a teret, az érzékiség bűbájos világának tündérpalotája volt ez, kicsiny, ám diszkrét szobákkal a vénuszi örömök hódolóinak.

A főúr abszintot javasolt, és hősünk elcsodálkozott az előkészületek láttán. Magas falú, díszes pohárban szédítő illatú, zöld színű italt tett eléjük a pincér, keresztbe fektetett míves kanálon cukor fehérlett, ezt könnyedén merítették az italba, majd kis vártatva meggyújtották s a forró karamell kéjesen csöppent a pohárba, végül vízzel keverték opálosra az italt, melyhez foghatót Tóth Tihamér sohasem kóstolt. Aromája az ánizs és édeskömény illatát idézte, kiegészítve egy kesernyés, ám harmonikusan édes ízzel. Erős volt és bódító, mámorító és csalfa, mint a zöldszemű tündér, kivel Tihamér immár a második pohár varázsitalt fogyasztotta. A főpincér kis tálkában sósmogyorót tett eléjük, és megértően bólintott a harmadik körnél. A mellettük lévő asztalnál erősen borotvált arcú úr olvasta újságját, időnként összenézve a kisasszonnyal, ki bár csínján fogyasztott az italból, meglehetősen hevesen fogadta hősünk udvarlását. A zöldtündér ostromának ellent állni nem tudván, Tóth Tihamér ép eszének maradékával még konstatálta egy kis budoárszerű szoba meghitt melegét, s kicsivel később oly pikáns vénuszi élvezetekben részesült, melyekről e lapokon nem áll módomban beszámolni.

Másnap a konflis a hajnal kijózanító hűvösében a pályaudvarra vitte utasát, fel is segítette kupéjába. S bár a kisasszony alaposan megkopasztotta vendégét, a vissza út árát meghagyta neki, Tóth Tihamér álmos arcán az üdvözültek mosolyával nézte a suhanó tájat és gondolatban talán a következő kiruccanást tervezgette.