Így szép az ősz

Igen, most már tudom, mennyire védve voltam akkoriban. Hogy mennyire keményen és mégis áttetszően, óvón borult rám gyermekkorom és ifjúságom kristálykupolája, azt csak most merem átgondolni.
Akkoriban apám az egyetemen tanított, anyám meg irodalmat a város jó nevű középiskolájában. Ha lehet egy nagyszájú, büdös lábú kölköt feltétel nélkül szeretni, ők azt tették. A nővéremet korán elvesztették, csak egy banális tüdőgyulladásnak indult, de a háborúban ez a halálhoz épp elég volt, meg ahhoz is, hogy őrült imádattal csüggjenek a megmaradt egyetlenen. A fiún. Aki akkoriban élte kamaszkora legteljesebb, legszebb nyarát. A cimborákkal.
Gondolkodtak már azon, mi teszi a gyermekből hirtelen majdnem férfivá érés misztériumát olyan titokzatossá és feledhetetlenné, olyan görcsösen és mégis édesen fájóvá? És itt nem csak a külső átalakulásra gondolok. Hirtelen támadt szabadságra nyílt a világ és vele együtt a lelkünk, észrevettünk minden igaztalant meg talmit és minden képzelt férfiasságunk dacára volt, hogy elsírtuk magunkat, ott azon a nyáron, a kis erdő mellett.
Az volt az az idő, mikor faltuk a könyveket, halomra a detektív és indiántörténeteket vagy Dumas kalandregényeit. Apám megengedte, hogy feldúljuk nagyapám könyvtárát. Kispataki majdnem rokon fiú volt, tulajdonképpen Pataki volt, úgy, mint mi, csak a nagyapja nem nőtt valami nagyra, így maradt rajta a név, de már mindenki így ismerte őket a városban. De ő behozta a lemaradást, jó fejjel volt magasabb mindannyiunknál, erős, vállas fiú. Kinézett vagy tizenhatnak.
Dudussal már az óvodában jó cimboraságba keveredtem, rögtön azután, hogy első nap sikerült betörnie a fejemet egy fél téglával. Volt nagy sírás -rívás, kotkodácsolás anyáink részéről, azóta is tartott a barátságunk a kis pulykatojás fejű, szeplős fiúval. Aki ha valamin nagyon belelkesült egyszerre tudta mozgatni a füleit. Mennyit nevettünk, mikor Kolos kilopott egy tortát a nővére esküvőjéről. Felfaltuk ott helyben hárman, a kultúrház macskahúgy szagú hátsófalánál. Teremtőm, hogy fostunk utána két napig. Kolos egyébként úri családból származott, a nagyapja kúriai bíró volt, együtt tanult az én nagyapámmal Kassán. Kolos félárva lett, mikor az apját lelőtték a ruszkik, pont akkor ért haza, mikor két kiskatona szórakozott a feleségével. A fiú végignézte és lehet, hogy ettől lett dadogós, én nem tudom, sosem mesélt erről, de ő volt négyünk közt a legvédtelenebb a szemüveges, vékony arcával.
Egész nyáron a kis erdőn lógtunk, volt egy tisztás az etetőtől feljebb, a szélén egy elhanyagolt vadász les, ott tanyáztunk. Elszívtuk ki-ki lopott cigijét, disznó képeket nézegettünk, és ha volt, szalonnát sütöttünk meg gombát. Néha a magunk fabrikálta nyilakkal lövöldöztünk. Férfias játékok.
Már nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy a pisztolyt megtaláltam. Apám szobájában egy székről a könyves polc tetején keresgéltem, mikor az egyik faragott dísz elmozdult. Azt hittem, behugyozok, mikor megláttam az olajos rongyból kivillanó fém tompa fényét. Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy apám agyonver, a másik, hogy ez itt nagyapám pisztolya, egy 9 mm-es Walter PP. Ezután nem hagyott békén a gondolat, de a fiúknak nem szóltam róla. Egy igazi pisztoly. Tudtam, az egész család börtönbe kerülne, ha kiderülne.
Aztán az iskolakezdés feledtette velem a titkomat, mert akkor történt, hogy Kolos szerelmes lett. Babett a szomszédjukban lakott, Dumitrescu elvtársnak, a pártitkárnak volt három gyereke közül a legkisebb. Hogy mit evett rajta Kolos, már akkor sem értettük, szép lapos képe volt és fekete szeme, igazi oláh szépség. A haja, az még talán, akkora hajfonata volt, mint a karom. Babett bárhova mehetett Puiu, a bátyja kíséretében.
Emlékszem, azon a napon mozi után lógtunk, vártuk a sarkon Kolost, míg el nem köszönt Babettől. Hideg volt, valami eső esett, korán szétváltunk. Otthon kihallatszott apám izgatott hangja, míg lepakoltam a holmim a szobámban. Ahogy a nappaliba léptem, láttam, hogy mindketten igen izgatottak, anyám a fotelben ülve gombóccá gyűrte a zsebkendőjét, majd szépen kisimítva összegyűrte újra. Apám a rádióhoz hajolva keresgélt az állomások között. Láttam, hogy őszül meg rohamosan kopaszodik és hirtelen vad szánalmat éreztem iránta. Piros arccal egyenesedett fel, forradalom van a magyaroknál, mondta rekedten, anyám meg váratlanul felzokogott. Tudtam, hogy a rokonainkra gondol. Éjfélig lestük a híreket, de csak zenét sugároztak.
Másnap minden erőnkre szükség volt a líceumban, hogy érzelmeinket visszafogjuk. Ne pofázzatok, dühöngött Kispataki, még befújnak. Második órán fogalmazást íratott velünk Ferke bá, Így szép az ősz, ez állt a táblán címnek. Most mi az istent írjunk, dühöngtünk. Ferke bá az ablaknál állt, kis kese bajszát rágva, könyökén kopott volt a szvetter ujja. Sajnáltuk, mert tudtuk, odaát él a bátyja. Nem is bántottuk. Csak az a hülye Szalai suttogta, hogy náluk azért szép az ősz, mert ilyenkor megfektetik a lányokat az istállóban. Senki nem röhögött.
Rendkívüli találkozót beszéltünk meg délutánra a kis erdőbe. Fiúk, mondtam, miközben komoran szívtuk cigarettáinkat, odaát magyarok véreznek a barikádokon. Azt mondom, szökjünk át és csatlakozzunk. Aztán mi-mi-mivel harcolsz, te na-nagyon hülye, nézett Kolos a szemüvege mögül. Majd adnak ott vagy szerzünk magunknak, legyintett Dudus. És én éreztem, hogy eljött a pillanat. Holnap gyertek, mert mutatok valamit, engedtem szélnek a társaságot.
Apám az esti tisztálkodását végezte, mikor a szék tetején ágaskodva kiloptam a pisztolyt mind a tizenkét tölténnyel. Súlyosan, félelmetesen feküdt a kezemben. Egyáltalán nem éreztem férfiasnak magam. Pusztán féltem.
Komoran kuporogtunk a magas lesen, Kolos késett, de én úgy döntöttem,nem várunk tovább. Elővettem és széthajtogattam a rongyot. Halottam amint Dudus lélegzete felgyorsul, majd elfullad. Kispataki halkan füttyentett, ejha, barátocskám.
Pár percig csak néztük, én tulajdonosi büszkeséggel, a barátaim olyan borzadállyal, mint én annak idején. Kispataki kézbe vett egy töltényt, milyen nehéz, méricskélte. Ekkor léptek hallatszottak a fák felöl. Megjött Kolos, sóhajtotta Dudus, aztán a les nyikorgó létráján megjelent szemüveges barátunk, majd mögötte még valaki, Puiu.
Na, ne hülyéskedjetek, zökkent elsápadva kispadra Kolos. Ezt meg hol szerezted, nézett rám rémülten. Ja, a jézuska hozta neki karácsonyra, röhögött fel Kispataki. Marhák, sziszegte Puiu, ezért mindnyájunkat bekasztliznak, mindenkit, értitek?
Én azt mondom, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki, tápászkodott fel Dudus.
Ott álltunk a nyilazáshoz felállított céltáblánál. Na, ki lőjön először, talán a gazdája, rázta a fejét Puiu és kiköpött.
Az az igazság, hogy betárazni sem mertük. Egyszerűen ránézni sem esett jól. Az még ment, hogy üresen csattogtattunk meg marháskodtunk, de lőni, ahhoz teleszaladt a gatyánk. Mégis, akkor és ott határoztuk el, hogy átszökünk a határon és csatlakozunk a felkelőkhöz. Ez volt a terv. Pofon egyszerűnek tűnt és kivitelezhetőnek. És így történt, hogy ott a magasles tövében Dudus bicskájával keresztet karcoltunk a tenyerünkbe és szerződést kötöttünk életre-halálra, mi négyen és Puiu. Ha már ott volt.
A terv úgy hangzott, hogy másnap reggel lelépünk, mintha iskolába mennénk, de helyette elvonatozunk a határig, ott majd csak átvergődünk valahogy és odaát megkeressük a felkelőket. Én vállaltam a pisztolyt.
Utólag elgondolva csak mosolygok a naivitásunkon. A reggeli indulásnál csak hárman kuksoltunk a kupéban, erről ennyit, köpött ki Kispataki, mikor az utolsó percben befutott Kolos. Puiut nem láttam, Babettől el sem köszöntem, lihegte. Szar az egész.
De még mennyire az volt, mert a következő állomáson várt minket a milícia.
A kihallgatáson főleg a pisztolyt keresték, egy pisztolyt, mellyel az informátor szerint államellenes cselekményre készültünk. Egy pisztolyt kerestek, mely sohasem került elő, mert még akkor este, a vérszerződés estéjén útban hazafelé elástam az erdőben. Gyáva tett volt egy forradalmártól tudom, de talán ennek köszönhető, hogy apám megúszta a börtönt, „csak” átnevelő munkatáborba került a Duna csatornához. Kispataki apját elcsapták az általános iskolai tanári állásból, s pár év múlva már traktorosként építette tovább a szocializmust. Dudusék a szabadulásunk után egyik napról a másikra eltűntek, s ez fájt nekem nagyon, mert ott a javítóban igazán közel kerültünk egymáshoz.
A kis Kolos haláláról fél évvel a büntetésünk letelte után értesültünk. A hivatalos papíron az állt, kihallgatás közben rosszul lett és meghalt. Ma már azt mondanánk, ő volt a legkisebb és nem bírta a verést. Az anyja eltemette aztán szép csendben megőrült. Valami rokonok vették magukhoz.
Azóta nem jártam arra az erdőt. Félek. A fáktól, a lestől, az emlékektől. Pedig ilyenkor a legszebb az ősz.