Ajándék

Az egész egy félreértéssel indult. 
Aznap délután nyugdíjasklubba vittem a nagyanyámat. Ezek olyan kéthetente ismétlődő kis szeánszok, mikor kirajzanak otthonról a még mozgásképes, közös örömre nyitott öregek. Előkerül a dzsörzé kis kosztüm meg a zsabós blúz a naftalinból, az urak délelőtt bokszba mártott kefével csiszatolják fényesre nyikorgó bőrcipőiket, a hölgyek kis inas nyakán lilában játszik a pitypang frizura (jaj, Rózsikám, kicsit sok ment a hamvasítóból) és diszkrét rúzst maszatolnak a szájukra. Nagyanyám ilyenkor csepp Molnar Moser-t is ken a füle mögé. Parfümöt? Isten ments, fiam, azt csak a kurvák használnak, csippent a szemével hamiskásan. És tudja, mit beszél, a házuk mellett lakott egy öreg kupleros madám. 
Szóval ilyenkor eszegetnek régi receptek szerint sütött finomságokat, és előkerül a bor is, demizsonban, az öreg gavallérok jóvoltából, aztán táncba és nótázásba fullad a hepaj, de ilyenkor én már ott vagyok a nagyiért, mert ő nem szereti, ha eldurvulnak a dolgok. A múltkor is azon tört ki a balhé, kinek került többe a fogsora, és hat-e az apai örökség árába kerülő mágneses lepedő. De igazi szerelmek is születtek itt már, a valaha iskolai portásként dolgozó Sándor bá tíz évig imádta titkon az ugyanott konyhásként dolgozó Pannikát, aztán csak itt, a nyugdíjas klubban teljesedett ki a szerelmük, igaz addigra már majdnem mázsásra hízott Pannika, de az ura epekedő pillantásokkal lesi mind a mai napig az ő imádottját. 
Mikor nagyival benyitottunk, éppen egy izgatott összeesküvés kellős közepébe cseppentünk. Jó, hogy jösztök, sietett elénk nagyanyám mindig csinos barátnéja, Ibike. Azon vitázunk, ki köszöntse fel B. bácsit, pislogott rám reménykedve. Na, nem! B. bácsinak, mióta új fogai vannak (protkó), állandó kommunikációs ingere támad, ha mozgást érzékel úgy tíz méteres körzetben. B. bácsi levente volt a háborúban, majd a tanácsházán dolgozott nyugdíjig és megszokta, hogy rengeteg emberrel beszélhetett nap mint nap. Hatvan éves kora óta romlik a szeme, most nyolcvan és alig lát, de a beszélőkéje a régi. Ami azt jelenti, hogy egyszerű köszönés után karon kapja a gyanútlan delikvenst és legkevesebb harminc percig szórakoztatja vég nélküli kalandjaival a tanácsháza hétköznapjaiból. Tulajdonképpen, kezdi bizalmasan közel hajolva, fogait csattogtatva és megragadva az ártatlan áldozatot, és akkor már nincs menekvés. Ráadásul B. bácsi kedvence minden, ami fokhagymás, meséli is, hogy reggelente három gerezd fokhagymát is rádörgöl a pirítósra, ezért érte meg ezt a szép kort. Harminc perc egy fokhagymás aurában a tanácsházával, mit mondjak. Fiacskám, kérlek, most nyolcvan éves, nézett rám könyörögve nagyanyám, Ibike meg vagy húsz elcsigázott nyugdíjas. Beadtam a derekam. Nem bánom, essünk túl rajta, ide azt a csokrétát. Összeállt az alkalmi kórus, elénekelték B. bácsi kedvenc nótáját, én meg ékes szavakkal felköszöntöttem a könnyeivel küszködő ünnepeltet. Kis kopasz fején veríték csillogott, nyakkendője félre csúszott és nagyokat nyelve igyekezett vissza fogni könnyeit. Amint visszanyerte önuralmát cuppanós puszival és férfias kézfogással pecsételtük meg a köszöntést, majd egészen közel hajolva, göcsörtös ujjaival végig simogatta arcomat, nem látok, nem látok, motyogta, majd meglepetten felkiáltott, te Jani vagy, a Jolánka unokája, igaz? Ilyen szép ajándékot adtál nekem, dünnyögte meghatódva. Tulajdonképpen régóta szerettem volna elmesélni neked, kezdte, majd bizalmasan megragadva könyökömet egy közeli asztal felé vonszolt. 
Viszonylag könnyen megúsztam, B. bácsi túlságosan meghatódott a tényen, hogy tőlem ajándékot kapott, én meg meghagytam őt ebben a hitében. Cserében meghallgattam, csöpp fokhagymás bukéval, miként várták a pártitkárt május elsején a felvonulásra és milyen színű bugyija volt Rózsikának, a takarítónőnek. A buli fergetegesre sikeredett, a bor is elfogyott, megtáncoltatták az ünnepeltet, aki majdnem rosszul lett, mert elfelejtette bevenni a szívgyógyszerét, és én szerencsésen el is feledkeztem az egészről. Egészen a születésnapomig.
Akkor ősszel töltöttem a húszat, a család meg vagy két héttel hamarabb elkezdte a pusmogást és a szervezkedést. Én kiegyeztem volna egy kocsmázós estben a haverokkal, de rájuk hagytam, a nagyi imád meglepetést szerezni. Ám azon még ő is meglepődött, mikor a nagy napon csengetés után B. bácsi állt az ajtóban, talpig ünneplőben, kezében kis ajándékcsomag. Az ajándékot illik viszonozni, nézett rám szigorúan, aztán mire felocsúdtunk, el is botorkált, kinn már dudált a türelmetlen rokon. Bontsd már ki, unszolt a nagyi, B. bácsiról tudva lévő, hogy kő gazdag, és egy keresztgyereke gondozza. Talán egy arany óra vagy valami szép ékszer, repesett a családom. 
A barna cipős dobozból gondosan újságpapírba csomagolva előkerült a legrondább porcelán giccs, amit valaha láttam. Egy idióta arcú kislány zöldpettyes ruhában fejét fogva rémülten figyeli, amint egy dinnye nagyságú katica mászik a szoknyáján. Valaha a tanácsháza hivatalát volt hivatva díszíteni ez a kis remekmű. Ez aztán az esztétikai élmény, vihogott a húgom, legalább a légyszart letörölhette volna róla, dohogott a nagyi és indult vele a kuka felé. De én nem engedtem kidobni. Arra gondoltam, ha kidobom, meghal az öreg fószer, a kedves B. bácsi, és oda a jó kis fokhagyma szagú sztorik tárháza. Hülyeség, tudom, de én akkor így hittem. A rémületes külsejű kislány katicástul beköltözött a szobámba, és a könyvespolcon dekkolt két éven át. Egyszer a szomszéd néni unokáját ijesztgettem vele. Sikeresen. A kislány három hónapig dadogott.
Aztán festéshez készülődtünk, persze nagyanyám akart pakolni, úgyis mindig izgatta, milyen kincseket őrzök a szobámban. Sámlira állva szedegette le a könyveimet, mikor nagyot koppanva lerepült a katicás kislány. Csak a feje tört le, begurult az ágy alá, meg a szoknyájából egy darab. Megragasztom, suttogta nagyanyám könnyes szemmel. Minek, legyintettem, kukába vele. 
Két nap múlva Ibike csöngetett. Gyászjelentést hozott. B. bácsi nem sokat szenvedett, agyvérzéssel fordult le a székről. Aránylag sokan ácsorogtunk a temetésen, a nyugdíjas barátok teljes létszámban megjelentek. Szelíden sütött az őszi nap, és egy reszkető fejű szaktárs B. bácsi tanácsházi érdemeit méltatta. Aztán eltemettük. Sírja fölött fáradt katica mászkált a bágyadt virágokon és enyhe fokhagyma szagot kavart a szél.

Tavasz, bodobácsok, fiú kékben



Képtalálat a következőre: „bodobácsok”


Az első tavaszi nap. Mennyire vártuk már! Te, én, a borzas galambok a sarki háztetőn, a
hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.

A fiú úgy kilenc-tíz éves forma lehet, szelíd, pecsenyés arcú gyerek, olyan, aki tornaórán
utolsóként liheg be futás után, és két szalámis zsömlét is bevág szünetben, vasárnap meg
repetázik a rántott húsból. A fiú kékben türelmes és kitartó, nagyjából tíz percen át nézem
és gondolkodom azon, mit szedegethet a bokrok alól a kis parkban. Lehajlik, levelek közt
kotorász, majd vértolulásos arccal felemelkedve valamit piszmog. Találgatom, virág még
nincs, szinte fagyos a föld a kegyetlenül hosszúra nyúlt tél után. Talán kavicsot gyűjt.
Közelebb lépek.

Nem. Kezében tű, amin piros hátú bodobácsok tekeregnek néma kínban egy cérnára
felfűzve. Kis bogárteremtményei istennek, kik feléledve az első napsugaraktól talán napozni
indultak. Ki a fényre, a levelek nyirkos hidege alól. Nem találkoznak katicával, sem aranyos
futrinkával, bogártestvéreik talán még alszanak. Ők fényre vágynak, melegre.
Helyette a halál vár rájuk. Kékben.

Tóth Tihamér és a lakat





Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a különleges napok kivételes reggelekkel indulnak, revideálnia kell az elképzelést. Mert az a reggel úgy indult, hogy semmi nem utalt a nap különleges mivoltára. A konflislovak ugyanolyan unott pofával csattogtatták patkóikat a váradi utcákon, a rikkancsok szintúgy ordibálták a reggeli híreket, mint egyébként.
Tóth Tihamér, mikor munkába indult, nem sejtette, hogy a mai nappal bevonul neve a városi legendáriumba. Hősünk, szigorúan csak ideiglenesen, szögre akasztotta hegedűjét, ugyanis az aggasztó gazdasági viszonyok okán jegelte komolyzenei karrierjét, és segédi minőségben ugyan, de felvétetett Klein úr rövidáru és aprócikk boltjába. Oh, az a bolt a váradi Fő utcán! Minőségben és kiszolgálásban a legprecízebb, hajlongott Klein úr a vevők előtt, és meg kell hagynunk, igaza volt. Egyébként Klein úr sokkal később sajnálatos módon nem tért haza egy rosszemlékű megsemmisítő táborból, ellenben nagyobbik fia, Kiss elvtársként sikeresen keserítette meg a későbbiekben, a nagyváradi iparosok életét. De ne kalandozzunk el ilyen távolra az időben.
Klein úr harmadmagával vezetgette üzletének kis csolnakát az élet viharos tengerén, s nem mondhatni, hogy meggondolatlanul választott munkatársakat maga mellé. Mert a két kisasszony, ki munkájával segítette, felettébb nem volt egyforma. Nem ám, mert Léni kisasszony, bár orcájának formája kissé szétfőtt krumplira emlékeztetett, nyaktól lefelé szerfelett ingerlő idomokkal lett megáldva a teremtőtől. Olyannyira, hogy mikor kellőképpen szűk szoknyájában telt idomain a bolti létrán billegett, mintegy varázsütésre férfi érdeklődők serege óhajtott vásárlásba bonyolódni, ami lássuk be, nem egy kis áldozat az említett urak részéről, tekintve, hogy nem könnyű eligazodni a különböző fodrok, zsabók és szalagok tömkelegében.
Ellenben Zsazsa kisnagysád kimerítette az elöl deszka hátul léc fogalmát, ám duzzadt, kissé nedves ajkai olyan, de olyan színben pompáztak (laque rouge Rivoire), mit bármely germensdorfi cseresznye megirigyelhetett volna. És nefelejcs szemeiről akkor még szó sem esett. Aztán meg úgy tudott számolni a kisasszony, hogy öröm volt hallgatni, pláne mikor cseresznye ajkai közül bájos szendeséggel kinyújtott nyelvecskéjével belenyalt a tintaceruzába, ártatlan tekintetet vetve hősünkre. Ilyen és ehhez hasonló kalandokba bonyolódott ő a kisasszonyokkal, és ezen a reggelen is elandalodva gondolt a rá váró hosszú nap izgalmaira, mikor a bolt elé érve meglátta Klein urat a kisasszonyokkal, amint a lehúzott vasredőny előtt várakoznak. Őreá.
A nyitás. Oh, a reggeli nyitás, mint szentség szerepelt Klein úr üzletpolitikájában. Talán Dávid érezhette ezt az erőt, ezt a magabiztos eleganciát, mellyel ez a kis ember minden reggel fontoskodva körülnézett és megforgatta a kulcsot a vasredőnyt lezáró méretes lakatban, megmutatva ezzel a világnak és nem utolsó sorban a konkurenciának (Szávay és T.-sa Méteráru), hogy kicsiny a boltja, de prosperál. Ez a rituálé kisebbfajta nézőközönséget vonzott oda rendszeresen, mert ilyenkor nyitottak a szomszédos frizír szalonban és a Popper-féle papírkereskedésben, meg a Hegedüs és Fia alkalmazottai is ilyentájt húzták fel a vasrolót a cipő üzlet portálján. Ezek most mind ott álltak, és őt várták, fixírozva.
Tóth Tihamér kissé elfulladva az izgalomtól lépett Klein úr felé, mire az apai szeretettel üdvözölve nyújtott kezet. Megjött, fiam, kérdezte, ami hülyeség volt, mert persze hogy megjött, csak a vak nem látja. Aztán nagylelkű mozdulattal átnyújtotta a lakat kulcsát. Talán nyisson ma reggel ön, kedves fiam. Hősünk álmélkodva nézett körül, de nem, a kék nyári égbolt szilárdan feszült fölötte, a Fő utca a megszokott képét mutatta, talán csak Zsazsa kisnagysád élveteg ajkai rángatóztak kissé gyanúsan.
Tóth Tihamér a megtiszteltetéstől szédülten hajolt a lakat felé, és akkor, igen akkor megpillantotta élete legnagyobb csomóját, mely emberi végtermékként szokott jelentkezni. Magyarán, az éjjel valaki mámoros jókedvében leszarta az üzlet lakatját.
Hősünk tétova pillantására mindenki másként reagált, Klein úr rosszallva húzta elő mellényzsebéből óráját, Zsazsa kisasszony vonagló ajkakkal kínlódott, míg Léni könnyes szemmel előhalászta monogramos zsebkendőjét és önfeledten beleröhögött.
A történet folytatásában jelentős szerepet játszott Béládi bácsi, aki utcaseprői minőségben kavarta a város szemetét, és megszánva Tóth Tihamér vérszegény próbálkozásait az eltakarításban, nyírfa seprűjével elcsapatta az ajándék nagyját. Ajándék, mondom, mert lévén aznap épp Tihamér napja, Zsazsa kisasszony két kuncogás közben megkockáztatta a címzett személyét megnevezni.
Aztán egész nap nem történt semmi érdemleges. Emberek jöttek-mentek, gombok és szalagok cseréltek gazdát. Talán csak a kisasszonyok vihogtak össze fintorogva a kelleténél többször, és a segéd úr mosta sűrűbben kezeit levendula szappannal.
Béládi bácsi azóta is váltig állítja, hogy ajándékban ilyen nagyot és büdöset sohasem látott, és vannak akik szentül hiszik, hogy tőle ered a városi folklór ama gyöngyszeme, mely így hangzik: szaros lett, mint Tóth Tihamér a neve napján.