Hajmosás

Képtalálat a következőre: „nagymama unokával”




Hajmosás

Tegnapról maradt egy kis paprikás csirke, nokedli is van még a spájzban. Ma nem főzünk, mondja reggel nagymamám, míg lassú mozdulatokkal fésüli a hajam.
Hűvös van a konyhában. Mielőtt a piacra megy, begyújt. Nézem, ahogy guggol a spór előtt. Lassú, takaros mozdulatokkal kikotorja a hamut. Így nem száll a por, tudod, magyarázza, míg lassan felegyenesedik. Közben pár ősz tincs előrebukik a homlokába. Kis szilánkokat állít körbe, közé papiros darabokat gyürkél és ahogy meggyújtja a gyufát, a kis láng fellobbantja a fényt a szemében. Ezt csak oldalról látom. Ahogy ráfúj az éledő tűzre, ráncai hirtelen eltűnnek az arcáról, és egy pillanatra meglátom a régi lányt, aki a Nilgesz-telep szépe volt. A vesszőkosárból fadarabokat dob az éledő tűzre, égő papír és füstszag csap ki a spórból. A legjobb szag a világon. Nagymamám naftalinszagú bordó kabátot vesz, kis fekete prémje olyan illatos a nyakánál. Szeretem szagolgatni. Kosarat visz, fekete bőrkesztyűje puha, mint a vaj. Olvassál, int hátra, sietek, és hallom óvatos lépteit a terasz lépcsőin.

            November eleje van, érik a naspolya, amit úgy szeretek. Birsalmasajtot is vesz majd nekem, olyat, aminek dió van a közepében. Szeretek nagymamámnál lenni, mert ilyenkor csak mi ketten vagyunk. Ez jó. Míg odavan, kihozom a Brehm összes-t, hasra vágom magam a hencseren és lapozom. Milyen furcsa az érintése a hártyás papírnak a képek előtt. A macska gondos anya, olvasom, és a macskánkra nézek, aki ott alszik karikába fonódva a hokedlin. Négus. Egy halom fekete, gondos anya, csak a szeme sarka villan sárgán. Kinn szürke az ég. Mindjárt esik. Hallom, ahogy a diófa ágai súrolják a terasz tetejét. Álmosítóan pattog a tűz a spórban. A szélére húzva, nagy bordó fazékban halkan zümmög a víz.

           Azt hiszem, elaludtam, mert a kis parasztóra ütésére ébredem. Kinn esik, halkan dúdol a szél. Teszek a tűzre, a kis vasajtó csepp alakú nyílásain táncol a fény. Rőten hunyorog a parázs, óvatosan megkotrom, majd fahasábokat teszek rá. Nem kell fújni, szépen lángra kap. Mire a kutyát olvasom a Brehm-ben, megjön nagymamám. Fekete ernyőjét gondosan lerázza, majd a teraszon hagyja, kinyitva. Tettél a tűzre, kérdi és válaszra sem várva vállfára teszi a kabátját. Cipőjét gondosan megtöröli és kisámfázza. Kötényt köt maga elé. Nehéz a kosara, segítek neki, míg kipakoljuk.
            Tejfölt hozott, az ismerős palotai nénitől, aki mindig megkóstoltatja velem a túróját-tejföljét. Sárga ez a tejföl és kis vajdarabok vannak benne, elolvad a nyelvemen. Kis fehér vászonruhával kötözi le az üveg tetejét nagymamám. Mire haza ér, a vászon mindig átnedvesedik, de sosem folyik ki a tejföl. És igen, vett nekem naspolyát, kis barna papír stanicliban, meg birsalmasajtot. Répát vett még, meg savanyú káposztát. Holnap egy kis töltött káposztát főzünk, mondja, míg kezet mos. A sárga háziszappant a kis drót szappantartóból veszi ki, a konyhai csap mellől. Míg megtöröli a kezét, én ágaskodom a sárga törölköző tartóig és mindketten elégedetten állapítjuk meg, megint nőttem, mert már majdnem elérem.
            Terítsél kisjányom, mondja nagymamám, míg a paprikás csirkét melegíti a spór szélén. A nokedli sárga, a paprikás szaft befutja a tányér szélét, míg tálal. Combot kapok és máját, hogy nőjek. Ecetes uborkát szel hozzá. A rádióban harangoznak. A vastag falú poharakon átpárállik a víz hidege. Kinn eláll az eső, szürkén dereng minden. Négus herregve falja a maradékot.

           Nagymamám meleg vizet önt a mosogatódézsába a bordó lábosból. Majd újra megtölti a konyhai csapból, majdnem tele. Arra gondoltam, ma segíthetnél hajat mosni nekem, mondja. Nagyon örülök, szeretem a nagymama szép fehér haját simogatni.
           Lassan, élvezettel mosogat. Egyenként, nagy gonddal dörgöli át a mosogatószeres, habos vízzel a tányérokat és lábosokat. Mindig a poharakkal kezdjed, akkor még nem zsíros a víz, mutatja, majd megbuktatja a tisztára sikált poharakat az öblítővízben. Piros bádog a mosogatódézsa, kis kék a másik, amiben elöblíti az elmosott dolgokat. A tiszta tányérokat öblítés után én törlöm szárazra a konyharuhával, és ugyanígy a poharakat. Minden csillog, jegyzi meg elégedetten nagymamám és jelentőségteljesen néz rám, majd a köténye zsebét tapogatja. Megettük az ebédet, elmosogattunk, jár a csemege. Kis fehér papírtölcsért bontogat, tudom, hogy cukorka van benne. A sarki boltban vette nekem, ahol üvegtartókban sokfélét árulnak, de az én kedvencem a karamella. Édes és ragacsos, nagymamám nem kér, inkább kávét iszik, míg melegszik a víz a hajmosáshoz. Teszünk a tűzre. Négus újra karikába fekszik, de most a másik oldalára.

           Kotyog a kávéfőző, nagymamám sárga kis csészéből issza a kávét, én nem szeretem, mert olyan keserű. Elrágok még egy cukrot, aztán hozzálátunk az előkészületekhez. Egy hokedlit teszünk a konyha közepére, rá a kis sámli, arra kerül a fehér bádoglavór. Jó meleg a víz, még egy kis hideget öntök hozzá, megkeverem a kezemmel. Pont jó. Nagymama a másik hokedlire ül és odahajtja a fejét a lavór fölé. Kis porcelánkancsóból vizet csorgatok rá. Nem meleg? Háziszappannal dörgöli a haját. Olyan szép rózsaszín a fejbőre, fehérek a hajszálai. Tiszta hab a füle meg a nyaka. Most öntsél még egy kis meleget, szuszogja. Zúdul a víz, ujjai kis árkokat húznak a habba. Ezüst a hab, ezüstösek a tincsei. Tisztaság szag van. Nagymamám tincsei begöndörödnek, mint egy tündérnek. Mint egy szép, öreg tündérnek. Törölközőt borítok rá és gyengéden megölelem. Visszaölel.

           Szavak nélkül is tudjuk, mennyire szeretjük egymást.


Feltámadás

Képtalálat a következőre: „párás ablak”



Amint homlokát a zötykölődő villamos párás ablakának nyomta, kis, vizes ebihalak indultak el a hideg üvegen. A homloka forró volt. Kinn szél cibálta a fákat és az eső vízszintesen esett.
Pont úgy, mint aznap, mint mikor az apja megérkezett a fogságból. Ő hat évesen, csenevész copfokkal, ijedt, vékony háborús kislány, merev öklökkel püfölte a szakadt, veres, szakállas embert, aki zokogva ölelte az anyját. Esős nap volt, csak álltak a kapuban, mint egy életkép, az anyja szoknyájáról tócsába gyűlt a víz a papucsába, amint elfehéredett kezekkel szorította magához a sáros embert és nyöszörgött. Büdös volt, egy cseppet sem hasonlított arra a katonára, akinek a fényképeit esténként nézegették az anyjával. Ő két nappal azelőtt született, mielőtt az apját a frontra vitték. Az anyja még fel tudta mutatni az állomáson a kis batyut az induló vonat felé, aztán sokáig semmi. Később jöttek rendetlenül kusza levelek, tele vággyal és féltéssel, egy elmosódott fényképpel és egy rajzzal, ami kislányának készült, messze Oroszországban. Fenyőket rajzolt az apja, meg valami mókust, most is megvan még valahol. Aztán sokáig semmit nem tudtak róla, az anyja elment egy jósnőhöz is. Nem halt meg, egy szőke asszony szereti, mondta az, és eltette a pénzt. Ezen az anyja két napig nevetett és sírt hisztérikusan. Múltak a hetek, hónapok, és az anyja egyre őszült. Keveset beszéltek akkoriban, és ha nem lett volna a nagyanyja, isten tudja mi lett volna vele.
Egy nap egy idegen férfi jött a hadifogságból, aki elmondta, a táborban kiemelték a még mindig jó kiállású szabómestert a foglyok közül, és egyenesen a tábor parancsnokának dolgozik. Meg a titkárnőjének. Szép, szőke asszony. Összeházasodtak, úgy beszélik. Akkor az anyja megköszönte, és kivezette a vendéget. Elővette a szekrényből a nagykendőt és letakarta a szobában a tükröt. Sokáig úgy volt, aztán mikor mégiscsak megjött az apja, elrakták a kendőt és tükör is máshová került, kellett hely új bútornak, mert hamarosan megszületett az öccse.
Az anyja sosem kérdezte, az apja sosem mondta, szót sem ejtettek a szőke nőről, de évente egyszer az apja mindig levelet írt, furcsa cirill ákombákomokkal és volt, hogy csomagot is küldött arra a messzi vidékre. Egyszer ők is kaptak csomagot, egy sárgás kaucsuk baba volt benne, szőke copfokkal és egy kis piros bádog autó, meg valami levél. Mikor kibontották, az apja csak nyelt egyet, az anyja meg szó nélkül vitte a szemétre a babát és az autót. Soha nem lett többet babája, nagylány koráig.
Az ő sportos, focista apja szinte elfogyott a háború után. Sokáig köhécselt a varrógép mellett, végül mégis a tífusz utólagos szövődménye vitte el. Az anyja könny nélkül állt a sír mellett, két felnőtt gyermeke közrefogta és csak akkor ingott meg a lába, mikor az első göröngyök dübörögni kezdtek a koporsón.
A villamos bekanyarodott a temető felé vezető úton, döcögése remegéssé változott. Akkor remegett így vele a világ, mikor a hivatalból megkérték, menne ki a temetőbe, mert exhumálni fogják az apját és valakinek ott kell lennie a családból. Lakótelep épül a temető helyén, kell a hely az élőknek. Reggel, míg a tükörben nézte magát, az anyja szemét látta, az apja fejformáját és haját, azon tűnődött, milyen lesz az apját viszontlátni tizenkét év után.
Mikor leszállt a villamosról, még mindig esett, sűrű, egyenletes kopogással. A szél elállt és mikor befordult a sír felé vezető úton, már látta, elkésett. A sárga földkupacon fekete nejlon zsák hevert, rajta hevenyészett kupacban sárgult csontok, egy selyem nyakkendő darabjai, mellette sárral vert koponya. Ősz tincseket mosott az eső szép egyenletes tisztára a koponyán, és ő, míg könnyei elkeveredtek az esővel, arra gondolt, hát ilyen a feltámadás.


Anyám vinettét sütött



Kapcsolódó kép



Már ferdébben süt a nap reggelente a blokkok között, és későbben indul a madárdal is a tömbházak közötti csenevész fákon. De mi, blokkos gyerekek még élvezzük a nyár utolsó heteit. Finoman rezegnek a fák levelei, árnyék borul a padra a blokk előtt, mi már gyülekezünk. Ki-ki lerakja a labdáját, tollaslabdaütőjét, kártyáját és tanakodunk. Demokrácia van, előbb röplabdázzunk vagy inkább tollasozzunk, vagy menjünk ki a nádasba, a strekk mellé? Ezt mind meg kell beszélni. Borzosan, kicsit még álmosan gubbasztunk a padon, a nap gyengéden simogatja lábainkat. Mi legyen?Gyors megbeszélés, aztán győz a nyár végi lusta hangulat, és csak beszélgetünk, később előkerül a kártya, előttünk egy végtelen nyári nap szabadsága. Valaki labdát hoz, gyors leütések csattannak az úton, autó erre alig jár, aztán győz a kalandvágy és dacára a melegnek, megindulunk a nádasba.

A blokkok oldalánál, fel a vasúti töltésig szelíd nádas ring a szélben, benne kis ösvények visznek fel a füves emelkedőig. Most azt játsszuk, hogy bátrak vagyunk, és átvágunk a legkanyargósabb ösvényen. A nagyok riogatják a kicsiket az elásott vasutas és társai meséjével. Jó borzongani, a nádbugák magasan a fejünk fölött bókolnak. A kicsiket sosem hagyjuk hátra, lassan haladunk, mire porosan és izzadtan felkapaszkodunk a füves domboldalra, épp csak szusszanhatunk, és máris eldübörög egy vonat mellettünk. Szent borzadállyal nézzük, minden remeg körülöttünk, egymás kezét fogva mosolygunk, mi ez nekünk, csak egy vonat. Az aszott fűben kormos kövek mutatják, hogy a blokkosok vasárnaponként szalonnát, vinettét sütögetve múlatják az időt a töltés oldalában. Valóban, odébb, kockás plédeken szabadnapos szépasszonyok napoznak, kontyuk nájlon kendővel takarosan átkötve. Kezükben fürgén villog a kötőtű, készül a mellény vagy a pulcsi. Szusszanunk, botokkal piszkáljuk a kihűlt hamut. A nap egyre erősebben süt. Kabócák muzsikálnak és egy szép, zöld gyík napozik lüktető torokkal egy kövön. Még két vonatnyit maradunk. A lányok virágból koszorút fonnak, míg a fiúk botokkal kardozva nyesegetik a nádbugás ellenséget. Törött zöld üvegcserépen csillan a nap és már a második vonat zúg el mellettünk, kilapítva egy huszonöt banis érmét. A kicsik éhesek.

Egy másik ösvényen indulunk vissza, mert szeretjük a kalandokat. Fekete füst száll fel odébb, valaki felgyújtotta a nádast. Láttunk már ilyet, a kormos földből új ígérettel sarkadnak később a nád üde és vad zöld hajtásai. De legalább megvolt a kaland. A lépcsőházak előtt sietős búcsú, rohanunk ebédelni, hogy mihamarabb együtt legyünk megint. Anyáink főztek. Dinsztelt hagyma és sülő vinette szaga a lépcsőházakban. A lépcsőházi ablakokban viruló mályvatövek között álmos legyek. Sietős ebéd. Még segítünk anyánknak levinni a szemetet. Ez külön program. A kuka környékén émelyítő szag, kis pocsolyákban opálosodó dinnyelé poshad és őrült táncot jár a rengeteg a légy. Az újságpapírral bélelt szemetesvödröt akkurátus mozdulattal illik odaverni a szemetes széléhez, így könnyen kicsusszan a tartalma, almahéj, némi zöldség és pár papírzacskó.

Aztán gyorsan vissza a padhoz, ahol már várnak. És folytatódik. Tollasozunk, kártyázunk és beszélgetünk. Nagyokat röhögünk semmiségeken, világot váltunk. Szerelmesek leszünk. Tiszták és szűziek ezek a szerelmek. Csak a szemérmes pillantások beszélnek. Csak az arcok pirulnak, ha feltűnik a Kedves. Kisujj sem ér kisujjhoz. Csak jó ott ülni, jó vele kártyázni, véletlenül megérinteni tollasozás közben. Csak bambulni. Vele. Mellette.Véget nem érő, arany délutánok.

A nap aztán aztán estébe hajlik, sült paprika szagát hozza a szél. Megborzongunk. A nádasból alváshoz készülődő madarak hangja hallatszik, és ki-ki összeszedi a tollasütőjét, labdáját. Még két hét a suliig, állapítjuk meg elkeseredetten és nagyokat sóhajtunk. Akkor holnap, itt a padnál. A kicsik lopva ásítanak. A vacsora kész.

Anyám vinettét sütött.