Köszöntő
Kedves Olvasóim!
Bízva további megtisztelő figyelmetekben, egészségben, örömökben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindannyiunknak!
Szilágyi Perjési Katalin
Mint aki halkan belelépett
Szilveszter este volt és megőrült a világ. A máskor oly csendes falusi utca háborús övezethez hasonlított. Szabálytalan időközönként robbanások és sivítások követték egymást. Mi lesz itt éjfélkor, tűnődött az asszony, míg beengedte a macskákat. Már délután elkészítette a krumplisalátát és a hideg sültet, a lencse leves is kinn dermedezett a konyhaablak párkányán. Veletek mi legyen, nézett a két tacskóra. Mi lenne, szólt a férje, hadd jöjjenek, igazán nem kívánhatjuk, hogy világgá menjenek ebben a ricsajban.
A négy macska a fotelben terpeszkedett, rövid hezitálás után egy rossz plédet terített a kandalló elé, majd kinyitotta az ajtót. A kutyák szinte beestek, majd rövid forgolódás és szaglálódás után elégedetten sóhajtva elhelyezkedtek a pléden. Csak baj ne legyen, hümmögött az asszony. Mi baj lenne, így a férj, éjfél előtt kiengedem őket pisilni, reggelig kibírják, ugye, dédelgette kedvencét, a nyolc éves Miskát.
Távolról trombitaszót hozott a szél és jókedvű fiatalok gajdoltak az utcán. Igazán hálás volt, hogy az idei szilvesztert itthon töltik. Tollas bál lesz, mondta a férje elégedetten, mert ő is utálta, hogy ezen a napon mindenkinek obligát az eget verő vidámság. Odakészítette a pezsgőt az ágy mellé, bekuporodtak a pléd alá és tévéztek.
Éjfél előtt jóval az asszony volt az, aki kiengedte az ebeket dolgukat végezni, és nem is kellett olyan sokat várnia, mert egy közeli petárdapukkanásra berobbantak az ajtón. Na, reggelig csend lesz, helyezkedett el szuszogva, de ez csak félig volt igaz.
Éjfélkor kitört a háború. Monoton pufogások váltakoztak sivító sziszegésekkel és kinn nappali fénybe borult a táj. A hálószoba bezárt ajtaja előtt sírtak a kutyák. Nyugi van, szólt ki a férje, helyetekre.
Elkortyolták a pezsgőt, megfogadták, hogy idén sem fogadnak meg semmit és álmosan bambultak a tévé előtt. Megéheztem, pislogott rá sunyin az embere kis idő múlva. Olyan jó lett a krumpli saláta az idén, sóhajtotta. Hozol egy kicsit, ugye, törleszkedett. A kutyákat is megnézhetnéd meg a tűzre is tenni kellene. Egy kis mézest is hozzál, szólt utána.
Az asszony nagyot sóhajtva kászálódott ki az ágyból, papucsot sem húzott, villanyt sem gyújtott, ne verje fel az alvó kutyákat. Óvatosan lépkedett, gondosan kikerülve a bútorokat, majd megérezte, hogy valami meleg, nyúlóson tapos. Meglepetten megállt és első gondolata az volt, hogy elsikoltja magát, aztán mégis inkább villanyt gyújtott.
A konyha padlóján emberes adag kutyaszar hevert, gondosan a közlekedő folyosó közepén elhelyezve. Halk szitkozódások közepette elgondolkodva nézte a talpát. Meztelen lábujjai között kis képlékeny, csoki barna hurkák jelezték, hogy az eb, akinek végtermékébe lépett tökéletes emésztéssel rendelkezik. A két kutya látványos horkolással jelezte, ők ugyan semmiről semmit, és egyébként is. Ott állt fél lábon, a hideg kőpadlón, és nem tudta, mit tegyen. Agyában tétován kergették egymást a gondolatok, krumplisalátáról, tűzifáról, kutyákról meg a mézesről. Majd bizonytalanul elnevette magát. Mit nevetsz, kiáltott ki élete párja, míg őt egyre jobban rázta a röhögés. Á, semmi, mekegte, csak a boldog új év meg minden. Aztán erőt vett magán és sóhajtott.
Na, jó, gondolta, ez már szerencsés év lesz és elindult, hogy lemossa magáról a megtiszteltetést.
Ég a földdel
A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót
találni e szomorú időszakban. Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első
pár nap csillogó, extatikus öröme után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre
fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte érintetlen szépségébe, ilyenkor kell
bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez az „ilyen” délután három után
értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?
Például
azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig
érintik a havat, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó
lépés után elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd
csodálkozó pofával leülnek, és sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony
gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak lábaikra és melegednek. Úgy,
mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva
melengetik farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas
igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre
érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó
vakkantás után karikába feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként
vérmes trubadúrja is elgondolkodva mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása
hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak
fekete serege szántja a hófelhőktől terhes eget, és a háztetetők paplanjának
fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad össze a kétféle fehér, és ha
figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő szürkületben, valahol
távol durcás kis angyalok muzsikálnak.
Ünnepvárás mézeskaláccsal
Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem
Nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban,
ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint Ő
egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán
elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj, szegfűszeg és ánizs
bombácskák. Íz orgia.
De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a kandalló
szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a
fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a réz
mozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben
felmegelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek
sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég, kicsiny bombája huppan alá, kis
liszt-felhőt támasztva, majd langyos mézes- vajas-fűszeres keverék teríti be
lágyan a kis halmot.
Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a
tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a szombat délután? Kinn
már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő
macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál.
Aztán előkerülnek a régi mézeskalács szaggató figurák, a
bádog szív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a
mesebeli madár, melynek hosszú farka boldog egykor-volt kislány énemet idézi.
Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a
nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott
sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszár csizmák,
szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy
varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő-szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült
az első tepsi mézes.
És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az
ünnep.
A hógolyó-árus
Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem
azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő
ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki
ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari
szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre
megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem. Nénnyuka,
az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde öreg szakácsnéja, aki a sarkon
lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott a környéken,
megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a bábaasszony kezéből, és ettől
lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a légynek sem, kicsit nehézbeszédű
lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt. Lobogó, fekete tekintete volt, meg
dús göndör haja és ennek mindig örült köhécselő, vékony kis anyja, mert az
elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol megdicsérték és néha cukrot
is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.
Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha
felmérgelték egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is
rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér
jószág, amit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét
tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a
kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a
macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebét, és megmaradt a
macska, a Bizsu. Aki ezentúl ott aludt Miskó mellkasán, odagömbölyödve szorosan
a nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált.
Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a
vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg
similabdát árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól
Klein úr papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen
beborította velük, majd filléres gumival körbetekerte. Hármat egy hatosért,
ötöt egy tízesért. Melyik micsodás. Telente sültgesztenyét mért kis
papírstaniclibe meg barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az
piacra ment, és vitte hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi
úr kocsmájában, az Aranysárkányban érezte jól magát.
Nénnyuka, akkora karéj
pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, hogy öröm volt nézni, utána hideg
málnaszörpöt csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat
vagy fát vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha
mellett ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek
beszélgetését, a világról, a pénzről, a nőkről. Volt-e már nőd, Miskó,
bugyogóba nyúltál-e már, kezdte egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az
emberek nyerítve nevettek. Ám Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött a
pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a
kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével
szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár
keresni a bajt.
Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval
nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója
lett, és Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy
léc, tehát nem ajánlatos piszkálni.
Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború
utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon. Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja
szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most,
mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt
ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat
reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az
emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és sikerült
megtalálnia azt a kisgyereket, akit az anyja vesztett el menekülés közben.
Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a
sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát,
amivel néha megkínálták.
Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem
értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk.
Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak, egyikük
anyján térdelt, letolt nadrággal, az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt
ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje
állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona
újságba csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra
tette, majd megragadta őket.
Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta
meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint
a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy
kabáttal. Hat disznóba került meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi
kijárta, hogy felmentsék a habogós Miskót.
Tél volt, csikorgós nagy hó, mire csont soványan és félig
vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a
havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy
hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy
borra is futotta az Aranysárkányban.
Batman a fiókban
Majdnem rálépett a kis barna csomóra, amint a kirakatot
nézegetve hátralépett. A formája, vagy a színe volt, ami miatt lehajolt, hogy
megnézze, mire hágott rá kis híján, nem tudni. Nagyapja kis szattyánbőr
törlőkendőjére emlékeztette, amivel szemüvegét törölgette. Volt benne valami
szokatlan. Puhának tűnt és mégis szögletesnek, mint egy miniatűr, bársonyos
esernyő. Összecsukva. Cipője orrával óvatosan megbökte, mire a kis csomó aprót
moccant, ő meg a szájához kapta a kezét, nehogy sikoltson. Nyugtalanság támadt
a járdán sietők hömpölygésében, torlódásukban majdnem fellökték. Töprengésre
nem maradt idő, legyőzve ijedtségét, remegő kesztyűs kezével, a reggeli kifli
zsebébe gyűrt zacskójával óvatosan felnyalábolta a kis csomót.
Az, hogy kis híján elkésett, cseppet sem izgatta. Kis
irodája íróasztalánál éppen csak lepakolt, óvatosan megnyitotta a zacskó
száját, majd gondosan elhelyezte egy dossziéknak kialakított nyitott rekeszben,
a lámpa alatt.
Szerette a munkáját, és ezt a napfényes kis irodát, pazar
kilátással a közeli parkra, s ezért-e vagy másért, ügyfeleivel is könnyen
értett szót. Sütött a nap, jókedve volt és éppen a következő ügyféllel
taglalták problémája lehetséges megoldását, mikor a fiókból halk zörgés
hallatszott. Nem figyelt fel rá, éppen a monitor felé fordulva rögzítette a
középkorú, és ehhez mérten bőbeszédű hölgy adatait, mikor egyszerre két dolog
is történt.
Visszafordulva éppen meglátta, amint ügyfele hangtalanul
lefordul a székről, és ezzel egy időben az asztalán egy szépen fejlett denevér
bontogatja óvatosan tenyérnyi szárnyait.
Nem sikított. Megbabonázva nézte a szépnek korántsem
nevezhető pofácskát, a gyűrt füleket, fekete gombszemét, a teremtés által
gondosan kimunkált törékeny ám szívós bőrhártyát, csücskén a kis karmokkal.
Szépnek találta. Mi több.
Ablakot
nyitott, közben álmodozva nézte a kis park fáit, majd az asztalhoz lépett.
Gyere kis Batman, nyalábolta át gyengéden és félelem nélkül kirepültek az
ablakon
Advent idején
Ez szép. Ez a délután.
Estébe hajló kék
ég dereng át a fán.
Pisla fények épp csak
kacsintanak, örök vándorai
végtelen utaknak, mik
semmibe visznek
talán.
Harangszó kondul puhán,
s áldást oszt egy vén varjú
a göcsörtös körtefán.
Galambocskám
Ásott. Két napot adott magának, hogy a maga öreges
tempójában, de alaposan megforgassa a földet az elszáradt tökindák és
megsárgult paprika tövek között. Amint verejtékét érezte kiütni a hátán,
megállott, karjával végig törölt izzadó homlokán. A szőlő dombok némán pihentek
az őszi napsütésben, elszáradt kaprot hintált a szél és néma madarak
gyülekeztek a diófa ágain.
Elgondolkodva vakarta meg izzadó nyakát és próbált visszaemlékezni,
mikor látta meg az első fekete galambot. Két hete lehetett, a nagy vihar után.
Sötét tollú madár üldögélt a présház előtti kis tornác
párkányán. Fekete. Rigónak nagy, varjúnak kicsi, kémlelte óvatosan, míg
szedegette a vihar tépte diófa ágakat. Csőre vaskos volt, erős, szeme vörösen
villant a fekete tollak közül. Egy galamb, nézett csodálkozva a lábánál
törleszkedő macskára, ez egy fekete galamb. Kiverte a vihar valahonnan és
idekeveredett. Sosem volt galambja, figyelte elgondolkodva a gubbasztó madarat
és óvatos mozdulattal magot szórt neki a tyúkokéból. Az közönyös
mozdulatlansággal nézte, majd kis idő múltán eltűnt.
Reggel, míg a tornácon tempós mozdulatokkal szalonnázott, és
kis falatokat dobott a lábainál herregve evő macskának, hiába kereste. Dél
körül járt már, mire észrevette, amint másodmagával üldögél a diófa alsó ágán.
Csendes öröm töltötte el. Párja is van, bólintott, és megint magot szórt nekik.
Meg ne próbáld, intette a félig hunyt szemekkel sunyító cirmost és elindult a
szőlőbe.
Az érintetlen kukorica látványa másnap elgondolkodtatta, mit
esznek ezek, tűnődött, míg a tyúkokat etette, és gyönyörködve nézte, amint a
hatalmasra nőtt kendermagos kakas izzó tekintettel kering a nyugodtan
szemezgető tyúkok körül.
Ez ugyanaz a kakas volt, amelyik másnap szétvert fejjel
feküdt vértől iszamos tollai párnáján, a ribizlibokrok mellett. Egykor hetyke
taraja helyén rózsaszín massza keveredett lucskos tollakkal, sárga lábai
halálba fagyva, míg udvartartása néma élőképbe meredt a bokrok alatt.
A diófán ekkora öt hajszálra egyforma fekete galambot
számolt össze, mozdulatlanságuk nyomasztotta, érezte, piros szemük tekintetét,
míg a kert sarkában elásta a kakas meredt tetemét.
Két nap múltán három
szétvert fejű tyúkra lelt, és a görénycsapdára gondolt, amit a sógornak adott
kölcsön, majd miután elásta őket és az ásóra ragadt földet piszkálta egy
fadarabbal, úgy érezte, figyelik.
Szétnézett. Körben az
őszbe vetkezett dombok a tőkékkel, a néma kis présház a fakuló virágokkal a
kertben. Csend. A diófa felé fordult. Néma fekete galambok borították az
ágakat, mint nagyra nőtt, undorító levéltetvek, és őt nézték. Gondolkodás
nélkül lehajolt és meggórálta őket. Vörös tekintetük közönyös volt, testük
mozdulatlan. Kis ideig nézte őket, majd a kertbe indult.
Mire végzett az ásással, már estébe fordult a délután.
Szürkült. Gondosan a kis színbe tette az ásót, leporolta a nadrágját és a ház
felé indult. Cicc, szólította a cirmost szórakozottan, mikor valami puhára
lépett. Csontig kopasztott feje és vértől lucskos szürke bundája volt az előtte
heverő testnek. Hirtelen elöntötte a veríték és gyors mozdulattal a diófa felé
fordult. Pár elkésett levél libegett a kopasz ágakon, közöttük félénken
hunyorgott egy csillag. Elmentek, sóhajtott és elindult, hogy elássa a macska
újságpapírba göngyölt testét.
Szikrázó őszi reggelre ébredt, az üvegpengésű levegőben
ökörnyál libegett és fennakadt a ribizli bokrok ágain. Zsebre dugott kézzel
álldogált a tornácon és összehúzott szemmel kémlelte az üres diófát. Szégyennel
vegyes megkönnyebbülést érzett, és amint fütyörészve a kerti csap felé tartott,
hogy megtöltse vízzel a kopott bádogvödröt, még mosolygott is buta ijedelmén.
Amint felegyenesedett kicsit megszédült és kényelmetlen érzése támadt.
Megfordult. A diófa ágai kopaszon meredtek az égnek.
Aztán a házra nézett és lélegzete felgyorsult. A tetőt, a
tornácot és a bokrokat sűrűn egymás mellett, mereven figyelő fekete madarak
borították. Tudatuk egy akaratba fordult, és némán vártak.
Akkor egy pillanatba sűrűsödött a világ. Kiáltani akart, de
csak tompa nyögést hallatott.
Zúgás nem hallatszott, sem szárnysuhogás, csak a csőrök halk
nesze a vergődő testen.
Ha a darvak
ha a darvak szállnak,
ints búcsút a nyárnak,
virág hímes rétnek,
arany napsugárnak
nézz ki még a hegyre,
már a fák is fáznak,
dérhímes palástban,
csendes elmúlásban
apró, kicsi ködök
lenn a völgykaréjban,
tán a nyár párnája,
foszlott maradéka
fentről még üzennek,
hangjuk olyan árva,
ints a búcsút a nyárnak,
ha a darvak szállnak
Csendes éj, disznóval
Volt még bő hat hét karácsonyig, azaz a fenyő-ünnepig, ahogy
Borsos elvtárs előszeretettel emlegette, ám Puszi úr úgy érezte, ideje
hozzálátni az előkészületeknek, mert szentestére meglepetést ígért a
gyerekeknek.
Az Aranysárkány egyik törzsvendége, Lesi sógor, hízót ígért
fű alatt Puszi úrnak, ha szerez rá kiutalást, aztán Nénnyukával előre
megtervezték a karácsony esti menüt. Orja-levesről álmodozott Puszi úr, miközben
a pult mögött állva fényesre dörgölte a poharakat, főtt húsról ecetes tormával,
pirosan virgonckodó oldalasról, meg hurkáról, amiből illatosan omlik elő a
rizs, majoránna és bors szagával ingerkedve. Nénnyuka töltött káposztáról is
beszélt, meg sonkákról és tepertőről, amit jól be lehet majd osztani, nem
beszélve a pár liter zsírról, ami remekül mutat majd ott a piros bödönben. Az
Aranysárkány kosztosai is jól járnak, mélázott Nénnyuka, tódul majd a nép a
fasírtra meg a sült kolbászra, lesz miből főzni tavaszig. Karácsonyra disznót
vágunk, határozta el Puszi úr és hozzálátott a kivitelezéshez.
Csak egy egészen icurka-picurka kis disznót, járult
alázatosan Borsos elvtárs színe elé másnap engedélyért, ám a pártitkár elvtárs
aznap reggel gyomorégéssel ébredt. Előző napon kiszálláson járt a titkárnőjével
és hazafelé megálltak egy csárdánál, szóval eltelt az idő, a sofőr közben jót
aludt a volánnál, aztán éjfél is elmúlt, mire hazakeveredtek. Zsíros volt a
pörkölt vagy mi, de amint a vendéglős előadta elképzeléseit a káposztáról meg
társairól, Borsos elvtárs agyát elöntötte a vér és akkorát csapott az asztalra,
hogy a kis Lenin szobor kettőt ugrott. Nincs kiutalás, nincs disznó, nincs
karácsony, legfeljebb fenyő-ünnep, és szóljon a titkárnőnek, hozzon
szódabikarbónát - szólt és becsapta az ajtót.
Márpedig lesz disznó, a kis Julcsika kolbászt fog enni,
Karcsika meg fasírttal dobálja majd a verebeket, fogadkozott Puszi úr sötét
ábrázattal és zárás után kis tanácskozást tartott a söntésben. A második pohár
kisüsti után már együtt sóhajtozott Puszi úr, Lesi sógor, Szeredi bácsi, az
öreg hentes meg Csere Béla, Borsos elvtárs állandó és mindenkori sofőrje. A
disznó megvan, tolta hátra tar fején a micisapkát Lesi sógor, de hogy hozzuk be
faluról, hogy ne vegyék észre, ha megállítanak, töprengett. Szekérrel nem
lehet, azt feltúrják, még a zsákok alá is benéznek, autóval meg csak nem
hozhatunk egy állatot, sóhajtott Csere Béla. Dehogynem, szólalt meg csendesen
Nénnyuka, és már másnap munkához látott.
Lehozta a padlásról
az öreg utazóládát és feltúrta. Volt abban minden, kifakult selyeming, molyette
gyapjú mellény, színét vesztett nyúlszőrkalap meg egy viseltes ám mutatós
lódenkabát, amin Nénnyuka elégedett tekintettel simított végig majd óvatosan
vállfára akasztotta. Ez jó lesz.
Karácsony szent napjának reggelén kevés hó esett. Hideg van,
hajtotta fel gallérját Borsos elvtárs, amint kilépett irodája ajtaján. Csere
elvtárs, maga szabad holnapig, szólt be a sofőrnek, majd önnön jóságától
meghatódva elindult, hogy ajándékot vegyen a feleségének.
Ebben az időben pedig Lesi sógor odahaza éppen azon munkálkodott
Puszi úrral meg Nénnyukával, hogy kevéske köményes pálinkát itasson a hízóval.
De az nem akarta a jót, próbálkoztak tölcsérrel meg bögrével, de csak azt érték
el, hogy jól megharapta Puszi úr ujját. Na, ittak a nagy ijedtségre egy
kupicával, majd újra próbálkoztak volna, mire az asszonynak eszébe jutott,
keverjék el a pálinkát egy kis kukoricával, hátha úgy elfogadja. Elfogadta, mi
több, felhörpölt egyszerre fél liter pálinkát két marék darával, majd apró,
halk röfögések után eldőlt. Részeg disznó, kuncogott Puszi úr, és hozzáláttak
hárman, hogy felöltöztessék a hízót.
A lódenkabát kicsit nagynak bizonyult, Nénnyuka, miután
végig begombolta, ujjait gondosan a zsebébe tűrte, gallérját felhajtotta majd
kackiásan a fejébe nyomta a kalapot, és azt mondta, kész.
Ekkor érkezett a Pobedával Csere Béla, és miután térdét
csapkodva kiröhögte magát, együttes erővel beültették a disznót a hátsó ülésre,
mellé Puszi urat, előre Nénnyuka került, és hajts, isten neviben.
Az úton semmi érdemleges nem történt, Nénnyuka halk
imádkozását a hízó szelíd horkolása törte meg néha. A főtéren, a közlekedési
rendőr nagyot szalutálva engedte őket tovább, majd a forgalmat irányítva
lendületes mozdulattal elfordult.
Alkonyodott, mire bekanyarodtak az Aranysárkány elé, és a
disznó bágyadt röfögéssel ébredezni kezdett. Aztán, amint a konyha felét
cibálták, már visított is.
A ragyogó tisztára takarított söntés egyik sarkában szerény
karácsonyfa állott. Gyerekek, kiáltott nagyot, Puszi úr, Julcsikám, Karcsikám,
gyertek hamar énekelni, itt járt a kis Jézuska!
„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok…” bőgte
teljes hangerővel Puszi úr a konyha felé hallgatózva, egyik kezén Julcsika, szép
kis masnikkal a copfjában, másik kezén a tágra nyílt szemű Karcsika, míg hátul
a konyhán Nénnyuka meg Szeredi bácsi birkózott az elkeseredetten visító,
lódenes disznóval. Rövid küzdelem volt.
Aztán hirtelen csend lett, kinn eleredt a hó és végtelen
szeretet ömlött el a világon.
Vallomás
Néha szemed
kékjébe temetkezem,
csillag-tekinteted
csupa sejtelem,
áthat, emel
és repít, bút
bánatot elcsendesít,
érzem, talányos
macska-lelked
cifra zegzugai
elrejtenek s
apró fejed
vállamba fúrva
nem engeded,
hogy a rosszak
elvigyenek.
A pecsét
Kétszer ad, ki gyorsan ad, szokta mondogatni Puszi úr, és a
mondás különös fontossággal bírt most, mikor rendkívüli krumpli adag kiutalását
várta a szövetkezettől. Az Aranysárkány konyhája messzi földön híres volt, és
az alapanyag beszerzését rendszerint Puszi úr intézte a környékbeli
termelőktől, ám az az esztendő olyan aszályosra sikeredett, hogy mogyorónyi
krumplikat ástak ki a gazdák, ezt héjában sütötték és úgy kapkodták be a
gyerekek, a hitványabbja meg mehetett egyenesen a moslékba. Eladásra nem maradt
semmi, csak beszolgáltatásra. Az Aranysárkány konyháján főtt étkeknek,
pontosabban Nénnyuka keze alól kikerülő remekműveknek Borsos elvtárs, a
kerületi pártitkár sem tudott ellenállni, a grenadin mars meg egyenesen a
kedvencei közé tartozott, jó borsosan-zsírosan, kicsit lepirítva. Ezért Puszi
úr jelezte, sajnos kénytelen levenni az étlapról ezt, és más krumplit igénylő
étkeket, mint a tejfölös krumplileves vagy a szilvás gombóc meg a nudli, amit
némely helyeken angyalbögyörőként is aposztrofálnak, mert már második hete
égre-földre kajtatja a krumplit, mindhiába. Ekkor Borsos elvtárs indulatosan az
asztalra csapott és korgó gyomrához illő megfelelő indulattal közölte, márpedig
a dolgozókat jól kell lakatni, a nélkül nincs termelés, törölte meg virsli
ujjaival éhségtől verejtékes homlokát, és rendelt egy pergelt levest, sok
kenyérrel. Majd intézkedek, intett vissza az ajtóból, keresse Kupánszkyt a
kiutalással.
Kupánszky elvtárs, aki akkoriban a szövetkezet irodáján a
papírügyeket volt hivatva intézni régi, megbízható káderként, óriási, faragott
íróasztal mögött uralkodott, ami még az épületet eredetileg tulajdonosként bíró
gróf Wenckheim dolgozószobáját díszítette, csakúgy, mint a sarokban meghúzódó
óriási Wertheim páncélszekrény, amit méreténél fogva még a felszabadító, hős
szovjet hadsereg katonái sem tudtak a magukévá tenni. Két kulcs nyitotta
páncélszekrényt, amiben Kupánszky elvtárs az életénél is fontosabb hivatali iratokat
és pecséteket őrizte, melyekkel a kiutalásokat kézjegye fölött kellő áhítattal lepecsételte.
És itt álljunk meg egy szóra. A kézjegynél.
Ugyanis titkolandó, de igaz, Kupánszky Dezső, bár négy
osztályt végzett, az írás tudományával soha nem barátkozott meg igazán. Az
olvasással már jobb volt a helyzet, a nyomtatott nagybetűkkel egész jól
elboldogult, ám miért van az embernek titkárnője, ha nem azért, hogy írjon
helyette. Ezért Kiss Eleonóra elvtársnőn kívül senki nem tudta a titkot,
Kupánszky elvtárs, a szövetkezeti titkár funkcionális analfabéta. Nem is volt
ezzel semmi gond, egészen addig, míg a Kiss elvtársnő keze alól kikerülő
papírokat szignálni, azaz aláírásával hitelesíteni kellett volna. Elegáns
mozdulattal vette kézbe a gróf ugyancsak megörökölt aranyhegyű töltőtollát,
majd nekiállt nevét leírni. Hosszú és kimerítő munka után, amibe egészen
beleizzadt kopaszodó feje, kettő darab kiutalás szignálásával végzett is,
magában megemlékezve a kedves papáról, aki ilyen hosszú és nehezen leírható
nevet adományozott a fiának, mire Kiss Eleonóra elvtársnő felvilágosította,
talán az is elég lesz, ha nevének kezdőbetűit rója a papírra. Kicsit reszketeg
K és D állott a pecsétek alatt, majd később elhagyta a D-t, a K-ból meg
valamiféle X lett, így mindenki megelégedésére rendeződött a dolog. Legjobban
talán özvegy Milicárné örült, az öreg takarítónő, aki számtalan méretű és korú
unokája segítségével a délutáni takarítást végezte az irodában és nem győzte
összeszedegetni a sok földre hajigált papírt, amin a titkár elvtárs az
aláírását gyakorolta.
Jó káderként Kupánszky
elvtárs csak akkor intézkedhetett az Aranysárkánynak kiutalandó krumpli ügyében,
ha Borsos elvtárs írásos utasítását aláírva, lepecsételve iktatta Kiss elvtársnő.
Hangsúly a pecséten. A nagy alakú körpecsétet minden hivatali nap után
Kupánszky elvtársnak volt tiszte elzárni a többi fontos dokumentummal
egyetemben a páncélszekrénybe.
Puszi úr, jókor
reggel megjelent, várva a kiutalást, mert Borsos elvtárs már tegnap
bejelentette igényét egy jó borsos krumplistésztára, mikor előállott az a
bolondító helyzet, hogy minden megvolt, csak a behemót vasszekrény kulcsai nem.
Kiss elvtársnő majdnem megesküdött a radnai szűzanyára, hogy nem látta a
kulcsokat, Kupánszky elvtárs lázasan hívta Borsos elvtársat, kiadhatná-e a
pecsétes papír nélkül azt a rohadt krumplit, ám főnöke házon kívül volt, keddi
napokon kiszállásra ment legújabb szőke titkárnőjével. Pecsét nélkül nincs krumpli,
mondta sötét arccal a titkár elvtárs, elvégre pártfegyelem is van a világon.
Nekem mindegy, vont vállat Puszi úr, legfeljebb tojásos nokedli tesz majd elé
Nénnyuka. Jaj, azt ne, sikoltott fel Kupánszky elvtárs, csak azt ne, ki nem
állhatja a tojásos ételeket, azok mindig meghajtják. Tanácstalanul néztek
össze, aztán nekiálltak hárman keresni a kulcsokat. Találtak is mindenfélét,
fél pár selyemharisnyát az íróasztal jobb alsó fiókjában, leghátul, Kupánszky
elvtárs elveszettnek hitt kézelőgombját meg egy kicsorbult Lenin-szobrocskát,
amit a titkár elvtárs megtörölgetett és őszinte tisztelettel íróasztala fő
helyére állított. Talán hívjuk el Gabarek Pityut, javasolta félénken Kiss
Eleonóra elvtársnő, míg fáradtan megtörölte homlokát zsebkendőjével. Hogyne,
majd pont egy kasszafúrót, horkantott megvetően Kupánszky elvtárs, majd
elkerekedett szemmel nézett a némán bólogató Puszi úrra.
Gabarek Pityu karrierje akkor kezdett üstökösként felfelé
ívelni, mikor piti vidéki tolvajból fővárosi csibésszé lett, mert rövid idő
alatt mesteri szintre fejlesztette tudását a mackók kinyitása terén. A börtönévek
is csak javára váltak, ugyanis olyan továbbképzésben volt része öreg mesterek
részéről, hogy tíz percen belül kinyitott bármilyen zárat.
Gabarek elvtárs, szólt fontoskodó hangon Kupánszky elvtárs a
szerszámait rakosgató kasszafúróhoz, maga itt most a népköztársaság érdekeit
szolgáló tevékenységet fog végezni. Sok a duma, legyintett a kis köpcös Gabarek
Pityu, inkább mutassa a mackót.
Később Puszi úr megesküdött rá, az apjától kapott Doxa-t
figyelve, hogy alig tizenkét perc után megnyílt az öreg Wertheim ajtaja. És
ekkor következett a meglepetés. A pecsétnyomó nem volt páncélszekrényben. Mi
van itt elvtársak, hüledezett Kupánszky elvtárs szederjes orcával, szabotázs?
Ám mielőtt valódi forradalmi helyzet alakult volna ki,
megjelent az ijedt arcú özvegy Milicárné, nyolcéves forma síró kisfiút vezetve.
Dezsike nem rossz, nem rosszaságból vette el, tette óvatosan az íróasztalra a
pecsétnyomót, csak nyomdásat akart játszani, ugye kisfiam, törölt nagyot
unokája orrán.
Aztán hamarosan megnyugodtak a kedélyek, Dezsike a titkárnő
székén ülve, lábával harangozva lekváros kenyeret evett, özvegy Milicárné
rendkívüli műszakban eltakarította Gabarek Pityu ténykedésének nyomait,
Kupánszky elvtárs pedig magabiztos X-t kanyarintott a kiutalás aljára majd
ajkait csücsörítve nagyot lehelt a pecsételőre és lendületes mozdulattal
lecsapott. Ez is megvolt.
Soha olyan jól nem sikerült a grenadin mars az
Aranysárkányban, mint aznap. Sós volt, borsos, zsírtól csillogó.
Borsos elvtárs kétszer repetázott.
Halottainkhoz
mert fényidőket karmolnak
meztelen fák acélszín égbe
s keresztjeid mécses-könnyei
csak reggelre apadnak
meztelen fák acélszín égbe
s keresztjeid mécses-könnyei
csak reggelre apadnak
halottaid humuszba égett
poraiból emlék-virágok
tengere ringat s aléltan
engeded el az időt
félsz de lépteid bársonyba
ölelik halott fák rőt remegései
s varjúkárogás táncol
meztelen idegeiden
ölelik halott fák rőt remegései
s varjúkárogás táncol
meztelen idegeiden
temetettjeid tárt keresztjei
áldást intenek és megváltásról
álmodik a koldus
rozsdás pad takarásában
áldást intenek és megváltásról
álmodik a koldus
rozsdás pad takarásában
Hibernálás
Nem tudni mikor pattant ki a hibernálás gondolata S. úr
fejéből. Talán akkor történt, mikor hazafelé ballagva egy esős nap után,
váratlanul hátba kapta egy különösen rosszindulatú és hideg szélroham.
Megborzongott, körülötte esernyőbe kapaszkodó imbolygó árnyak lépkedtek,
tekintete egykedvűen kémlelte a fázós tócsákat, a nyálkás falevelek rothadó szőnyegét,
és arra gondolt, tavaszig valahogy el kellene ütni az időt. Talán az lesz a
legjobb, ha befizet egy hibernálásra. Régen vágyott már rá. Úgy képzelte,
tavaszi újjáéledése hasonlatos lesz a lepkék friss ébredéséhez, amint
kipihenve, új erővel feltöltve rácsodálkoznak a világra.
Nem habozott. Bejelentkezésére csak két hét múlva adott
időpontot a kedves női hang a telefonban. Tizennégy nap, bosszankodott S. úr,
tengernyi idő. Sajnos a Hibernációs Kérelmi Bizottság épp tegnap ült össze,
elbírálás is csak ezután várható, sajnálkozott az ügyintéző. Tűrhetetlen,
dohogott S. úr, és azon tűnődött, milyen csodálatos lesz kipihenve felébredni a
langyos tavasz küszöbén. De addig mennyi idő, sóhajtott szomorúan és a
Hibernációs Kérelmi Bizottság (H.B.K.) idézésének dátumát tartalmazó kis
plasztikkártyát gondosan mágnes falára tűzte, dátummal kifelé.
Rengeteg ideje volt még. De azért hozzákezdett a
felkészüléshez. Tekintve, hogy a hibernáló kapszulában használatos, speciális
kialakítású gél ruhát magának kellett beszereznie, bejelentkezett a
Gel-Art-Design hálózat legközelebbi szalonjába.
Szerette a hely különleges hangulatát. Naponta bejárt,
testhőmérséklete napi változását kis elektródákkal mérték, színes grafikon
jelezte hő ingásait, majd hajszálainak minőségét mérték be és javították fel,
végül bőre is speciális kezelést kapott, a gél ruha kialakítása miatt.
Rejtett fények
világították meg a neonszín falakat, óriási, meleg vizű akváriumban érezte
magát, míg nyugtalanító szépségű kisasszonyok cikáztak körülötte, mint
egzotikus halak. Egyikük, ki metálzöld haját Kleopátra-mód viselte, apró, ám
igen csinos fülecskéi mellé betűrve a tincseket, különösen kedves volt a
szívének. Könnyű kézzel helyezte fel meztelen bőrére teste hőmérsékletét
rögzítő érzékelők tucatjait, s kis biztató mosollyal nézett vissza rá, mielőtt
kilépett a nesztelenül záródó ajtón. És ez így ment egész héten, majd az ötödik
napon a gyönyörűségtől borzongva tűrte, hogy a zöld hajú lány hajába túrjon,
mintát vegyen és elemezze hajszálai minőségét, mennyiségét és felállítsa a prognózist
szőrzete viselkedésére a hibernálásból való ébredés idején. A következő nap
teste speciális felkészítésének jegyében telt, s ő szívszorongva várta, hogy
csupasz testtel elnyúlhasson egy fényhullámokat imitáló kis, meleg fényű
szobában, hol a szűrt fényben zölden világító hajjal a lány várta. Hűvös, fahéj
illatú ujjai apró mozdulatokkal simogatták, majd észrevétlen kis lézernyalábbal
erősítette bőre kötőszövetét. S bár a lány az érintkezés kötelező formuláin
kívül nem beszélgetett, ő úgy érezte, láthatatlan kapocs köti őket össze,
napról napra erősebben.
Hamarosan elérkezett az utolsó nap a szalonban, teste, haja,
bőre az előírásoknak megfelelően felkészítve várta a beavatkozást. Szinte
kívülről tudta már az ismertető szövegét. Választhatott kedve szerint,
hegyvidéki, tengerparti vagy erdei környezet képei között szeretné eltölteni a
hibernálás időszakát. Tengerpartot választott, hozzá szűrt fényű napot, de nem
kérte a sirályok rikoltozását, ez mindig idegesítette, inkább a hullámok
moraját ikszelte be. Mindent elrendezett. Megnyugodva vette át a Gel-Art-Design
remekművét, a testre szabott gél ruhát és mindennel elégedetten kifelé tartott.
A zöld hajú lány az ajtóig kísérte a cég előírásainak megfelelően, majd hosszan
nézett utána.
Másnap reggel szakadó esőre ébredt. Hideg, szeles időre.
Elgondolkodva állt az ablaknál, majd határozott mozdulattal kettétörte a
Hibernációs Kérelmi Bizottság (H.B.K.) plasztikkártyáját. Csendben az ágyhoz
lépett és megigazította a takarót. A törékeny testből semmi nem látszott, csak
egy metálzöld hajtincs kandikált ki a párna csücskén.
...lassan az ötezredik Olvasó
Elképesztő és igaz, lassan az ötezredik Olvasó látogat az oldalra.
Ebből az alkalomból szeretnék ajándékot adni az ÖTEZREDIK látogatónak, ezért arra kérlek Titeket, osszátok meg az oldalt, vagy írjatok megjegyzést vagy üzenetet nekem. Az olvasók között kisorsolom Mackó Úr repülni akar című új novelláskötetem egy példányát, illetve kap egy példányt Aranykalitka című levélregényemből is. Természetesen dedikálva.
Nevet, címet írjatok, véleményeteket is szívesen olvasom.
Így szép az ősz
Akkoriban apám az egyetemen tanított, anyám meg irodalmat a
város jó nevű középiskolájában. Ha lehet egy nagyszájú, büdös lábú kölköt
feltétel nélkül szeretni, ők azt tették. A nővéremet korán elvesztették, csak
egy banális tüdőgyulladásnak indult, de a háborúban ez a halálhoz épp elég
volt, meg ahhoz is, hogy őrült imádattal csüggjenek a megmaradt egyetlenen. A
fiún. Aki akkoriban élte kamaszkora legteljesebb, legszebb nyarát, a
cimborákkal.
Gondolkodtak már azon, mi teszi a gyermekből hirtelen
majdnem férfivá érés misztériumát olyan titokzatossá és feledhetetlenné, olyan
görcsösen és mégis édesen fájóvá? És itt nem csak a külső átalakulásra
gondolok. Hirtelen támadt szabadságra nyílt a világ és vele együtt a lelkünk,
észrevettünk minden igaztalant meg talmit és minden képzelt férfiasságunk
dacára volt, hogy elsírtuk magunkat, ott azon a nyáron, a kis erdő mellett.
Az volt az az idő, mikor faltuk a könyveket, halomra a
detektív és indiántörténeteket vagy Dumas kalandregényeit. Apám megengedte,
hogy feldúljuk nagyapám könyvtárát. Kispataki majdnem rokon fiú volt,
tulajdonképpen Pataki volt, úgy, mint mi, csak a nagyapja nem nőtt valami
nagyra, így maradt rajta a név, de már mindenki így ismerte őket a városban. De
ő behozta a lemaradást, jó fejjel volt magasabb mindannyiunknál, erős, vállas
fiú. Kinézett vagy tizenhatnak.
Dudussal már az óvodában jó cimboraságba keveredtem, rögtön
azután, hogy első nap sikerült betörnie a fejemet egy fél téglával. Volt nagy
sírás -rívás, kotkodácsolás anyáink részéről, azóta is tartott a barátságunk a
kis pulykatojás fejű, szeplős fiúval. Aki ha valamin nagyon belelkesült
egyszerre tudta mozgatni a füleit. Mennyit nevettünk, mikor Kolos kilopott egy
tortát a nővére esküvőjéről. Felfaltuk ott helyben hárman, a kultúrház
macskahúgy szagú hátsófalánál. Teremtőm, hogy fostunk utána két napig. Kolos
egyébként úri családból származott, a nagyapja kúriai bíró volt, együtt tanult
az én nagyapámmal Kassán. Kolos félárva lett, mikor az apját lelőtték a
ruszkik, pont akkor ért haza, mikor két kiskatona szórakozott a feleségével. A
fiú végignézte és lehet, hogy ettől lett dadogós, én nem tudom, sosem mesélt
erről, de ő volt négyünk közt a legvédtelenebb a szemüveges, vékony arcával.
Egész nyáron a kis erdőn lógtunk, volt egy tisztás az
etetőtől feljebb, a szélén egy elhanyagolt vadász les, ott tanyáztunk.
Elszívtuk ki-ki lopott cigijét, disznó képeket nézegettünk, és ha volt,
szalonnát sütöttünk meg gombát. Néha a magunk fabrikálta nyilakkal
lövöldöztünk. Férfias játékok.
Már nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy a pisztolyt
megtaláltam. Apám szobájában egy székről a könyves polc tetején keresgéltem,
mikor az egyik faragott dísz elmozdult. Azt hittem, behugyozok, mikor megláttam
az olajos rongyból kivillanó fém tompa fényét. Emlékszem, az volt az első
gondolatom, hogy apám agyonver, a másik, hogy ez itt nagyapám pisztolya, egy 9
mm-es Walter PP. Ezután nem hagyott békén a gondolat, de a fiúknak nem szóltam
róla. Egy igazi pisztoly. Tudtam, az egész család börtönbe kerülne, ha
kiderülne.
Aztán az iskolakezdés feledtette velem a titkomat, mert
akkor történt, hogy Kolos szerelmes lett. Babett a szomszédjukban lakott,
Dumitrescu elvtársnak, a pártitkárnak volt három gyereke közül a legkisebb.
Hogy mit evett rajta Kolos, már akkor sem értettük, szép lapos képe volt és
fekete szeme, igazi oláh szépség. A haja, az még talán, akkora hajfonata volt,
mint a karom. Babett bárhova mehetett Puiu, a bátyja kíséretében.
Emlékszem, azon a napon mozi után lógtunk, vártuk a sarkon
Kolost, míg el nem köszönt Babettől. Hideg volt, valami eső esett, korán
szétváltunk. Otthon kihallatszott apám izgatott hangja, míg lepakoltam a holmim
a szobámban. Ahogy a nappaliba léptem, láttam, hogy mindketten igen izgatottak,
anyám a fotelben ülve gombóccá gyűrte a zsebkendőjét, majd szépen kisimítva
összegyűrte újra. Apám a rádióhoz hajolva keresgélt az állomások között.
Láttam, hogy őszül meg rohamosan kopaszodik és hirtelen vad szánalmat éreztem
iránta. Piros arccal egyenesedett fel, forradalom van a magyaroknál, mondta
rekedten, anyám meg váratlanul felzokogott. Tudtam, hogy a rokonainkra gondol.
Éjfélig lestük a híreket, de csak zenét sugároztak.
Másnap minden erőnkre szükség volt a líceumban, hogy
érzelmeinket visszafogjuk. Ne pofázzatok, dühöngött Kispataki, még befújnak.
Második órán fogalmazást íratott velünk Ferke bá, Így szép az ősz, ez állt a
táblán címnek. Most mi az istent írjunk, dühöngtünk. Ferke bá az ablaknál állt, kis kese bajszát
rágva, könyökén kopott volt a szvetter ujja. Sajnáltuk, mert tudtuk, odaát él a
bátyja. Nem is bántottuk. Csak az a hülye Szalai suttogta, hogy náluk azért
szép az ősz, mert ilyenkor megfektetik a lányokat az istállóban. Senki nem
röhögött.
Rendkívüli találkozót beszéltünk meg délutánra a kis erdőbe.
Fiúk, mondtam, miközben komoran szívtuk cigarettáinkat, odaát magyarok véreznek
a barikádokon. Azt mondom, szökjünk át és csatlakozzunk. Aztán mi-mi-mivel
harcolsz, te na-nagyon hülye, nézett Kolos a szemüvege mögül. Majd adnak ott
vagy szerzünk magunknak, legyintett Dudus. És én éreztem, hogy eljött a
pillanat. Holnap gyertek, mert mutatok valamit, engedtem szélnek a társaságot.
Apám az esti tisztálkodását végezte, mikor a szék tetején
ágaskodva kiloptam a pisztolyt mind a tizenkét tölténnyel. Súlyosan,
félelmetesen feküdt a kezemben. Egyáltalán nem éreztem férfiasnak magam.
Pusztán féltem.
Komoran kuporogtunk a magaslesen, Kolos késett, de én úgy
döntöttem, nem várunk tovább. Elővettem és széthajtogattam a rongyot. Halottam
amint Dudus lélegzete felgyorsul, majd elfullad. Kispataki halkan füttyentett,
ejha, barátocskám.
Pár percig csak néztük, én tulajdonosi büszkeséggel, a
barátaim olyan borzadállyal, mint én annak idején. Kispataki kézbe vett egy
töltényt, milyen nehéz, méricskélte. Ekkor léptek hallatszottak a fák felöl. Megjött
Kolos, sóhajtotta Dudus, aztán a les nyikorgó létráján megjelent szemüveges
barátunk, majd mögötte még valaki, Puiu.
Na, ne hülyéskedjetek, zökkent elsápadva kispadra Kolos. Ezt
meg hol szerezted, nézett rám rémülten. Ja, a jézuska hozta neki karácsonyra,
röhögött fel Kispataki. Marhák, sziszegte Puiu, ezért mindnyájunkat
bekasztliznak, mindenkit, értitek?
Én azt mondom, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki,
tápászkodott fel Dudus.
Ott álltunk a nyilazáshoz felállított céltáblánál. Na, ki
lőjön először, talán a gazdája, rázta a fejét Puiu és kiköpött.
Az az igazság, hogy betárazni sem mertük. Egyszerűen ránézni
sem esett jól. Az még ment, hogy üresen csattogtattunk meg marháskodtunk, de
lőni, ahhoz teleszaladt a gatyánk. Mégis, akkor és ott határoztuk el, hogy
átszökünk a határon és csatlakozunk a felkelőkhöz. Ez volt a terv. Pofon
egyszerűnek tűnt és kivitelezhetőnek. És így történt, hogy ott a magasles
tövében Dudus bicskájával keresztet karcoltunk a tenyerünkbe és szerződést
kötöttünk életre-halálra, mi négyen és Puiu. Ha már ott volt.
A terv úgy hangzott, hogy másnap reggel lelépünk, mintha
iskolába mennénk, de helyette elvonatozunk a határig, ott majd csak átvergődünk
valahogy és odaát megkeressük a felkelőket. Én vállaltam a pisztolyt.
Utólag elgondolva csak mosolygok a naivitásunkon. A reggeli
indulásnál csak hárman kuksoltunk a kupéban, erről ennyit, köpött ki Kispataki,
mikor az utolsó percben befutott Kolos. Puiut nem láttam, Babettől el sem
köszöntem, lihegte. Szar az egész.
De még mennyire az volt, mert a következő állomáson várt
minket a milícia.
A kihallgatáson főleg a pisztolyt keresték, egy pisztolyt,
mellyel az informátor szerint államellenes cselekményre készültünk. Egy
pisztolyt kerestek, mely sohasem került elő, mert még akkor este, a vérszerződés
estéjén útban hazafelé elástam az erdőben. Gyáva tett volt egy forradalmártól
tudom, de talán ennek köszönhető, hogy apám megúszta a börtönt, „csak” átnevelő
munkatáborba került a Duna csatornához. Kispataki apját elcsapták az általános
iskolai tanári állásból, s pár év múlva már traktorosként építette tovább a
szocializmust. Dudusék a szabadulásunk után egyik napról a másikra eltűntek, s
ez fájt nekem nagyon, mert ott a javítóban igazán közel kerültünk egymáshoz.
A kis Kolos haláláról fél évvel a büntetésünk letelte után
értesültünk. A hivatalos papíron az állt, kihallgatás közben rosszul lett és
meghalt. Ma már azt mondanánk, ő volt a legkisebb és nem bírta a verést. Az
anyja eltemette aztán szép csendben megőrült. Valami rokonok vették magukhoz.
Azóta nem jártam arra az erdőt. Félek. A fáktól, a lestől,
az emlékektől.
Pedig ilyenkor a legszebb az ősz.
Tyúktolvajok
A beszolgáltatások keserű éveiben igencsak főtt Puszi úr
feje, milyen forrásból szerezzen friss árut az Aranysárkány konyhájára.
Egyszerű és ízletes ételeket főzött Nénnyuka a kifőzdében, olyan káposztás
cvekedlit meg tojásos galuskát hírből sem ismertek, mint az övé. Nem
ragaszkodott a hagyományos receptekhez, alkalmazkodva a nyersanyaghoz, amit
Puszi úrnak sikerült felhajtania a közeli falvakból, rögtönzött, például olyan
szalonnás alapot dinsztelt hagymával a nyögvenyelő alá, amilyet még senki nem
pipált. Vendégei voltak számosan, helyi irodákból főként, megesett, hogy Borsos
elvtárs, a kerületi pártitkár is betért egy grenadírmarsra, amit krumplis
tésztának is szokott aposztrofálni a magyar ember.
Az volt a bevett szokás, hogy Puszi úr hajnalok-hajnalán
vonatra szállt és rövid ám célratörő alkudozás után felvásárolta az ismerős
családok termékeinek maradékát. Azért nem a színe-javát, mert azt illett
beszolgáltatni a hatóságoknak. A váratlanul megjelenő elvtársak kis noteszben
kipipálva a tételeket, vitték, amit vihettek, szalonnát, tojást, vajat,
gabonát, de lábasjószágot meg disznót is ríkattak hajnalban. Tehát mindenki
dugta, amije volt, és a maradékból titokban cseppent valami eladásra is.
A Sánta Kis sógor, akit a többi Kistől a sántasága különböztetett
meg, amit a hadifogságban szerzett, szép kis gazdaságot vitt a háború előtt, az
örökölt földekhez szívós munkával (de sok korpaciberét evett az asszonnyal
azokban az időkben, ha kellett a hízott liba a zsidó sakternak), és egy kis
szerencsével sikerült toldani pár holdacskát. Aztán a háború végén majdnem gajra ment az egész, mert míg a gazda francia földön fogságban várta, hogy
gyógyuljon a rövidebbik lába és szabaduljon, az asszony, Kisné született Sarka
Rebeka, hiába állt helyt szinte férfi módra, mikor arra kanyarodott a front és
megjelentek a kapuban az oroszok, kilelte a hideg.
Davaj, davaj, terelgette őket az öreg Mókucza, aki
valamicskét beszélt a nyelvükön, lévén veres katona a nagy háborúban. Mókucza
volt az első a faluban, aki kidugta a felesége veres alsószoknyáját a padláson,
nem lévén a keze ügyibe lobogó, de az öröme csak addig tartott, míg a kiéhezett
muszkák le nem lövöldözték sorra a tyúkjait, köztük a mag kokast, Matyit. Annak
olyan farktollai voltak, hogy maga a csendőrőrmester kérte a férfias díszt a
kalapja mellé, de sose kapta meg. Matyi tehát dicstelen véget ért, és Mókucza
bánatát az sem enyhítette, hogy az orosz parancsnok kiengesztelésképpen
személyesen kínálta neki a daliás szárnyas végtagját a levesből.
Az öreg Mókucza végigvitte a katonákat a falun és a zabrálásból
nem maradt ki a Sánta Kis sógor portája sem, bár kissé másképp alakultak a
dolgok, mint egyébként.
Kisné született Sarka Rebeka elmenekített, amit tudott, a
kazal alá ásott két zsák krumplit meg egy kis zsák tengerit, a zsírban lesütött
húst kis bödönben leeresztette a kéménybe, szóval az asszonyi furfang egész
tárházát bevetette. Csak a három kecskével nem tudott mit kezdeni. Honnan jött
az ötlet, nem tudni, elég az hozzá, hogy végül kis odút ásott a szalmakazalba,
és egy levert karóhoz kikötötte a sztoikus nyugalommal rágcsáló kecskéket.
Levegőjük volt, rágnivalójuk volt, igazította csinosra a megbolygatott kazlat
és magában elégedetten kuncogva várta, hogy átzúgjon felette a háború.
Annak híre volt, hogy az orosz katonák, mint rossz kutyák
koslatnak az asszonynép után és mindenféle rosszaságot művelnek velük, ezért
takaros púpot rakott magának a napa hárászkendőjéből, fejét molyette kendővel
kötötte át, orcáját hamuval csúfítva.
A művelet olyan jól sikerült, hogy mikor az első orosz puskáját
élesre töltve belökte az utcaajtót, nagyot köpve szemmel verés ellen
szentségelt a púpos boszorkány láttán.
Hol a budi, förmedt oroszul a háziasszonyra, aki éneklő
hangon eldarálta az egyetlen orosz mondatot, amire Mókucza megtanította, zabrál
nyemecki szoldat, lelkem, tette
hozzá. Ami annyit tesz: elvitték a német katonák.
Na, nem is volt egy darabig semmi baj, a katonák feldúlták a
házat, húst kerestek, azt leshetitek, gondolta kaján mosollyal Rebeka asszony,
és a szeme sem rebbent, mikor a két éves szilva lekvárját felnyalta a horda.
Aztán késő délután, már majdnem esteledett, az esti fejés idejét érezvén
közeledni, megszólalt a kazal és azt mondta, mek-mek.
Fél óra múlva három takaros kecskebőr száradt a kerítésen,
és Kisné született Sarka Rebeka a könnyeit nyelve aprította fokhagymát a kecske
sülthöz.
De elmúlt ez is, isten segedelmével, Sánta Kis sógor is
hazakeveredett, lábra álltak nagy nehezen, mikor beütött a téeszesítés.
Belépjen, ne lépjen, ezen ment a huzavona, aztán eldőlt minden, mikor a
sikeresen termőre fordult rizsföldjét mintagazdaságnak minősítették, és egyik
napról a másikra tagosították.
Tagosítás, ez volt az a szó, amitől Sánta Kis sógor
emelkedni érezte ritkuló haját a zsíros kalap alatt, az asszony sírva, ő meg
káromkodva nézte, amint drága szimentáli tehenüket borjastól terelik a közösbe,
hogy két hónap után csontig leromolva hajtsák a vágóhídra. Vége volt a régi
disznóöléseknek, a hajnali pálinkázás után alázattal és hozzáértéssel végzett
jó ízű munkának, mikor híre kelt, kinek mennyi zsírja, szalonnája lett és
dicsőséggel vegyest jóérzés töltötte el a gazdasszony szívét, amint a kamrában
sorakozó zsírosbödönök és füstölt húsok garmadáját elnézte.
Lopva, dugva próbálta learatni munkája eredményét Sánta Kis
sógor is, és sok furcsa dolog megesett vele akkoriban.
Egy alkalommal fülest kapott, hogy másnap jönnek a
disznóságokért, meg mellé visznek, amit találnak, dugott hát mindent, a kotlót
a tojásokkal a dunyhák alá rejtette Rebeka asszony, egy kis kolbászt meg
körbetekert a derekán, amitől olyan lett hirtelen, mint egy viselős, csak két
kis tábla szalonnának nem találtak helyet hirtelen. Na, de aki teremtette,
cifrázta a gazda és kiszáguldott a budiba hóna alatt a szalonnákkal.
Becsületére legyen mondva jó vastagon bebugyolálta újságpapírral, és kipp-kopp,
hamar felszögezte belülről a reterát ajtajára. Szépen elsimogatta, kicsit
göcsörtösnek tűnt az ajtó, de jó lesz az, megteszi, nézte összehúzott szemmel.
Úgy adta a magasságos
mennybéli, hogy éppen a nép nagy vezére mosolygott az egyik újságon, és mikor a
behajtók benyitottak az árnyékszékbe, mit láttak, Sánta Kis sógor letolt
nadrággal kuporog, és elmélyült arccal olvassa az okosságokat az ajtó belsején.
Ez igen, elvtárs, bólintott elégedett arccal a kiküldött, látom nem telik
haszontalanságokkal az ideje, és feljegyezte a noteszébe, alkalomadtán érdemes
határozatot hozni arról, minden paraszt tapétázza ki a budi belsejét Rákosi
elvtárs útmutatásaival.
Elmentek. Elvittek vagy két kila zsírt, úgyis avas volt,
legyintett Kisné született Sarka Rebeka, három zsák diót a tavalyiból, meg két
öregecske tyúkot, az egyik fél lábára sánta volt, mert rálépett a kotló.
Aztán megérkezett Puszi úr és Rebeka asszony előszedte neki
a sifonból a vászoncsepegőbe kötött túrót, ezt Sánta Kis uram ünneplős
réklijének ujjába dugták, a padlódeszka alól kikerült három frissen vágott
jérce és a budi ajtóról hamarjában lefeszegetett szalonna is gazdára talált.
Másnap Nénnyuka felséges csirkepörköltet tálalt az
Aranysárkányban, habként remegő nokedli halmokkal, meg túrós rétest, és Borsos
elvtárs, míg jóllakottan hátra dőlt, szórakozottan arra gondolt, jó jó, az
ideológia, de úgy jó a has is, ha fakad.
Ősszel
Erdőbe vágyok,
hol a fák, szelíd,
öreg óriások
reszketeg ágkarjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnára
simítva szendergek,
mosott kék az ég,
csend van,csak
a levelek peregnek.
Sosem-volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
fennakadt egy
üres pókháló
tépett romjain.
Pénz, paripa
pénz, paripa, fegyver,
s kedvvel indulhatsz
csatába minden reggel,
míg kígyónyelvű
hazugok ájtatos
szava újra hergel
hogy hited, álmod
szerelmed újra cseréld
s ne remélj, ne véld
sorsod kezedbe
egyszer tán veheted,
fejed lehajtva, de
nyakad nem törve
várd hát a csodát
hittel,rendületlen, ám
pénz, paripa, fegyver
legyen kezedben.
Szép még
Szép még az este
s míg a nyár illékony
pilléit keresve
hallgatom egy
árva kis tücsök dalát,
a kandi hold
rémpofát meresztve
a fátylas égre
igézi csontkezű
társát, a Halált.
Hölgyválasz
Majd én elintézem azt az engedélyt, nem várok tovább -
dörrentette az ajtót Puszi úrra konok dühvel Pálpusztai Szeréna. Göndör
hajkoronája, mint kígyófészek lobogott utána, keble halmai pompás fújtatóként
emelkedtek meg süllyedtek, és, jaj, tartani lehetett attól, hogy mindjárt
kibuknak a szűk kis kartonblúz mély kivágásán.
A háború alatt a nagyon fiatal, de már korántsem hamvas
Pálpusztai Szeréna lokálokban kereste kenyerét és miután nem találta,
felcsapott parkettáncosnak. Dizőz ugyan nem lett, ám ügyesen táncolt és bájosan
énekelt.
Karrierje igazán akkor kezdett felfelé ívelni, mikor egyik
este a törzshelyének számító Kékpapagájban megbetegedett a Manci, aki bánatos
kutyaszemeit lehunyva, úgy de úgy tudta búgni dohánytól reszelős hangján, hogy
„ez az utolsó pohár, és aztán, agyő”, hogy a szeparékban zokogva borultak a
lokáltündérek kedvesük vállára. Szóval Manci beteg lett, és Zaturánszki úr, a
tulaj, kétségbeesetten vakarta a fejét, ki fog itt ma este énekelni? Botrány
szagú, baljós csend ült nyitáskor a termen, aztán Pepi úr, a vak zongorista
elkezdett játszani és kisvártatva megjelent Szeréna kisasszony. Zerkovitzot
ugye tudsz, kis pofám, csapott Pepi úr vállára, mire a zongorista sértetten
kihúzta magát és rákezdett.
A megszokott szomorkás dallamok helyett csupa tűz, édes, melankolikus
futamok szólaltak meg, aztán egyszer szétnyílt a bordó bársony drapéria, és
kitáncolt Szeréna kisasszony. Mit kitáncolt, kiröppent, kiperdült és a közönség
felhördült, mert a kisasszony ingerlő idomait tarka paradicsommadárként
flitterek és tollak díszítették, imitt-amott, bár ahogy utóbb Mici néni, aki a
vécés néni felelős tisztét töltötte be a lokálban, mondta, nem volt azon annyi
toll sem, hogy a tollas zsidó kifizette volna.
Elég az hozzá, Pálpusztai Szeréna táncolt és énekelt, és
mikor szteppelve szökdécselt, pompás keblei játékos gumilabdaként ugrándoztak,
heveny szívdobogást okozva egynémely uraknál.
Így történt, hogy az első este fergeteges sikere után
Zaturánszki úr állandóra alkalmazta a kisasszonyt, a szomorú szemű Manci napjai
kiteltek, mehetett virágárus kislánynak két utcával odébb.
Színpadrengető sikert akkor ért el Szeréna kisasszony, mikor
egyik este olyan vehemenciával adta elő kedvenc zeneszerzője dalát, hogy annál
a résznél, mikor azt búgta, „gyere Josephin, gyere Josephin, csókolom a
szádat”, és hozzá pajzánul rázva tollas hátsóját tánclépésekkel közeledett a
színpad elejéhez, az avítt deszkák közül egy nem bírt ellenállni ennyi bájnak,
és nagy reccsenéssel beszakadt.
Szerencsére nagy baj nem történt, kidőlt a színpad eleje, Szeréna
kisasszony meg elegánsan landolt Z. úr ölében. A félreértések elkerülése végett
el kell mondani két dolgot: először is, a kisasszony akarva sem eshetett volna
jobb helyre, ugyanis Z. úrnak szépen prosperáló szesz-és likőrgyára volt,
másodjára, meg sem igen ütötte magát, mert az említett úr igen jól ki volt
párnázva a megfelelő helyen, magyarán tekintélyes pocakkal rendelkezett.
Innentől fogva Szeréna kisasszonynak nem voltak anyagi
problémái, az esti műsor után, amelyben Z. úr gyönyörködött immár bal szélső
szeparéjában, könnyű pezsgőzés következett, kis libamájas vacsorával, majd a
pár elegánsan elvonult, átadva helyét az irigykedőknek.
Igen, az urak Z. úr éjszakáit irigyelték, a hölgyek meg a
kisasszony nappalait, de hát ez a világ már csak ilyen, s ahogy Mici néni
mondta volt örök érvényű szavakkal, inkább legyen száz irigyed, mint egy
sajnálód.
Rosszindulatú feltételezéseket elkerülve sietünk leszögezni,
kettőjük viszonya bár eleinte érdek alapon indult, később átváltott az
elfogadás és a megbecsülés langyos állóvizévé. Szeréna kisasszony elfogadta az
úr mániáit, mit tudnak úgy oda lenni a férfiak azért a kis lökdösődésért, Z. úr
meg szó nélkül állta a kalapos, a fehérneműs, a cipész, a fodrász és egyéb női
bolondériák számláit. Pár hónap multán kis lakályos szerelmi fészket rendezett
be kettőjüknek távol a világ zajától, és ha nem köp a történelem, jelen esetben
a háború a levesébe, még el is vetette volna magát vele. Miért, volt már ilyen
a világon.
Elég az hozzá, hogy a háború végéhez közeledve egy napon Z.
úr magához véve kicsiny páncélkazettáját, úgy döntött, nem kívánja megvárni,
míg az ellenséges hatalmak megszabadítják mindenétől, ezért egy hajnalban
lelépett, hátrahagyva gyárat, házat, Szerénát. Szeréna kisasszony pechjére
legyen szólva, ez idő tájt éppen beteg édesanyját látogatta, ezért hazatérve
könnyek között konstatálta, elrepült az aranytojást tojó tyúkocska. Bánatát
jelentős mértékben csökkentette Z. úr gavalléros búcsúajándéka, mely párnája
alatt lapult, egy szép smaragdos garnitúra, négy pár selyemharisnya és egy kis
elefántcsont markolatú pisztoly, amolyan női csecsebecse.
Az ajándékokat akár a jövendő túlélő készletének is
tekinthetjük, ugyanis az elkövetkezendő hónapokban Szeréna kisasszonyt a
pisztoly több ízben is megmentette kóbor és részeg katonák erőszakos
udvarlásától, bár egyszer egy fiatal és szemmel láthatólag halálosan
elkeseredett kiskatonának szánalomból adta oda magát. A smaragdos ékszereket
egyenként tette pénzzé a nehéz időkben, az utolsó darabon akkor adott túl, mikor
Puszi úr leánykája lázban feküdt egy mandulagyulladás okán.
Mert a háború után nehéz idők jártak a lokálokra, az új rend
elvtársai nem tűrték a régi úri világ léha szórakozását, a lokálok közönséges
italmérésekké alakultak, már amelyiknek sikerült talpon maradni.
Puszi úr egzisztenciája az Aranysárkányban rendíthetetlen
volt, személyes jó barátságot ápolt a városparancsnokkal, az alkalomadtán elküldött
figyelmességek, egy fél disznó vagy hízott liba, esetleg pár üveg válogatott
borocska pedig csak elmélyítették azt. Engedélyét az elsők között írta alá a
vezetőség, és az Aranysárkány változatlan cégtáblával működhetett tovább.
Pálpusztai Szeréna először fejmosó kisasszonyként
helyezkedett el egy fodrászatban, de mivel az üzletvezető egy hét múlva
kikezdett vele, úgy döntött tovább áll. Nem is a kikezdés volt az, amivel
felbőszítette, hanem annak a módja. Ugyanis a fejmosó székek az üzlet hátsó
részében helyezkedtek el, a főnök úr pedig jártában-keltében mindig megpaskolta
a kisasszony gusztusos hátsóját, aztán már durván markolta, később bele is
csípett. Míg egy szép napon, mikor tele volt a fodrászat, ráadásul a
szövetkezet elnökének hitvese is ott ült talpig csavarókban kese haján, a búra
alatt, a főnök úr különösen durván csípett egyet Szeréna kisasszony hátsóján.
Erre ő a teli fejmosó csöbröt elegáns mozdulattal a főnök úr fejébe borította,
majd irtózatos pofonnal kínálta meg a következő szavak kíséretében.
-
Ahova pacsi, oda puszi, hát nem tanított meg
anyád?!
Közös megegyezéssel mondtak fel, és a kisasszony hamarosan
Puszi úr kocsmájában szédítette a vendégeket. Nem is volt olyan nehéz azokat
elszédíteni, elég volt, ha kicsit mélyebben hajolt a sörcsap fölé, vagy székre
állva pókhálózott a pult fölött, egyből meglódultak a férfi fantáziák. Tódult a
sok szomjas elvtárs munka előtt, alatt és után, ki csak egy fröccsre, ki egy
felesre, ki csak azért, hogy megnézze, ma milyen passzentos a blúz a
kisasszonyon. És mégis, Szeréna kisasszony nem volt megelégedve a forgalommal
és egy alkalommal felvetette, mi lenne, ha zenés-táncos estekkel színesítenék
az Aranysárkány mindennapjait.
Az ötletet tett követte, Szeréna előásta Pepi urat, zongorát
is szereztek és megkezdődtek a zenés esték az Aranysárkányban. Meglódult a
forgalom, a régi dalok könnyekig elérzékenyítették a közönséget, bár Szeréna
kisasszony már nem táncolt pailettes fellépő ruhájában, de szívesen dalra
fakadt. Igen ám, de egyvalamiről
elfeledkeztek, engedélyt kérni a megyei pártirodától. Ahonnan egy napon
pecsétes papír érkezett, melyben a megyei párttitkár közölte, engedély híján
azonnal bezáratja bizonytalan időre a fentnevezett kulturális intézményt. Puszi
úr ájuldozott, Szeréna kisasszony csak nevetett, felvette a legszűkebb
szoknyáját és a legkivágottabb blúzát és rövid kihallgatást kért a pártitkár elvtárstól.
Aki kopasz volt, tömzsi és feltűnően hasonlított egy elvtársára, akit később
ütemes tapssal köszöntöttek a személyi kultusz ájult éveiben. A kisasszony
sikerrel járt, mondhatni mellbedobással győzött, mert másnap már tárt kapukkal
várta az Aranysárkány a kultúrára és seritalra szomjas dolgozókat.
Ám egyik este, egy különösen kedves tangó közepén, „isten
veled, Budapest, te édes/ isten veled fényes éjszaka”, búgta Szeréna kisasszony
könnyes szemmel, nyílt az ajtó és belépett a párttitkár elvtárs.
A levegő megfagyott,
a vak Pepi tovább verte a zongorát, a pártitkár elvtárs pedig emelt hangon
kérte számon, miért nem a beígért csasztuskák szórakoztatják a dolgozókat.
Puszi úr hebegett-habogott, de Szeréna kisasszony magabiztos léptekkel sétált
az elvtárshoz, melleit annak orra alá tolva, mélyen szemébe nézve, biliárdgolyó
fejét keblére ölelve ellentmondást nem tűrő hangon így szólt:
-
Hölgyválasz!
Frász-nap az Aranysárkányban
Szabadság – köszönt Puszi úrra Várhegyi elvtárs, ahogy a
budiból jövet összetalálkoztak.
Várhegyi elvtárs onnan volt felismerhető, hogy micisapkát
hordott télen-nyáron, mióta megverték a börtönben, és bár leülte büntetése nagy
részét, azóta nagyon haragudott a világra. Mert Várhegyi elvtárs lelkének
bizony nehéz volt beletörődni, hogy nem egy vakmerő partizánakció lefülelésekor
bukott le elvtársaival, ami minden öntudatos proletár álma, hanem rosszkor volt
rossz helyen.
Úgy történt, hogy még a háborús évek elején Várhegyi
elvtárs, aki akkor már illegalitásba vonult pár hónapja, vagyis a behívó
helyett a bujkálást választotta, betért az állomásnál a restibe. Nyár volt,
tikkasztó kánikula, és illegalitás ide-pártfegyelem oda, megszomjazott és
legurított egy sört. Aprót böffentve a hideg nedű után éppen kilépett a resti
ajtaján, mikor egy idegen fiatalember lépett hozzá, és azt mondta, fogja csak
meg ezt a csomagot egy kicsit, majd egy barna papírzacskót nyomva a kezébe,
fürge léptekkel elfutott. Várhegyi elvtárs szíve büszkén feldobogott, érezte,
itt a pillanat, amikor talán tehet valamit az Ügyért. De mit is? Míg ezen
mélázott kezében a csomaggal, hirtelen sípszó hangzott fel és körülötte kitört
a zűrzavar. Civil ruhás detektívek lepték el az állomás környékét, majd kettő
egyenesen hozzá lépett. Kukkantsunk csak bele – kacsintott huncutul a magasabb
a csomagra, míg társa egy szót sem szólt, csak udvarias mosollyal gyomorszájon
vágta Várhegyi elvtársat. A csomag tartalma, pontosan háromszáz darab röpcédula
és Várhegyi elvtárs takaros csomóban elfeküdt a földön, és ő elgondolkodott,
hiába kérte a legutolsó titkos gyűlésen, mostanában ne osszanak rá feladatot,
mert szaggat a dereka, lám, a küldetés így is utolérte.
Mert Várhegyi elvtárs valóban lelkes és vakmerő tagja volt a
helyi pártszervezet maroknyi csapatának, ő volt az, többek között, aki a
kormányzó úr látogatása idején megvető arckifejezéssel álldogált a járda szélén
és megvetését kifejezendő, loccsanóst köpött annak elhaladó gépkocsija után. Az
esetnek, saját elmondása szerint, számos szemtanúja volt, ám retorzió nem
történt, mert amint rendőr közeledett, ő rögtön a távozás hímes mezejére lépett.
Beszámolóit elvtársai nagy elismeréssel hallgatták, csak azt nem értették,
akiben ekkora bátorság lakozik, miért visszakozik mégis, ha konkrét feladatra
kérik. Vakmerőségnek nem volt ő híján, de józan esze arra intette, maradjon
csak inkább a járdaszéli politizálásnál, ezért minden feladat alól igyekezett
kihúzni magát.
Nem állítható, hogy elvitte volna a balhét, de elvtársait
sem buktatta le, tekintve, hogy fogalma sem volt az egész röpcédulás akcióról.
Nem baj, azért elítélték, és ő a börtönévek alatt egészen megkeményedett.
Morózus lett és mindig haragos. Elhatározta, ha egyszer kiszabadul, ott árt
mindenkinek, ahol tud.
Nem kellett sokáig várnia, a háború utáni évek hullámverése
összemosta a mocskot és az aranyat, s ha a feljelentések bajnokságát
meghirdették volna, ő bízvást dobogós helyezést ér el.
Mert Várhegyi elvtárs jelentgetett. Feljelentette a
házmestert, hogy rádióján imperialista adót hallgat, ami igaz is volt, mert
szegény rokkant zenetanárként jeleskedett valamikor és szívesen hallgatott
opera közvetítéseket a Milánói Scalából. A házbeli takarítónő megvető
kijelentéseket tett a rendszerre és közben nagy vehemenciával csapkodta földhöz
a felmosórongyot, állt egy másik feljelentésben. És így tovább. Aztán egy nap
az Aranysárkányban iszogatva, meghallotta Puszi úr, Salamon Ármin, Hankó
Malvina és Szedlacsek Pepi történetét. Kicsit tűnődött, kicsit hümmögött, majd
megigazítva fején a micisapkát, kiment.
Pár nap múlva Puszi úr gyanútlanul a pultot vakargatta az
Aranysárkányban, az ikrek meg, Julcsika és Karcsika, épp egy kismacskát
próbáltak kifordítani a bőréből az udvaron, mikor váratlanul egy teherautó kanyarodott
a kocsma elé. Két civil ruhás elvtárs toppant be, egy magas meg egy másik,
sötét micisapkában, pecsétes papirossal megerősítve és Puszi úr fél órát
kapott, hogy összepakolja a maga és a gyermekek holmijait. A kérdésre, hogy
mégis, mit követett el, a magas elvtárs tájékoztatta, bejelentés érkezett,
miszerint a háború alatt nyilas érzelmű egyént bújtatott a kocsmában, mi több,
nyugatra távozását is elősegítette. Hallod, apukádat emlegeti az elvtárs,
simogatta meg Julcsika szöszke haját Puszi úr. De ezzel még nem véges a
bűnlajstroma, folytatta az ávós, mert még egy népnyúzó, zsíros, kapitalista
kocsma tulajdonost is rejtegetett itt ugyanakkor. Ez meg a te apukád volt, mondta
Puszi úr és megcirógatta Karcsika szeplős orcáját. De csak egy percig tartott
zavara. Gyerekek, pakolni, kirándulni megyünk, csapkodta össze tenyerét fürgén
Puszi úr és hamarosan megindult velük a teherautó. Az már csak útközben derült
ki, hogy Julcsika a nagy izgalomban a macskát is becsomagolta, de jól is jött
az később nekik, ott Ebesen, a juhhodályban.
Mert másfél nap kalandos utazás után a kirándulók Ebesen
kötöttek ki, pontosabban Tót uram, egy kulákhírébe keveredett nagygazda
juhhodályában. Tót uram két fiát elvesztette a háborúban, egyetlen lányát a
feleségével kicsi munkára invitálta a felszabadító szovjet hadsereg egy tisztje,
ezért nem rázta meg különösebben, hogy huszonhét népnyúzó burzsujt telepítenek
be a juhhodályába.
Eleinte akadtak gondok az elhelyezkedéssel, mert Andrássy
Barbara grófné nehezményezte például, hogy kissé vedlett, de eredeti nutria
bundáját kénytelen megosztani fekvőhelyként, a Rezső cigány népes családjával. Rezső
vándorcigányként járta az országot és sok mindenhez értett, például ahhoz,
hogyan kell kiemelni az alvó tyúkot a ketrecből úgy, hogy ne csapjon zajt,
tudott gyereket csinálni, volt is neki hat, meg muzsikálni is tudott a maga
készítette kukoricacsutka hegedűn. Szóval értett ő mindenhez, csak egyhez nem,
a politikához, de ez nem volt baj, mert, hogy kilegyen a létszám, úgy
felhajították purdéstul a teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Vagy ott volt
például Jimmy, a kis kopasz emberke, aki a gyerekek nyelvén értett nagyon, s
akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a tigrisszelídítő segédje volt az Amar
cirkuszban. Az volt a feladata, mesélte nagy beleéléssel a gyerekeknek, hogy
pisztollyal a kezében álljon a mestere mögött és aggódó arcot vágjon. Ő azért
került Ebesre, mert, lelőtt egy postagalambot, megkárosítva ezzel a dolgozó
népet.
Puszi úr szerencséjére legyen mondva, kitűnő szomszédokat
kapott, egyik oldalukon a fent említett Barbara grófné telepedett le egy
kifeszített lepedővel választva le intim szféráját Rezsőéktől, másik oldalon
egy matematika tanár lakott feleségestül, egy kockás abrosz mögött.
Leküzdve a kellemetlenségeket, a kényelmetlen, de romantikus
szalmaágyat, melyet reggelre rendszeresen szétrágtak a hodályban szép számmal
tenyésző egerek, a bolhákat, az elemi higiénia hiányát, az állandó éhséget,
mely egyformán kínzott gyermeket és felnőttet és a megalázás számtalan
változatos formáját, mellyel nap mint nap kedveskedtek fogva tartóik, Puszi úr
példás lelkierővel megszervezte a hodály életét.
Alig pirkadt, a munkára fogható felnőttek Puszi úr
vezénylete alatt elindultak a rizsföldekre, apa, ne menj a rizsbe, ordította
rendszeresen Rezső valamelyik purdéja, és földig csüngött a taknya. A gyermekek
felügyeletét és oktatását különben Barbara grófné vállalta az agg és majdnem
vak ferences, Titusz testvérrel karöltve, és ennek köszönhetően pár héten belül
szépen törte a latint mind a tizenkét hodálylakó kisgyerek, beleértve Rezsőék purdéit.
A szép szemű Baba, Rezső asszonya, jobb napokon bodagot sütött az ócska spór
platniján, amire aztán mohón kenték az avas zsírt Tót uram kicsorbult
bödönéből. Ha maradt a bodagból, eleinte rongyba csomagolva rejtették a
gerendák alá, ám az élelmes egerek ott is rájártak. Julcsika és Karcsika cirmosa rövidesen igazi
tekintélyt szerzett magának, mert éjjel-nappal irtotta a társbérlőket, ki is
gömbölyödött szépen, aztán egy nap két vak kiscicát fialt a grófné féltve
őrzött fehér angóra pulóverére.
Nehezen telt a tél, karácsonykor szénnel karácsonyfát
rajzoltak a hodály birkaszaros falára, Titusz testvérrel karácsonyi dalokat
énekeltek és a hidegtől fehérre ikrásodott mézet maszatoltak a bodagra, meg
hagymát is faltak hozzá. Ez volt a vacsora szentestén. Puszi úr csutkababát
eszkábált Julcsikának és a kislányoknak, még piros pántlika is virított
kóchajukban, Karcsika meg a purdék egész kis ménest kaptak kukoricacsutkából. A
grófné karácsonyi versekből szavalt, nyakában álmosan hunyorgott a két
macskakölyök, majd Rezső cincogott rövid ünnepi műsort kis hegedűjén. Ezután Jimmy
adott elő rendkívüli és megismételhetetlen produkciót bolhacirkusza
legjobbjaival, majd csendben álomba sírták magukat.
Aztán lassan kitavaszodott és közben nem történt semmi, csak
a szomszédos disznóólban lakó kisgyereket harapdálták össze a patkányok,
meghalt egy idős asszony, aki megőrült és mindig a Szűzanyát látta lebegni a
trágyadomb felett, meg új szállítmány internált érkezett egy reggelen.
Éppen felkelt a nap, hideg párák úsztak a puszta fölött,
mikor Puszi úr a hodály melletti budi felé indult. Sötét micisapkás alak lépett
ki az ajtón.
Szabadság – köszöntötte Puszi urat Várhegyi elvtárs és fejét
mélyen lehajtva belépett a hodály ajtaján.
Metamorfózis
Halk nyikorgás hallatszott, majd kivágta a szél az ablakot.
A dohányfüsttől sárga függöny sután integetett a huzatban, majd bágyadtan
visszahullt.
A lenyugvó nap fénye
körbesétált a szobán. A nehéz, faragott asztalon vadászrelikviák, onyx szarvból
levélvágó kés, mellette levélnehezékként apró majomkoponya, ezüst foglalatban.
A kandalló fölött egy impala és egy gazella trófea nézett
üveges szemmel, közöttük termetes kafferbivaly fej. A nehéz, bordó fotel fölött
egy kis kudu trófeája figyelt riadtan, üvegszemén nagyot villant a fény,
szemben vele tárt szárnyú marabu rugaszkodott egy ágon.
Félt tőle. Átalakulása kezdeti, homályos pillanataiban
érezte a zsákmány kiszolgáltatottságát, az üvegszemek hidegségét, a halott csőr
kegyetlenségét. A kudu nem számított, sem a többi.
A falat díszítő oroszlán konokul nézte a sarkot,
moccanástalan farkának bojtja ernyedten lógott.
Parányit villant szeme előtt a világ, ám dermedt
mozdulatlansága nem engedett. Álomtalan álma röpke ébrenlétekkel tarkult,
eleinte meglepődött, hogy érzi a huzat simítását a tollain. Rövid merengéseiből
váratlanul zuhant az öntudatlanságba, majd éppen ilyen hirtelenséggel érzékelni
kezdte lábait. Eleinte csak az egyiket, amint borotvaéles karmai riadt
kapaszkodással ölelik a preparált faágat, majd nem sok idő múlva a másikat,
ahogy egyensúlyát keresve sután megbillen.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak a nap járta körbe újra
és újra a néma szobát, csak a falióra sárgaréz sétálója terelte az időt, csak a
halálba dermedt trófeák lestek üvegszemeikkel.
Míg egyszer homályra ébredt, s a pislogás fájt. Eltűnt és
előtűnt a fény, fájón pulzált a kép, ahogy nyitotta, zárta a szemeit. A nagyra
tárt ablak huzatában idegesen táncolt a függöny és ő érezte csontjaiban és
izmaiban a mozdulat kényszerét, de a vágy csak vágy maradt és sziklaként
nyűgözte le a tehetetlenség. Aztán a fény vele maradt, legyőzte az
öntudatlanságot, lábai eleven kapocsként szorították az ágat, szárnyai tövében
élő kis rugók mozgolódtak, húzták és feszítették a lassan éledő anyagot.
Majd képek éledtek a fejében, nagy zöld homályt látott, sötétben
lobbanó apró tüzeket, kis eleven szaladozó fényeket a mezőn, a kazlak tövében,
és emlékezett a mozdulat ízére, amint szélesre tárt szárnyakkal, nesztelenül
föléjük repül, felkapja áldozatát. A zsákmány súlyát, erőtlen kísérleteit a
menekülésre, a tépés jóízű izgalmát, majd a jóllakottság ernyedtségét a
meglazult tollak alatt. Csukott szemmel merengett, szinte érezte az emésztetlen
csontból és szőrből álló kis galacsin útját a testében.
Aztán egy alkonyon, mikor a nyitott ablakon befújt az esti
szél, megrázkódott. Lábai acélkapcsai izgatottan nyíltak és csukódtak, szárnyai
puhán megremegtek, horgas csőre nagyot pattintott és szeme aranyában ott üt a
hold. Majd kiterjesztve méteres szárnyait, elrugaszkodott és lágyan kirepült az
ablakon.
Sokáig nem történt semmi. Csak a falióra réz sétálója
terelte az időt, csak a nap járta körbe az üres szobát.
Míg egy nap megmozdult az oroszlán farka a falon.
Nyihaha
Z. úr átlag kétnaponta járt el az öreg bérház előtt, ahonnan
mindannyiszor istállószag csapta meg. Ló szag, az a finom, édes, pikáns illat,
ami a vidéki élet velejárója, és a városi emberben mindig megidézi a nyaralás
gondtalanságát.
Z. úr szemét szinte ellepte a könny, amint eszébe jutott az
eldugott kis völgy, a barátságos vendégházzal, ahol reggelente az ezerráncú
fogadósné friss tejjel várta, meg az öreg fogadós, ahogy gyengéd, ám mégis
határozott mozdulatokkal csutakolta a lovait a friss szénától illatozó
istállóban. Majd kezének utánozhatatlan mozdulatával megragadta és óvatosan
megcibálta jó szagú üstöküket, amit azok szelíd röhögéssel fogadtak.
Imádta a lovakat Z. úr. Puha, az árvácska bársonyát idéző orrukat,
játékosan mozgó, okos fülkagylóikat, a sörény sprőd, mégis eleven simaságát.
Szemeik néha melankolikus, máskor meglepően emberi tekintetét, nyakuk ívének
elegáns lágyságát, a hát meleg, gömbölyű, már-már erotikus vonalait, az erős,
mégis érzékeny patákat, mely a hatalmas testet oly biztonsággal hordozzák.
Lovat látni, itt a belváros közepén, tűnődött Z. úr, majd
rövid tétovázás után benyitott a nehéz, faragott kapun. A semmivel össze nem téveszthető
ló szag az első lakásból jött, és ő óvatosan lenyomva kilincset, belépett.
Egy átlagos előszobában találta magát, ahonnan tágas
nappalira nyílt kilátás. Itt régimódi füles fotelben egy ló ült, hervadt-levél szín bársony házikabátja lezseren nyitva, újságja félig eltakarta fejét. A
vezércikket olvasta, szemmel láthatóan nagy felháborodással, mert alkalomadtán
megrázva fejét, sörénye finoman remegett, amint felhorkantott.
Két csikó hentergett egy nyitott ajtajú kisszoba
parkettáján, apró, kecses patáik halk nyikordulást hallattak, amint a
fakockákból felépített tornyot újra meg újra lerombolták, majd egyikük, ki kék
bokazoknit viselt, kisautót vett elő, és elmélyülten tologatni kezdte.
A konyha felől csörömpölés hallatszott, csinos, rőt virágos
pongyolát viselő almásderes állott a kagylónál, sörénye lófarokban, elmélyült
mosogatását csak néha zavarta meg egy-egy mozdulat, mellyel mélyen leszívta
cigarettája füstjét, majd óvatosan a visszatette egy kék hamuzóba.
Z. úr elnehezedő lélegzettel bámult, majd óvatlan mozdulattal
felrúgta a sarokban álló szenes pitlit. A csörömpölésre néma képként meredtek rá,
a rőt pongyolás ló, szája sarkában füstölgő cigaretta, a kék zoknis csikó sárga
kisautóval maga előtt.
A bársony házikabátos ló újságját félrehúzva, szemüvege
fölött megvetően rá nézett, majd felhorkantott.
-Mit bámul? Nem tud köszönni? Maga marha!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)