Éljen május elseje

Kapcsolódó kép


-Eeegy-kettőőőő… Eeegy-kettőőőő – szálltak kissé visszhangosan a megafonból Lánci elvtárs, a körzeti bizalmi vezényszavai. A hajnali harmat még meg sem száradt az Aranysárkányról elnevezett kocsma előtti kis park bokrain, ám a munkásosztály jelentékeny hányada szorgos tornagyakorlattal ébresztgette izmait. Borsos elvtárs ugyanis úgy találta, a május elsejei felvonulás előtt jót tesz majd a felvonulóknak egy kis bemelegítés. Ezért reggel hatra testületileg kirendelte a dolgozókat az Aranysárkány elé, majd Lánci elvtársra bízva őket, ő maga is elvonult egy kora reggeli bemelegítésre Puszi úr kocsmájába.

Azt, hogy a friss, tavaszi hajnalban még a megafonban is kicsit reszketegnek tűntek Lánci elvtárs szavai, foghatnánk a szélre, ha fújt volna, vagy a fülekre, amik rosszul hallanak, ám az igazság az, hogy Lánci elvtárs tüdeje nem szuperált valami jól. A hivatalos verzióban az állt, hogy a háború alatt a partizánokkal harcolt, ott lőtték meg véres csetepatéban mindenre elszánt német katonák. El kell ismerni, hogy a történet szép. Csak nem igaz. A valóságban úgy volt, hogy Lesi sógornál disznóölésre gyűlt össze a család, aztán a már ittas állapotban és ehhez mérten kötekedő kedvvel érkező Láncit elvtársi minőségében csak úgy tudták leszerelni, hogy jól megverték. Valahogy megszúrta a tüdejét egy törött borda, ezért erős izgalmi állapotban egyszerűen kifulladt, elszállt belőle a szusz, ahogy az Aranysárkány törzsközönsége bölcsen megállapította, és ilyenkor csak tikogott, mint a szamaras Kis jószága eső előtt.

Elég az hozzá, hogy a háború után keresték a jó kádereket, Lánci elvtárs meg a beteg tüdeje miatt nem szeretett dolgozni, viszont tehetségesen tudott hazudni meg kötekedni, ezért a párt kiemelte és azt mondta, jó lesz körzeti bizalminak.
Lánci elvtárs szerette a munkáját és teljes odaadással végezte azt. Csiklandós izgalmat érzett, amint mellét peckesen kidüllesztve végig lejtett a főtéren, vagy beült egy fröccsre Puszi úrhoz, füle szomjasan itta az elharapott félszavakat, mindenütt leleplezésre váró szabotázst vagy egyéb pimasz összeesküvést sejtett, és boldogan fogadta Borsos elvtárs dicsérő szavait, ha újabb feljelentést nyújthatott át neki. Éberség, ez volt Lánci elvtárs vezérlő csillaga, ez vezette, mikor éjféltájt kikelve a meleg ágyból megfigyelő körútra indult, ahogy előszeretettel nevezte a maga kis portyáit. Így leplezett már le illegális disznóölést a négy gyerekes Varga családnál vagy kobozott el három kotlóst fészekaljnyi csibékkel özvegy Zatureckinétől, aki pedig a hálószobájába, pontosabban az ágya alá rejtette a szárnyasokat. Hiába.
-Az éberség, elvtársak- szokta könnybe lábadt szemmel mondogatni a hatodik rum után az Aranysárkány közönségének- az a legfontosabb.
Egyszer megtörtént, ami minden éber elvtárs rémálma. Hajnalban bóklászott a Fő tér egyik kis mellékutcájában, amikor gyanús mozgásra lett figyelmes. Köpcös, testes férfi lépett ki egy ház kapuján, kalapját mélyen szemébe húzva megindult a belváros felé. Lánci elvtárs szagot fogott, kis noteszébe feljegyezte a pontos címet és remekül tapadó nyersgumi talpú cipőjében nesztelenül sietett a delikvens után. Már éppen befordult a sarkon a gyanús idegen, mikor elébe kerülve hirtelen feltartóztatta és hivatása teljes tudatában felszólította, hogy igazolja magát. Kínos volt, nagyon. Ugyanis Borsos elvtárs éppen ügyeletes szeretőjétől tartott hazafelé, és nem éppen irodalmi stílusban közölte Lánci elvtárssal, mihez kezdjen az éberségével. Lánci elvtárs az izgalomtól kifulladt, hííííí, hörögte Borsos elvtárs méregtől ellilult képébe meredve.
- Ne hihegjen itt nekem, mint egy francos kísértet- vágta hátba a megyei pártitkár, mire Lánci elvtársba visszatért a szusz. Ezek után új kifejezéssel gyarapodott a körzeti bizalmi szótára.
-Diszkréció- súgta Puszi úr fülébe egy-egy fárasztó nap után- az éberség édes testvére, suttogta elhaló hangon, és bedobta a hatodik pohárka rumot.

A napot lelkes tornával köszöntő dolgozók éppen kellőképpen kimelegedtek, mikor Borsos elvtárs, megkoronázva az éhgyomorra leküldött kisüstit egy nagy karaj libazsíros kenyérrel, amit Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja kis lila hagyma szeletekkel tett vonzóbbá, megjelent az Aranysárkány ajtajában. Kedvtelve legeltette szemét a tornától kipirult munkásosztály csapzott csapatán, nagyot bólintott, látván egynémely fiatal szövőgyári munkáslány kebleinek szilaj fickándozását a színes kartonruha alatt, majd nagyvonalú intéssel így szólt.
-Torna, állj!
A májusi nap, ami előszeretettel csal ki szeplőket a fiatal lányok arcára, teljes erővel sütött, a Fő tér másik oldaláról vérpezsdítő munkásindulók hangját hozta a szél, amikor a menet megindult, körbe a park körül. Színes lufik repkedtek, kipirult arcok meredtek a szerény méretű dísztribünön gubbasztó elvtársakra, izmos munkás karok emelték a magasba a fő elvtársak felszalagozott képmásait és kutyavérű férfiak használták ki a hömpölygő tömeg adta lehetőségeket, és jól megmarkolászták a csinosabb elvtársnők farát. Bámész szemű úttörők lengettek színes szalagokat a fővárosból érkezett Szűcs elvtárs felé, aki napszemüvege mögé bújva kedélyesen bólogatott népére és mindenkinek meggyűlt a nyál a szájában, mert az apró Fő tér körül körbe-körbe masírozva újra meg újra elvonultak a Puszi úr által kitelepített lacikonyha előtt, ahol szemérmetlen illatfelhőben sült a kolbász és rotyogott nagy kondérban a pörkölt. Nénnyuka fehér kötényben szeletelte a jeles alkalomra sütött kenyeret, adagolta a roppanós uborkát, míg Puszi úr frissen csapolt sörrel várta a vonulásban megfáradt tömeget. Csak várta, várta. Az volt a szokás, ugyanis, hogy addig vonulnak az aprócska dísztribün előtt körbe a téren, míg a székesfővárosból leutazott fő elvtárs jelt nem ad egy kedélyes intéssel a felvonulás befejezésére.

 Egészen korán reggel volt még, mikor a szolgálati Pobeda ajtaja becsapódott Szűcs elvtárs mögött, aztán jött a bőséges reggeli Puszi úrnál, hát nem csoda, hogy a monotonon zúgó indulók közepette az elvtársat elnyomta a buzgóság a dísztribünre felhurcolt kényelmes karosszékben, ami Borsos elvtárs irodájának dísze volt egyéb napokon.
Szállt a dal, zengett az ének, Szűcs elvtárs nagyokat bólogatott, a brigádok éppen a tizenhetedik körüket rótták a porban vonszolt transzparensekkel és az egész kezdett rémálommá válni. Megszárad a kenyér, hümmögött Nénnyuka. Megmered a kolbász, vakarta fejét Puszi úr, míg a felvert porban fuldokló munkásosztály a lelkét is eladta volna egy nyelet hideg sörért. Borsos elvtárs, hallva az időközönként feltörő horkolást, érzékelte a problémát, de meg kell vallani, nem merte durva mozdulattal megzavarni felettese álmát. Eleinte mosolygott, aztán erősebb tapsolással igyekezett elűzni az álomtündért a tribünről, majd a huszadik kör után egyre nagyobb ijedtséggel nézte az elkeseredett arccal vonszolódó tömeget és könnyekkel a szemében imával fordult a szent Szűzhöz, ébresztené már fel az édesdeden horkoló Szűcs elvtársat.

 És ekkor megtörtént a csoda. Éppen a Lánci elvtárs vezette szövőnők sztahanovista brigádja botladozott el a tribün előtt, mikor egyikük lufija éles hangon eldurrant. Lánci elvtárs feje lila lett, szabotázs, akarta ordítani, de az izgalomtól elment a hangja.
-Híííííííí - rikoltotta vércsehangon, mire Szűcs elvtárs ijedtében talpra ugrott.
-Éljen a nép- közölte álomittasan és két kezét feje fölé emelve integetni kezdett.

A tömeg megindult, boldogan és féktelenül, mint egy engedetlen folyó, és két perc sem telt belé, kiürült a tér. Ettek. Mindent belengett a pörkölt szaga, és a tribün előtt lomhán hengergett a porban egy piros lufi kipukkant darabja.

Ne nézz hátra

Képtalálat a következőre: „shadow”


Csattanva zárta a hűtőt. Mohón lehúzta sörét és kéjeset, nagyot böffentett. Elgondolkodva megállt az ablaknál, hasát vakarászva. Istenem, három nap az asszony nélkül. Maga a mennyország. Konkrét tervei nem voltak, csak legyen más, minden rohadtul más, mint mikor itthon van az ő egyetlenje. Három nap, ami csak az övé. Csak egy kicsit csapkodja a hűtőt, anélkül, hogy rászólnának, ja, és persze zsíros kézzel fogja meg az ajtót. Csak a ruháit hányja szét a heverő mellett és nem ordít senki. És kajálni is mást fog, de bizony ám, nem olyan ízetlen bio izét. A macska meg fenn alszik majd vele az ágyban. Fejtől. Ja, és kádfürdőt is vesz, minden este, mert az nem egészséges. Olvas majd a kádban, közben valami jazz szól, és hideg sört iszik. Alkalomadtán adtán jókat rejszol a vízbe. Na és? Aztán hajat is mos, belebukva a kád vizébe. Elmosolyodott. Ettől külön herótja van az asszonynak, mióta valami bácsikáját így találták halva. Félméteres vízbe sikerült neki belefulladni. Nagy truváj. Meg tán lila foltok is voltak a nyakán, mintha belenyomták volna. A bökkenő csak az, hogy egyedül élt a vén tróger, miután elkártyázta a családja vagyonát. Azóta tilos a családban  a kádfürdő.  

  Egy dal, egy buta kis dal jutott eszébe. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra. Beleborzongott. Még gyerekkorában játszották Szögi Petivel. Kinn az erdőn, nagyapa háza mögött futottak fától fáig, úgy gajdolták. Árnyak hallgatóztak a fák mögött, néma és figyelő volt a kimondhatatlan. Csak szaladtak, erőltetett vidámsággal, mosolyuk torz volt, végül már vicsorogtak és minden szál hajuk égnek meredt a borzalomtól. És a végén már rohantak, ki a néma és fenyegető erdőből, kifulladva a rettegéstől, a névtelen szörnytől, amit megidéztek, ami láthatatlanul ott leselkedik minden fa mögött, minden felsíró kisgyerek álmában, elfeledett öregek magányos óráiban és kihalt házak pókhálós pincéiben. Ismerték a félelem rezes ízét a szájukban, és még mielőtt elviselhetetlenségébe megszakadtak volna, a következő pillanatban átdobták magukat a kerítésen, és belül voltak. Nagyapa kertjében. Ott volt a ház, meg a kutya, meg a tyúkok. Az a valami kívül maradt. Összeröhögtek és folyt a taknyuk a kimerültségtől. De újra és újra eljátszották. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt ...  Mi volt az értelme ennek a játéknak, nem emlékezett már, csak arra, hogy Peti eltűnt a következő nyáron. Elindult biciklivel az erdő mellett, a földúton és soha nem került elő. Az apja beleőrült, el is költöztek hamarosan. Ne nézz hátra, jön a farkas… Sóhajtott.

Hirtelen megkordult a gyomra. Felrántotta a hűtő ajtaját és fintorogva nézte a gondosan kiporciózott salátát. A pizza tényleg tíz perc alatt megérkezett, nagy volt, tele hagymával meg zsírral és forrón nyúlt a sajt a tetején, ahogy mohón harapdálta. Príma. A macska is evett, és kis híján feldöntötte a sört a dohányzóasztal tetején. Bakker, megöl az asszony, ha kiborul a parkettra, kapott utána. Hátra dőlt, jóízűen böfögve, lábát kényelmesen a kis asztalra fektetve. A tévében reklám és pár perc a meccsig.
Először jól felhúzta magát, ritka szarul játszott a Barca, a bíró nem ítélt meg egy tizenegyest, aztán mikor második félidőben Messi is kihagyott egy helyzetet, hagyta magát legyőzni a sörtől és hátradőlt. Mire felriadt, már sötét volt, a macska ordítva követelte a vacsorát. Megetette, aztán kikapcsolta a tévét. Kicsit keresgélt a cédék között, majd halk kattanás után Billie Holiday füstös hangja töltötte be a lakást. Nem gyújtott villanyt, csak az éjjeli lámpa tompa fénye világított. Megfájdult a feje. A gondolatai között kicsiny dal lüktetett konokul. Ne nézz hátra, jön a … Baromság.

A fürdőszobában megengedte a vizet, és kis tétovázás után aprót löttyintett bele a habfürdőből. Lassan, ráérősen vetkőzött. Nem is rossz, nézegette kedvtelve a tükörképét, hasát kissé behúzva, oldalról. Ha nem őszülne a halántéka, letagadhatna pár évet. De így sem vészes. Ruháit szórakozottan szórta a földre. Nem is tudja az ember, mennyi mindent nem engedhet meg magának, ha nős. Zokniját elgondolkodva szagolgatta, jó lesz ez még holnap, dobta a ruhakupacra. Pont jó a víz, ereszkedett a kádba, és kéjesen elnyújtózott. A habfürdő enyhe levendulaillata megnyugtatta, a vízsugár apró habpamacsokat köpött a víz felszínén. Lehunyta a szemét. Billie egy kis holdfényről nyökögött. Hirtelen becsusszant a víz alá. Hunyt szemmel lazítani próbált. Tompán érkeztek hozzá a hangok, a vér dobolt a fülében makacsul, egyre csak ugyanazt. Szívdobogása gyorsult. Névtelen, ősi félelem bugyogott fel benne. Mi ez? Ne nézz hátra, jön… búgta Billie Holiday. Szája hirtelen megtelt a jól ismert fémes ízzel. Fákat látott, árnyékok siklottak a páfrányok között és érezte, valaki figyeli. Elég ebből! Két keze vad pánikban csapódott a kád szélének. De nem találta. Szeme kinyílt a víz alatt, s halálsikolya apró buborékokat vetett a ringatózó habpárnák közé.



A gyermek és a bárány




Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint zokogva a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.

Szüret

Kapcsolódó kép


Kéken feszül a nyári ég a város fölé és mi nagymamával kaptatunk felfelé a hegyre. Reggel szól, hogy alighanem beérett a sárgabarack Dódiék és mióta mondják már, hogy vigyen engem is szüretelni. Két copfba fonja nagymama a hajam, anyu-varrta szalagot is fon belé. Anyu azt mondja, esténként én is nagyon hiányzom nekik, de jobb dolgom van nagymamáék, ők apuval korán mennek dolgozni, későn érnek haza. És ott van nagytata, aki reggel biciklivel elvisz iskolába és ott van nagymama, aki ebéddel vár és nagytata segít a leckében is. Aztán délután már jönnek is apuval, hoznak nekem cukrásztésztát, megpuszilgatnak, és indulnak haza. És milyen jó nekem, mert egy nagy kertes házban lakhatom, nem olyan rideg blokkban, mint ők apuval. Még fák sem nőnek ott a betonon, csak por van meg valami száraz fű. Látom szombaton, mikor hazavisznek, és ott alszom a kis szobában. Vasárnap délelőtt idegen gyerekek pattogtatják a labdát a blokk előtt és reggelire vajas kenyeret esznek zöldpaprikával. Nagymama főtt tojást is karikáz a kenyeremre, mikor hétköznap uzsonnát csomagol, és azt mondja, kincsem. Anyunak jó szagú a haja, ha belefúrom az arcomat, mikor szombat esténként összebújunk és tudom, hogy vasárnap reggel a kedvencemet készíti, vinettés kenyeret. És nem haragszik akkor sem, mikor hétfőn reggel ő visz iskolába és ilyenkor mindig elkésik a munkából.

Lekvárt főzünk majd a barackból, mondja nagymama, és szorosan fogja a kezem, míg bandukolunk a fel hegyre. Itt utcák vannak, régi házakkal meg nagy gyümölcsösök, szőlővel. Nagyon öreg a szülői ház, ahol nagymama testvéréék élnek, faragott a kapu és sok macska van. Dódi bácsi kicsoszog, rossz cipő van a lábán és miután megpuszil, azt mondja, milyen nagyot nőttem, mióta nem látott. A konyhában vagyunk, alattunk a város látszik, sok toronnyal és utcával. Kolbászt hoz Piri néni és meséli nagymamának, milyen kevés barack lett az idén. A székem alatt sárga macska ül és herregve eszi a kolbászhéjat. Dódi bácsi paradicsomot vág, olyan íze van, mintha almát ennék. Édes és folyik a leve a kezemen. Kenyeret tunkolok a paradicsom levébe. Egy péktől veszik, aki itt lakik a hegy alján, Babi néni most hozta, még meleg. Itt minden olyan más, mint nagymamáéknál. A vizet barna-zománcos kantából isszuk és a teraszon ugyanilyen zománcos edényekben mályva virágzik. Sok-sok mályva. A terasz sarkában egy fekete kutya fekszik, Babi néni azt mondja, ne menjek közel hozzá, mert kiskutyái vannak és ilyenkor harapós. Dódi bácsi kézbe vesz egyet a három kiskutyából és megmutatja. Fekete mindenük, nem látszik, hol a fejük. Aztán bevisz a fáskamrába és megmutat egy sárga macskát. Pléden fekszik és egy csomó rózsaszínlábú kismacska tekereg körülötte. Olyan meleg és puha és tiszta. Hol vagytok már, mondja nagymama, mikor benyit, kihordtuk a kosarakat, indulunk barackot szedni. Szeretnék egy kiscicát haza vinni, de nagymama azt mondja, van nekünk macskánk, és vigyázzak, bele ne lépjek a hullott eperbe, mert nem jön ki a ruhámból. Az udvaron van egy nagy fa, eperfa, mondja Piri néni, és megmutatja a fekete kis epreket a földön. Édes, por ízű, ropog a homok a fogam alatt. Emeletes házacska áll az eperfa mellett, itt laknak Dódi bácsi galambjai. Hangosan burukkolnak, és néha egyszerre kirepülnek és köröznek a város fölött. Szeretnék galamb lenni, hogy lássam a blokkot, ahol anyuék laknak.

A fű selymes és zöld a barackfák alatt, sok fa van itt, egész le a domb alá kanyarodik az út. Sokféle barackot mutat Dódi bácsi, a nagy, pirosas héjú a legfinomabb. Ananászbarack, mondja nagymama és arról beszélnek, lesz e idén elég szőlő. Meleg van, lenn a városban harangoznak és szomjas vagyok. Gyümölcsre nem lehet vizet inni, mert vérhast kaphatok, mondja Babi néni és plédet terít egy fa alá. Leülünk és ők beszélgetnek. Pihenünk, nézem a leveleket, ahogy hintáznak a fényben és hallom a galambokat, ahogy suhog a szárnyuk repülés közben.
Mikor felébredek, látom, hogy a pléden két hangya visz egy döglött bogarat. Megpiszkálom őket egy fűszállal, eldobják a bogarat és két lábra állva hadonásznak. Vicces. Később Dódi bácsi a pincelejáratnál felemel egy téglát és mutat egy szép fényes bogarat. Aranyos futrinka, itt laknak az árnyékban, a páfrány alatt, mondja Dódi bácsi és óvatosan megsétáltatja a kezén a bogarat. Átteszi az én kezemre, kaparós a lába és kicsit büdös lesz utána az ujjam. Kezet mosunk a kútból és Piri néni hív, hogy menjünk vizet adni a disznóknak. Két lógós fülű disznó áll az ólban két lábon, a kerítésre támaszkodva. Halkan röfögnek, mikor Babi néni megvakargatja a fejüket. Nagymama tengerit csörget egy tálban és elébük szórja a vályúba. Csámcsogva esznek, míg Piri néni tiszta vizet önt nekik és beszél hozzájuk. A disznók a lábának nyomják a fejüket és aprókat röfögnek. Tudom, hogy karácsony előtt, mikor levágják a disznókat, Piri néni mindig sír és kiabál, ilyenkor elzavarják moziba, hogy ne kelljen lássa, ahogy kifolyik a vére a disznóinak. Este haza jön, segít elpakolni és másnap már kutyabaja. Érzékeny, mint anyuka volt, mondja nagymama és segít két kosárba pakolni a barackot.

Esteledik és fújni kezd a szél. A galambok még repülnek egy utolsót, Babi néni meglocsolja a mályvákat. Vízszag van és porszag. Indulunk haza. Dódi bácsi ölbe vesz, azt mondja, jöjjek máskor is, Babi néni kolbászt csomagol. Minek adod, mondja nagymama, van itt, aki megegye. Varrtam neked babaruhát, Piri néni kék szeme csupa ránc, mosolyog. A zsebembe gyűröm a kis ruhákat és megfogom nagymama kosarát. A sarokról visszanézünk, Dódi bácsi kezében a sárga macska, Piri néni int, Babi már ágyaz odabenn.


Lefele mindig könnyebb menni, a kosár súlya is húz, ahogy nagymamába kapaszkodom. Sárga a fény a város felett, és tudom, mert nagymama megmutatta, arra, ahol látszik még valami fénye a napnak, ott a sok fényes blokk között, ott lakik anyu és apu. Kis kockáknak látszanak a kivilágított ablakok innen fentről, és látom, amint az egyik kocka mögött anyukám ágyaz, és apukám tévét néz. Fúj a szél a hátam mögött. Kibomlik egy szalag a copfomban és elengedem nagymama kezét. Az arcom a szélbe merítem, széttárom a két karom. Nem is olyan nehéz repülni, gondolom, míg kitárt karral átrepülök a város felett.

Olyan a lelkem



Képtalálat a következőre: „tűpárna szív”



olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
hogy megszúrták
az még megjárja

a tű nyoma,
ez érdekes,
a lelkem piciny
sebe lesz

olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
tettel, szóval

ne bánts ma


és holnap se,
ha kérhetem,
ne bántsatok
sohasem