Margit és a bio búza



Hogy mióta kuporgott a gyógyszertár ajtajában, én nem tudom, de a gyógyszerész pulija
éppen rávetette magát. Úgy döntöttem, nekem ez a galamb kell, és kivettem a szájából.
Fehér és fahéjszín tollai még alig serkedtek, túlméretezett csőre idomtalanul billentette előre
fejét, ám sárga szemeiben egy önjelölt szépségkirálynő önbizalma villogott. Gyere, Margit,
mondtam, mert nála margitabb Margitot még nem láttam, és betessékeltem halványzöld
bevásárló szatyromba. Margit megadóan kuporgott bal karomon a szatyorba bújtatva, míg
beléptünk egy postahivatalba, hol türelmesen beálltam a sorba, hogy gonosz kis sárga cédulák
ellenértékeként apai örökséget befizessek. A postáskisasszony ügyességének hála már
célegyenesbe értem, mikor Margit, méltatlankodó gyerekhangján megszólalt. A kisasszony
elkerekedő szemekkel nézett rám, csak egy kis galamb, rebegtem, mire a hátam mögött álló
néni megveregette a vállamat, ne törődjön vele, mondta, ez kell a rendes bélműködéshez.
Miután kitámolyogtam a postáról, benéztem kedvenc kínai boltomba, és mire a kasszához
értünk, becsipogott. Nem a rendszer, hanem Margit. Megnyitva a szatyrot optimista
hangon nyugtatni próbáltam, ám ő bátorságot merítve a hirtelen világosságból úgy döntött,
megmutatja a világnak kivel packázzon és bizonytalan szárnycsapásokkal ugyan, de kirepült.
Rövid, ám intenzív kergetőzés következett, melynek eredményeként lecsaptunk Margitra egy
próbababa vállán. Az üzlet tulajdonosa élénken érdeklődött, nem vállalunk-e cirkuszi fellépést
majd figyelmembe ajánlott egy fűszeres galambpástétom receptet.
Az idegek ilyetén való felborzolása után emelt fővel távoztunk, majd a sarki bio boltban
sikerült beszereznem aranyáron egy csomag bio búzát. Otthon a család szemrebbenés nélkül
vette tudomásul, hogy pár hétig kénytelenek lesznek megosztani a házat egy galambbal, csak
a kutyák és a macskák mutattak élénk érdeklődést az új lakó iránt.
Lekerült a padlásról a rehab kalitka, ebben szoktak ideiglenesen nálunk lakni az ilyen-
olyan traumát elszenvedett madár vendégeink, majd betessékeltem Margitot új otthonába.
Méltatlankodva rázta meg hiányos tollruháját, megnyújtóztatta szárnyait, majd rávetette
magát a bio búzára. Miután jól lakott, újabb toalett igazítás következett, csinos sárgászöld
pettyel kidekorálta homokját, majd felborzolt tollai közé süllyesztetve nyakát, elbóbiskolt,
mindezt három kutya és ugyanennyi macska áhítatos figyelme közepette.
Azóta eltelt egy hét, Margit fényes és hosszú tollakat növesztett, és a diófa ágára akasztott
kalitkájából pimaszul felesel a kerti vadgalambokkal. Szárnya és önbizalma egyre izmosabb,
hamarosan eljön a nap, mikor birtokba veszi az ég kékjét, és én csak remélni tudom, elkerüli
minden baj, hosszú, boldog galamb élet vár rá. Hiányozni fog.
Nem tud valaki egy gazdátlan madarat?!

A gyermek és a bárány




Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi
csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma
tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, nagymama kis
kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a
legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját,
majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult
minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes
fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai,
mint a tavasz pirosba öltözött kiskatonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és
megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival
tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a
tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó
fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét
sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett.
Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével
csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, beee, és ő
inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek
ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött,
jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes
szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával
beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt
pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint
vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott ezért, azt
mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét
odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás
szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s
még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény
volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle
kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás,
átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón.
Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok,
aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín
zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér
szirmokkal hintette be kicsiny testét.

I.Futi, minden Oszkárok királya





Oszkárt halálra ítélték. Ez a csillagok szerencsés együttállása folytán egy nappal azután
derült ki, miután ellenállhatatlan vágyam egy újabb macska után éppen kulminált. Leveleket
küldtem szerte macskás barátaimnak, amelyben kifejeztem kívánságomat, miszerint nekem
kell egy: ivartalanított, lakásban tartott, megunt vagy elárvult vörös macska, aki éppen facér.
Én lepődtem meg a legjobban, mikor másnap felajánlottak egy ivartalanított, lakásban tartott,
megunt vöröst, akire a biztos elaltatás várt. Kicsit megdöbbentett éveinek száma, nyolc, és
a tény, hogy ezeket az esztendőket egy panellakás előszobájában, illetve vécéjében töltötte.
Oszkárt teljes betyárbútorral kaptuk, egy heti száraz és konzerv eleség, alom tálca, etető
tál és egy csinos fonott hordozó tartozott a túlélő készlethez, melynek csillag alakú rácsain
aggodalmasan pislogott ki egy borostyán szín szempár.
Otthon hamar kiderült, hogy Oszkár katonás nevelést kapott, vezényszóra kimászott a
kosárból és ott állt előttünk teljes nyurga szépségében, sármosan őszülő pofával, szemében
egy kishivatalnok méla unalmával. Angolos hidegvérrel fogadta hódolatomat és meglepődést
csak akkor mutatott, mikor otthonunk macskaházmestere, a veterán, tíz esztendős Kand Úr
komoly pofával megszaglászta. Innentől összekuszálódtak a szálak, mert Oszkár számára
akkor és ott derült ki, hogy vannak még macskák rajta kívül kerek e világon. Megdöbbenését
heves fújás és szőrborzolás kísérte, míg Kand Úr, rövidre zárva az ismerkedést, úgy döntött,
megmutatja ki az úr a háznál, és kiosztott egy rövid, ám annál intenzívebb balegyenest. A
heves és engesztelhetetlen párharc után lemásztunk a fotelből, összesepertem a mintegy fél
kilónyi szőrt, majd felkutattam a párbajhősöket. Kand Úr égnek meresztett farokkal, peckesen
járkált hálószobánk ajtaja előtt, jelezve, sikeresen bezavarta a betolakodót. Oszkár az ágyunk
alatt kuporogva igyekezett kiheverni a találkozás okozta sokkot.
Másnap reggel, miután ugyanabban a helyzetben találtam, kiemeltem mind a nyolc kilóját és
ráhelyeztem az almos dobozára. Ez volt az a pillanat, mikor Oszkár meghódította a szívemet.
Kerek három percen át hallgattam a csobogást, ami azt jelentette, sehova nem piszkolt, dacára
a harcias fogadtatásnak.
Eltelt vagy három hét, zilált idegei megnyugodtak, mire a poroszos nevelési elvek lehullottak
róla, hja, az a nyolc év. Azóta minden reggel tanúi lehetünk az átalakulás egy szakaszának.
Oszkár intenzív sportéletbe kezdett, reggeli után rendszeresen bemelegítő futással indít, az
étkezőtől a fürdőszobáig tartó szakaszon, majd következik a sprint ugyanezen a távon. Végül
éles kanyarokkal tarkítva a távot be-befut a szobákba. E sport tevékenység folytán ragadt rá
új művészneve, Futi. Néha komor egykedvűséggel üldögél vagy napozik a maga választotta
helyen, a tálalószekrény sarkában, ahonnan belátja a lakást, bennünket és főként az asztalt,
amin eszünk. Néha, rosszabb napokon Oszkár harap, így jelzi, elég a bizalmaskodásból.
Ilyenkor korának illő tisztelettel megkérdezem, Oszi bácsi, maga nem mohácsi? Választ
sosem kapok, de ha kegyes kedvében találom, nagy busa fejét fejemhez böki, majd rövid ám
intenzív frizuraalakításba kezd, egyik mancsával lefogja a delikvens fejét és érdes nyelvével
nyalogatja. Vagy negyed óráig.
Ősz volt, mikor Oszkár a családunkba érkezett, s ki az az őrült macska, aki ki vágyna a meleg
kandalló mellől a havas és hideg kertbe?! Nos, ez a helyzet megváltozott amint kitavaszodott
és engedve a mind hevesebb ostromnak, szépen hozzászoktattuk a kerthez. Kerti Futi lett
belőle, fára mászó, fűben hempergő zsivány.
De esténként, mikor mindenki elnyugszik, csattanva nyílik hálószobánk ajtaja, mert nincs
előtte zárt ajtó, arany pofája kérdőn néz ránk, majd kis kurrogó hangot hallatva elhelyezkedik
a mellkasomon. Nyolc kiló vörös boldogság.

Tavasz, bodobácsok és fiú kékben




Az első tavaszi nap. Mennyire vártuk már! Te, én, a borzas galambok a sarki háztetőn, a
hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.
A fiú úgy kilenc-tíz éves forma lehet, szelíd, pecsenyés arcú gyerek, olyan, aki tornaórán
utolsóként liheg be futás után, és két szalámis zsömlét is bevág szünetben, vasárnap meg
repetázik a rántott húsból. A fiú kékben türelmes és kitartó, nagyjából tíz percen át nézem
és gondolkodom azon, mit szedegethet a bokrok alól a kis parkban. Lehajlik, levelek közt
kotorász, majd vértolulásos arccal felemelkedve valamit piszmog. Találgatom, virág még
nincs, szinte fagyos a föld a kegyetlenül hosszúra nyúlt tél után. Talán kavicsot gyűjt.
Közelebb lépek.
Nem. Kezében tű, amin piros hátú bodobácsok tekeregnek néma kínban egy cérnára
felfűzve. Kis bogárteremtményei istennek, kik feléledve az első napsugaraktól talán napozni
indultak. Ki a fényre, a levelek nyirkos hidege alól. Nem találkoznak katicával, sem aranyos
futrinkával, bogártestvéreik talán még alszanak. Ők fényre vágynak, melegre.
Helyette a halál vár rájuk. Kékben.