Hajmosás

Képtalálat a következőre: „lavór”


Tegnapról maradt egy kis paprikás csirke, nokedli is van még a spájzban. Ma nem főzünk, mondja reggel nagymamám, míg lassú mozdulatokkal fésüli a hajam.
Hűvös van a konyhában. Mielőtt a piacra megy, begyújt. Nézem, ahogy guggol a spór előtt. Lassú, takaros mozdulatokkal kikotorja a hamut. Így nem száll a por, tudod, magyarázza, míg lassan felegyenesedik. Közben pár ősz tincs előrebukik a homlokába. Kis szilánkokat állít körbe, közé papiros darabokat gyürkél és ahogy meggyújtja a gyufát, a kis láng fellobbantja a fényt a szemében. Ezt csak oldalról látom. Ahogy ráfúj az éledő tűzre, ráncai hirtelen eltűnnek az arcáról, és egy pillanatra meglátom a régi lányt, aki a Nilgesz-telep szépe volt. A vesszőkosárból fadarabokat dob az éledő tűzre, égő papír és füstszag csap ki a spórból. A legjobb szag a világon. Nagymamám naftalinszagú bordó kabátot vesz, kis fekete prémje olyan illatos a nyakánál. Szeretem szagolgatni. Kosarat visz, fekete bőrkesztyűje puha, mint a vaj. Olvassál, int hátra, sietek, és hallom óvatos lépteit a terasz lépcsőin.
November eleje van, érik a naspolya, amit úgy szeretek. Birsalmasajtot is vesz majd nekem, olyat, aminek dió van a közepében. Szeretek nagymamámnál lenni, mert ilyenkor csak mi ketten vagyunk. Ez jó. Míg odavan, kihozom a Brehm összes-t, hasra vágom magam a hencseren és lapozom. Milyen furcsa az érintése a hártyás papírnak a képek előtt. A macska gondos anya, olvasom, és a macskánkra nézek, aki ott alszik karikába fonódva a hokedlin.  Egy halom fekete, gondos anya, csak a szeme sarka villan sárgán. Kinn szürke az ég. Mindjárt esik. Hallom, ahogy a diófa ágai súrolják a terasz tetejét. Álmosítóan pattog a tűz a spórban. A szélére húzva, nagy bordó fazékban halkan zümmög a víz.
Azt hiszem, elaludtam, mert a kis parasztóra ütésére ébredem. Kinn esik, halkan dúdol a szél. Teszek a tűzre, a kis vasajtó csepp alakú nyílásain táncol a fény. Rőten hunyorog a parázs, óvatosan megkotrom, majd fahasábokat teszek rá. Nem kell fújni, szépen lángra kap. Mire a kutyát olvasom a Brehm-ben, megjön nagymamám. Fekete ernyőjét gondosan lerázza, majd a teraszon hagyja, kinyitva. Tettél a tűzre, kérdi és válaszra sem várva vállfára teszi a kabátját. Cipőjét gondosan megtöröli és kisámfázza. Kötényt köt maga elé. Nehéz a kosara, segítek neki, míg kipakoljuk.
Tejfölt hozott, az ismerős palotai nénitől, aki mindig megkóstoltatja velem a túróját-tejföljét. Sárga ez a tejföl és kis vajdarabok vannak benne, elolvad a nyelvemen. Kis fehér vászonruhával kötözi le az üveg tetejét nagymamám. Mire haza ér, a vászon mindig átnedvesedik, de sosem folyik ki a tejföl. És igen, vett nekem naspolyát, kis barna papír stanicliban, meg birsalmasajtot. Répát vett még, meg savanyú káposztát. Holnap egy kis töltött káposztát főzünk, mondja, míg kezet mos. A sárga háziszappant a kis drót szappantartóból veszi ki, a konyhai csap mellől. Míg megtöröli a kezét, én ágaskodom a sárga törölköző tartóig és mindketten elégedetten állapítjuk meg, megint nőttem, mert már majdnem elérem.
Terítsél kisjányom, mondja nagymamám, míg a paprikás csirkét melegíti a spór szélén. A nokedli sárga, a paprikás szaft befutja a tányér szélét, míg tálal. Combot kapok és máját, hogy nőjek. Ecetes uborkát szel hozzá. A rádióban harangoznak. A vastag falú poharakon átpárállik a víz hidege. Kinn eláll az eső, szürkén dereng minden. Négus herregve falja a maradékot.
Nagymamám meleg vizet önt a mosogatódézsába a bordó lábosból. Majd újra megtölti a konyhai csapból, majdnem tele. Arra gondoltam, ma segíthetnél hajat mosni nekem, mondja. Nagyon örülök, szeretem a nagymama szép fehér haját simogatni.
Lassan, élvezettel mosogat. Egyenként, nagy gonddal dörgöli át a mosogatószeres, habos vízzel a tányérokat és lábosokat. Mindig a poharakkal kezdjed, akkor még nem zsíros a víz, mutatja, majd megbuktatja a tisztára sikált poharakat az öblítővízben. Piros bádog a mosogatódézsa, kis kék a másik, amiben elöblíti az elmosott dolgokat. A tiszta tányérokat öblítés után én törlöm szárazra a konyharuhával, és ugyanígy a poharakat. Minden csillog, jegyzi meg elégedetten nagymamám és jelentőségteljesen néz rám, majd a köténye zsebét tapogatja. Megettük az ebédet, elmosogattunk, jár a csemege. Kis fehér papírtölcsért bontogat, tudom, hogy cukorka van benne. A sarki boltban vette nekem, ahol üvegtartókban sokfélét árulnak, de az én kedvencem a karamella. Édes és ragacsos, nagymamám nem kér, inkább kávét iszik, míg melegszik a víz a hajmosáshoz. Teszünk a tűzre. Négus újra karikába fekszik, de most a másik oldalára.
Kotyog a kávéfőző, nagymamám sárga kis csészéből issza a kávét, én nem szeretem, mert olyan keserű. Elrágok még egy cukrot, aztán hozzálátunk az előkészületekhez. Egy hokedlit teszünk a konyha közepére, rá a kis sámli, arra kerül a fehér bádoglavór. Jó meleg a víz, még egy kis hideget öntök hozzá, megkeverem a kezemmel. Pont jó. Nagymama a másik hokedlire ül és odahajtja a fejét a lavór fölé. Kis porcelánkancsóból vizet csorgatok rá. Nem meleg? Háziszappannal dörgöli a haját. Olyan szép rózsaszín a fejbőre, fehérek a hajszálai. Tiszta hab a füle meg a nyaka. Most öntsél még egy kis meleget, szuszogja. Zúdul a víz, ujjai kis árkokat húznak a habba. Ezüst a hab, ezüstösek a tincsei. Tisztaság szag van. Nagymamám tincsei begöndörödnek, mint egy tündérnek. Mint egy szép, öreg tündérnek.Törölközőt borítok rá és gyengéden megölelem. Visszaölel.

Szavak nélkül is tudjuk, mennyire szeretjük egymást.

Variációk a témára



Képtalálat a következőre: „szerető”
Soha nem volt még ilyen boldog

1.A Feleség

Egy boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta. Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.

Teljes volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája. Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.
Reggeli után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis virágokat szórva szét a terítéken, eltelt a szíve forró hálával a mindenható felé.

És érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.
Köszönöm, uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a létezésért.

Soha nem volt még ilyen boldog.

2.A Szerető

Mikor romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak, veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan megtapasztalta.

A mindig elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult, dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt kollégák közé.
És elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát, amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.

Én nem hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg. Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.

És két év telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki. És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel. Ölelés, puszi. Hirtelen mindkettőjüket elöntötte a másik rég elfeledett illata. Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot cseréltek. Körülöttük közömbös vásárlók, számukra egy másik univerzum.  És este, a férfi már hívta is. Suttogva beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a párnáját.

Soha nem volt még ilyen boldog.




3.A Férj

Ez jár nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új kedvesre gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége bűvköréből.
Zavart érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat, de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát, de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni a bűntudatot.

Pár napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött, hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt. Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek, és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az újra gondolt. A régit ölelte.

Soha nem volt még ilyen boldog.







Minden megváltozott


1.      1. .A Szerető

Innen szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit sután festett a
rózsacsokorral a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt, sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna, hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő, el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden. Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az ölelésről? Amit tanított nekem, és a
gondolatba is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is használtam.

Semmiségekről beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a hangja, ahogy puszi-t mondott.

És ez így ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről. Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen. Este rá gondoltam, míg forró arccal öleltem a párnám. A karjára, ahogy ölelt régen és kívántam, bár most is ölelne.

Mikor szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem. Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor újra jelentkezett és megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem, nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már magányos.

Minden megváltozott.




2. A Férj

A kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.
Kicsit kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és
becsületes. Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet
megismertem.

Könnyedén léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása. Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam, mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű. Aztán rá két évre megnősültem.

A házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a lelki. Akkor én most már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a régi szerelmemet, miután összeakadtunk ott a parkolóban. Szokatlan volt az érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett, nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta, akkor akar vele valamit.

Hogy meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.

Szabadságra mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán
sikerült. Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a
megértése, ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét
maga volt a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.
Megszokott sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre
mentem, ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a
szikláról vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette
szomorúan és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is
esett nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját
cirógattam és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.

Nyaralás után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte
éreztem, amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent
körülöttem. Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este
sírva alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.
Aztán felhívtam a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.

 Minden megváltozott.



3.A Feleség

Már a szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok. Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem tudtam, talán az utolsó volt.

Valami hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott (ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.

Aztán visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért. Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden baj felőlünk.

Másnap leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt, mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt a száma. És puszi.

Ezt a nőt ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról, milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta, ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna érte, mert otthagyta. Értem hagyta ott.

És most itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek? Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült, beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.

Minden megváltozott.



Egyszer minden véget ér

1.      1.A Férj

Még a randi előtt is megpróbáltam, isten látja lelkemet. Már felhívtam és megbeszéltük, hol és mikor. Már a csontjaimban éreztem a bizsergést, a vágyat és az izgalmat. Nem volt elképzelésem semmiről, csak hagyni fogom, hogy megtörténjenek a dolgok. Úgy ahogy az kell. Felnőtt ember vagyok, még pár év és vége az aktív férfiéletemnek. Sportolok, egészségesen élek. Hol van az leírva, hogy nekem egy nő mellett kell megöregednem? Még jár nekem az izgalom, gondoltam, míg a hajamat igazgattam a tükör előtt az irodámban. Átöltöztem, reggel odacsempésztem a tiszta ruhát, csak nem fogok izzadtan randizni, kacsintott vissza a srác a tükörből, aki egykor voltam. Te tényleg ezt akarod, kérdezte bennem a férj, a gyerekeim apja és az unokám nagyapja. Igen, mondtam ki hangosan, és becsaptam az irodám ajtaját.

A bicikli az külön jó volt, hogy bringával mentem. Mint régen, mikor ezt a lányt kísérgettem. Fene tudja hogyan, de visszapörgött az idő és csak én voltam és csak ő volt. Puszi, puszi és már a nyakamba is borult. Rögtön láttam, hogy fodrásznál volt, fénylett az arca, valahogy ő is visszafiatalodott. Másfél órát bolyongtunk a városban, lehetőleg csendes kis utcákon. Sokat beszélgettünk, egyszer le is ültünk egy padra. Kevesen jártak arra, feltettem a karom mögé a padra. Mint régen. Rám nézett. Gyere fel egy kávéra, mondta és könnyedén megrázta haját, ami végigsimított a karomon. Menjünk, mondtam és elcsuklott a hangom. A lehető legközelebb lakott a munkahelyemhez. Pontosan a szomszéd utcában. Ami jó, mert közel van és baromira rossz, mert itt mindenki ismer a környéken.

Tudtam, hogy a kisebbik gyereke még otthon lakik. És az is megfordult a fejemben, hogy tényleg csak kávézni fogunk. Én naiv. És úgy történt minden, mint egy szaros filmben. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egymásnak estünk. Először azt hittem, nem fog menni, mert bűntudatom lesz. De nem így történt.  Csak az illatát éreztem, ahogy a hajába temetkeztem. Csak a remegő testét a kezem alatt. Szinte felrobbantunk mindketten, mire az ágyig jutottunk. Új volt és mégis ismerős. Erősnek és férfiasnak éreztem magam, ahogy utána egymás verítékben úszó testét simogattuk. Eszembe se jutott a feleségem, ez az igazság.
Vártam rád, suttogta fénylő szemmel és rebbenve simított a keze. Egymásba zuhantunk újra. És újra.

Majdnem elaludtam a duruzsolásától, míg szerelemtől csatakos haját simogattam. Hogy ő a bort szereti. És majd nekem is át kell szoknom a sörről, mert ő borlovag. Majd meglátom, milyen jó fejek a barátai a testépítő szalonból, ahová eljár edzeni. És bemutat a barátainak. meg a gyerekeinek. És boldogan élünk majd. Kezdtem kijózanodni. A telefonomon láttam, hogy a feleségem legalább hatszor hívott. És elköszöntem, de alig hagyott elmenni. Csak csókoltuk egymást vég nélkül a csukott ajtó mögött. Igen, suttogtam a szájába. Majd megint találkozunk. Talán jövő héten. Hívlak. Várom. Most már nem veszítjük el egymást, ugye?

Csúnya migrénem van, hallottam a feleségem fájdalmas hangját a vonal másik végéről, veszel nekem fájdalomcsillapítót? Hogyne, feleltem illedelmesen, mindjárt otthon vagyok drágám!
Fülemben muzsikált a vér. Szeretőm van, ízlelgettem a szót és készültem a családom szemébe nézni.

Egyszer minden véget ér.

2.      2.A Szerető

Már a reggelinél olyan izgatott voltam, hogy majdnem ráborítottam a gyerekre a teát. Szegényke, csak csodálkozott, hogy most az egész hétvégét a nagyanyjánál töltheti, de én is lehetek önző, nem igaz? A fodrászom soron kívül fogadott és az irodából még haza is tudtam szaladni, hogy átöltözzek. Olyan volt minden, mint régen. Ahogy jött, tolta a biciklijét, mintha újra kamaszok lennénk. Sokat sétáltunk, túl sokat. Aztán mikor leültünk a padra és megölelt a pad támlájánál, éreztem, készen állunk rá. Mind a ketten.  Vártam, hogy ő mondja ki, de férfiak olyan mulyák. Nekem ez a férfi kell. És felhívtam kávézni.

Csak az ajtóig jutottunk el, olyan volt az egész, mint a forgószél. A válásom óta nem voltam férfival. Míg csókolt, azt hittem összerogyok, de megtartott, mi több, meg is támasztott. Aztán már mire remegtek a lábaim, el is vergődtünk az ágyig. Szédületes volt. Gyönyörű a teste és nem öregedett. Nincs pocakja, nem ereszkedett meg a feneke. Úsztam benne. Elvesztem benne. A hajamat markolászta és orrával a nyakamba szuszogott. Az első után sírni tudtam volna. Úgy vártam rád, suttogtam, míg a kezem bejárta a testét. Aztán újra egymásba temetkeztünk. És megint. Hullámzott minden. Le és fel. Le és fel.  Aztán a hajamat simogatta. Beszéltem neki magamról, hogy megismerjen, hogy elfogadjon, hogy elfogadja a barátaimat és később a gyerekeimet. Mert akarom ezt a férfit. Mert megérdemlem.

Ahogy sietve magára kapkodta a ruháit, elöntött a féltékenység, mert arra gondoltam, most hozzá megy haza. Már nem szereti a feleségét, azt mondta, megszürkült a házasságuk és már az ágy sem működik közöttük. Szegénykém, mennyire ki lehetett éhezve. Mindent megadok neki, mindent. Egyszer már elveszítettem, nem akarom újra! Más is elvált már.

Egyszer minden véget ér.

3.      3.A Feleség

Nem ismerem ezt az érzést. Kihűl kezem-lábam, amint elnézem a férjem hideg, elutasító arcát. Nem zavar van rajta, nem gyűlölet. Egyszerűen idegen. Sosem láttam ezt az arcot, ezt a férfit. Ez volna az, aki könnyedén meghódított, a figyelmességével, a kedvességével és a szerelmével? Ez volna az, aki hónapokon át kísérgetett esőben, hóban, kánikulában, kezének ismerős melegével ölelt és mézédes volt a szája? Ez volna az, akit vágytól remegve öleltem, és akinek odaadtam magam még az esküvőnk előtt? Három szerelemből fogant gyermekkel ajándékoztam meg.  Vele virrasztottunk a gyerekeink ágyánál és vele örültünk a legszebb pillanatokban? Ő volt, akinek nem is olyan régen, az ezüstlakodalmukon, sírástól elcsukló hangon köszöntem meg és ígértem továbbra is életem legnagyobb ajándékát, a hűséget? Vele hajoltunk nemrég kis unokánk ágya felé és gyönyörködtünk vonásai bájában?

Ki vagy te, próbáltam a tekintetét keresni, míg ő zavartan elfordulva bizonygatta, nem történt semmi, csak véletlenül összefutott egy régi ismerősével és beültek kávézni. És mit jelentenek a telefonok és az üzenetek? Ekkor támadásba lendült és megmagyarázta, milyen kimerítő egy ilyen nővel együtt élni, mint én. Megfojtom a szellemi fölényemmel, elnyomom az állandó okoskodásommal. Ő is csak férfi. Meg kell értsem.

És onnantól elkezdődött a kanosszajárásom. Az önmarcangolás, a bűntudat és a hitetlenkedés. Mit csináltam rosszul, tényleg ilyen vagyok? Mikor rontottam el? Mit tud többet az a másik? Jelentéktelen és értéktelen vagyok, néztem magam utálkozva a tükörben és ordítani tudtam volna.  Visszakapom valaha a hitemet? Semmi nem változott, próbál ölelni a férjem. Minden megváltozott, gondolom és próbálom visszaölelni.

Egyszer minden véget ér.



Ősszel

Képtalálat a következőre: „őszi erdő”


Erdőbe vágyom,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek.

Sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.

Perspektíva

Képtalálat a következőre: „galambok a téren”



Ahogy a toronyóra kongatni kezdi a pontos időt, burrogva felrepülnek a galambok. A hajnali locsolás után még ott ragyognak a tócsák a tér kövei között és a kávézók asztalai már szinte megteltek. Kávé-és süteményillat keveredik a közeli folyó víz-és hínár illatával. Az utcazenész gitártokját kinyitva a földre teszi és zsebében kotorászva aprót dob bele. Hozhatok még valamit – hajol közelebb a pincér és szemüvegén megcsillan a nap. A szomszéd asztalnál lányok csivitelnek és a gitáros fiú belecsap a húrokba. A szája előtt kis szerkezeten szájharmonika, és nyomja Lennont meg a társait. Egy sérült lábú galamb tipeg az asztalomhoz, fémesen csillognak a tollai, ahogy buta kis madárfejét forgatva keresgéli pogácsám morzsáit a földön. Szórok még neki, aztán észreveszem, amint a jobb oldalamon, két asztallal odébb, feláll valaki.

Egy fiatal férfi. Egy diák vagy egy turista. A hangra fordítom felé teljesen a fejem. Fémes hang, semmivel össze nem téveszthető, éppen csőre tölt egy pisztolyt. Aztán kiabál. Minden nagyon gyorsan történik. A lányok sikoltoznak. A lövés hangja és a lőporfüstje szinte egyszerre ér el hozzám. A pincért éri az első, és azonnal meghal, mert nem marad arca. Aztán lövéseket hallok még másfelől, és míg azon tűnődöm, esetleg visszhang-e vagy más helyen is lövöldözik valaki, már a földön hasalok. Testem minden sejtje azon igyekszik, hogy a térkövekbe olvadjon. Zihálásom elfojtja agyam ravasz üzenete, tettesd magad halottnak, ne mozdulj, ne rezzenj, csak feküdj. Te halott vagy. Vagy az leszel hamarosan, hát nem mindegy?

Milyen furcsa a világ, így az aszfalt szintjéről. Előttem nem messze, az egyik lány cipője, vagy a lába is benne van, ezt már nem látom. Nézem a gitáros fiút, illetve ami megmaradt belőle. Kék szeme volt, most azt is látom, mert pár méterre dobta a lövés, tőlem nem messze. Szóval kék szeme volt a fiúnak és a harmonikájáról most lassan csöpög a vér. Valamit mintha mondani akarna vagy suttogna, behunyom a szemem, mert nem akarom látni, amint meghal. Sem születést, sem halált. Ez a mániám. Én se nézem senkiét, az enyémet se lássa senki. Aztán most itt a tér, egy térnyi ember látja majd. De a ravasz agyam nem adja fel. Nehéz így lélegezni, hogy ne őrjöngj fektedben, hogy ne pattanj fel sikítva, hogy ne fuss minél messzebbre, hogy ne lásd halott lányok lábát. Azazhogy csak az egyik halott, mert ott kúszik a másik. Halk kis zokogásokkal, mintha szárazon köhögne, kúszik és vonszolja magát éppen a látóterembe. És – ezt – már – nem – tudom – elviselni. Mert átlép rajtam valaki, a fejem mellett áll, és jól látom a farmerja szárán, hogy felhajtották. Valahol valaki felhajtotta ennek a fiúnak a nadrágját és a kis sárga cérna ott fityeg. És ez a fiú mond valamit, torokhangon, majdnem lágyan a lánynak.

 A lövés pillanatában azt érzem, mintha behintették volna valami rózsaszín, kocsonyás konfettivel a világot körülöttem és engem is. Valaki hangosan zokog. Valami folyik a fejemen. Hányni fogok. Az agyam, a ravasz agyam kiadja az utasítást. Keményen ráharapok a nyelvemre és behunyom a szemem. Nincs itt más senki, csak én, fekszem békésen a főtéren, arcom alatt a kockakő legpuhább párnám. Por száll, érzem a vér szagát, azt hiszem, bepisiltem és ravasz vagyok, békés vagyok, és türelmes vagyok, és jó vagyok, és nem akarok meghalni. A csönd szinte szétszakít és megtébolyodom, ha nem látom, mi történik.

Tér idő kontinuitás, jut eszembe és majdnem felröhögök, mert látom, amint a sánta galamb jön vissza. Felrebbent valahova, míg itt gyorsan kivégeztek pár embert, talán a rózsakertbe, ide érzik az illata. Itt a földön fekve sokkal intenzívebben érződik, látszódik minden. Illat, például a rózsáé, szín, mondjuk az agyvelőé és ebből a szögből, ahogy fekszem, azt is látom, hogy a halott lány cipőjének sarka bizony kopott. Már nem kell neki cipőre költeni, kajánkodik bennem valaki és azt érzem tisztán, lehet, hogy megőrülök. Meghasadt személyiség. Vajon hány tébolyult személyiség szunnyad bennem, akik a pisztolylövésre aktiválták magukat? Feltápászkodnak álmukból és gyerünk csak, nézzünk szét odakint, kacsintanak össze. Mikor eldobtam magam, még egyedül voltam. Mire kelek fel? Felkelek? És a nyomorult galamb csak jön, jön. Ahogy itt fekszem, tökéletesen látom, hogy fél lábán az ujjak elsorvadtak, de ő jön, iparkodik, kecsesen átrebben a gitáros fiú vértócsáján. Egy egészen nagy darab a pogácsámból, biztosan akkor vertem le, mikor a földre dobtam magam, mert az a ravasz agyam átvette az irányítást. Már csipkedi, tépkedi, forgácsolja. Szeme csupa türelmetlen izzás.

Az idő némán álldogál. Por van. Meg csend.Veríték csorog a fülem mögött és teljesen elzsibbadt a jobb lábam. Legalább három halott a látóteremben. Valahol futnak és kiált is valaki, tán a tér másik oldalán, mikor gyors, ruganyos léptekkel megindul felém a gyilkos. A gyilkosom. A gyilkosunk. Szemet behunyni késő, tekintetem halottabb nem is lehetne. De lehetne. Lélegzetem lassul, a szívem felrobban, arcom minden sejtjén fürge hangyák szorgoskodnak. Idegen vér és agyvelő borít. Lehet, hogy már nem is élek? Lehet, hogy már rég túl vagyok mindenen, csak nem vettem észre? Zakatol a szívem, zümmög a vér a fülemben, de azért hallom, hogyan csikordul a homok a cipője talpa alatt. Most a hátát látom, ahogy szétnyitja a kabátját. A galamb mellém táncol, cukorkaszín lábával bizalmasan kézfejemre tapos, sárga szemének utolsó tekintete a szemembe mélyed.
Együtt repülünk.


Mikor nyugaton kél a nap

Képtalálat a következőre: „határőr torony”


Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, piros tetővel, oda visszük majd őket. Tíz hónapos öccse békésen alszik. Lefényképezem mindkettőt a szívemmel, mert nem tudom, látom-e még őket valaha.

Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két lány vigasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, ilyen szemmel, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.

Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas J. barátunk, másfél éves  lányával a nyakában, mögötte Gy., a felesége, előttem I., kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házzal, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.

Jó széles tengeri tábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. A kislány alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.

Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit… Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. 

Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim… Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.

K. baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. 
Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó K.-t beemeljük az apjára kötött "kenguruba" .Ahogy kilépünk az ajtón, a kislány felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég pihenni  kellene kis ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. J. kilép az ajtón "édes terhével". Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.

A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik... Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, édes szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.

Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem I. belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya égtelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeri táblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen cselesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani.

 Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. J.-t két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor K. váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.

Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk...
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van Imre? I. itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen.

 Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy elképzelhetetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy irdatlan magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek, - mondja- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.

Variációk a témára

Képtalálat a következőre: „csábítás”

Soha nem volt még ilyen boldog

1.A feleség
Egy boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta. Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.
Teljes volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája. Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.
Reggeli után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis virágokat szórva szét a terítéken,eltelt a szíve forró hálával a mindenható felé.
És érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.
Köszönöm, uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a létezésért.
Soha nem volt még ilyen boldog.







2.A szerető

Mikor romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak, veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan megtapasztalta.
A mindig elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult, dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt kollégák közé.
És elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát, amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.
Én nem hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg. Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.
És két év telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki. És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel. Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot cseréltek. És este, a férfi már hívta is. Suttogva beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a párnáját.
Soha nem volt még ilyen boldog.




3.A férj

Ez jár nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új szerelmére gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége bűvköréből.
Zavart érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat, de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát, de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni a bűntudatot.
Pár napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött, hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt. Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek, és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az újra gondolt. A régit ölelte.

Soha nem volt még ilyen boldog.








Minden megváltozott


1.      1. .A szerető

Innen szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit sután festett a
rózsacsokorral a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt, sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna, hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő, el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden. Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az ölelésről? Amit tanított nekem, és a
gondolatba is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is használtam.

Semmiségekről beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a hangja, ahogy puszi-t mondott.

És ez így ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről. Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen.

Mikor szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem. Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor felhívott és megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem, nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már magányos.

Minden megváltozott.




2. A férj

A kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.
Kicsit kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és
becsületes. Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet
megismertem.

Vagyis még nem ismertem, de már többször láttam. Könnyedén léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása. Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam, mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű.

A házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a lelki. Akkor én már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a régi szerelmemet. Szokatlan volt az érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett, nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta, akkor akar vele valamit.

Hogy meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.

Szabadságra mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán
sikerült. Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a
megértése, ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét
maga volt a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.
Megszokott sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre
mentem, ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a
szikláról vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette
szomorúan és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is
esett nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját
cirógattam és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.

Nyaralás után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte
éreztem, amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent
körülöttem. Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este
sírva alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.
Aztán felhívtam a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.

 Minden megváltozott.



3.A feleség

Már a szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok. Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem tudtam, talán az utolsó volt.

Valami hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott (ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.

Aztán visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért. Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden baj felőlünk.

Másnap leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt, mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt a száma. És puszi.

Ezt a nőt ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról, milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta, ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna érte, mert otthagyta.

És most itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek? Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült, beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.


Minden megváltozott.