Katalin Szilagyi Perjesi fényképe. 

 Kedves Olvasóim, Barátaim!

Szeretném a figyelmetekbe ajánlani legújabb kötetemet, amit egy kedves ismerősöm, Szántói Krisztián grafikái színesítenek.
Bálint László, az ERDÉLYI MAGYAROKÉRT KÖZHASZNÚ ALAPÍTVÁNY elnöke így ír ajánlójában:
" Beülök az Aranysárkányba, kezemben gyöngyözik a frissen csapolt sör. Puszi úr, a kocsmárosok gyöngye, leül mellém és megelevenedik egy másik világ. Ez kicsit Hrabal, kicsit Kusturica világa, fekete-fehér, de cseppet sem unalmas. Ebben a világban benne van minden, ami nagyváradi, ami erdélyi és ami kelet-európai. A humorunk, az abszurditásaink, az esendőségeink és a szárnyaink is."
A kötet megvásárolható nálam 2000 forintért (OTP 11773353 01504538), illetve postázom 290 forintért Magyarországon, 2300 forintért Romániába.

Júdás

Képtalálat a következőre: „júdás”



A lépcsőfokok kopottabbak lettek. A folyosó falán málladozó olajfesték eltűnt, és a nagy kondukátor arcképe sem díszeleg az osztálytermek falán. Kréta még van talán, tűnődöm, míg az ismerős folyosón a régi osztálytermünk felé ballagok. A híres, nevezetes tizenkettő bé. A rebellisek. Húsz éve már, hogy nem találkoztunk. Krétapor-és izzadságszag van, ahogy kell egy osztályteremben. Fura móka egy ilyen osztálytalálkozó. Az ember nem mer ráköszönni egy elhízott, ősz hajú asszonyra, akiről első körben kiderül, hogy az osztály szépe volt. Alig ismerem meg a padtársamat, Zét, pedig de sok zsíros kenyerét elpusztítottam! Az apja a pékségben dolgozott és mikor szinte sehol nem lehetett nemhogy frisset, egyáltalán semmilyen kenyeret kapni, ő deszkányi uzsonnákat hántott ki a barna csomagolópapírból. Szóval először Zé vereget hátba, majd jön Jé, az elhízott egykori osztály szépe, és szép sorban a többiek. É. volt a szervező, ki gondolta volna húsz éve, hogy a halk szavú, szemüveges kisegérből egyszer sikeres ügyész lesz.

Majdnem húszan jöttünk össze az egykori harmincas létszámból, ez dicséretes. A kezdeti elfogódottság után hangosan nevetgélünk. Kis csoportok verődnek össze, ki ki keresi a régi helyét és régi önmagát. Két bombázó fog közre, egyikük a szeme ismerős, a másiknak a mosolya. Persze, együtt ültek elöl, középen. Érdekes látni, kit mennyire viselt meg az idő múlása. A lányok többnyire elhíztak, nekünk fiúknak megnőtt a homloka, hát istenem. Nehezen bár, de mindenki megtalálja a helyét. Megindul a sztorizás. Ki mikor, kivel, emlékszel, ne mondd! Zé félrehívja É.-t, valamit suttognak, a nő a fejét rázza.

Aztán É. kilép a folyosóra és egy aszott öregembert karolva tér vissza. A szeme szürke, a haja szürke és a bőre is az. Aprókat lépve csoszog. É. leülteti a katedrához. Elszorul a torkom. Nem gondoltam volna, hogy még él, suttogja valaki a hátam mögött, ahhoz képest, mennyire kicsinálták a börtönben, súgja vissza a másik. Máig nem tudni, ki dobta fel, mikor a tiltott irodalmat terjesztette, mormolja felém Zé és nem néz rám. Irodalmat tanított az osztályfőnök. Most hajlott hátát kiegyenesítve kihúzza magát és sorra szemügyre vesz mindenkit. Elül a taps és a dobogás.

Hangja halk, szinte semmit nem változott. Meleg és bársonyos. Eleganciája is a régi, finom kordbársony zakó, puha ing. Sorra vesz mindenkit, fejből mondja a neveket. Ne álljatok fel, inti a névsorból az elsőt, csak magunk között vagyunk. Ti voltatok a legtehetségesebb osztályom, az évfolyam krémje, bólogat a tanár úr, és hátra fésüli dús, őszülő haját, megannyi jövendőbeli orvos, ügyvéd, tanár vagy gyógyszerész. Csupa szorgalmas, derék fiatal és mindenki előtt ott volt a lehetőség, emeli fel finom ujját. Megcsap régi kölnivíz illata. Magamat is meglep, mennyi mindenre emlékszem a közös évekből. Az áramszünetekre, a szerelmekre, a hazugságokra, a könnyekre. Emlékeztek, kérdi É. mosolyogva és szembefordul a tizenkettő bével, István a király kazettát hallgattunk tanítás után a magunkra zárt osztályteremben, valaki szólt a portásnak és óriási balhé lett. Tudom, mondja halkan az osztályfőnök, majdnem elvették tőlem az osztályt. Mosolygunk, és kicsit büszkék is vagyunk magunkra. Ez megadja az alaphangot.

Sorra hallgatom a történeteket. Ki hányszor futott neki az egyetemnek. Legtöbben sikertelenül. A szorongások, a kudarcok, félresiklott életek krónikája. Mindenki egyetemre készült, mondja Zé és rám néz. Én következem. Az én történetem. Számokkal dolgozom, statisztikák, kimutatások, semmi izgalmas. Zé bólogat és furcsa a tekintete. Nem akarsz mást elmondani nekünk, fordul hátra az egyik bombázó az első padból és figyelmesen néz rám. Csönd van. Kényszeredetten nevetgélek, ugyan mit meséljek, sose voltam beszédes. Nekem szürke az életem, mondom, míg mellettem Zé nagyot sóhajtva bólogat.

Még két osztálytársam meséli el, hogyan bukták el az egyetemi felvételit. Ká orvosnak készült, három évig járt felkészítő tanárhoz. Nem mintha szüksége lett volna rá, mert kitűnő volt, sorra nyerte az országos kémia versenyeket. Biztosra akart menni. És mi biztosak is voltunk benne, hogy felvesznek, mosolyodik el halványan a tanár úr és hátradől a székben. Nem néz fel, keze simogatja a megsárgult napló sarkát. Kizártak a felvételiről, mondja Ká, mindenki tudta, hogy mondvacsinált indokkal. Még kétszer mentem neki, aztán feladtam. Taxis vagyok, szeretem a munkámat meg az embereket. Tanár úr szipog, nem néz fel, bólogat.
Gyógyszerésznek készültem, áll fel Dé, kis fekete, zömök nő, mert tudjátok, nálunk az egész családom gyógyszerészként dolgozott, három generáció óta. A második sikertelen felvételi után az apám infarktust kapott, elmentem kiszolgálni a sarki cukrászdába, mert anyám nem bírt eltartani. Anyám már nem él és én nem lettem gyógyszerész.  Szomorú. De mit tegyünk. Unatkozom. Már sajnálom, hogy eljöttem.

Azon kapom magam, hogy a nagy kondukátor képe helyén levő címert bámulom. Piros, sárga, kék. A régi címerben búzakalászok törnek az égre, az olajtornyok között. Mindig, míg ott ültem a tartótisztem irodájában, és vártam, hogy elolvassa a jelentésemet az osztályról meg a tanárokról, mindig a kalászokat néztem. A vetésre gondoltam, ami egyszer beérik. Végtelen tágasságra, a szélre, ahogy a búzamezőkön hullámzik a sok kalász. A szabadságra.
Megérzem, hogy valaki néz. Tanár úr szürke, okos szeme nem sokat változott. Ráncos arcában szinte világít. Én megbocsátok, fiam, mondja halkan, és finoman bólint.

Hirtelen kevés lesz a levegőm, szorít az ingem. Felállok, és kifelé igyekszem. A kilincset markolnám, sután makogva valamit. Tanár úr hunyt szemmel bólogat. É. néz. Az osztály néz. Júdás, süvít egy hang utánam, míg erőtlen kezemből kitépi a huzat az ajtót.

Hajmosás

Képtalálat a következőre: „lavór”


Tegnapról maradt egy kis paprikás csirke, nokedli is van még a spájzban. Ma nem főzünk, mondja reggel nagymamám, míg lassú mozdulatokkal fésüli a hajam.
Hűvös van a konyhában. Mielőtt a piacra megy, begyújt. Nézem, ahogy guggol a spór előtt. Lassú, takaros mozdulatokkal kikotorja a hamut. Így nem száll a por, tudod, magyarázza, míg lassan felegyenesedik. Közben pár ősz tincs előrebukik a homlokába. Kis szilánkokat állít körbe, közé papiros darabokat gyürkél és ahogy meggyújtja a gyufát, a kis láng fellobbantja a fényt a szemében. Ezt csak oldalról látom. Ahogy ráfúj az éledő tűzre, ráncai hirtelen eltűnnek az arcáról, és egy pillanatra meglátom a régi lányt, aki a Nilgesz-telep szépe volt. A vesszőkosárból fadarabokat dob az éledő tűzre, égő papír és füstszag csap ki a spórból. A legjobb szag a világon. Nagymamám naftalinszagú bordó kabátot vesz, kis fekete prémje olyan illatos a nyakánál. Szeretem szagolgatni. Kosarat visz, fekete bőrkesztyűje puha, mint a vaj. Olvassál, int hátra, sietek, és hallom óvatos lépteit a terasz lépcsőin.
November eleje van, érik a naspolya, amit úgy szeretek. Birsalmasajtot is vesz majd nekem, olyat, aminek dió van a közepében. Szeretek nagymamámnál lenni, mert ilyenkor csak mi ketten vagyunk. Ez jó. Míg odavan, kihozom a Brehm összes-t, hasra vágom magam a hencseren és lapozom. Milyen furcsa az érintése a hártyás papírnak a képek előtt. A macska gondos anya, olvasom, és a macskánkra nézek, aki ott alszik karikába fonódva a hokedlin.  Egy halom fekete, gondos anya, csak a szeme sarka villan sárgán. Kinn szürke az ég. Mindjárt esik. Hallom, ahogy a diófa ágai súrolják a terasz tetejét. Álmosítóan pattog a tűz a spórban. A szélére húzva, nagy bordó fazékban halkan zümmög a víz.
Azt hiszem, elaludtam, mert a kis parasztóra ütésére ébredem. Kinn esik, halkan dúdol a szél. Teszek a tűzre, a kis vasajtó csepp alakú nyílásain táncol a fény. Rőten hunyorog a parázs, óvatosan megkotrom, majd fahasábokat teszek rá. Nem kell fújni, szépen lángra kap. Mire a kutyát olvasom a Brehm-ben, megjön nagymamám. Fekete ernyőjét gondosan lerázza, majd a teraszon hagyja, kinyitva. Tettél a tűzre, kérdi és válaszra sem várva vállfára teszi a kabátját. Cipőjét gondosan megtöröli és kisámfázza. Kötényt köt maga elé. Nehéz a kosara, segítek neki, míg kipakoljuk.
Tejfölt hozott, az ismerős palotai nénitől, aki mindig megkóstoltatja velem a túróját-tejföljét. Sárga ez a tejföl és kis vajdarabok vannak benne, elolvad a nyelvemen. Kis fehér vászonruhával kötözi le az üveg tetejét nagymamám. Mire haza ér, a vászon mindig átnedvesedik, de sosem folyik ki a tejföl. És igen, vett nekem naspolyát, kis barna papír stanicliban, meg birsalmasajtot. Répát vett még, meg savanyú káposztát. Holnap egy kis töltött káposztát főzünk, mondja, míg kezet mos. A sárga háziszappant a kis drót szappantartóból veszi ki, a konyhai csap mellől. Míg megtöröli a kezét, én ágaskodom a sárga törölköző tartóig és mindketten elégedetten állapítjuk meg, megint nőttem, mert már majdnem elérem.
Terítsél kisjányom, mondja nagymamám, míg a paprikás csirkét melegíti a spór szélén. A nokedli sárga, a paprikás szaft befutja a tányér szélét, míg tálal. Combot kapok és máját, hogy nőjek. Ecetes uborkát szel hozzá. A rádióban harangoznak. A vastag falú poharakon átpárállik a víz hidege. Kinn eláll az eső, szürkén dereng minden. Négus herregve falja a maradékot.
Nagymamám meleg vizet önt a mosogatódézsába a bordó lábosból. Majd újra megtölti a konyhai csapból, majdnem tele. Arra gondoltam, ma segíthetnél hajat mosni nekem, mondja. Nagyon örülök, szeretem a nagymama szép fehér haját simogatni.
Lassan, élvezettel mosogat. Egyenként, nagy gonddal dörgöli át a mosogatószeres, habos vízzel a tányérokat és lábosokat. Mindig a poharakkal kezdjed, akkor még nem zsíros a víz, mutatja, majd megbuktatja a tisztára sikált poharakat az öblítővízben. Piros bádog a mosogatódézsa, kis kék a másik, amiben elöblíti az elmosott dolgokat. A tiszta tányérokat öblítés után én törlöm szárazra a konyharuhával, és ugyanígy a poharakat. Minden csillog, jegyzi meg elégedetten nagymamám és jelentőségteljesen néz rám, majd a köténye zsebét tapogatja. Megettük az ebédet, elmosogattunk, jár a csemege. Kis fehér papírtölcsért bontogat, tudom, hogy cukorka van benne. A sarki boltban vette nekem, ahol üvegtartókban sokfélét árulnak, de az én kedvencem a karamella. Édes és ragacsos, nagymamám nem kér, inkább kávét iszik, míg melegszik a víz a hajmosáshoz. Teszünk a tűzre. Négus újra karikába fekszik, de most a másik oldalára.
Kotyog a kávéfőző, nagymamám sárga kis csészéből issza a kávét, én nem szeretem, mert olyan keserű. Elrágok még egy cukrot, aztán hozzálátunk az előkészületekhez. Egy hokedlit teszünk a konyha közepére, rá a kis sámli, arra kerül a fehér bádoglavór. Jó meleg a víz, még egy kis hideget öntök hozzá, megkeverem a kezemmel. Pont jó. Nagymama a másik hokedlire ül és odahajtja a fejét a lavór fölé. Kis porcelánkancsóból vizet csorgatok rá. Nem meleg? Háziszappannal dörgöli a haját. Olyan szép rózsaszín a fejbőre, fehérek a hajszálai. Tiszta hab a füle meg a nyaka. Most öntsél még egy kis meleget, szuszogja. Zúdul a víz, ujjai kis árkokat húznak a habba. Ezüst a hab, ezüstösek a tincsei. Tisztaság szag van. Nagymamám tincsei begöndörödnek, mint egy tündérnek. Mint egy szép, öreg tündérnek.Törölközőt borítok rá és gyengéden megölelem. Visszaölel.

Szavak nélkül is tudjuk, mennyire szeretjük egymást.