Kevés dolognak láttam úgy örülni a gyerekeimet, mint anno, mikor megjött amerikai keresztapámtól életünk legelső zenélő, karácsonyi képeslapja. Rongyosra fogdosták és nyitogatták, majd mire maga a lap recycling állapotba került, maradt maga a „muzsikás", amint Gergő fiam találóan elnevezte. És ez volt az, ami megkeserítette hétköznapjainkat. A muzsikás orvul támadott, nem kímélve az idegeinket, mert az aprócska gombelemmel működő kütyü (made in china) elpusztíthatatlannak bizonyult. Attól függően, hogy az ötéves Réka vagy két évvel kisebb Gergő öccse hova dugta, váratlanul megszólalt. Hol az ágyneműtartóban, hol az apjuk cipőjében, hol Csenge húguk pelenkájában harsant fel vadul, igaz, akkor nagy dolgok voltak készülőben... Nem kis megkönnyebbülés fogadta tehát a család részéről a bejelentést, miszerint elveszett a muzsikás. Férjem kérdő pillantására csak a vállamat vonogattam, én meg azt hittem ő volt. Nem firtattuk tovább a dolgokat, mert akkoriban tört ki nálunk az ufó-láz. Nagycsoportos Rékám „űrkorszakát" élte, minden jöhetett, ami űrlényes, repülő csészealjos vagy kis zöldes. Délutánonként öccsével attraktív bemutatókat tartottak a kertben nagyanyám porcelán készletéből, legszebben az aranyszélű Zsolnay repült. Ám ahogy leszállt az éj, a nappal oly bátor csészealj röptetők gyáva nyuszivá változtak. Úgy gondoltam, a problémát megoldandó (jó Vekerdy Tamás után szabadon) tudományos oldaláról közelítem meg.
Szép nyári este volt, és én mesét költöttem a jóságos kis zöldekről, akik éjjelente nesztelenül leereszkedve űrhajóikról vizsgálandó mintákat gyűjtenek virágokból, gyümölcsökből és gombákból. Egész helyre kis mese kerekedett, hatása frenetikus volt. Gergő, az örök kétkedő simán szemberöhögött, a kicsi békésen elaludt, míg Réka sikítva bemenekült az apja mellé az ágyba. Beláttam, hogy a tudományos út nem mindig járható, és félórás kitartó vigasztalás után álomba ringattam a kis ufológust. Békés, nyári éjszaka volt, a csendet csak egy-egy inszomniában szenvedő kutya híradója zavarta meg. Aztán valamikor éjfél után Réka eleven bombaként csapódott közénk, és vacogó fogakkal suttogta, hogy itt vannak, megjöttek a kis zöldek a kertünkbe, ő már hallja is, amint különös hangon beszélgetnek. Hallgassa csak! Marhaság, közölte férjem morcosan és halált megvető bátorsággal indult kifelé, jobbján és balján egy rettegő feleséget és leánygyermeket vonszolva.
És tényleg, a nyitott ajtóban állva egy földöntúli, csiszorgó hang hallatszott a kedvenc árnyékliliomom ( Hosta japonica ) széles levelei alól, és emelgette bőszen a hajhagymáimat. Bevallom, akkor és ott elhittem. Csak álltunk ott, Gergő álmosan nekem dőlt, gyermekeim apja szentségelt, Réka közölte, hogy mindjárt bepisil, én meg csak egyszerűen nagyon féltem. De aki a helyzet tökéletes magaslatán állt, az Berta, öreg kutyánk volt. A németjuhászok halált megvető bátorságával odacsörtetett, egyet szimatolt, kettőt vakkantott és már le is nyelte. Na, nem a kis zöldet, hanem a muzsikást, ami tavasz óta itt hányódhatott a kertben, és a párás nyári éjszakán aktiválta magát. Ködös, őszi alkonyokon, mikor Berta merengve fekszik a küszöbünkön, a férjem esküszik rá, hogy a jingle bell dallamát hallja elhalóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése