Padlás

Ha igaz a mondás, mely szerint a jó emberek szép halált halnak, úgy Terus néni bizonyosan jó ember volt. Miután óvatosan lemászott a padlásról teregetés után, lerakta a szakajtót, amiben a ruhát felvitte, kicsit szuszogott, megnyomogatta a szíve tájékát, majd leült a tornácon a kispadra. Meleg volt. A petúniák tikkadtan hevertek. Milyen különös az ég színe ma, csodálkozott magában. De meg ez a csend is. Csak a szíve dübörgését hallotta.
Az ura csendesen piszmogott valamit az asztalnál, szemüvege szokás szerint az orrára csúszva. Csak a zuhanásra nézett fel, amint az asszony teste, mint tehetetlen zsák, lecsúszott a földre. Az öreg egy darabig hitetlenkedve nézte, majd gyámoltalanul szólongatta, rázogatni kezdte. A nyári délután csendjét hamarosan jajveszékelés törte meg, felbomlott a világ rendje. Nemsokára összefutottak a szomszédok is, és miután óvatosan lefektették a testet, mindenki mondott valami okosat. Ki vízzel itatta volna, ki meg ecetes ruhát dugott az orra alá. Az öregember tehetetlen iszonyattal nézte, amint mindegyre rángatják és pofozgatják, sikertelenül. Aztán befutott az orvos. Köpcös kis teste zihált és fújtatott, kopasz fején apró izzadság csöppek gyöngyöztek. Az öreg megbűvölve nézte, amint egy ilyen csöppecske eltűnik az orvos füle mögött, ahogy az figyelmesen a test fölé hajolt. Aztán felemelkedett és két karját tehetetlenül széttárva, kerülve az öreg tekintetét, megvonta a vállát. Mondott pár megnyugtató közhelyet, adott egy nyugtatót és megkérte a szomszédokat ne hagyják egyedül a bácsit, míg a lányuk meg nem érkezik. Egy darabig maradtak is, valaki elszaladt táviratozni, de miután elvitték a testet, lassan mind szétszéledtek.
A délután lassan alkonyba fordult, a nehéz virágillat súlyosan ülte meg a kertet . A közeli állomásról vonatfütty hasított a csendbe.
A nő a vonat monoton ritmusától félálomban egyre csak anyja arcát próbálta megidézni. Hallotta a hangját, a kedves, néha zsörtölődő, de öröktől ismert hangot, ahogy dúdol vasalás közben vagy meséli mit látott a piacon, látta a kezét, a mindig dolgost, erős, tiszta körmeivel, érezte haja és bőre illatát s most hirtelen eszébe villant egy rég elfeledett kép. Orvosnál voltak és ő bőgve kapaszkodott anyja nyakába és a félelem közepette is magába szívta azt a semmivel össze nem téveszthető, édes anya-szagot. Ezek a kis darabkák bűvös kaleidoszkópként forogtak a tudatában és igyekeztek egységes képpé összeállni, de anyja arca rejtve maradt, mintha e rejtelmes alkímiából hiányzott volna még valami.
Aztán az a kevés utas leszállt, és ő az állomásról kilépve hagyta, hogy szülőfaluja magához ölelje.
A sarokról már messziről érezte a kerítésükre felfutó lonc illatát, anyja ház előtti kiskertjének virágai szorosan szirmaikba burkolóztak, csak az árvácskák színes pofácskái nevettek rá apró bohócfejekként.
Kezébe ismerősen simult a kilincs, majd apja görnyedt alakja emelkedett fel előtte. Hová lett az ő derék, hatalmas apja, aki a csillagok nevére tanította, aki előtt a leghamisabb kutya is meghunyászkodott, és akivel nyulat vettek dinnye helyett egy régi nyáron, kinn a piacon. Anyja csak a fejét csóválta, két haszontalan, ők meg ketten összekacsintottak a háta megett. Most óvón ölelte magához rázkódó, vézna testét, mintha ő lenne anyja, oltalmazója valami nagy veszedelemben.
Anyja hiánya otthon olyan irreális volt, hogy zsibbadtan érzékelte, voltaképpen nem is szenved tőle. A halott ott velük, minden szavukban és gondolatukban, mint felettük kerengő nagy madár, kinek csak az árnyéka látszik.
Apja sűrűn sírdogált, olyan öregemberes kis pityergéssel, amitől őt mindig elöntötte a szánalom és ingerültség elegye. Ő nem tudott sírni. Pedig vágyott rá nagyon, felszakítani azt a nagy torokfeszítő görcsöt, amitől pattogó halántékkal riadt fel éjjel és fájó, száraz szemekkel hallgatta a ház éjszakai neszeit.
A temetés napja sem hozott megváltást. Korán talpon voltak, csendben megitták a kávét, aztán az apja kivonult a tornácra kis cipőtisztító dobozával, amiben példás rendben sorakozott a kis kefe, rongy és különböző színű cipőkrémes bádogdobozkák.
Úgy csinálja, mint régen, gondolta a nő mosogatás közben. Előbb letöröli a cipőt puha ruhával, majd kis kefét márt a cipőkrémbe és szépen, egyenletesen elkeni a cipőn, majd a másik felén is, aztán másik ruhával felfényesíti, ragyogó fényesre. Tanuld meg apádtól, így lesz mindig ápolt és tartós cipőd, szállt felé a messzeségből anyja hangja. És ő látta magát, amint gyermekként apja mellett guggol, összenevetnek, és lesi az erőteljes mégis nyugodt mozdulatokat, közben beszívja a cipőkrém friss vegyszer illatát. Annyira szenvedett most, hogy ordítani tudott volna, de a megváltó könnyek elmaradtak.
Másnap reggel aztán pár frissen mosott ruhával a padlásra indult. A csapóajtó nehezen nyílt, minden erejét megfeszítette, míg feltolta. Hogy tudja ezt anyám felnyitni, futott át az agyán szórakozottan. Szólnom kell apámnak, olajozza meg.
Fellépett az utolsó lépcsőfokon is. A padlás zöld félhomályában aranyos színű fénypászmák táncoltak. Anyja agyonmosott karton ruhái, szívfájdítóan ódivatú pamutblúzai, apja fakult kockás ingei katonás rendben lógtak a kötélen. Mélyről feltörő nyögés szakadt ki belőle, majd előtörő könnyei szivárványán keresztül meglátta anyja szánakozó arcát.