A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban.
Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme
után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte
érintetlen szépségébe, olyankor kell bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez
az „ilyen” délután három után értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?
Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik a
havat, kivéve, ha porhó, mert abba aztán hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után elnyújtott,
hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd csodálkozó pofával leülnek, és
sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak
lábaikra és melegednek.
Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik
farkukat és talán a nyár arany fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas
igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre érkező verébsereg
lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre elcsendesül a táj és egy vércse ragad
el egy vigyázatlan gerlét.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába
feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva
mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől
terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad
össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő
szürkületben, valahol távol durcás kis angyalok muzsikálnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése