Ne nézz hátra

Képtalálat a következőre: „shadow”


Csattanva zárta a hűtőt. Mohón lehúzta sörét és kéjeset, nagyot böffentett. Elgondolkodva megállt az ablaknál, hasát vakarászva. Istenem, három nap az asszony nélkül. Maga a mennyország. Konkrét tervei nem voltak, csak legyen más, minden rohadtul más, mint mikor itthon van az ő egyetlenje. Három nap, ami csak az övé. Csak egy kicsit csapkodja a hűtőt, anélkül, hogy rászólnának, ja, és persze zsíros kézzel fogja meg az ajtót. Csak a ruháit hányja szét a heverő mellett és nem ordít senki. És kajálni is mást fog, de bizony ám, nem olyan ízetlen bio izét. A macska meg fenn alszik majd vele az ágyban. Fejtől. Ja, és kádfürdőt is vesz, minden este, mert az nem egészséges. Olvas majd a kádban, közben valami jazz szól, és hideg sört iszik. Alkalomadtán adtán jókat rejszol a vízbe. Na és? Aztán hajat is mos, belebukva a kád vizébe. Elmosolyodott. Ettől külön herótja van az asszonynak, mióta valami bácsikáját így találták halva. Félméteres vízbe sikerült neki belefulladni. Nagy truváj. Meg tán lila foltok is voltak a nyakán, mintha belenyomták volna. A bökkenő csak az, hogy egyedül élt a vén tróger, miután elkártyázta a családja vagyonát. Azóta tilos a családban  a kádfürdő.  

  Egy dal, egy buta kis dal jutott eszébe. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra. Beleborzongott. Még gyerekkorában játszották Szögi Petivel. Kinn az erdőn, nagyapa háza mögött futottak fától fáig, úgy gajdolták. Árnyak hallgatóztak a fák mögött, néma és figyelő volt a kimondhatatlan. Csak szaladtak, erőltetett vidámsággal, mosolyuk torz volt, végül már vicsorogtak és minden szál hajuk égnek meredt a borzalomtól. És a végén már rohantak, ki a néma és fenyegető erdőből, kifulladva a rettegéstől, a névtelen szörnytől, amit megidéztek, ami láthatatlanul ott leselkedik minden fa mögött, minden felsíró kisgyerek álmában, elfeledett öregek magányos óráiban és kihalt házak pókhálós pincéiben. Ismerték a félelem rezes ízét a szájukban, és még mielőtt elviselhetetlenségébe megszakadtak volna, a következő pillanatban átdobták magukat a kerítésen, és belül voltak. Nagyapa kertjében. Ott volt a ház, meg a kutya, meg a tyúkok. Az a valami kívül maradt. Összeröhögtek és folyt a taknyuk a kimerültségtől. De újra és újra eljátszották. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt ...  Mi volt az értelme ennek a játéknak, nem emlékezett már, csak arra, hogy Peti eltűnt a következő nyáron. Elindult biciklivel az erdő mellett, a földúton és soha nem került elő. Az apja beleőrült, el is költöztek hamarosan. Ne nézz hátra, jön a farkas… Sóhajtott.

Hirtelen megkordult a gyomra. Felrántotta a hűtő ajtaját és fintorogva nézte a gondosan kiporciózott salátát. A pizza tényleg tíz perc alatt megérkezett, nagy volt, tele hagymával meg zsírral és forrón nyúlt a sajt a tetején, ahogy mohón harapdálta. Príma. A macska is evett, és kis híján feldöntötte a sört a dohányzóasztal tetején. Bakker, megöl az asszony, ha kiborul a parkettra, kapott utána. Hátra dőlt, jóízűen böfögve, lábát kényelmesen a kis asztalra fektetve. A tévében reklám és pár perc a meccsig.
Először jól felhúzta magát, ritka szarul játszott a Barca, a bíró nem ítélt meg egy tizenegyest, aztán mikor második félidőben Messi is kihagyott egy helyzetet, hagyta magát legyőzni a sörtől és hátradőlt. Mire felriadt, már sötét volt, a macska ordítva követelte a vacsorát. Megetette, aztán kikapcsolta a tévét. Kicsit keresgélt a cédék között, majd halk kattanás után Billie Holiday füstös hangja töltötte be a lakást. Nem gyújtott villanyt, csak az éjjeli lámpa tompa fénye világított. Megfájdult a feje. A gondolatai között kicsiny dal lüktetett konokul. Ne nézz hátra, jön a … Baromság.

A fürdőszobában megengedte a vizet, és kis tétovázás után aprót löttyintett bele a habfürdőből. Lassan, ráérősen vetkőzött. Nem is rossz, nézegette kedvtelve a tükörképét, hasát kissé behúzva, oldalról. Ha nem őszülne a halántéka, letagadhatna pár évet. De így sem vészes. Ruháit szórakozottan szórta a földre. Nem is tudja az ember, mennyi mindent nem engedhet meg magának, ha nős. Zokniját elgondolkodva szagolgatta, jó lesz ez még holnap, dobta a ruhakupacra. Pont jó a víz, ereszkedett a kádba, és kéjesen elnyújtózott. A habfürdő enyhe levendulaillata megnyugtatta, a vízsugár apró habpamacsokat köpött a víz felszínén. Lehunyta a szemét. Billie egy kis holdfényről nyökögött. Hirtelen becsusszant a víz alá. Hunyt szemmel lazítani próbált. Tompán érkeztek hozzá a hangok, a vér dobolt a fülében makacsul, egyre csak ugyanazt. Szívdobogása gyorsult. Névtelen, ősi félelem bugyogott fel benne. Mi ez? Ne nézz hátra, jön… búgta Billie Holiday. Szája hirtelen megtelt a jól ismert fémes ízzel. Fákat látott, árnyékok siklottak a páfrányok között és érezte, valaki figyeli. Elég ebből! Két keze vad pánikban csapódott a kád szélének. De nem találta. Szeme kinyílt a víz alatt, s halálsikolya apró buborékokat vetett a ringatózó habpárnák közé.



A gyermek és a bárány




Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint zokogva a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.

Szüret

Kapcsolódó kép


Kéken feszül a nyári ég a város fölé és mi nagymamával kaptatunk felfelé a hegyre. Reggel szól, hogy alighanem beérett a sárgabarack Dódiék és mióta mondják már, hogy vigyen engem is szüretelni. Két copfba fonja nagymama a hajam, anyu-varrta szalagot is fon belé. Anyu azt mondja, esténként én is nagyon hiányzom nekik, de jobb dolgom van nagymamáék, ők apuval korán mennek dolgozni, későn érnek haza. És ott van nagytata, aki reggel biciklivel elvisz iskolába és ott van nagymama, aki ebéddel vár és nagytata segít a leckében is. Aztán délután már jönnek is apuval, hoznak nekem cukrásztésztát, megpuszilgatnak, és indulnak haza. És milyen jó nekem, mert egy nagy kertes házban lakhatom, nem olyan rideg blokkban, mint ők apuval. Még fák sem nőnek ott a betonon, csak por van meg valami száraz fű. Látom szombaton, mikor hazavisznek, és ott alszom a kis szobában. Vasárnap délelőtt idegen gyerekek pattogtatják a labdát a blokk előtt és reggelire vajas kenyeret esznek zöldpaprikával. Nagymama főtt tojást is karikáz a kenyeremre, mikor uzsonnát csomagol, és azt mondja, kincsem. Anyunak jó szagú a haja, ha belefúrom az arcomat, mikor szombat esténként összebújunk és tudom, hogy vasárnap reggel a kedvencemet készíti, vinettés kenyeret. És nem haragszik akkor sem, mikor hétfőn reggel ő visz iskolába és ilyenkor mindig elkésik a munkából.

Lekvárt főzünk a barackból, mondja nagymama, és szorosan fogja a kezem, míg bandukolunk a hegyre. Itt utcák vannak, régi házakkal meg nagy gyümölcsösök, szőlővel. Nagyon öreg a szülői ház, ahol nagymama testvéréék élnek, faragott a kapu és sok macska van. Dódi bácsi kicsoszog, rossz cipő van a lábán és miután megpuszil, azt mondja, milyen nagyot nőttem, mióta nem látott. A konyhában vagyunk, alattunk a város látszik, sok toronnyal és utcával. Kolbászt hoz Piri néni és meséli nagymamának, milyen kevés barack lett az idén. A székem alatt sárga macska ül és herregve eszi a kolbászhéjat. Dódi bácsi paradicsomot vág, olyan íze van, mintha almát ennék. Édes és folyik a leve a kezemen. Kenyeret tunkolok a paradicsom levébe. Egy péktől veszik, aki itt lakik a hegy alján, Babi néni most hozta, még meleg. Itt minden olyan más, mint nagymamáéknál. A vizet barna-zománcos kantából isszuk és a teraszon ugyanilyen zománcos edényekben mályva virágzik. Sok-sok mályva. A terasz sarkában egy fekete kutya fekszik, Babi néni azt mondja, ne menjek közel hozzá, mert kiskutyái vannak és ilyenkor harapós. Dódi bácsi kézbe vesz egyet a három kiskutyából és megmutatja. Fekete mindenük, nem látszik, hol a fejük. Aztán bevisz a fáskamrába és megmutat egy sárga macskát. Pléden fekszik és egy csomó rózsaszínlábú kismacska tekereg körülötte. Olyan meleg és puha és tiszta. Hol vagytok már, mondja nagymama, mikor benyit, kihordtuk a kosarakat, indulunk barackot szedni. Szeretnék egy kiscicát haza vinni, de nagymama azt mondja, van nekünk macskánk, és vigyázzak, bele ne lépjek a hullott eperbe, mert nem jön ki a ruhámból. Az udvaron van egy nagy fa, eperfa, mondja Piri néni, és megmutatja a fekete kis epreket a földön. Édes, por ízű, ropog a homok a fogam alatt. Emeletes házacska áll az eperfa mellett, itt laknak Dódi bácsi galambjai. Hangosan burukkolnak, és néha egyszerre kirepülnek és köröznek a város fölött. Szeretnék galamb lenni, hogy lássam a blokkot, ahol anyuék laknak.

A fű selymes és zöld a barackfák alatt, sok fa van itt, egész le a domb alá kanyarodik az út. Sokféle barackot mutat Dódi bácsi, a nagy, pirosas héjú a legfinomabb. Ananászbarack, mondja nagymama és arról beszélnek, lesz e idén elég szőlő. Meleg van, lenn a városban harangoznak és szomjas vagyok. Gyümölcsre nem lehet vizet inni, mert vérhast kaphatok, mondja Babi néni és plédet terít egy fa alá. Leülünk és ők beszélgetnek. Pihenünk, nézem a leveleket, ahogy hintáznak a fényben és hallom a galambokat, ahogy suhog a szárnyuk repülés közben.
Mikor felébredek, látom, hogy a pléden két hangya visz egy döglött bogarat. Megpiszkálom őket egy fűszállal, eldobják a bogarat és két lábra állva hadonásznak. Vicces. Később Dódi bácsi a pincelejáratnál felemel egy téglát és mutat egy szép fényes bogarat. Aranyos futrinka, itt laknak az árnyékban, a páfrány alatt, mondja Dódi bácsi és óvatosan megsétáltatja a kezén a bogarat. Átteszi az én kezemre, kaparós a lába és kicsit büdös lesz utána az ujjam. Kezet mosunk a kútból és Piri néni hív, hogy menjünk vizet adni a disznóknak. Két lógós fülű disznó áll az ólban két lábon, a kerítésre támaszkodva. Halkan röfögnek, mikor Babi néni megvakargatja a fejüket. Nagymama tengerit csörget egy tálban és elébük szórja a vályúba. Csámcsogva esznek, míg Piri néni tiszta vizet önt nekik és beszél hozzájuk. A disznók a lábának nyomják a fejüket és aprókat röfögnek. Tudom, hogy karácsony előtt, mikor levágják a disznókat, Piri néni mindig sír és kiabál, ilyenkor elzavarják moziba, hogy ne kelljen lássa, ahogy kifolyik a vére a disznóinak. Este haza jön, segít elpakolni és másnap már kutyabaja. Érzékeny, mint anyuka volt, mondja nagymama és segít két kosárba pakolni a barackot.

Esteledik és fújni kezd a szél. A galambok még repülnek egy utolsót, Babi néni meglocsolja a mályvákat. Vízszag van és porszag. Indulunk haza. Dódi bácsi ölbe vesz, azt mondja, jöjjek máskor is, Babi néni kolbászt csomagol. Minek adod, mondja nagymama, van itt, aki megegye. Varrtam neked babaruhát, Piri néni kék szeme csupa ránc, mosolyog. A zsebembe gyűröm a kis ruhákat és megfogom nagymama kosarát. A sarokról visszanézünk, Dódi bácsi kezében a sárga macska, Piri néni int, Babi már ágyaz odabenn.

Lefele mindig könnyebb menni, a kosár súlya is húz, ahogy nagymamába kapaszkodom. Sárga a fény a város felett, és tudom, mert nagymama megmutatta, arra, ahol látszik még valami fénye a napnak, ott a sok fényes blokk között, ott lakik anyu és apu. Kis kockáknak látszanak a kivilágított ablakok innen fentről, és látom, amint az egyik kocka mögött anyukám ágyaz, és apukám tévét néz. Fúj a szél a hátam mögött. Kibomlik egy szalag a copfomban és elengedem nagymama kezét. Az arcom a szélbe merítem, széttárom a két karom. Nem is olyan nehéz repülni, gondolom, míg kitárt karral átrepülök a város felett.

Olyan a lelkem



Képtalálat a következőre: „tűpárna szív”



olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
hogy megszúrták
az még megjárja

a tű nyoma,
ez érdekes,
a lelkem piciny
sebe lesz

olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
tettel, szóval

ne bánts ma


és holnap se,
ha kérhetem,
ne bántsatok
sohasem

Vakablak

Képtalálat a következőre: „cselédlány”




Apám temetéséről, tekintetes bíróság, csak az maradt meg bennem, hogy rettenetesen ordít a két húgom, Stédi meg a Trudl , mert a sok feketébe öltözött sirató asszony úgy ellepte a házat meg az udvart, mint télen a szántást a varjak. De a legjobban anyánk óbégatott, az én világszép, szőke Muttim, aki ott maradt özvegyen három poronttyal, az öcsénk meg a hasában.
De elmúlt ez is. Meglett a kis Jozef, aki nemcsak a nevét örökölte apánktól, hanem az asztalos műhelyt, ahol alkalom adtán három segéd is dolgozott. A világon a legjobb illata a fenyőfának van, mikor hasogatja a masina, száll a temérdek jó szagú forgács, olyan, mintha karácsony lenne. Fenyő szag van, meg a forgácsok úgy szállnak, mint a hó. Én mindig szerettem elnézni, mikor dolgoznak a segédek. Így láttam meg aztán a Muttit és Hansot, ahogy birkóznak a nagy asztalon a friss forgácsban. Anyámnak még a fapapucsa is elrepült. Mit tudta azt egy gyermek, hogy mit lát, de onnantól Hans velünk evett, nem a többi segéddel. Nagydarab, csontos, veres legény volt, aztán csak egybe keltek, ahogy letelt a gyászév.
Engem Hans sosem bántott, csak nem szívlelt, talán, mert én hasonlítottam a legjobban apánkra. A húgaim meg Jozef anyánk tejföl szőkeségét örökölték, én meg barna lettem, kicsit cigányos ott, a sok palotai sváb között.
Mesélte egyszer a Mutti, hogy apám felmenői bajorok voltak, na onnan van ez a barnaság.

Hát nem szeretett engem a Hans, ahogy mondtam. Megérzi minden gyermek meg állat az ilyet .Trudl, meg Stédi, mennyit lovagolt a nagy csontos térdein, meg,csinált nekik fából kis bábukat, meg babaházat hozzá. Olyan bútor volt abban, hogy csodájára jártak az emberek. Kis faragott szekrénykék, aztán nyílt nekik az ajtaja. Jozefnek meg guruló falovat fabrikált. Még sörénye és farka is volt neki, kócból. Ilyen ügyes ember volt az én mostohám. Csak én nem tudtam soha a kedvire tenni. Elég volt, ha rá néztem, már elborult az arca, és csak sóhajtozott, hogy ne nézzem, azzal a szúrós szememmel.
Hans miatt volt az is, hogy tizenkét évesen kivettek az iskolából és elkommendáltak takarítani meg mindenesnek az új tanító mellé. Kis kopasz, mokány ember volt a tanító úr, valahonnan Bácskából szalajtották. Nem volt annak se családja, senkije.
Elég az hozzá, hogy nagyon megszeretett az engem, sokat tanítgatott, oda állított a két térde közé, úgy mutogatott mindenféle képeket valami históriás könyvből. Sokszor megsimogatta a fejemet, meg szagos cukrot is adott.
Nem volt az nehéz munka, nekem elhihetik, ellenben egy halom könyve volt neki, arra háklis volt, hogy mindig leporoljam őket. Az öreg Krausné főzött neki, attól tanultam én is egyet, mást. Jó helyem volt ott, na. Egészen addig, míg egy napon váratlanul be nem állított anyám, éppen akkor, mikor engem a tanító úr tanítgatott. Mert akkorra már rendszeressé váltak az ilyen alkalmak, mikor a gyerekek haza mentek, és a tanító úr behívott a szobájába, ahol az asztalán ki volt készítve a nagy könyve, amiből magyarázott. De én olyan vézna kis leányka voltam, hogy nem bírtam a könyv fölé hajolni, ezért a tanító úr az ölébe ültetett engem. És úgy mutogatott, tanítgatott. Nem volt ez nehéz tudomány bizonyosan, de alig fél óra múlva istenesen elfáradt belé ez a jóember, nem győzött sóhajtozni, egészen belemelegedett, éreztem az ingén keresztül, mert jó szorosan nekem dűlt magyarázás közben. Közben megjött anyám, akinek a kopogását nem hallottuk, annyira elmerültünk a tudományban. Egyszer láttam még így kikelni magából, mikor a kicsi Jozef majdnem bele fulladt a kacsaúsztatóba a kert végiben, mert Stédi elkószált koszorút fonni a szomszéd Lizijével. Hogy mit kiabált a tanítónak nem igazán értettem, csak azt láttam, hogy annak elvörösödik az a kopasz feje, és csak hebeg és makog. Anyám kirángatott, kinn kaptam egy pofont, na, akkor kezdtem el ríni, mert nem volt nékem bűnöm semmi, nem loptam, nem törtem össze semmit. Azért csak szeretett engem a tanító úr, mert kiadta a béremet előre.
Így történt, hogy eltakarították a tanító urat a faluból a temérdek könyvével együtt. Helyette jött aztán a kövér Busch tanító, a hat gyerekével. Na, azzal nem volt semmi gond, minden évben született neki egy gyereke. De azt én már nem igen értem meg otthon, mert a Mutti elpaterolt engem Váradra.
Az úgy történt, hogy a szomszédunkban lakott a Müllerné, akinek az ura kovács, az asszony meg nagyon szépen varrt. Nem volt neki ipara, csak úgy az ismerősöknek varrogatott, de olyan szépen, hogy a városból is kijártak hozzá. Hát így történt, hogy a Zsizsike kisasszony éppen ott volt varratni, és az anyám megkérdezte, nem tudná-e az ő nagylányát elkommendálni valamerre a városban. Ügyes ez, mos, főz, takarít, úri háznál is szolgált. Így az anyám. Addigra végképp útban voltam, anyám viselős volt a Hansi gyerekével. Nelli kisasszony csak nevetett, az már akkor olyan mosolygós egy teremtés volt, és azt mondta, épp jókor szóltunk, mert a házban, ahol ő lakik, pont cselédet keres egy nagysága. Majd ő beprotezsál engemet.
Így is lett. Nemsokára bekocsiztunk Váradra Müllerékkel. Emlékszem, kedd volt, piacos nap, mikor kiraktak egy nagy tér sarkán, én meg csak bámultam. Ekkora házakat meg tornyokat még sosem láttam. Meg ennyi embert, aki mind sietett. A nőkön akkora kalapok, mint egy gólyafészek. Tiszta parádé. Akkor jártam a városon először. Meg is ijedtem, mert arra gondoltam, na, el fogok én itten vesződni egy-kettőre. Hát hogy találok haza a házhoz, ahol szolgálok? De nem így történt, mert a Zsizsike kisasszony, aki nekem azt a jó helyet szerezte hamarosan megtanított, merre kell menni, hogy ne tévedjek el. Ő jegypénztáros volt a Rimanóczy -fürdőben, meg néha kabinos kisasszony, ilyenkor helyettesített. Sok embert ismert és mindig nagyon kedves volt velem.
A gazdáimra nem lehet nekem panaszom, kérem . A nagysága csak egyszer pofozott meg, mikor eltörtem egy vázáját. Pedig nem volt az olyan becses portéka, csak olyan filléres, amilyent a búcsúsok árulnak minálunk, de mindenféle színes virágok voltak ráfestve.
Elég az hozzá, hogy a gazdám jóságos, nagy tudományú ember volt, csak sokat szivarozott, nem győztem azt a sok büdös szivarvéget szedegetni, meg szellőztetni utána. Gyermekük nem volt nekik, aztán sokat eljártak társaságba meg színházba. Minden este. Hogy nem unták meg? Engem is elvitt egyszer a Zsizsike kisasszony. Egy kövér asszony énekelt egy olyan feszes trikóban, hogy majd ki sült a szemem szégyenemben.
Megszoktam én az új helyemet hamar. A nagysága megmutatta mit ,hogyan csináljak, miként szeretik. Mert az úri népek igényesek, mind más a hóbortjuk nekik. Az én nagyságám föllel itta a kávét, az ura meg ki nem állhatta. Azt mondta, felragad a bajuszára. Nem macska ő, így.
Csak a Zsuzsa néni, a szakácsné, az nem szeretett engemet sohasem. Egyszer hallottam, mikor mondta asszonyomnak, nem kedveli a svábokat, mert mind rút, mint a béka. Asszonyom csak nevetett, és azt mondta, szó, ami szó, igaz, de legalább tiszták. Meg is nézhette akárki az én kis szobámat, tiszta volt az mindig, mint a pohár. A konyhából nyílt, kicsike volt meg ablaka sem volt neki, csak egy vakablak. Ott tartottuk a lúgot, egy bögrében.
Vasárnaponként mindig vitt engem a Zsizsike kisasszony mindenfelé, de legjobban a Rhédey-kertbe szerettem eljárni. Ott katonazenekar játszott mindig valami szép muzsikát és gyönyörűség volt elnézni azt a sok népet, ahogy sétálgatnak. Meg aztán a sok kisasszony mind kihordta a gyermekeket, akik szépen eljátszogattak a gyepen, ők meg diskurálgattak a fiatal urakkal meg a katonákkal. Mert ott volt a kaszárnya, igen közel, azért a sok baka. Mind kimenőn volt.
Nekem a hangja tetszett meg legelőször a Palin, vagyis hogy a Balogh Pálon. Mert éppen mókázott vele a komája a Vidai Pista és Pali nagyot kacagott. De úgy kacagott, olyan jóízűen, hogy menten oda kaptam a fejem a tömegben, mert vasárnap délután volt. Ilyenkor sokan vannak. Szóval, ahogy meghallottam a nevetését, én mindjárt arra gondoltam, ez egy nagyon kedves és vidám ember lehet, hogy így tud nevetni. Akkor megláttam, nem lehetett azt nem észre venni, egy fejjel magasodott ki az emberek közül. Nem hiába választották ki huszárnak.
Aztán a hangja után már tetszett az egész ember, legjobban a bajusza, meg az a hamiskás fekete szeme. Nálunk Palotán szőkék meg veresek a férfiak, olyan seszínű bajuszuk van, már ha meghagyják. Olyan volt a Pali, mint egy szép, harapós farkas, a sok villogó fogával. Sosem tudtam, hogy harapni akar, vagy nevetni. Elébb a földijét, a Vidai Pistát küldte oda hozzám, az volt neki a legjobb cimborája. Aztán rám villogtatta a szemeit és bemutatkozott. Nem tudom én azt elmondani, mit éreztem, mikor először megfogta a kezemet. Olyan jó nagy, meleg lapát keze volt, és a jobb keze hüvelyk ujja tövében volt neki egy fehér forradás. Ott megharapta a ló a kezit. Ezt elmesélte nekem már első este, míg haza kísért. Otthon, vagyis a falujukban, Szalárdon , volt nekik egy harapós-rúgós lovuk, a Fecske. Na, az tette csúffá a kezit. Elmesélt ő nekem mindent, míg szorongatta a kezemet, és ballagtunk egyformákat lépve hazáig, a Kert utcán.
A kapuban csak szépen, illendően megkérdezte, hogy eljönnék-e jövő vasárnap is vele találkozni a Rhédey-kertbe.
Aztán olyan kedves fiú volt ez a Pali, mert vasárnap tényleg ott várt éngem két nagy pereccel a színkörnél. Vidai Pista is ott ácsorgott egy darabig, de hamarosan elkószáltunk mellőle. Nem is nagyon emlékszem, miről beszélgettünk, csak arra, hogy milyen jó volt mellette lenni. Így történt, hogy nekem komoly udvarlóm lett a Pali. Esténként sokat volt eszembe, villanyoltás után, hogy most valahol, valaki gondol énrám, és alig vártam a vasárnapokat.
Nagyon meleg nyár lett akkor és júliusban szólt az asszonyom, hogy ők most elutaznak két hétre a Félix-fürdőre, mert a nagyságos úr ott kezelteti a podagráját. Így szokott ez lenni minden nyáron, ilyenkor a szakácsné is haza megy, de én nem mehetek, mert valakinek csak őrizni kell a házat. Na, éngem a nyavalya majd ki tört, úgy féltem a rablóktól, mondtam is a Palinak, mi lesz velem, ha egy éjszaka valaki rám töri az ajtót. Majd ő bekísér engemet és megnézi, hogy jól bezártam-e, így.
Fel is jött, mindjárt akkor nap, mikor a nagyságáék elutaztak. Alig fordult be a sarkon a konfli, az én huszárom már ott kongatta a küszöböt. Betettem az ajtót utána, hát úgy átkapott ott a konyha közepin, hogy azt hittem, a lelket is kiszorítja belőlem. Nem voltam én már észnél ezután, csak azt tudom, hogy úgy birkóztunk ott a kis ágyamon, mint anyám meg Hans. Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.
Jött is ezután majd mindennap, mert hogy már bele kóstolt a jóba, és mindig csak azt akarta.
Hanem egyszer csak elkezdtem nagyon furcsán érezni magamat. Sose voltam én még beteg, csak egyszer, mikor a fogam fájt, de most nem volt jártányi erőm. Akkor törtem össze a nagysága cifra vázáját, mikor a szakácsné csak nézett rám és legyintett, hogy na, ez is bekapta a legyet. Zsizsike kisasszonynak meg könnybe borult az a nefelejcs szeme. Teca, azt mondta nekem, vetesd el magad vele, mert te már úgy vagy. Azt hittem, megpusztulok a szégyentől, még az utcára sem mertem kimenni, mert azt hittem, már mindenki látja rajtam, hogy rossz lány lettem.
Aztán egyik vasárnap úgy hozta a fennvaló, hogy csak magam voltam, éppen az ezüstöket pucoltam, a nagyságáék meg társaságban valahol, mikor bezörgetett a Pali. Nagyon dobogott a szívem, de csak elmondtam neki. Láttam, hogy elveresedik, csak hümmög és rágja a bajszát. Aztán megeredt a nyelve, szó szót követett, és akkor azt találta mondani nekem, hogy dehogy kell őneki egy sváb béka a porontyával, mikor van neki otthon szép, hites mátkája.
Én akkor éreztem meg, hogy ártani fogok neki. Nem tudom, honnan támadt olyan erő bennem, de a nagy tálcát telis tele a villákkal meg a többivel a fejibe borítottam. Teremtőm, hogy villogott a sok cifra kés meg kanál a levegőben, neki meg csak annyi ideje maradt, hogy megugrott az ajtón.
Arra eszméltem, hogy ott ülök a konyha kövön, egy rakás eszcájg körülöttem, meg a bajonétja, amit itt hagyott a nagy futásban.
Fél óra se telt el, mire mindent elraktam. Akkor kopogtatott. Nem emlékszem, mikor került a marólúgos bögre a kezembe, csak azt tudom, hogy egyből kitártam az ajtót és szemen öntöttem vele.
Vidai Pista volt.
Azt küldte vissza a bajonétért.

Ballada a félkarú óriásról

Képtalálat a következőre: „gyerekeke a háborúban”



Az, hogy anyád olyan gyönyörű volt, mikor megszületett, nem lepett meg senkit.
Szerelemgyerek volt. Nagyapádat elengedték katonáéktól akkor éjjel, szegény,
lebiciklizett vagy húsz kilométert, hogy utoljára megölelje a nővéremet, mielőtt kiviszik a frontra. Jó kis ölelés volt, kilenc hónapra megszületett anyád. Szegény Gyula, nem is látta a lányát csak tíz évesen, mire haza vergődött a fogságból. Elég az hozzá, hogy ott maradtunk egy rakáson férfi nélkül, Mama, Manci a nagy hasával, meg én, alig tizennégy évesen, egy gyerekember. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Enni úgy tudtam, mint egy meglett ember, nem is tudom, hova fért belém, csak a két nagy fülem látszik az akkori képeken.
Mikor Jóskánkat végképp leszerelték, nem volt hova menjen, az asszonynak szégyenszemre nem kellett az ellőtt fél karjával. Máig látom magam előtt, anyánk a moslékot főzte a disznónak, csupa piros lett az arca, de mi tudtuk, hogy nem a gőztől, Jóska meg dobolt az asztalon a fél kezével, a megmaradt kezével, csupa könny volt a szeme. Gyere te haza, fiam, legalább férfi lesz a háznál. Az, mordult fel a bátyánk, egy igazi félkarú óriás, bizonyosan.
Hallgattunk. Mindenki tudta, hogy anyánknak Jóska a kedvence, valami eszelős imádattal szerette az elsőszülöttjét. Mikor meghozták a frontról az amputált karjával, Mama eladta az aranyláncát, az utolsó ékszerét, amit még Papától kapott, és az árát az orvosnak adta, mert elmérgesedett a sebe. Helyre is hozta az a csonkot, csak a lelkét, azt nem gyógyította senki, az mindig fájt neki, hogy közel két méteres óriásként fél ember lett, akit az asszony is elvert a
háztól, mert megölelni se tudja.
Mama meg örült, háború van ugyan, de ott a család újra együtt, a szárnyai alatt, majd csak
lesz valahogy. Lett is, mire megszületett anyád. Te, hogy imádta anyádat! Micsoda slingelt pólyát varrt, pedig a vászon féle eltűnt már addigra a boltokból. De neki volt még egy vég, a sifonérba eldugva. Na, abból lett pólya és kis ingek, meg kötés a Jóska csonkjára, mert sokáig levedzett neki a sebe. Fájt is biztosan, de nem mutatta, csak szívta a cigarettákat, míg kötözte anyánk. Hiába, szégyellte a nyomorékságát, ő, aki a legjobb úri szabóságon dolgozott most egy tűt se tudott befűzni. Együtt dolgoztak Gyulával a Neumann-féle angol szabászaton, míg be nem sorozták. Mindig nagyon elegánsan járt a bátyánk, a legfinomabb nyúlszőr kalappal, az öreg meg úgy szerette, mint a fiát. Megpróbált az mindent, hogy felmentesse, de utána
elkezdték összefogdosni a zsidókat, és Neumannék is mentették a bőrüket. Mikor elkezdődött a gettózás, csak bevették a ciánt. Addigra Jóska is odavolt már a fronton.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor anyád született, aznap bombázták az angolok az állomást. Mi fenn laktunk a város fölötti szőlőhegyen, alattunk az állomás.
Mikor elkezdődött mind lementünk a borospincébe. Mama végig imádkozott, csak ránk ne omoljon, de nem omlott, jól megépítette azt a Papa, szegény. Mire kimásztunk, Manci már nem volt se eleven se holt, csak hamar az ágyba, aztán forraltuk is a sok vizet. Engem elszalajtott Mama Kővári néniért, ő volt megfogadva bábának, vagy négyutcányira lakott tőlünk, de hiba mentem, mert légnyomást kapott szegény, orrán-száján dőlt a vér, láttam, mert
ott voltam.
Esteledett, mire meglett a kislány, anyád. Mama levezényelte az egészet egyedül, mi csak a vizet adtuk be Jóskával. Szép kisbaba lett, nagy csigás angyalhajjal, kiköpött Gyula.
Álltunk később Mamával ketten a teraszon, lent még égett a város imitt-amott. Por volt és füst. Mire született ez is szegény, tűnődött anyánk, tán apátlan árvaként nő fel. Mert ekkoriban volt, hogy a sógor fogságba esett és vagy négy hónapig semmit nem hallottunk felőle. Manci még jósnőhöz is elment, a nagy hasával, az meg zaccból azt jósolta neki, hogy egy szőke nő forgolódik a Gyulája körül. Erre Mama megmérgesedett és megpofozta a jósnőt, hogy minek idegesíti ilyen hülyeségekkel ezt a fiatalasszonyt az állapotában. Még hogy szőke nő, Szibériában van az ő veje fogságban, nem kuplerájban. Az istenit, meg így meg úgy.
Mama mikor mérges volt úgy tudott káromkodni, hogy egy kocsis belepirult volna.

Pedig igaz volt, mármint a szőke nő. Mert Gyula a fogolytábor parancsnokságának varrt és összemelegedett ott egy szőke titkárnővel. Ezt ő maga mesélte nekem négyszemközt mikor tíz év után megjött. Mert csak nem hagyta a kis családját, hazajött a kislányához.
Mind imádtuk anyádat, az olyan jó kislány volt, vagy szopott, vagy aludt. Manci meg mindig attól rettegett, hogy nem lesz elég teje és éhen hal a gyermek. Ez volt a rögeszméje. Ezért anyánk szerzett egy kecskét, a Bözsit, csak hogy megnyugodjanak a kedélyek. A Bözsinek is volt egy kis kecskegyereke, a Marci, olyan szelíd volt az a kis gida, úgy járt-kelt Mama után, mint egy kutya, Jóskának meg az ágya mellett aludt nyáron, kinn a teraszon.
Mire nagyobb lett a kislány, anyánk elhatározta, hogy elmegyünk a városból Kerekibe, ki a tanyára, mert ott nagyobb biztonságban leszünk. Levágtuk a disznót, lesütöttük zsírba a sok húst, Jóska kerített egy szekeret és felpakoltuk a vagyont, négy zsírosbödönnyi húst, négy tábla szalonnát, két zsák krumplit meg egy kis lisztet, és a dunsztosokat mind az ágynemű közibe. Mama nagyon tudott főzni, azelőtt a papoknál volt szakácsné. Jól megraktuk a szekeret, a dunyha tetejébe felült Manci anyáddal a pólyában, én hátra a két kecskével,
anyánk meg Jóska a bakon, aztán hajts, isten neviben.
Volt egy jó kis sparhert ott a tanyán, azon főztünk meg melegítettünk, tengeri szárral és csutkával. Jóska fél kézzel összefogta, aztán ráállt a kezével meg törte. Jó száraz volt, hasadt rendesen, aztán megtömte anyánk piaci kosarát úgy hordta befelé. Elvoltunk.
Aznap korán felzörgetett a szomszéd tanyás, hogy Ártánd felől katonákat láttak jönni lovon. Nincs nekünk semmink, a két kecskén kívül, mit árthatnak azok nekünk, vont vállat anyánk. Esett, mi meg behúzódtunk, Jóska épp rágyújtott a tűzről, mikor megverték az ajtót.
Ketten voltak, két román katona, valahonnan a regátból, mert alig értettük őket. A kisebbik, fekete patkányképű, törte a magyart, a magasabbik semmit. Először csak körbe néztek, a fekete kinyitogatta a szekrényeket, a magas meg bekotort az ágyak alá a szuronyos puskájával. Fegyvert kerestek, Jóska csak nevetett, kamerád, hát hogy lőjek vele, mutogatta az üres inge ujját. A sparherten krumpli főtt, beleettek, de nem ízlett nekik. A nagydarab Mancit
nézte egyre, az meg szegény azt se tudta mit csináljon, aztán a bölcsőből kivette a kicsit és az ágyra téve bontogatta a pelenkáját. Majd a szaros kis testét felvette és magához ölelte. A fekete öklendezett, a magas szitkozódott, de addigra Jóska már kínálta őket a cigarettából, anyánk gyorsan leszelt két karéj kenyeret meg szalonnát hozzá. A kicsi azt mondta, hús és mutogatott a szájára. Nincs az nekünk magunknak sem, fiam, sóhajtozott Mama, csak
krumpli, kenyér meg szalonna, egyed.
Aztán a nagydarab intett, hogy húzzunk vizet, itatnák a lovakat. Majd én megyek, kelt fel Jóskánk. Nem kell félni, ezeket is csak anya szülte, húzta be az ajtót. A kis parasztóra kattogott a falon, csendben voltunk, aztán kis idő múlva két lövést hallottunk. Jaj, istenem,
ezek meglőtték a Jóskát, ugrott anyánk, de addigra már jöttek befele, hozták a Böskét meg a kis gidát, Marcit. Az még nem halt meg teljesen, vergődött, spriccelt a vére a falra és a rongyszőnyegre, úgy repkedett a farka, mint egy kis pillangó.
Két óra múltán már ették a Bözsit meg a Marcit, a nagyját elpakolták az iszákba. Jóska sürgött-forgott, dohánnyal meg tökmaggal traktálta őket, azok meg rágták szótlanul. Mi Mamával ültünk az ágyon, Manci a karos padon a kicsivel. Percegett a szú meg az óra kattogott.
Hájde, intett egyszer csak nagydarab, a kicsi mondott valamit, a társa rákontrázott, nem értettük, csak azt, hogy valamin vitatkoznak. Aztán a kis fekete odament Mamához,
meghajtotta magát és azt mondta, köszönöm, májka. Ez alatt a nagyobbik a sparherthez lépett és belepisilt a kecskehúsos lábosba. Az égett húgyszag elöntötte a konyhát. Halottam, ahogy anyánk gyorsabban veszi a levegőt, aztán a két román kedélyesen hátba veregette a bátyánkat, gyere kamerád, mutogatták, kísérj ki minket. Jóska fél keze, maradék keze, a zsebében, éppen
magot rágott, csak kikísérem őket ide a köves útig, fordult felénk az ajtóból
Talán egy miatyánknyi idő múlva hallottuk meg a lövéseket.

Én találtam meg. Hanyatt feküdt, karja, mint a madár fél szárnya, kitárva, szája sarkán a tökmag, nyitott szemében ott ültek a felhők.

Galambnak lenni Váradon

Képtalálat a következőre: „nagyvárad anno”


Galambnak lenni Váradon,
átszállni a bolondos városon,
inni a Körös vagy Pece vizét,
öreg szőlők közt bujkálni volna szép. 

A Macska-domb felől a várromon,
hol napsugár táncol öreg tornyokon.
Színházán leszállni, kis ékszerdoboz,
apró utcáin, hol öreg hárs motoz.

Meglesni Adyt, s Juhász Gyulát, mind
a Holnapot, ahogy a múlt visszaint.
Szent László templomán megpihenni most
s lesni Léda fátyolát, mikor a hold osont.

Frász-nap az Aranysárkányban

Képtalálat a következőre: „munkatábor”


-Szabadság – köszönt Puszi úrra Várhegyi elvtárs, ahogy a budiból jövet összetalálkoztak.
Várhegyi elvtárs onnan volt felismerhető, hogy micisapkát hordott télen-nyáron, mióta megverték a börtönben, és bár leülte büntetése nagy részét, azóta nagyon haragudott a világra.  Várhegyi elvtárs nem egy vakmerő partizánakció lefülelésekor bukott le elvtársaival, ami minden öntudatos proletár álma, hanem rosszkor volt rossz helyen.
Úgy történt, hogy még a háborús évek elején Várhegyi elvtárs, aki akkor már illegalitásba vonult pár hónapja, vagyis a behívó helyett a bujkálást választotta, betért az állomásnál a restibe. Nyár volt, tikkasztó kánikula, és illegalitás ide, pártfegyelem oda, megszomjazott és legurított egy sört. Aprót böffentve a hideg nedű után éppen kilépett a resti ajtaján, mikor egy idegen fiatalember lépett hozzá, és azt mondta.
-Fogja csak meg ezt a csomagot egy kicsit, - majd egy barna papírzacskót nyomva a kezébe, fürge léptekkel elfutott. Várhegyi elvtárs szíve büszkén feldobogott, érezte, itt a pillanat, amikor talán tehet valamit az Ügyért. De mit is? Míg ezen mélázott kezében a csomaggal, hirtelen sípszó hangzott fel és körülötte kitört a zűrzavar. Civil ruhás detektívek lepték el az állomás környékét, majd kettő egyenesen hozzá lépett.
- Kukkantsunk csak bele – kacsintott huncutul a magasabb a csomagra, míg társa egy szót sem szólt, csak udvarias mosollyal gyomorszájon vágta Várhegyi elvtársat. A csomag tartalma, pontosan háromszáz darab röpcédula és Várhegyi elvtárs takaros csomóban elfeküdt a földön, majd később a fogdán elgondolkodott, hiába kérte a legutolsó titkos gyűlésen, mostanában ne osszanak rá feladatot, mert szaggat a dereka, lám, a küldetés így is utolérte.
Mert Várhegyi elvtárs valóban lelkes és vakmerő tagja volt a helyi pártszervezet maroknyi csapatának, ő volt az, többek között, aki a kormányzó úr látogatása idején fenyegető arckifejezéssel álldogált a járda szélén és megvetését kifejezendő, loccsanóst köpött annak elhaladó gépkocsija után. Az esetnek, saját elmondása szerint, számos szemtanúja volt, ám retorzió nem történt, mert amint rendőr közeledett, ő rögtön a távozás hímes mezejére lépett. Beszámolóit elvtársai nagy elismeréssel hallgatták, csak azt nem értették, akiben ekkora bátorság lakozik, miért visszakozik mégis, ha konkrét feladatra kérik.
Nem állítható, hogy elvitte volna a balhét, de elvtársait sem buktatta le, tekintve, hogy fogalma sem volt az egész röpcédulás akcióról. Nem baj, azért elítélték, és ő a börtönévek alatt egészen megkeményedett. Morózus lett és mindig haragos. Elhatározta, ha egyszer kiszabadul, ott árt mindenkinek, ahol tud.
Nem kellett sokáig várnia, a háború utáni évek hullámverése összemosta a mocskot és az aranyat, s ha a feljelentések bajnokságát meghirdették volna, ő bízvást dobogós helyezést ér el.
Mert Várhegyi elvtárs jelentgetett. Feljelentette a házmestert, hogy rádióján imperialista adót hallgat, ami igaz is volt, mert szegény rokkant zenetanárként jeleskedett valamikor és szívesen hallgatott opera közvetítéseket a Milánói Scalából. A házbeli takarítónő megvető kijelentéseket tett a rendszerre és közben nagy vehemenciával csapkodta földhöz a felmosórongyot, állt egy másik feljelentésben. És így tovább. Aztán egy nap az Aranysárkányban iszogatva, meghallotta Puszi úr, Salamon Ármin, Hankó Malvina és Szedlacsek Pepi történetét. Kicsit tűnődött, kicsit hümmögött, majd megigazítva fején a micisapkát, kiment.
Pár nap múlva Puszi úr gyanútlanul a pultot vakargatta az Aranysárkányban, az ikrek meg, Julcsika és Karcsika, épp egy kismacskát próbáltak kifordítani a bőréből az udvaron, mikor váratlanul egy teherautó kanyarodott a kocsma elé. Két civil ruhás elvtárs toppant be, egy magas meg egy másik, sötét micisapkában, pecsétes papirossal megerősítve és Puszi úr fél órát kapott, hogy összepakolja a maga és a gyermekek holmijait. A kérdésre, hogy mégis, mit követett el, a magas elvtárs tájékoztatta, bejelentés érkezett, miszerint a háború alatt nyilas érzelmű egyént bújtatott a kocsmában, mi több, nyugatra távozását is elősegítette.
-Hallod, apukádat emlegeti az elvtárs- simogatta meg Julcsika szöszke haját Puszi úr. De ezzel még nem véges a bűnlajstroma, folytatta az ávós, mert még egy népnyúzó, zsíros, kapitalista kocsmatulajdonost is rejtegetett itt ugyanakkor.
-Ez meg a te apukád volt- mondta Puszi úr és megcirógatta Karcsika szeplős orcáját. De csak egy percig tartott zavara.
-Gyerekek, pakolni, kirándulni megyünk - csapkodta össze tenyerét fürgén Puszi úr és hamarosan megindult velük a teherautó. Az már csak útközben derült ki, hogy Julcsika a nagy izgalomban a macskát is becsomagolta, de jól is jött az később nekik, ott Ebesen, a juhhodályban.
Mert másfél nap kalandos utazás után a kirándulók Ebesen kötöttek ki, pontosabban Tót uram, egy kulákhírébe keveredett nagygazda juhhodályában. Tót uram két fiát elvesztette a háborúban, egyetlen lányát a feleségével kicsi munkára invitálta a felszabadító szovjet hadsereg egy tisztje, ezért nem rázta meg különösebben, hogy huszonhét népnyúzó burzsujt telepítenek be a juhhodályába.
Eleinte akadtak gondok az elhelyezkedéssel, mert Andrássy Barbara grófné nehezményezte például, hogy kissé vedlett, de eredeti nutria bundáját kénytelen megosztani fekvőhelyként, a Rezső cigány népes családjával. Rezső vándorcigányként járta az országot és sok mindenhez értett, például ahhoz, hogyan kell kiemelni az alvó tyúkot a ketrecből úgy, hogy ne csapjon zajt, tudott gyereket csinálni, volt is neki hat, meg muzsikálni is tudott a maga készítette kukoricacsutka hegedűn. Szóval értett ő mindenhez, csak egyhez nem, a politikához, de ez nem volt baj, mert, hogy kilegyen a létszám, úgy felhajították purdéstul a teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Vagy ott volt például Jimmy, a kis kopasz emberke, aki a gyerekek nyelvén értett nagyon, s akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a tigrisszelídítő segédje volt az Amar cirkuszban. Az volt a feladata, mesélte nagy beleéléssel a gyerekeknek, hogy pisztollyal a kezében álljon a mestere mögött és aggódó arcot vágjon. Ő azért került Ebesre, mert, lelőtt egy postagalambot, megkárosítva ezzel a dolgozó népet.
Puszi úr szerencséjére legyen mondva, kitűnő szomszédokat kapott, egyik oldalukon a fent említett Barbara grófné telepedett le egy kifeszített lepedővel választva le intim szféráját Rezsőéktől, másik oldalon egy matematika tanár lakott feleségestül, egy kockás abrosz mögött.
Leküzdve a kellemetlenségeket, a kényelmetlen, de romantikus szalmaágyat, melyet reggelre rendszeresen szétrágtak a hodályban szép számmal tenyésző egerek, a bolhákat, az elemi higiénia hiányát, az állandó éhséget, mely egyformán kínzott gyermeket és felnőttet és a megalázás számtalan változatos formáját, mellyel nap, mint nap kedveskedtek fogva tartóik, Puszi úr példás lelkierővel megszervezte a hodály életét.
Alig pirkadt, a munkára fogható felnőttek Puszi úr vezénylete alatt elindultak a rizsföldekre.
 -Apa, ne menj a rizsbe!- ordította rendszeresen Rezső valamelyik purdéja, és földig csüngött a taknya. A gyermekek felügyeletét és oktatását Barbara grófné vállalta az agg és majdnem vak ferences, Titusz testvérrel karöltve, és ennek köszönhetően pár héten belül szépen törte a latint mind a tizenkét hodálylakó kisgyerek, beleértve Rezsőék purdéit. A szép szemű Baba, Rezső asszonya, jobb napokon bodagot sütött az ócska spór platniján, amire mohón kenték az avas zsírt Tót uram kicsorbult bödönéből. Ha maradt a bodagból, eleinte rongyba csomagolva rejtették a gerendák alá, ám az élelmes egerek ott is rájártak.  Julcsika és Karcsika cirmosa rövidesen igazi tekintélyt szerzett magának, mert éjjel-nappal irtotta a társbérlőket, ki is gömbölyödött szépen, aztán egy nap két vak kiscicát fialt a grófné féltve őrzött fehér angóra pulóverére.
Nehezen telt a tél, karácsonykor szénnel karácsonyfát rajzoltak a hodály birkaszaros falára, Titusz testvérrel karácsonyi dalokat énekeltek és a hidegtől fehérre ikrásodott mézet maszatoltak a bodagra, meg hagymát is faltak hozzá. Ez volt a vacsora szentestén. Puszi úr csutkababát eszkábált Julcsikának és a kislányoknak, még piros pántlika is virított kóchajukban, Karcsika meg a purdék egész kis ménest kaptak kukoricacsutkából. A grófné karácsonyi versekből szavalt, nyakában álmosan hunyorgott a két macskakölyök, majd Rezső cincogott rövid ünnepi műsort kis hegedűjén. Ezután Jimmy adott elő rendkívüli és megismételhetetlen produkciót bolhacirkusza legjobbjaival, majd csendben álomba sírták magukat.
Aztán lassan kitavaszodott és közben nem történt semmi, csak a szomszédos disznóólban lakó kisgyereket harapdálták össze a patkányok, meghalt egy idős asszony, aki megőrült és mindig a Szűzanyát látta lebegni a trágyadomb felett, meg új szállítmány internált érkezett egy reggelen.
Éppen felkelt a nap, hideg párák úsztak a puszta fölött, mikor Puszi úr a hodály melletti budi felé indult. Sötét micisapkás alak lépett ki az ajtón.
-Szabadság – köszöntötte Puszi urat Várhegyi elvtárs és fejét mélyen lehajtva belépett a hodály ajtaján.






Gizi meg az attrakció

Képtalálat a következőre: „bear with bike”




-Teremtő jó isten – koppantotta helyére Borsos elvtárs a fekete bakelit telefont, hogy csak úgy ugrott asztalán a kis Sztálin szobor. Falfehér ábrázattal nézett körbe az irodájában, mintha azonnal szeretne meggázolni valakit, de nem talál önként jelentkezőt.
Abszolút elvtársnő jó titkárnőhöz méltóan, mélyen befúrta csinos fejecskéjét a gépelni valóba és sebesen pislogott.
-Most honnan az isten csodájából szerezzek én a fő elvtársnak medvét a vadászatra – törölgette szederjes homlokát a megye első embere, majd olyat kiáltott, hogy belerezegtek az ablakok és egy szórakozott légy hanyatt esett az üvegen.
-Kerítsék elő Pongrácot, ő a fővadász, szedjen elő egy medvét élve vagy halva – meredt Abszolút elvtársnőre és az később megesküdött, hogy ekkora kétségbeesést sosem látott még azokban a kis disznószemekben.
A fő elvtárs nemes szórakozásának legendái terjedtek akkor már az országban. A megyei fővadász a fejével felelt érte, hogy kitűnő minőségű vad kerüljön a nép legszeretettebb fiának puskacsöve elé, aki kényelmesen berendezett magasleséről, mint egy páholyból terítette le a bősz fenevadat. S mivel egy fővezérnek is lehetnek titkos álmai, ő egy kapitális medve trófeára vágyott leginkább, s mint ilyen, ez volt minden vadászterületért felelő megyei pártitkár álma is egyben.
-Tehát a feladat, elvtársak – adta ki utasításait Borsos elvtárs az Aranysárkány pultjánál aznap este -, nem az, hogy medvét kerítsünk. Nekünk a legnagyobb és legszebb medvét kell felhajtanunk, ami csak az országban létezik.
-Szép és nemes feladat – törölgette a pultot elgondolkodva Puszi úr – hát majd Pongrác Berci intézkedik és meglesz az a medve. - Egy hónap nagy idő – legyintett Nénnyuka is, és nekilátott, hogy felszolgálja a friss tepertőt, ecetes hagymával, ahogy dukál.
Abban megegyeztek az emberek a kocsmában, hogy egy hónap alatt Pongrác elvtárs még a Fiastyúkot is lehozza az égről, ha azt Borsos elvtárs parancsolja neki, elvégre Borsos elvtárs meg az öreg Pongrác valaha együtt bujkáltak az illegalitásban. Azaz mind a ketten az öreg Illés Rózsi nénje tyúkóljában húzták meg magukat, míg mások katonáskodtak. De ki mit választ magának. Így aztán ahogy vége lett a háborúnak, ők előbújtak, s mivel a pártnak szüksége volt minden dolgos kézre, nosza, mind ketten beiratkoztak az esti egyetemre s lett belőlük fontos ember. De mivel az öreg Pongrác nehezen birkózott meg a szavakkal, nem volt egy fostos szájú, ahogy Nénnyuka mondta volt, a fiát taníttatta tovább a párt, s csinált belőle főerdészt. Igaz, az elején egy kicsit gondban volt a kis Pongrác, mikor nem tudta megkülönböztetni a bükköt a fenyőtől, de lövöldözni nagyon szeretett, lett belőle tehát fővadász. Onnantól fogva sosem fogyott el a vaddisznó Borsos elvtárs asztaláról és a körvadászatokon sem lehetett panasza senkinek a felhozatalra.
Ám más dolog fácánt, rókát meg vaddisznót kajtatni az emberekkel és megint más medvét keríteni, méghozzá nagy medvét. Borsos elvtárs naponta telefonozott, a kis Pongrác meg kiordította a torkát a vadászainak, de hiába. Aszályos volt az év, elvándoroltak a medvék a vadak után, s egy kivénhedt, félig vak anyamedvén kívül nem találtak másikat messze a környéken.
Esténként állandó téma lett a medve az Aranysárkányban s jött is az ötlet dögivel. Öltöztessenek be valakit medvének, az majd brummog kettőt és elszalad. De így hogy lesz trófea, így a szkeptikusok. Hát majd kimagyarázzák valahogy, hogy szakadékba esett a vadászzsákmány.
-Milyen szakadékba- nézett mérgesen az ötletgazdára Borsos elvtárs.  – Nincs egy domb az egész megyében, maga nagyon hülye!
-Fogjunk egy szarvast, fessük be az egyik agancsát a zászló színeire, a másikat a munkásosztály vörös színére, azt lelövi és legalább lesz egy peciális agancsa a gyűjteményben - mondta a bolond Miskó a sarokban üldögélve, de a többiek lehurrogták. Medve kell, nem szarvas.
-Peciális, peciális, bolond vagy te – legyintett Borsos elvtárs, és nagyot sóhajtott. -Belepusztulok én ebbe, elvtársak- sóhajtotta véreres szemekkel és nagyot kortyolt a söréből.
-Talán írjunk neki levelet, elvtársak, amiben megígérjük, hogy jövőre jobban teljesítenek a medvék és meglesz a száz százalékos trófea – pislogott Szeredi bácsi és reménykedve nézte Puszi urat.
-Elvtársak, ez nemzetbiztonsági létkérdés – csapott az asztalára Borsos elvtárs- hát nem értik? Itt rólunk van szó, a városról, a megyéről, nem maradhatunk szégyenben!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és galambász Peró lépett be rajta három fonott kalitkával. Szép fehér, piros szemű galambok voltak abban és Puszi úr érdeklődve lépett közelebb.
-Nem ilyenkor szoktad hozni konyhára a galambokat, ugye - kérdezte és ujjaival finoman megsimogatta tollukat.
-Á, nem, a cirkuszosnak viszem ezeket- szólt Peró és míg felhajtotta sörét elújságolta, hogy vándorcirkusz érkezett a szomszéd városba, és a galambszámos megveszi a fiókákat, kézhez szoktatja őket, aztán jöhet az attrakció.
-Emberek, megvan - suttogta Nénnyuka és égnek emelte két, bütykös ujjú kezét.
Borsos elvtárs csak nézte, nézte, aztán nagyot ordítva kirohant az Aranysárkányból.

Sáfrány Bertalan régi cirkuszi dinasztiából származott, ez tagadhatatlan, ámbár kicsit vesztett hírnevéből, mikor Safranekből Sáfrányra magyarosított. Mert másként hatott plakáton a NAGY SAFRANEK ÉS VÉRFAGYASZTÓ VADJAI, mint a SÁFRÁNY ÉS AZ OROSZLÁNOK. Változnak az idők, vont vállat vitathatatlan bölcsességgel Sáfrány Bertalan, és maradék állatállományával járta tovább az országot. Truppja tagjai közé tartozott többek között, két állandóan unatkozó farkas, egy szelíd, öreg és ehhez mérten fogatlan oroszlán, aki a SIVATAG GYILKOSA néven szerepelt a plakátokon, ám miután elfogyasztotta vacsoráját békésen elfeküdt gazdája lábainál, és Józsi néven horkolta végig az éjszakát. Igen, gazdája ágya mellett aludt Józsi, az oroszlán, és csak azért nem jutott neki hely az említett becses fekhelyen, mert a cirkusz sztárja, Sáfrány Bertalan szeme fénye, Gizi, a szelíd barnamedve foglalta el azt, és tegyük hozzá, Sáfrány Berci szívét is.
Egy esős, unalmas napon surján cigány legény kopogott be a cirkuszi kocsi ajtaján, hóna alatt az alig pár napos, méltatlankodó Gizivel. Sáfrány Berci ágyában melengette, édes tejjel etette és naponta többször fésülgette a bozontos Gizit, aki hamarosan a cirkusz kedvencévé nőtte ki magát. Mert Gizi sztár lett. Volt egy száma, amiben terített asztalnál ülő gazdájának szolgált fel, fodros kötényén, kikeményített bóbitáján visongva nevetett a nép és dőlt a pénz. Gizi asztalnál vacsorázott, ágyban hált és csak azért nem szólalt meg, gazdája szerint, mert ehhez túl okos volt. Titkos számon dolgoztak ők ketten, lassan két hónapja, és világszenzációt ígért a precízen megtervezett, kidolgozott produkció.
És ez most mind dugába dőlni látszott. Ugyanis a megyei pártirodától érkezett felsőbb utasítás szerint Gizit elkobozzák, lefoglalta őt a néphatalom. Sáfrány Berci földhöz vágta a székét, sírt, káromkodott és könyörgött, ám csak annyit sikerült elérnie, hogy megígérték neki, ha véget ért a speciális bemutató, amihez a Gizi szükségeltetik, visszakapja kedvencét.
-Aztán majd hazudunk neki valamit – legyintett kezét dörzsölgetve Borsos elvtárs, miután ketrecbe zárva elszállították az álmos szemekkel pislogó Gizit.
De hogy csinálnak ebből az állatból vérszomjas fenevadat, vakarta a fejét a kis Pongrác, míg elnézte a fűben békésen heverésző medvét.
-Majd kiteszünk a les közelébe egy dögöt, az elvtárs arra hajtja a medvét és a főelvtárs meg jól meglövi! – Borzasztó, hogy nekem kell mindent megoldjak – szuszogta Borsos elvtárs elégedetten és arra gondolt, napok óta nem érezte magát ilyen boldognak.
Másnap megérkezett a fő elvtárs, és csak pár beavatott forgolódhatott körülötte, míg felmászott a sebtében kicsinosított lesre, elfogyasztotta a kedves figyelmességként odakészített pálinka nagy részét, majd ledőlt egy kicsit. Mindeközben Borsos elvtárs a kis Pongrác részére adott utasításokat a tisztás szélén.
-Maga biciklire ül, egy pálcával oda hajtja a medvét a döghöz, elbújik és megvárja, míg a vezér meglövi a trófeát. Kész. A fő elvtárs elégedett lesz, maga kitüntetést kap és meg végre elmehetek az új titkárnőmmel, mert egész fickós lettem, mióta megoldódott ez a medve-ügy.
Így is történt. Ugyan okozott egy kis késést, míg a békésen szundikáló Gizit sikerült talpra állítani, és útra tenni, de oda se neki.
-Naaa, Gizi, naaa – terelgette a medvét biciklijét tolva izzadtan a kis Pongrác, míg nagy nehezen elvergődtek a tisztás másik végéig. Itt Gizi finnyásan megszagolta a három napos kecskedögöt és úgy döntött, inkább tovább sétál. A fővadász letámasztotta biciklijét egy fához és tölcsért csinált a kezéből.
-Most!- kiáltott fojtott hangon fel a lesbe a kis Pongrác, elvégre nem mindennap kerül beszélő viszonyba az ember a nép legelső fiával.
Innentől fogva felgyorsultak az események. A legszebb álmából felriasztott főelvtárs mérgesen a levegőbe lőtt, mire Gizi ijedten összerándult, majd villámgyorsan felpattant a biciklire, áttekert a tisztáson és eltűnt a fák között.
Később volt, aki azt mondta, Borsos elvtárs sírógörcsét két napig kezelte Nénnyuka gyógyteával, de a biciklis Giziből világsztár lett, ha nem is a trófeájával.

Macskagyilkos









Képtalálat a következőre: „kislány macskával”



Hét éves lehettem, mikor nagyanyám veres macskája eltűnt. Oszkár dús, rőt bundájával ikonikus tagja volt a családunknak. Télen mindig a hencseren szundikált, karikába forduló teste alól kikandikáltak rózsaszín lábujjai. Mint egy csecsemőnek, mondta nagyanyám és megcsiklandozta a talpát. Mire ő megfeszítve izmait, hanyatt vágta magát, majd másik oldalára fordulva begyűrte fél bajszát lába ölelésébe és aludt tovább. Fázós volt Oszkár, bármilyen kövérre hízott télre, ezért melegre húzódott. Nyáron, a lépcső hűvösén nyúlt el, mint egy nagy szőrös kígyó. Megdöglött a macskád, Mari, mondta nagyapám, és lábával óvatosan alányúlt. Oszkár feje ernyedten lógott, bajsza kuszán pöndörödött, szemei fennakadtak. Milyen kár, csóválta nagyapám a fejét, egy ilyen szép nagy macskáért. Alig használt, bólintott nagyanyám a teraszról és megkapargatta az ebédről ottmaradt tányért egy villával. Oszkár előbb odaért, aztán felébredt, majd panaszosan törleszkedett nagyanyám lábához. Zöld szemein még az álom fátyla, de sosem tapasztalt éhség gyötörte kínzóan.
Mikor Oszkár három napja nem jött elő, nagyanyám sorra járta a szomszédokat. Kinek van kotlója, galambja, megfogta-e valamelyiket ez a beste és elpusztították. Oszkárt senki sem látta. Kutya fogta volna meg, tűnődött nagyapám. Kövér volt, mint egy potyka, nem tudott az elfutni kutya elől, de nem is kódorgott sehova, motyogta nagyanyám mosogatás közben és csak beleperdült a könnye a mosogatóvízbe. Én meg átöleltem a derekát. A köténye ropogósra keményített volt és szappanszagú. Csak szorítottam szótlanul. Nem akartam, hogy szomorú legyen és sírjon. Szerettem nagyanyámat.
Aztán a kert végi szomszéd oldotta meg a rejtélyt. Esküvő volt náluk a napokban, és mikor vizet akartak húzni a kútból a mosogatáshoz, ott lebegett egy nagy sárga macska a vízben. Hát kútba esett az Oszkár. Biztosan ment a jó szagokra, felugrott a kút kávájára, aztán vége, tárta szét két karját nagyapám. Nagyanyám két napig siratta Oszkárt, a sárga kandúrt, mire nagyapámnak sikerült megvigasztalni egy háromlábú kismacskával, amit éppen agyon akartak csapni.
Nagyapám sofőr volt a helyi pártitkár mellett, és míg várta a főnökét, látott két gyereket, akik lóbáltak valamit a kezükben, meg dobálták is, aztán egyikük készült a földhöz csapni. De nagyapám elvette tőlük a háromlábú, szürke kismacskát, amit később nagyanyám Kleopátrának nevezett, gondolom ellensúlyozandó a kis szürke rútságát. Kleopátra zöld szeme ott világított nagyapám halálos ágyán, mikor elvitte az agyvérzés.
Abban az évben történt az is, hogy megismerkedtem egy kislánnyal a szomszéd utcából. Egyidősek voltunk. Tinkának hívták. Valahonnan faluról költöztek be, az anyja még kendőben járt a boltba és csókolommal köszönt a boltosnak. Szőke haja volt a lánynak, és copfba fonva hordta. Két suta szalag fityegett a copfok végén. Szürke volt a szalag, ahogy a harisnyája is. Mindig harmonikázott a harisnyája és folyton szipogott. Ezt nem szerettem benne. Ha nagyon fénylett az orra, a kézfejével törölt egyet rajta. Folyton ott volt egy takonycsík az arcán vagy a kezén. Eljártam vele játszani, legtöbbször a hídhoz. Deszka híd volt, két oldalán acélsodrony kapaszkodóval. Itt széles volt a folyó, meg szép zöld, mély. Kis örvények játszottak a vízen. Voltak ott bokrok, meg mindenféle fűzfák. A nagyobb gyerekek, főleg a fiúk, bakaszivart szívtak a híd alatt. Meg lopott barackot ettek. Hát ide jártunk mi játszani. Mindenfélét, amiket a lányok csak szoktak. Fűztünk gubacsból nyakláncot, csináltunk sárból babákat meg mindenféle állatot. Ha kész volt, belehempergettük a homokba és hagytuk megszáradni a napon. Jókat játszottunk mi ott együtt. De nem szerettem Tinkát.
Mikor nálunk járt, csak egyszer, szipogva nézte nagyanyám díszes tányérjait a falon, a tálalón a porcelánokat és a könyveket. Ti gazdagok vagytok, mi, kérdezte, és elhúzta a taknyot az arcán. Nagyanyám paradicsomlevest főzött aznap és túrógombócot. Lassan ette, a gombócból kétszer vett. Aznap este nagyanyám észrevette, hogy eltűnt a pénztárcája. Nem a pénzért, de még nagyapádtól kaptam, jó kis bőrből volt, hümmögött. Talán a pékségben hagytam. De nem lett meg. Tinka akkor napokig nem jött iskolába, később meg elfelejtettem megkérdezni.
Volt, hogy, madarat találtunk, kis borzos verébfiókát, vizet csorgattam a csőrébe. Ő meg legyet fogott neki. Eldugtuk egy bokorban a hídnál, de másnap, mire mentem és megláttam a Tinka kezében, már nem élt. Billegett a kis feje és véres volt a hátán a toll. Meghalt, mire ideértem, mondta ő szipogva, de nem nézett a szemembe. Eltemettem a verebet, ő meg nevetett, hogy misét nem mondatunk érte? Utáltam.
Egyszer elhívott hozzájuk. Az anyja, csúnya, sovány kis asszony, éppen ebédet készített. Nagy, húsos paradicsomokat vágott fel, azt megsózta, így ették kenyérrel mártogatva. Száraz volt a kenyér, és piszkos a ruhája a hasán, ahogy magához szorította, míg szelt belőle. Sokáig turkáltam a paradicsomgerezdek között, míg a kenyérfalat megpuhult valamennyire. Kinn ettünk az árnyékban, valami elvadult lugas alatt. Törött lábú szék hevert egy piros lábos mellett, a vadul burjánzó rózsabokor alatt. Éreztem, hogy néznek. Nagy hasú, fekete macska dörgölődzött herregve a székem lábához. Cicc, szóltam neki halkan. Sárga szeme vad volt és esdeklő egyszerre. Egészen kicsi volt a feje és a lábai, csak a közepe dagadt, mint egy feszes, szőrös labda. Titkon kenyeret dobtam neki. Morogva habzsolta. Sicc, rúgott felé mezítlábas lábával Tinka. Itt hagyta az előző lakó a nyakamon, így az anyja. Mindig enne, fogjon egeret, a fene a belit. Mindjárt lefial, nem győzöm én etetni ezeket. Takarodj, vágott utána egy szakadt papucsot és a macska fájdalmasan felnyávogott. Később a küszöbre ültünk játszani. A fekete macska egy bokor alól lesett, és mikor Tinka nem figyelt, óvatosan megsimogattam. Kemény, szőrös hasa vadul hullámzott az ujjaim alatt. És dorombolt. Sárga szemét lehunyta, míg óvatosan az állát vakargattam, majd finoman harapdálta a kezemet. Nekem nagyon tetszett ez a macska. Arra gondoltam, elkérem Tinka anyjától, ha nekik úgysem kell. Nagymama is örülne, a macskának is jobb sora lenne, méláztam, míg simogató kezem alatt elfeküdt. Aztán mit érne maguknak ez a macska, nézett rám ravaszul, körmét piszkálva az asszony, míg Tinka vadul szívta az orrát. Abban maradtunk, hogy megbeszélem a nagymamával és majd üzenek a lányával.
Két napig nem mentem feléjük. Aztán Tinka üzent, hogy vár a hídnál, macskát hoz nekem. Nem adunk pénzt macskáért, fiam, szólt utánam nagyanyám. Annyit vártam rá, hogy már azt hittem nem is jön. De aztán csak megjelent. Harmonikázó harisnyával, libegő szalagokkal, taknyosan, egy kis dobozt szorongatva a hóna alatt. Macskát hoz, nyeltem izgatottan. De a fekete nem férhet ebbe bele. Gyere fel a hídra, kiáltott felém, mutatok valamit. Leültünk a hídra, a gyalulatlan deszkák ontották a meleget. Idenézz, húzta szét a doboz tetejét. Négy, egészen apró, talán újszülött macskakölyök aludt ott, szorosan egymásba gabalyodva. Apró, tökéletes mancsaik cukorkarózsaszínen virítottak, fülecskéik bársonya akár a rózsaszirom. Lefialt a fekete, aztán anyám agyoncsapta, szívta meg orrát Tinka. Hoztál pénzt? Nincs pénz, nem adott pénzt nagyanyám, mondtam, és reszkető ujjam hegyével megsimogattam egy kis fejet.  Na, ha nincs pénz, nincs macska, tápászkodott fel Tinka és kivette a kezemből a dobozt.

A híd acélsodrony korlátja alatt áthajolva egyenként vette ki a macskakölyköket. Csobbant az apró test, kapálózott és sírt. Sorban jött a többi, és mire eszméltem, az utolsó is repült. Még sírtak ott egy kicsit, a víz felszínén evickélve, aztán csend lett. Megmondtam, nézett a szemembe Tinka, nincs pénz, nincs macska. Nem kaptam levegőt. Nagy volt a csend. Kicsit fújt a szél, borzolta a fűzfákat a parton. Szelíden öleltem át és nagyot löktem rajta a korlát alatt. Nem sokat kapálózott. Csak a madarak látták, milyen szépen lebegnek a szalagjai a víz színén.

Ilyentájt

Képtalálat a következőre: „jég”



ilyentájt csendtéglákból
építek házat
s ha jössz
én ott leszek
szemem káprázat
nélküli csodákat
ígér majd
rőt teát iszunk
porcelán sziromból
kezed melengetem
gondolat szőtte
szép szerelemmel
és árnyékok nélkül
futunk a
kék havon
ha roppan a
Hold kényes dereka
didergő hajnalon

A csodatévő Ling Ling

  Art Deco fényképe.

Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott, felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a szobák sok csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végig csordult a hőség a tereken, egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak redőnyszemei, csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában.
Madame Bertha is lehúzta a redőnyöket, és szigorúan vigyázva háza csendjére s a kisasszonyok délutáni pihenőjére, határozott mozdulattal elfordította cifra kulcsot a zárban.
Pár esztendeje, Madame Bertha, még mint Ilse Schrantz, akkora koszorúba fonva hordta szőke haját, mint egy szakajtókosár, ábrándos tekintete megőrjítette a férfiakat, de főként Z. urat, ki intéző volt egy közeli birtokon. Ilse Schrantz szívesen fogyasztott libamájat, utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből. Kizárólag vörös rózsa szirmaival telehintett fürdővízben fürdött és sosem vette fel kétszer ugyanazt a fehérneműt.
Azon kívül Ilse Schrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Z. úr meg Ilsét. Sajnos az intéző úr sikkasztott egy kicsikét és mikor kiderült a disznóság, éppen Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
 Így esett, hogy Ilse Schrantz egy tavaszi hajnalon sietve felszállt a fiumei gyorsra, hogy utána nyúljon a szerencséjének a fény városában. Párizsban eleinte egy kis kalapszalon masamódja lett, míg egy idős gróf rajta nem felejtette a szemét. Ilse később is váltig állította, szerelem volt ez a javából, ám az édes érzésekhez jelentős mértékben hozzájárult az agg gróf kicsiny, ám otthonos palotája, közel a Montmartre hoz, a mulatók és orfeumok parfümös világa, valamint az egész gondtalan és vidám élet, amiben szeretője részesítette. Ékszereket kapott, kalapokat és vagyont érő ruháit a legjobb szalonok szállították, elegáns sevróbőr cipőit sápadt irigységgel nézték. Az öreg gróf halála után kiderült, minden vagyonát Ilsére örökítette. Pár hónapig élvezte csak a szabadság ízét, aztán egy hajnalon honvágy kezdte gyötörni.
Hosszas töprengés után úgy döntött, a szerelem még mindig a legjobb befektetés, ezért pénzzé tette a palotát lovastól-lakájostól, a szőlőt, a kerteket, majd hozzácsapta jelentős összegre rúgó megtakarítását, amit ő diszkrét bájjal csak míder-pénznek nevezett, hazautazott és Madame Bertha néven megnyitotta a város sorban hatodik nyilvánosházát.
A manzárdos, sárga ház a Fő-tér egy kis mellékutcájából volt megközelíthető, és nagyon praktikusan, kicsiny ajtaja nyílt a hátsó utcára. Nagy volt, ám ízléses és nem hivalkodó, gondosan ápolt kertjében kicsiny halastó díszlett, és kényelmes pihenőágyak bújtak meg a bokrok alatt. Télikertjében citrom érett és apró, színes madarak fickándoztak míves kalitkájukban. A Madame válogatott menazsériával készült meghódítani szülővárosa szerelemre éhes közönségét, ezért időt és pénzt nem kímélve járta a nagyobb városokat, és kiválogatta a termés színe-javát.
Abban mindenki véleménye megegyezett, hogy Madame Bertha különleges intézményt honosított meg a városban, ugyanis minden általa alkalmazásba vett lány valamilyen kivételes nőtípust volt hivatva megszemélyesíteni. Míg egyéb helyeken szőke, barna, fekete vagy vörös kisasszonnyal szórakozhatott a vendég, addig a Madame rafinált módon egzotikus élményekkel kecsegtette a szerelem lovagjait.
A ház bejáratánál Shafar, az aranymellényes szerecsen várta az érdeklődőket, majd maga a Madame vezette körbe és kínálta frissítőkkel a vendéget. A nagy, bordó selyemtapétás szalonban pálmák közepette színes selyemkereveteken pihentek a kisasszonyok, a háttérből halk muzsika szólt és aranyozott tálakból buja aromájú füstölő illata szállt.
Jobbról ibolyaszínű kereveten Zulejka hevert, a törökös szépség, apró, gyöngyszín selyembugyogóban, mely fölött barna, telt keblei rózsájuknál félig kibuggyanni látszottak az áttetsző ingből.                                                                                                                                                                                                               Zulejka egzotikus báját a Madame egy kolozsvári piacon fedezte fel, ahol egy teknővájó cigány család legnagyobb lányaként szorgoskodott. Egy felfordított vödrön üldögélt, és azon igyekezett, hogy minél messzebbre köpje a tökmag héját. Ám Madame Bertha meglátta benne a csiszolatlan gyémántot, mandula alakú szemeinek kihívó pillantását, arányos, nyúlánk alkatát, megdöbbentő melleit és hibátlan, hófehér mosolyát gödröcskés arcában. Két hónap nem telt belé, és kicsinyke átalakítás után a kicsi Rózsi mármint Zulejka szédítette a férfiakat törökös eleganciával berendezett budoárjában, s külön pikáns bája volt szavának, amint egzotikusan törte a magyart.
Regina kisasszony Weiner Sáraként született egy kis szatócsboltos hatodik gyerekeként, és bár pénzt nem, kellemet és bájt annál többet örökölt felmenőitől, hófehér bőréhez ezer csigába göndörödő rézszín hajkoronát viselt, zöld macska szemei hidegen világítottak és szívesen vállalta rosszalkodó urak megfenyítését krokodilbőrrel bevont ébenfa pálcájával. Szigorú, fekete tónusú bútorokkal berendezett szobájának közepén tűzpiros dupla ágy terpeszkedett, rézpántjain a szerelem láncai, diszkrét lakatokkal.
Egy ikerpár is színesítette a ház felhozatalát, akik közül Bella kisasszony Losoncon látta meg a napvilágot, Stella kisasszony pedig Brassó városában, ám mivel kis hajfestés után úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a Madame úgy gondolta, igen érdekes megoldásokat eredményezhet, ha mint ikerpárt állítja őket csatarendbe. És ez így is volt, mert egyre másra jelentkeztek olyan gavallérok, kik egyszerre két kisasszony kényeztetését is szívesen vették, persze dupla ár fejében, mégpedig egy óriási kerek ágy csipkés homályában.
Aki az érintetlenség illúziójára vágyott, annak Pipszi kisasszony bájait ajánlotta a ház úrnője. Komoly, csendes mosolyú úri lány volt Pipszi, aki egy katolikus pap és egy varrólány félrelépéséből született és miután eltanácsolták az árvaházból, az irgalmas Madame volt, aki befogadta. Hamar felismerte rajta a szűziesség mázát, bár a kisasszony úgy döntött, alig tizenhat évesen megajándékozza ártatlanságával az árvaház fiatal kertészét. Nyakig magasan gombolt ingblúzt hordott Pipszi kisasszony, ám hosszú, sima vonalú szoknyája alatt semmit és különleges testi adottságai révén az ártatlanság érzését keltette. Ő volt Pipszi, a mindig szűz.
Ha ellentétekről lehet szólni, úgy Miranda kisasszony maga volt a megtestesült bűn, bár nem nőtt magasabbra egy gyereklánynál és alkatilag sem volt nőiesnek mondható. Rövid bubifrizurájával, férfias nadrágjaival divatot teremtett, hosszú szipkájában szinte sosem aludt ki a kis arany cigarette, mély altja ingerlően búgott. Öle forró volt és harmatos, mint egy orchidea, és szívesen adott ráadást az örömökből. Diákok és fiatalemberek szívfájdalmainak nagy tudora volt, és nem volt ellenére egy forró órácska kerti pavilon rejtekén, ha kíváncsi szemek lesték a bokrok alól.
Ám a Madame képzeletbeli koronájának ékköve, a ház új kincse egy egzotikus lány volt, Ling Ling, a Harmatos Őszibarack. Történt egyszer valamikor régen, hogy egy malájföldi matróz szerelembe esett egy abbáziai kocsmáros legkisebb lányával. A fiú barna volt, ferde szeme vérforraló, a mellére tetovált tigris ijesztően vonaglott a szerelem perceiben, a lány nagymellű, szenvedélyes és tapasztalatlan.  A szerelem legalább öt éjszakán át tartott, majd mikor a fiú hajója vitorlát bontott, emléket hagyott maga után, kilenc hónap múltán törékeny, mandulaszemű kislány sírt fel a kocsma emeletén. A kocsmáros irgalmatlan volt, a lánya engedelmes, ezért a szuszogó kis csomagot egy gazdag család küszöbére tették. Tizenöt esztendő múlva a kis Arabella kényen nevelt egzotikus virággá nőtt, négy nyelven beszélt, játszott mandolinon és hárfán, apja csodálatos ferde szemeit és anyja formás kebleit örökölte, tagjai aprók voltak és finomak, és néha, mikor a tenger felé nézett, szokatlan vágyódás lepte meg. Ezért-e vagy másért, de egy napon megszökött egy francia tiszttel és meg sem állt Marseille-ig. Két hét boldogság után a tiszt elhajózott és Arabella menthetetlenül elveszett volna a kikötői bordélyok zord világában, ám ekkor jó sorsa Madame Bertha útjába sodorta. A Madame egyből felismerte a lányban szunnyadó őstehetséget, hazavitte, kikupálta és bemutatta vendégeinek. Ő volt Ling Ling, a Harmatos Őszibarack, a japán császár őkegyelmessége titkolt gyermeke. Ling Ling szobája kicsiny volt és lakályos, benne pár kényelmes selyempárna és egy mesebeli festett paraván, egyenesen a kegyelmes császár udvarából. Táncoló darvak, titokzatos tájak és buja virágok díszítették a selyemparavánt, mely mögött Ling Ling kényelmes nagy ágya terpeszkedett. Apró mécsesek égtek mindenfelé, s míg a füstölők nehéz illatában kilépett pompás kimonójából, a felajzott urak a paraván mesebeli hölgyét látták megelevenedni. Az ágyon Ling Ling apró, elefántcsontszín teste szinte elveszett a színes selymek ölelésében, s a fülledt félhomályban csak remegő keblének gránátalmaszín rózsája vagy keskeny combja villant elő s vált játékszerévé az izgatottan kutató kezeknek. Bőre sima volt és forró, öle meztelen és illatos, mint az őszibarack, kemény kis keblei peckesen állták a rohamokat. Ling Ling mosolygós volt, engedelmes és hallgatag, ám látszólagos szelídsége adott pillanatban apjától örökölt vadságba csapott át, ilyenkor karmolt, ütött és harapott, végletekig fokozva a kéjt meglepett partnerében.
Madame Berta korán felismerte, hogy a lány páratlan érték, igazi művésze mesterségének, ezért ügyelt rá, hogy csak kivételes vendégeinek bocsássa rendelkezésére.
Akkoriban történt, mikor Ling Ling megérkezett, hogy egy jó nevű tanácsos, ki a háznak állandó s figyelmes mecénása volt, váratlanul megbetegedett. Betegsége nem volt hétköznapinak mondható, férfiereje teljében egyik napról a másikra elvesztette érdeklődését a szebbik nem iránt. Független, gazdag férfiként sokat utazott, csinos, férfias termete és nem utolsósorban vagyona a lányos anyák álmává predesztinálta. Orcák gyúltak ki és szemek ragyogtak fel, ha a kitűnő táncos és lovas hírében álló férfi bármely bálon megjelent, és titokban fogadások köttettek, melyik ifjú hölgy lesz a szerencsés, aki ezt a zabolázatlan, nagyvadat megszelídíti, és a házasság szelíd vizeire vezeti. Ám utóbbi időben aggasztó hírek kezdtek el keringeni, a tanácsos úr megcsömörlött a nőktől, pár alkalommal már csődöt mondott kedvenc piros-lámpás házában. Mi volt a baj, senki nem tudhatta, főleg maga a tanácsos úr nem, s mikor végképp megkeseredve felkereste Madame Berthát, kudarctól remegve kért tőle tanácsot. A Madame elgondolkodva hallgatta, majd sorban felajánlotta menazsériája különlegességeit. Nem, sóhajtotta megtörten a tanácsos, még csak látni sem vágyik őket. Hallgattak. Mindketten érezték, itt csak a csoda segíthet. Ekkor Ling Ling bájos arca, törékeny alakja képzett fel Madame Bertha előtt, és kézen fogva a tanácsos urat, odavezette ennek ajtajához.
A szobában félhomály volt, a paraván mögött törékeny teremtés kuporgott, előtte lakkozott asztalkán illatos tea és narancsos keksz.
Ling Ling áttetsző selyemkimonóban üldögélt egy selyempárnán és egyszerű kis dalt játszott mandolinján a hervadó virágról, amivel könnyekig meghatotta a tanácsos urat. Szorongása oldódott, s míg Ling Ling most a madárról énekelt, ki párját keresi, kedvtelve kortyolt a teából és kényelmesen félkönyékre dőlve gyönyörködött a lány hangjában. Az kedvére való volt. Kis könnyű borzongások futottak gonddal keményített inge alatt, ott a gerince táján, szíve vadul dübörgött, homlokán kiütött a veríték, és érezte férfikedve éledését. Aztán leégett a gyertya, s a lány udvariasan megköszönve a társaságát az ajtóhoz kísérte a tanácsost.
Ő másnap este újra eljött, remegő szívvel hallgatta a lány dalát, megbabonázva leste karja ívét az áttetsző kimonó alatt, elkortyolta a teát, s mikor megölelni akarta, az könnyedén szökkent ki karjai közül, s táncot lejtve vérforraló mozdulatokkal lesimogatta magáról a kimonót majd eltűnt a paraván mögött. Következő este a tanácsos fogcsikorgató elhatározással érkezett, s miután egész éjjel szemhunyásnyit sem aludt, szentül elhatározta, ma megtöri a szép Ling Ling büszkeségét, ha kell, erőszakkal gyűri maga alá meztelen testét. Belépve a kis szobába, Ling Ling félig selymekbe burkolva az ágyon feküdt, kezében hosszú pávatollat tartott, s miután a tanácsos eleget tett a tea ivás szertartásának, arra kérte a férfit, gyengéden cirógassa meztelen testét a tollal. A tanácsos tikkadó torokkal, kalapáló halántékkal tett eleget a kérésnek, lassan lekerültek Ling Ling testéről a selymek, láthatta hetyke mellét, vágytól megremegő combjait s meztelen ölét. Ám a lány megérinteni ismét nem hagyta magát, s a tanácsos átkozódva csapta be maga után az ajtót.
 Madame Bertha legelbűvölőbb mosolyával vezette be másnap az álmatlanságtól szemmel láthatóan megviselt tanácsost, és csendesen behúzta mögötte Ling Ling ajtaját. Kicsit megbiccentve fejét közel hajolt, és legendás diszkrécióját félretéve, hallgatózott. Kisvártatva lábujjhegyen megjelentek a kisasszonyok, és lélegzetvisszafojtva próbálták kitalálni az események folyását. Odabenn, a bársonyos sötétségben suttogások keltek, ingerkedő kuncogás, selyem zizegés, majd izgalomtól és vágytól rekedt férfihang dörmögése hallatszott.  Aztán csak a szerelembe fúló nevetés hangjai buggyantak ki a takaró alól.
 Kisvártatva csend lett, majd Madame Bertha elégedetten bólintva fordult a vihogó lányokhoz.
-Szegény édesanyám mindig mondta, ahol a szükség, ott a segítség - jegyezte meg, és csendben levonultak lépcsőn.