Kert alatt





Fáradtan lépked az ősz
és ráncos kezével
néha tétován legyint
ilyenkor felhőcsorda
rebben szét az égen
unott varjú károg
aztán csend lesz megint.

Szeretettel Szibériából




Csak egy homályos fénykép emlékeztette édesapjára. Mama sokat mesélt róla, amit ő a
hétéves kislányok türelmetlenségével hallgatott. Pont egy hetes volt, mikor indult a vonat,
vitte apját a háborúba. Anyja egy tollpárnába csavarta, úgy szaladtak ki az állomásra, hogy
apja vethessen rá egy pillantást az induló vonat ablakából.
Apa úri szabó volt, az agyonfogdosott fényképről elegáns férfi nézett vissza nyúlszőr kalapja
alól. A háború utolsó évében esett fogságba. Eleinte nem jött hír felőle, aztán megérkeztek
az első levelek, Szibériából.
Apa egy bányában dolgozott, nagy hegyek lábánál. Vállas ember volt, mikor bevonult, a
NAC-ban futballozott, de a bánya megette az embereket. Szenet meg köveket hoztak fel a
föld alól, így mondta Mama. Sokan betegek lettek és meghaltak.
Öt éves lehetett, mikor elmaradtak a levelek. Emlékszik, Mama milyen sokat sírt. Aztán
húsvétra jött egy levél, idegen írással, benne tábori lapra lerajzolva egy sovány, szakállas arc,
Krisztus-arc. Apa nagy betegségből lábadozott, de már jól van, csókoltatja az ő kicsi lányát.
Ez te vagy, ölelte át Mama könnyes szemmel, mert minden alkalommal felolvasta a levelet,
amit kaptak. Ha nem jött új, akkor a régieket, minden este.
Tífuszt kapott apa, mint a táborban olyan sokan, de ő túlélte, mert a bánya igazgatója kiemelte
a munkások közül, mikor megtudta, hogy szabó. Neki varrt ezután és az segített rajta, mikor
beteg lett.
Mama ezután kétszer annyit imádkozott, hálát adva istennek és az ismeretlen jótevőnek, aki
ott a messzi idegenben felkarolta az urát. Jöttek, jövögettek a tábori lapok, aztán egyszer csak
megindultak hazafelé a foglyok is. Csak apa nem jött, pedig Mama eleinte mindig kiszaladt az
állomásra, ha kelet felöl vonat jött.
Aztán egy nap idegen bácsi zörgetett. Ő a konyhában rajzolt, míg Mama beszélgetett vele.
Sokat mesélt az ismeretlen, aki egy helyen lakott apával, barakkban. A bányáról, a hidegről,
a tetvekről, a szúnyogokról és a betegségekről. Meg a bányaigazgató szőke titkárnőjéről,
aki beleszerelmesedett apukába, míg az varrta az öltönyöket a végszámra begyűjtött angol
szövetekből. Gyúlá, Gyúlúská, kérlelte szép szóval, maradjon vele, a házasság kiváltja a
hadifogságból, beköltöznek majd a városba és lesz szép életük.
Nem azért mondom, de ne várja haza, búcsúzott az idegen, míg kalapját vette.
Akkor Mama elment a jósnőhöz, a szomszéd utcába, ő meg ott ült mellettük egy billegős
széken. Cigánykártyát vetett Zabi Juli. Azt mondta, valaki nagy szeretettel gondol rád egy
hideg, messzi helyről, talán Szibéria, nézett Mamára fejcsóválva. Nagy betegséget látok, meg
egy szőke asszonyt, aki szívszerelemmel akadályoz, mondta Zabi Juli, és Mama tíz tojást
adott neki fizetségül.
Utána sokat eljártak templomba, még többet, mint azelőtt. Mama mindenüvé vitte őt magával,
mióta egyszer egy katona hazáig kergette.
Már jól benne jártak a decemberben, mikor egy nap bekopogott Macelka Nusi, a házinéni,
hogy Mama menjen ki, mert egy szakállas, veres ember keresi, de ő nem bánná, ha nem
engedné be a házba, mert mocskos nagyon a ruhája, még tetves is lehet.
Aztán együtt jöttek be, tényleg koszos volt a veres ember, de Mama sírva lógott a nyakában,
és mint egy bolond hajtogatta, megjött apukád, megjött apukád.
Félt tőle. Idegenkedve tűrte, hogy a haját simogassa, nem merte magához ölelni, nehogy tetűt
kapjon tőle. Vézna volt, sápadt és büdös. Ott fürdött le a szobában a nagy lavórból, addig őt
elküldte Mama a boltba a kenyérjeggyel.
Mire visszaért, a csúnya ember átöltözött, lötyögött rajta a nadrág meg a nagykabát. Csak a
veres szakállát nem tudta levágni, nem volt borotvája.
Most elmentek apukával a nagymamáék, had örüljenek ők is, hogy megjött a fiúk, mondta az
anyja. Villamossal mentek, igazgatta rajta Mama a kabátot, mert hideg van.

Elindultak. Azért sem fogta meg a szakállas kezét. Mire a megállóhoz értek, becsörömpölt a
villamos. Elhúzódott a veres embertől és tűnődve támasztotta homlokát a hideg üveghez. Úgy
érezte, becsapták. Az ő apukája hős, igazi katona és kalapot is hord. Ez meg itt sovány, büdös
és veres szakálla van.
Megmerevedett, mikor megérezte az ölelő karokat. Te nem vagy az én apukám, az én apukám
hős és igazi katona, rikácsolta, és fröcskölő nyála elkeveredett a veres ember könnyeivel.

Megjöttek




Fázósan húzzák össze magukat a bokrok, a diófa ágain kis madáretetőket hintáztat a szél. Már
tegnap feltöltöttük őket magvakkal, de kertünk szárnyas kis bohócai a cinkék, vörösbegyek,
rozsdafarkúak és társaik még nem jelentkeztek.
Jólesik a kávé melege, ám a reggeli közben olvasott újság hírei még keserűbbek. Nemcsak az
idő szomorú odakint, hanem a gondolataink is.
Aztán mintegy varázsütésre, minden megváltozik. Izgatott madárhangok, köztük a cinkék
összetéveszthetetlen cipitye hallatszik. És már itt vannak!
Mozdul az aranyvessző bokor- ruhája és megjelennek a fehérfejű, gombszemű kis
légtornászok, majd ellepik az etetőt. Megjöttek a cinkék! Sürgésforgásukat meghatottan
nézem. Semmi különös, csak pár gramm tollas élet, itt felejtett mosolygása a nyárnak,
a harmatos reggeleknek és a borillatú estéknek. Nyáron elrejtőznek, csak a hangjuk
gyönyörködtet, de télen szükségük van ránk és mi törleszhetünk.
Hirtelen világosodni kezd odakinn. Két felhő között kikacsint a nap. Szebb lett a világ kinn és
a lelkemben is.

Margit és Chili





Margit kalandjai folytatódnak...


Tavasz óta él kertünkben a talált és rehabilitált galamb, aki a Margit névre hallgat. A falusi galamblét nehézségein túllendülve Margit sok kalandot megélt, megtanult repülni, és állítom, ezen ő lepődött meg a legjobban, enni-inni az eresz széléről, felfedezte a környéket is mindig sikerült hazatalálnia, még viharban is. Rájött, hogy nem könnyű a villanydróton egyensúlyozni és arra is, hogyan kell éjszakára felgallyazni a diófára. Margitról egy idő után az is kiderült, hogy hím ivarú galamb, mert heveny udvarlásával elébb a kéményt támadta majd sikerült az őrületbe kergetnie a környék vadgalamblányait. Szerelmesen turbékolva üldözte őket a tetőn fel és alá.

Szóval sok mindent megtanult Margit, csak azt nem, hogyan vigyázzon magára, ha négy mindenre elszánt, vérszomjas macska is él a környezetében. Na, jó, csak másfél a gyilkos jelölt a négyből, mert a szeniort, a vörös Oszkárt momentán két dolog foglalkoztatja az életből, az evés, a többi pár órácskát meg kitölti az alvás. Macska Úr sem igazán érdekelt a vadászatban, legfeljebb, mint kibic, lévén olyan vén, hogy egy, azaz egy darab foga van, valamint föld süket. Marad még a fél macskának számító, négy hónapos Jucika, aki igazi atomcsapás. Kedvenc játéka a virágcserép borogatás, virágostól valamint légyvadászat az ablakban, lehetőleg a függönyön lógva. Szívesen és nagy örömmel legeli a vízipálmámat, majd szemérmesen odahány a szőnyegre. Reggelente egy megsértett anyahercegnő méltatlankodásával ordít a küszöbön, és este kizárólag a gyomromon feküdve hajlandó elaludni. Bár sosem volt olyan közel ahhoz, hogy végleges búcsút vegyünk egymástól, mint amikor belepisilt az ablakban álló kis kerámia tartóba, amiben a jógamesteremtől kapott gangeszi homokot őriztem.

Ám az igazi istencsapása Jucika mamája, a Chili névre nem hallgató sziámi asszonyság. Chili ősei harciasságához mérten leleményes, jól kiszámított kilincsugrással bármilyen ajtót kinyit, egy 007-es ügynök hidegvérével kapja ki a csirkecombot a tálból és időnként váratlan szemétrazziát tart, amikor is egészen a konyha közepére borítja a szemetes tartalmát. Szép egyenletes sorokban.

Chili egészen belejött az anyaságba és vadászni tanította a kis atomcsapást. Erre pont akkor adódott a legjobb alkalom, mikor Margit egészségügyi sétáját végezte a kertben, magához véve némi kavicsokat, emésztését javítandó. Kinézve a konyhaablakon, a következő kép tárult elém, Margit magában dúdolva szórakozottan kavicsokat szedegetett, mikor Chili rárontott a fügebokor alól. Megfogta. És amit Chili megfog, az meg van fogva. Margitom feje aléltan billegett, mikor megindult a menet. Elöl Chili szaladt Margitostul, utána vadászattól végsőkig felajzott Jucika, aztán én, végül a három kutya. Egy kommandós hidegvérével, erélyesen felszólítottam Chilit, hogy álljon meg és adja meg magát. (Később a szomszéd néni elmondta, azt hitte ég a ház vagy valami hasonló.)

Miután rekordsprinttel beértem a futókat, elkaptam Chili nyakán a bőrt és egy állatorvos barátunk által mutatott fogással felemeltem. Azonnal kölyökpózba kuporodott és elengedte Margitot, aki rémült, nagy szárnycsapásokkal elmenekült.

Addigra a három kutya is a tett helyszínére érkezett, kiegészülve Macska Úrral, aki a bokorból kibicelt. Chili szóbeli figyelmeztetésben részesült, Jucika meg láthatóan nem értette, hova lett a jó galambpecsenye, de hamarosan vigasztalódott egy döglött verébbel.

És Margit? Megvizsgálva a támadás helyszínét, arra a következtetésre jutottunk, talán nem sérült meg nagyon, mert sem vért sem tollat nem találtunk. Egész délután meg este hívtam és vártam. Hiába. Majd hazahozza a hasa, mondta a férjem, és igaza lett.

Reggel a szokott időben, nagy szárcsapkodások közepette megjött a madaram. Kicsit megtépázott idegekkel ugyan, de farkaséhesen és egészségesen. Egy tapasztalattal gazdagabban.

Most megint magukra maradnak





mert fényidőket karmolnak
meztelen fák acélszín égbe
s keresztjeid mécses-könnyei
csak reggelre apadnak

halottaid humuszba égett
poraiból emlék-virágok
tengere ringat s aléltan
engeded el az időt
 
félsz de lépteid bársonyba
ölelik halott fák rőt remegései
s varjúkárogás táncol
meztelen idegeiden
 
 
temetettjeid tárt keresztjei
áldást intenek és megváltásról
álmodik a koldus
rozsdás pad takarásában

Porumb néni kicsiny boltja




Az alacsony házak között úgy húzódott meg észrevétlen a kis bolt vasredőnyös portálja,
mint az ősidőktől fogva ott élő emberek a szőlőlugasos kis lakokban. Ajtaját megette az
idő, kis harangja öregesen csilingelt, ám fürgén mozdult a boltos néni alakja, ha belépett
valaki. A bolt kicsi volt és tiszta, fapadlója olajosan csillogott, kátrányos, meleg szaga
mindent belengett. Légypapírok kerengtek az ajtónyitás ritmusában és a padló bütykeit
fényesre koptatta az idő. Hátul a raktár félig nyitott ajtaja mellett kicsiny dobkályha húzódott
meg szerényen, a másik sarokban horpadt petróleumos kanna billegett, mellette gondosan
újságpapírra borítva tölcsér, mert petróleumot is innen hordott a környék népe.
Pirosra érlelt szalonnák, barna füstölt oldalasok és kolbászkarikák függtek a kampókon,
alattuk zsírpapíron márványos foltok, odébb cseréptálon tepertő.

Az öreg pulton áttetsző üvegtartályokban cukorkák kellették magukat, volt ott selyemcukor,
drágakövekként csillogó savanyúcukorkák és olajosan fénylő karamell. Csokoládé és
krumplicukor is akadt a pult üvegje mögött, mellettük kis faládában, barna papírba
csomagoltan marmeládé. A rahát porcukorral fedett halmai hó fújta színes, üvegkockákként
kandikáltak ki a dobozból, mellettük zsírpapírba csomagoltan aranybarna halva. A hely úrnője
kis fém lapátkával mérte a csemegét barna papírzacskóba a hintázó mérlegen.

Porumb néni úgy trónolt a pult mögött a lisztes zsákok és a papír cukros zsákok közepette,
mint egy uralkodónő. Apró, ősz kontyát kék kendő szorította hátra, előtte fehér melles kötény,
mindig nevető szeme körül apró szarkalábak. Állán barna bibircsók ékeskedett három kackiás
szőrszállal és minden gyereket megkínált cukorral, aki csak a boltba lépett. Családja nem volt,
csak a boltja. Gondosan tisztára sikált keze sosem pihent.

A környék gyerekei megbűvölve nézték, amint a ragyogóan tiszta fém bödönből ügyes
kézzel tejet csorgat a széles szájú tejesüvegekbe. Barna jutazsákból pergőszemű rizst mért és
boszorkányos gyorsasággal hajtogatott kicsi fület a tele töltött lisztes vagy cukros zacskókra.
Folyékony aranyként merte üvegekbe az illatos napraforgó olajat, és sosem hibázott, ha a
nagy tömb sózott vajból kis kockát hasított a zsírpapírra. Nyáron kövér dunsztosüvegből
kovászos uborkát árult, telente frissen sült tökkel kényeztette a vevőket.

Külön pulton, széles farácson szelte ketté vagy négybe a friss kenyeret, és szelíd mosollyal
tűrte, ha a gyerekek a ropogós morzsákat szedegették. Ragyogó fehér tülltakaró védte a kiflik
és perecek kosarát és szívesen csomagolt akár kis marék tepertőt is a péksütemény mellé.
Recepteket cserélt háziasszonyokkal, és házi szalámijának híre volt a környéken.

Billegős, foghíjas létráján fürgén mászott akár a legfelsőbb polcig, és szégyellősen nevetgélve
igazgatta felcsúszott szoknyáját visszeres lábain. Előtte a pulton barna papír staniclik
sorakoztak katonás rendben, nagyság szerint, mellette tintaceruza és cetlik, rajtuk végtelen
számoszlopokkal. Félhangosan számolt, tintaceruzáját nyomatékkal érintette minden tétel
mellé, aztán magában mormolva újra összeadta a számokat. Sosem sietett, nem volt ideges
és mindig pontosan számolt. Borravalót nem fogadott el és a legkisebb gyereknek is előre
köszönt.

Aztán minden megváltozott. Akadozni kezdett az áruellátás, először kimaradt a csokoládé,
a kakaó, később eltűnt a polcokról az is, ami a napi bevásárláshoz kellett. Porumb néni
egyre szótlanabb lett, ahogy kiürültek a polcok, üresen árválkodtak a húsok akasztói és

légypettyesek lettek az üvegvitrinek. Hajnalonként sorok álltak a kis bolt előtt cukorért,
olajért, indulatos jelenetek zajlottak, egyszer még egy pofon is elcsattant. Később bevezették a
jegyrendszert, de ő ezt már nem érte meg.
Szívroham vitte el egy őszi reggelen, mikor a vasredőnyt felhúzva nyitáshoz készült.