Ezeréves történelme alatt Magyarországot számtalan szerencsétlenség sújtotta. A teljesség igénye nélkül, kezdve a XIII. századi tatárdúlástól, az 1526-os oszmán-török meghódításon át, az 1848-as vérbe fojtott függetlenségi harcon keresztül ez az ország elvesztett két világháborút majd eltiporták 1956-os szabadságharcát.
A gyászos emlékű trianoni szerződés mind közül a legtragikusabb, mert a megszállás, az elnyomás és vereség okozta sebek idővel többé-kevésbé begyógyulnak, ám az ország megcsonkítása visszafordíthatatlan.
Álljon itt egy rövid felsorolás arról, mi az, amit elvettek tőlünk.
A trianoni békeszerződés után 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre csonkították Magyarország területét, egyharmadával. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. A lakosság létszáma több mint felével csökkent, azaz 18,2 millióról 7,9 millióra. Több, mint három millió etnikai magyar került osztrák, csehszlovák, jugoszláv vagy román fennhatóság alá. Magyarország elvesztette minden réz-, só-, arany-, ezüst-, higany- és mangán készletét, valamint olajkútjai nagy részét. Fenyőerdeink 97%-át, tölgyeseink 68%-át, egyéb lombhullató erdeink 87%-át. Ezzel együtt elvesztek a hegyi legelők, a szántók, az utak, a vasutak, az épületek, közintézmények, templomok, múzeumok és még sorolhatnánk. Magyarország 1914 előtti nemzeti vagyonának alig 38%-al rendelkezett.
Mit tehet a ma embere, kérdezhetnénk. Többféle módja van az emlékezésnek. Passzív, elfogadó, esetlen tudatlanságból eredő beletörődő, ami bár fájó, nem mentség.
Remélhetőleg a többség, ki magyar gyökereit büszkén vállalja, megáll egy percre június 4-én, és fejet hajt a három millió magyar emléke előtt. Hétköznapi emberek voltak ők, kik 1920 után kiszakítva hazájuk oltalmából, idegen ország hűségére kellett nevelniük gyermekeiket, idegen nyelv szabályai és törvényei szerint kellett berendezkedniük a hétköznapokban, elszenvedve a másodrendű státuszt és az igen súlyos állampolgári hátrányokat olyan nemzetállamban, melybe akaratuk ellenére kerültek.
De lássuk, mi is történt azon a gyászos napon, kilencven évvel ezelőtt.
1920. június 4-én a nemzeti gyász napja köszöntött Magyarországra, fekete leplekbe öltözött Budapest és a legtöbb vidéki város, az üzletek, iskolák, hivatalok zárva maradtak, leálltak a buszok és villamosok, az újságok gyászkeretben jelentek meg és a zászlókat mindenhol félárbocra engedték. Tömegek gyűltek össze a Hősök terén, zúgtak a harangok végig az országban, gyászistentiszteletet tartottak a templomokban. Harag, megaláztatás és gyász töltötte el a szíveket. „Megalázott minket Európa.(…) A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti barbárság ellen, ez ajándékozta meg az emberiséget dicső hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”- írta a Nemzeti Újság aznapi száma.
Ez idő alatt a magyar küldöttség két tagja, név szerint Benárd Ágoston, népjóléti és munkaügyi miniszter, és Drasche-Lázár Alfréd diplomata, kik hajlandók voltak elvállalni az aláírás szomorú aktusát, valamint ezzel járó megaláztatást, délután négy órakor megjelentek a versailles-i palota parkjába lévő Nagy –Trianon pavilonban. A békeszerződés aláírása után, az öt nagyobb szövetséges és a békekonferencia többi résztvevőinek képviselői is szignálták az okiratot, majd a magyar küldöttség visszavonult, hagyva, hogy a csehszlovák, jugoszláv és román küldöttség ünnepeljen, örvendve annak, hogy egymást jelentősen támogatva szétdarabolták Magyarországot.
Kilencven esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy ma újra méltóképpen emlékezhessünk. Tegyük meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése