Perspektíva

Képtalálat a következőre: „galambok a téren”



Ahogy a toronyóra kongatni kezdi a pontos időt, burrogva felrepülnek a galambok. A hajnali locsolás után még ott ragyognak a tócsák a tér kövei között és a kávézók asztalai már szinte megteltek. Kávé-és süteményillat keveredik a közeli folyó víz-és hínár illatával. Az utcazenész gitártokját kinyitva a földre teszi és zsebében kotorászva aprót dob bele. Hozhatok még valamit – hajol közelebb a pincér és szemüvegén megcsillan a nap. A szomszéd asztalnál lányok csivitelnek és a gitáros fiú belecsap a húrokba. A szája előtt kis szerkezeten szájharmonika, és nyomja Lennont meg a társait. Egy sérült lábú galamb tipeg az asztalomhoz, fémesen csillognak a tollai, ahogy buta kis madárfejét forgatva keresgéli pogácsám morzsáit a földön. Szórok még neki, aztán észreveszem, amint a jobb oldalamon, két asztallal odébb, feláll valaki.

Egy fiatal férfi. Egy diák vagy egy turista. A hangra fordítom felé teljesen a fejem. Fémes hang, semmivel össze nem téveszthető, éppen csőre tölt egy pisztolyt. Aztán kiabál. Minden nagyon gyorsan történik. A lányok sikoltoznak. A lövés hangja és a lőporfüstje szinte egyszerre ér el hozzám. A pincért éri az első, és azonnal meghal, mert nem marad arca. Aztán lövéseket hallok még másfelől, és míg azon tűnődöm, esetleg visszhang-e vagy más helyen is lövöldözik valaki, már a földön hasalok. Testem minden sejtje azon igyekszik, hogy a térkövekbe olvadjon. Zihálásom elfojtja agyam ravasz üzenete, tettesd magad halottnak, ne mozdulj, ne rezzenj, csak feküdj. Te halott vagy. Vagy az leszel hamarosan, hát nem mindegy?

Milyen furcsa a világ, így az aszfalt szintjéről. Előttem nem messze, az egyik lány cipője, vagy a lába is benne van, ezt már nem látom. Nézem a gitáros fiút, illetve ami megmaradt belőle. Kék szeme volt, most azt is látom, mert pár méterre dobta a lövés, tőlem nem messze. Szóval kék szeme volt a fiúnak és a harmonikájáról most lassan csöpög a vér. Valamit mintha mondani akarna vagy suttogna, behunyom a szemem, mert nem akarom látni, amint meghal. Sem születést, sem halált. Ez a mániám. Én se nézem senkiét, az enyémet se lássa senki. Aztán most itt a tér, egy térnyi ember látja majd. De a ravasz agyam nem adja fel. Nehéz így lélegezni, hogy ne őrjöngj fektedben, hogy ne pattanj fel sikítva, hogy ne fuss minél messzebbre, hogy ne lásd halott lányok lábát. Azazhogy csak az egyik halott, mert ott kúszik a másik. Halk kis zokogásokkal, mintha szárazon köhögne, kúszik és vonszolja magát éppen a látóterembe. És – ezt – már – nem – tudom – elviselni. Mert átlép rajtam valaki, a fejem mellett áll, és jól látom a farmerja szárán, hogy felhajtották. Valahol valaki felhajtotta ennek a fiúnak a nadrágját és a kis sárga cérna ott fityeg. És ez a fiú mond valamit, torokhangon, majdnem lágyan a lánynak.

 A lövés pillanatában azt érzem, mintha behintették volna valami rózsaszín, kocsonyás konfettivel a világot körülöttem és engem is. Valaki hangosan zokog. Valami folyik a fejemen. Hányni fogok. Az agyam, a ravasz agyam kiadja az utasítást. Keményen ráharapok a nyelvemre és behunyom a szemem. Nincs itt más senki, csak én, fekszem békésen a főtéren, arcom alatt a kockakő legpuhább párnám. Por száll, érzem a vér szagát, azt hiszem, bepisiltem és ravasz vagyok, békés vagyok, és türelmes vagyok, és jó vagyok, és nem akarok meghalni. A csönd szinte szétszakít és megtébolyodom, ha nem látom, mi történik.

Tér idő kontinuitás, jut eszembe és majdnem felröhögök, mert látom, amint a sánta galamb jön vissza. Felrebbent valahova, míg itt gyorsan kivégeztek pár embert, talán a rózsakertbe, ide érzik az illata. Itt a földön fekve sokkal intenzívebben érződik, látszódik minden. Illat, például a rózsáé, szín, mondjuk az agyvelőé és ebből a szögből, ahogy fekszem, azt is látom, hogy a halott lány cipőjének sarka bizony kopott. Már nem kell neki cipőre költeni, kajánkodik bennem valaki és azt érzem tisztán, lehet, hogy megőrülök. Meghasadt személyiség. Vajon hány tébolyult személyiség szunnyad bennem, akik a pisztolylövésre aktiválták magukat? Feltápászkodnak álmukból és gyerünk csak, nézzünk szét odakint, kacsintanak össze. Mikor eldobtam magam, még egyedül voltam. Mire kelek fel? Felkelek? És a nyomorult galamb csak jön, jön. Ahogy itt fekszem, tökéletesen látom, hogy fél lábán az ujjak elsorvadtak, de ő jön, iparkodik, kecsesen átrebben a gitáros fiú vértócsáján. Egy egészen nagy darab a pogácsámból, biztosan akkor vertem le, mikor a földre dobtam magam, mert az a ravasz agyam átvette az irányítást. Már csipkedi, tépkedi, forgácsolja. Szeme csupa türelmetlen izzás.

Az idő némán álldogál. Por van. Meg csend.Veríték csorog a fülem mögött és teljesen elzsibbadt a jobb lábam. Legalább három halott a látóteremben. Valahol futnak és kiált is valaki, tán a tér másik oldalán, mikor gyors, ruganyos léptekkel megindul felém a gyilkos. A gyilkosom. A gyilkosunk. Szemet behunyni késő, tekintetem halottabb nem is lehetne. De lehetne. Lélegzetem lassul, a szívem felrobban, arcom minden sejtjén fürge hangyák szorgoskodnak. Idegen vér és agyvelő borít. Lehet, hogy már nem is élek? Lehet, hogy már rég túl vagyok mindenen, csak nem vettem észre? Zakatol a szívem, zümmög a vér a fülemben, de azért hallom, hogyan csikordul a homok a cipője talpa alatt. Most a hátát látom, ahogy szétnyitja a kabátját. A galamb mellém táncol, cukorkaszín lábával bizalmasan kézfejemre tapos, sárga szemének utolsó tekintete a szemembe mélyed.
Együtt repülünk.


Mikor nyugaton kél a nap

Képtalálat a következőre: „határőr torony”


Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, piros tetővel, oda visszük majd őket. Tíz hónapos öccse békésen alszik. Lefényképezem mindkettőt a szívemmel, mert nem tudom, látom-e még őket valaha.

Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két lány vigasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, ilyen szemmel, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.

Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas J. barátunk, másfél éves  lányával a nyakában, mögötte Gy., a felesége, előttem I., kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házzal, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.

Jó széles tengeri tábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. A kislány alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.

Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit… Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. 

Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim… Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.

K. baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. 
Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó K.-t beemeljük az apjára kötött "kenguruba" .Ahogy kilépünk az ajtón, a kislány felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég pihenni  kellene kis ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. J. kilép az ajtón "édes terhével". Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.

A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik... Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, édes szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.

Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem I. belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya égtelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeri táblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen cselesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani.

 Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. J.-t két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor K. váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.

Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk...
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van Imre? I. itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen.

 Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy elképzelhetetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy irdatlan magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek, - mondja- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.

Variációk a témára

Képtalálat a következőre: „csábítás”

Soha nem volt még ilyen boldog

1.A feleség
Egy boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta. Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.
Teljes volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája. Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.
Reggeli után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis virágokat szórva szét a terítéken,eltelt a szíve forró hálával a mindenható felé.
És érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.
Köszönöm, uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a létezésért.
Soha nem volt még ilyen boldog.







2.A szerető

Mikor romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak, veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan megtapasztalta.
A mindig elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult, dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt kollégák közé.
És elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát, amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.
Én nem hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg. Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.
És két év telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki. És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel. Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot cseréltek. És este, a férfi már hívta is. Suttogva beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a párnáját.
Soha nem volt még ilyen boldog.




3.A férj

Ez jár nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új szerelmére gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége bűvköréből.
Zavart érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat, de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát, de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni a bűntudatot.
Pár napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött, hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt. Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek, és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az újra gondolt. A régit ölelte.

Soha nem volt még ilyen boldog.








Minden megváltozott


1.      1. .A szerető

Innen szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit sután festett a
rózsacsokorral a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt, sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna, hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő, el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden. Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az ölelésről? Amit tanított nekem, és a
gondolatba is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is használtam.

Semmiségekről beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a hangja, ahogy puszi-t mondott.

És ez így ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről. Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen.

Mikor szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem. Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor felhívott és megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem, nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már magányos.

Minden megváltozott.




2. A férj

A kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.
Kicsit kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és
becsületes. Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet
megismertem.

Vagyis még nem ismertem, de már többször láttam. Könnyedén léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása. Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam, mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű.

A házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a lelki. Akkor én már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a régi szerelmemet. Szokatlan volt az érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett, nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta, akkor akar vele valamit.

Hogy meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.

Szabadságra mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán
sikerült. Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a
megértése, ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét
maga volt a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.
Megszokott sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre
mentem, ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a
szikláról vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette
szomorúan és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is
esett nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját
cirógattam és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.

Nyaralás után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte
éreztem, amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent
körülöttem. Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este
sírva alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.
Aztán felhívtam a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.

 Minden megváltozott.



3.A feleség

Már a szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok. Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem tudtam, talán az utolsó volt.

Valami hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott (ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.

Aztán visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért. Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden baj felőlünk.

Másnap leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt, mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt a száma. És puszi.

Ezt a nőt ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról, milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta, ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna érte, mert otthagyta.

És most itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek? Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült, beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.


Minden megváltozott.

Lekvár-napok

Képtalálat a következőre: „lekvárfőző asszony anno”


Amint közeledett a befőzés ideje, úgy váltak egyre nyugtalanabbá Vecsernyés Szerafina éjszakái. Az Aranysárkánytól nem messze, a kis Hársfa köz negyedik házában élt, gangos polgárházát többen megirigyelték magas pozícióban lévő elvtársak, ám ők nem tudhatták, micsoda befolyásos szerető látogatja esténként a lekvárjairól messze földön elhíresült szépasszonyt.
Az öreg Vecsernyés nagy szakértője volt a pálinkafőzés tudományának, állandó beszállítóként több neves vendéglátó ipari egységnek, nem volt párja birs pálinkájának, málnából főzött liktáriumát pedig gyermekágyas asszonyoknak is ajánlotta az öreg Veres doktor. Pontosan ismerte az adagokat, a fokokat, a gyümölcs érettségi fokát, titkos receptúrájú ágyas pálinkájából egyszer maga a kormányzó úr is vásárolt, s csak egy vesztett háború kellett hozzá, hogy ne váljon törzsvevővé. Szerafina kis korától ott lábatlankodott édesapja körül, hamarabb tudott fokolni, mint írni, kisujjában voltak a családi receptek, mondjuk a mézes zöld dió pálinkáé, de a tizenkét gyógynövényes gyógyital receptúrája is, ezért, mikor az öreg Vecsernyést kikísérték a temetőbe, Puszi úr szentül meg volt győződve, Szerafina édesapja nyomdokait követve tovább főzi a jobbnál jobb nedűket. Legfeljebb némi asszonyos huncutságokat vet majd be, mint a fahéjas szilvórium vagy a citromfüves almapálinka, lévén ezek saját találmányai. Ám a történelem közbeszólt, s maga Borsos elvtárs, a megyei pártitkár nyomta rá pecsétjét a határozatra, amely megtiltja mindenfajta szeszes ital házi főzését, beleértve a gyógyhatásúakat is. Ezt azért volt sajnálatos, mert Borsos elvtárs gyomorégése idején előszeretettel fogyasztotta a Vecsernyés-féle macskatöke pálinkát, amelynek titka abban leledzett, hogy legalább tízesztendős szilvóriumba kis mérges-piros macskatöke paprikát kellett áztatni, ezáltal olyan erősségű italt kaptak, mellyel rossz szomszédok sikerrel szabadultak volna meg egymástól, de gyomorégésre is kiváló volt.
- Mint a pocméreg - csettintett liluló fejjel Borsos elvtárs, mikor leküldte az utolsó kortyot és felkérte titkárnőjét egy újabb adag beszerzésére.
-Vecsernyés elvtársnő pálinkafőzdéjétől is megvontuk az engedélyt - csicseregte Mancika fontoskodva, és ceruzáját billegtetve várta a következő utasítást. -Az egy dolog, gondolta Borsos elvtárs és behívta sofőrjét, munkaidő után kerülne a Hársfa köz felé, hátha akadna valahol még egy üveggel a gyógyhatású főzetből.
Ám Cseri Béla nem járt sikerrel, Vecsernyés Szerafina törvénykövető állampolgárként végképp felhagyott a tiltott tevékenységgel. Az alkohol öl, állt öles betűkkel a főtéri plakáton, amelyen egy rongyos ruhás dolgozó borult egy asztalra, mögötte düledező ház és jajveszékelő proletár asszony.
- Inkább olyannak nézem, mint akinek szélgörcse van- mondta Puszi úr a kocsmáros, miután közel hajolva jól szemügyre vette a képet, majd begurította a két sörös hordót az Aranysárkányba. Az ivóban délelőtti csönd nyújtózott, Nénnyuka éppen palacsintát sütött a konyhán, mennyei illatok kergetőztek az utcán, s a gyerekek pont hajba kapni készültek, ki eszi a barack-, és ki a meggylekvárosat. De a Szerafina néniéből rángatta Nénnyuka kötényét Julcsika, míg Karcsika lopva a meggylekváros üveget dézsmálta.
 Pálinkafőzés híján, mert valamiből élni csak kell a szocializmusban is, lekvár főzésbe fogott Vecsernyés Szerafina. Messze ki vitt a kertjük a Fácános felé, volt benne alma-, körte-, meggy –és szilvafa dögivel, a kerítés mentén ribizli bokrok guggoltak málnával vegyest, odébb magas törzsű pöszméték sorakoztak a kerti út mellett. Volt itt mihez nyúlni, csak asszony kellett hozzá, így májustól, mikor érésnek indult az eper, egész késő őszig, míg az utolsó szilva húsa ráncosodni kezdett, állt a lekvár szezon Vecsernyés Szerafina portáján. Ilyenkor mindig hajnalban kelt, a maga szüretelte gyümölcsök mosolyogva fogadták keze érintését, dúdoló hangjára a barack vonakodás nélkül vált meg bársony kabátjától, a magvak hallgatag csomóban gyűltek a vájdlingban. A gyümölcshús szemérmes ölelésben forrt egybe a cukorral és s együtt aléltan adták át magukat a fakanál egyhangú táncának. Mámorba omlott isten teremtő ereje, a nap, a szél, a víz  csókja, ambróziává nemesült. És nektárrá. Részeg méhek és darazsak dülöngéltek a dunsztba készülődő üvegek felett, míg Szerafina, mint ókori szertartás fejkendős papnője, mézillatú mámorban élte meg ezeket a heteket míg ingvállra vetkőzve kavarta, csak kavarta a csendesen duruzsoló illatos masszát. A tűzrevaló rőzse takaros kis adagokban sorakozott a tűzhely mellett, s a sarokban álló öreg hencseren csíkos dunyha várta szerelmes öleléssel a jóllakatott üvegeket. Szerafina kapuja mindig nyitva állt a kóstolásra-vásárlásra érkezők előtt, s nemegyszer megesett, hogy háttal állva a betérőnek nem is köszöntötte, csak válla fölött hátra nyújtotta a kóstolós fakanalat, rajta az édesen gőzölgő lekvár. Kóstold csak, szólt hátra ilyenkor, majd lehajolt, hogy ágat dobjon a tűzre.
Így történt ez azon a délutánon is, mikor Borsos elvtárs felkerekedett, hogy maga nézzen utána a macskatöke pálinka ügyének. A kapu hangtalanul nyílt, s a takaros, virágos udvarba lépve kedvtelve szimatolta a fövő baracklekvár illatát. Valahonnan dúdolást hallott, majd átvágva az udvaron, megpillantott egy kombinés angyalt. Régen volt, mikor Borsos elvtárs hittant tanult, s később már nem is nagyon dicsekedett vele, ám az angyalt ilyennek írták le akkoriban a szent könyvek, legfeljebb azoknak nem volt ekkora melle. Formás volt ez a háttal álló lekvárfőző angyal, vörös tincsei dacolva a fésűvel félig a nyakában, gömbölyű vállain huncut szeplők, karjain szelíden hullámzottak az izmok, mint gondtalan nyári délutánokon a tó felszíne. S amint ütemre táncolt válla a fakanállal, hóna alatt rőt árnyékok incselkedtek a kíváncsi férfitekintettel. Arcát kissé félrefordítva, szép ívű mellét megmutatva épp csak hátra lesett, figyelmét egy cseppet sem vonva el a lekvártól. Kóstold csak, nyújtotta hátra a kóstolós fakanalat izzadtságtól gyöngyöző válla fölött és nyugodt mozdulatokkal kavarta tovább a lekvárt.
És Borsos elvtárs megkóstolta, sőt repetázott is, és ezer szerencse, hogy a vastag dunyha megóvta édes rakományát az ölelkező testek súlya alatt, mialatt a lekváros üvegek szemérmes mosollyal hunyták be szemüket.

Mackó úr repülni akar


Képtalálat a következőre: „teddy bear with boy”


Aztán azt mondta apám a grószinak, hogyha nem adják neki anyámat, ők elemésztik magukat. Erre a grószi szépen, illedelmesen elájult. Azért, mert a szomszédban a temetkezési vállalkozó Kiricsiéknél akkoriban ölte vízbe magát a nagyobbik Kiricsi lány, az Ella. Talán gyereket fogott, mit tudom én. Régi történet ez már.

Elég az hozzá, hogy anyám hétszépség volt. Sokkal szebb, mint a nővére. A horgas ináig ért a kibontott rengeteg haja, és mikor a tizenhetedik születésnapján készült fotográfiát Dajkovits úr kirakta a műterem kirakatába, hát megállt a forgalom. Utána meg naponta érkeztek a szebbnél szebb bukéták.
Lett volna kérője neki épp elég. De ő nem akarta egyiket sem. Ő csak a konflist akarta, Jánost. Papácskát.
Akkor már egy éve tartott a szerelem, ő fuvarozta anyámékat a kalaposhoz, színházba meg a temetőbe. Aztán mire a lányok fordultak az apjuk sírjától, Papácska már megszedte a temető az összes ibolyáját. Tele volt ott minden a kis csokrocskákkal. Még a Baba meg a Sárkány sörényibe is jutott. Anyám hazáig kacagott. Hallani ma ilyen szerelemről? Ugye nem?

Szegény grószi meg azt hitte, muszáj az esküvő, ezért volt az ájulás. Nem használt se tiltás, se fenyegetés. De minek is tiltották volna? Persze, mert szegény grószi jobbat akart volna.
De becsületes konflis család volt az apámé. Akkorra már mind az öt testvérét kiházasították és férjhez adták. Most tölthetsz egy kávét, angyalkám.
Mancit, a legidősebb nővért, kit Papácska legjobban szívlelt, az öreg Szakács fia, a Guszti vette el. Nekik volt a legszebb hentes árujuk az egész városban. Gyurka bátyja beállt katonáékhoz, akkoriban Kolozsvárt nyűtte a mundért. Ilona meg Erzsike vitték a Fő utcán a kis kalapszalont. Rend volt ott és összetartás.
Mire én megszülettem, anyám éppen eltemette a családját. A nénje hirtelen betegségbe esett, elvitte a sorvadás pár hét alatt. A grószi? Hát szegénynek hófehér lett a haja egy éjszaka leforgása alatt, de sírni alig látták. Kemény asszony volt, ahogy mondják. Aztán három hónap nem telt bele, elment ő is a lánya után. Reggel csak ott találta a kis cseléd az ágya mellett, még csöngetni sem maradt ideje, úgy elvitte a kaszás.

Úgy mesélik, anyám többet sosem nevetett. De engem sem szívlelt egy percet sem. Ahogy megszülettem a tíz körmével esett nekem, mikor megmutattak. S ha apám nem fogad dajkát mellém, tán az egy évet sem érem meg. Mire az első lépéseim tettem, anyám már egy klinika bennlakója volt. Megbomlott az elméje szegénynek. Nem sokáig húzta az árvám, mert még két éves sem lettem, kiköltözött az övéi után. Apámmal ott maradtunk ketten. Két árva.
Apám? Hát persze, hogy kétségbe esett. Láttál már férfiembert egymagában egy kicsi leánykával? Aztán nagy hirtelen fordult egyet a sorsom kereke, mert Manci, apám kedvenc nővére, gyerektelen lévén, magukhoz fogadott s így lett nekem igazi anyácskám meg két apám is.
Ha én azt el tudnám mesélni néked, milyen volt anyácska! Mindig citrom meg levendula illata volt. Magasra fésült, tornyos frizurája alatt szinte elpattanni látszott az a szép fehér nyaka. Istenem, hogy szerettem! Emlékszem, kis arany zsebóráját, melyen apró kék fecskék szállottak, mindig a kezembe adta, ha beteg voltam. Ilyenkor aggódva hajoltak az ágyam felé, ő meg Guszti bácsi, a nevelő apám. Te, hogy az milyen figura kis ember volt! Kis kerekfejű, pecsenyés ábrázata volt neki, meg apró malac szemei. Vicces ember volt, tréfáit sokáig nevette a város, de sose lehetett rá haragudni. Később, midőn már nagyobbacska leánykaként bejárogattam a hentesüzletükbe meg a mellette üzemelő kifőzdébe, arra gondoltam, tán Guszti bátyám szép pecsenyés orcáját is a hentes üzletéből szerezte. Ritka jó ember volt. Este mindig kiosztotta kifőzde maradékát a szegények között. Emlékszem rájuk. Hannira, az ősz koldus asszonyra, aki mindig képzeletbeli gyerekét szólongatta. Meg Rózsa bácsira, ő volt, aki Foltossal, a kutyájával várta az ételt.
Ahogy mondom, jó módban éltek, példás életet. Épp ezért nem értette senki, miért nem áldotta meg az úr gyermekkel a frigyüket.
Dehogynem. Kúrálták azok szegények magukat mindennel. Cseppek meg mindenféle labdacsok, mindent kipróbált rajtuk a jó Leitner doktor. Fárasztó és végeérhetetlen fürdő kúrákra utaztak nyaranta, ahonnan mindig kisírt, karikás szemekkel jött meg anyácskám.
Mi kell a gyereknek? Az, hogy szeressék, törődjenek vele. Hozzám jók voltak, szerettek, gondtalan gyerekként igazán nem értettem, miért beszél mindenki háborúról? Nem látszott semmi a mi életünkön, legfeljebb csak apám meg Guszti bácsi csapkodta többet az asztalt, ha politikáztak. Aztán csak annyit vettem észre, anyuskám nagyon sír. Na, akkor már háborúban álltunk. Persze fene nagy lelkesedés volt még az elején, vigyázz, vigyázz kutya Szerbia meg minden. De eltűnt a lendület és minden megváltozott. Eltűntek a férfiak. Apám bevonult szanitécnek, Guszti bátyám valahol sodródott a többivel. Vége lett a nyugalmas, szép életünknek. Hogy mire emlékszem még? Hát arra, hogy összegyűltünk hol itt, hol ott, lányok asszonyok és bontottuk elfelé a pulóvereket meg szvettereket. Mi kisebbek bontottunk meg motringoltunk, az asszonyok meg kötötték vég nélkül a meleg stucnikat. Meg kesztyűket is.

Megtapasztaltuk az örömtelen ünnepeket, mikor kinek-kinek fronton a legkedvesebbje. Beköszöntöttek a hústalan napok, aztán csak éppen hogy vegetált a hentesüzlet, büdös bőnyét árultunk akkoriban, de volt, aki azt is elvitte. Bevezették a jegyrendszert, hiánycikk lett a petró, és aranygyűrűt adtak a népek a tojásért. Hiób-hírek jöttek a frontról, és anyuska belefogyott az állandó aggódásba.
Már mindenre el voltunk készülve, mikor Guszti bátyám két hónapos hallgatás után hazakeveredett. A caverna, ahol meghúzták magukat, így mondták, belövést kapott, szinte mind meghaltak körülötte. De az ő jó erős csontjai kibírták, és éppen csak a koponyáját kellett befoltozni egy csinos kis ezüstlemezzel. De ezzel szerencséje is volt, mert számára befejeződött a háború.
Mégis, azt gondolom, sorsszerű volt, hogy megúszta, mert mi más magyarázhatja azt, ami ezután történt. Ott a cigarettám, gyújtsunk csak rá.
Ez is, milyen furcsa egy dolog volt, hogy anyácska sokáig, nagyon sokáig nem is sejtett semmit. Bár hízott kicsinykét, és megtelt az orcája is, de ezt csak a nyugalmának tudta be, hogy végre otthon van mellette az ura. Aztán Leitner doktor, aki maga is megharcolta addigra a maga kis harcát, és a frontról haza kerülve apró fekete selyemkendő takarta a bal szeme helyét, gyanakodva konzíliumra kérte.

Hát hogyne örvendtünk volna mindnyájan, mikor tél végén világra jött nagyapád, majdnem négy kilósan! A kis Lackó! Haj, de imádta mindenki azt a kis gyereket, anyácskáék késői örömét! Emlékszem, olyan egy éves forma volt, mikor nagyon beteg lett. Anyácska diftériától rettegve éjjel-nappal az ágya mellett imádkozott, úgy gondolom, már a halál tornácáról perelte vissza az ő kisfiát. Akkor került haza apám, az igazi, a muszkáktól. Máig előttem van, ahogy lábujjhegyen belép a betegszobába és elővesz a kabátja alól egy szép kis barna mackót. Na, az lett Mackó úr. Mackó úr nem hétköznapi jószág volt. Lackó egyből bevette a legkeserűbb porokat is, ha Mackó úr kérte rá, és nem volt hajlandó egy lépést sem tenni nélküle.

Hogy mi zajlik körülöttünk a nagyvilágban, hogy tömegesen jönnek haza a nyomorék hadifoglyok, hogy maradék katonáinkkal letétette a fegyvert Linder Béla és közben zajlik az impériumváltás a fejünk felett, azt nehéz volt elfogadni, és még nehezebb túlélni. Fenékig ürítettük a megaláztatás keserű poharát. Bizony. Máig sem tudom, hogyan étetett anyuskám annyi szájat.

Egyik éjjel úgy ugrasztotta ki Guszti bátyát az ágyból egy jó embere a hírrel, veszélyben a hentesüzlet meg a kifőzde, mert ezek elveszik. Be lettünk csapva, mint az árnyékszék ajtaja, mert nem ezt ígérték abban a híres gyulafehérvári határozatban. Innentől egyre gyakrabban elhangzott a szó, repatriálás. Sebbel-lobbal eladtuk a hentesüzletet kifőzdéstűl egy ájsernek. Anyuska meg egyre többet gseftelt esténként az öreg Roth bácsival, a sarki ékszerésszel. Fenekestől felfordult ismét az életünk. Egyre csak a kiutazáshoz szükséges papírokat vártuk. Bútoraink és egyéb ingóságaink immár bevagonírozva várták az indulást az új élet felé. Anyuka három gyémántgyűrűt adott, csak hogy elkerülhessük a vagonlakók sorsát, és személyvonattal utazhassunk a holmiaink után.Tűrhetetlen volt szinte, ez a köztes lét. Az én drága anyuskám kisírt szemmel járkált a csupasz falak között, Lackó meg, jobbjában az elmaradhatatlan Mackó úrral, nyűgösen kapaszkodott a szoknyájába. Emlékszem egyik esti beszélgetésükre, hallottam, amint azt beszélik, hogyan kellene átmenteni a határon a fináncok elöl a hentesüzlet és a ház árából vett ékszereket és gyémántokat, ami a magyarországi újrakezdés zálogaként szolgált.
Nem, azt nem lehet már tudni, kinek az ötlete volt. Engem csak arra kért meg anyácska, vegyem ki óvatosan az alvó Lackó karjából Mackó urat és segítsek felfejteni a varrást a hátán.
Emlékszem, ez az indulás előtti estén történt, mert Lackó nagyon nyűgösen aludt el.

Másnap hajnalban könnyű nyári eső siratta indulásunk. Olyan volt minden, mint egy álomban. Rossz álomban. A szemerkélő langyos esőtől vagy bőven omló könnyeinktől-e, de alig láttuk magunk körül a világot. Búcsúztunk régi életünktől. Aztán a mozdony nagyot sikoltott, és megindultunk. Ez elmondhatatlan…
Már jól vagyok, drágám. Köszönöm.

A kupéban rajtunk kívül egy idegen úr utazott, a székesfőváros felé maga is. Lackó békésen szundikált Mackó urat ölelve, majd később mindnyájunkat jókedvre derített ártatlan gyermeki bájával és csacsogásával. A vonat monoton kattogását meglepően jól tűrte, fürtös fejét a kupé párás ablakához szorítva nagy hévvel magyarázott Mackó úrnak. Hol egy tehenet, hol egy lovas kocsit fedezett fel nagy izgalommal. Dél körül járt már ekkor. Közeledtünk a nagy folyó felett átívelő vasúti hídhoz. Ha így haladunk, nem sokat késünk és estére átérünk a határon, kattintotta be elégedetten zsebóráját Guszti bátyám. Apám elgondolkodva bólogatott.
Közeledvén a vasúti hídhoz, szerelvényünk nagy sóhajtások közepette fékezett, majd megállt. Semmi, így a kalauz, csak óvatos a masiniszta. A vonat aprókat horkantva óvatosan araszolt, a nagy zöld víz lustán kanyargott alattunk és Lackó, mint minden kíváncsi három éves ifiúr mindezt látni óhajtotta. Készséges útitársunk óvatosan lejjebb csúsztatta az ablakot, Lackó, kezében Mackó úrral kíváncsian kandikált kifelé, míg anyuska szorosan magához ölelve tartotta a dundi lábacskákat.
Kintről vízszag és nyárszag csapott be, egy magányos gém repült át a folyó felett méltóságteljes szárnycsapásokkal. Hazafelé repül, csuklott el anyuska hangja. Lackó szél borzolta fürtökkel hosszan nézett utána. Majd apró testét megfeszítette, ahogy kis karja lendült. Mackó úr repülni akar, kiáltotta csengő hangon.
S mi megkövülve néztük, mint úszik el méltóságteljesen örökségünk a nagy folyón.

Szép szavú Salamon meg az ikrek

Képtalálat a következőre: „gedeon bácsi”


A csinos kis fodrászüzletet, kétháznyira az Aranysárkánytól, még Puszi úr megboldogult édesapjának unokatestvére nyitotta. "Frizír Szalon", állt a díszes cégtáblán, alatta bubifrizurás női fej mosolygott kacéran, amit a felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg katonái lőttek szitává, mikor megszállták a várost. De ez már később történt.

Elég az hozzá, hogy Dezső úrnak, az arany kezű fodrászmesternek, még a nagy háború előtt két világszép lánya született. Méghozzá egyszerre. Malvinka, Dezső mester felesége két napon át kiabált vajúdás alatt mindenféle jókívánságot a férjének, mire a végezetül kihívott nőorvos világra segített egy közel három kilós kislányt, majd mindenki legnagyobb csodálkozására egy másikat, aki majd ugyanennyit nyomott. Hogy fért el ez a két gyermek abban a madárcsontú kis asszonyban, csodálkoztak az asszonyok.
Az ikrek, Lujzácska és Vilmácska gyorsan cseperedtek, mindkettő szőke volt és cserfes, még a saját édesanyjuk sem tudta néha megkülönböztetni őket, bár mindegyik egyformán volt rossz, mint hat ördög. Rémei voltak a városnak. Ha fára mászni kellett vagy górálni a békésen kapirgáló tyúkokat a téren, nem volt párjuk a rosszaságban és vakmerőségben.  Egyszer kis pajeszt meg kalapot kötöttek a tudós rabbi macskájára, hogy elájult az anyósa, mikor meglátta a besétáló cirmost, majd meg múmiává aszalódott denevért rejtettek a polgármester úrék padjába a templomban. Mikor a méltóságos asszony megfogta, akkorát sikított, hogy a pap elejtette a misebort. Dezső úr elnéző szeretettel kezelte lányai csintalanságait, csak azt sajnálta, nem forgolódnak eleget a fodrászszalon finom légkörében, s nem tudhatta, Lujzácska és Vilmácska, csak úgy, mint édesanyjuk, utálja a dauer víz szagát és azt az egész csacsogós női világot.
 Ezért-e vagy másért, de alig tíz évesek lehettek a lányok, mikor egy szép napon Malvinka asszony megszökött egy vándorfotográfussal. Talán megunta, hogy az ura mindig el van veszve a tartós hullámok között, és más asszonyoknak mond bókokat. Kis, pörge kalapos ember volt ez a fotográfus, villogó fogakkal és huncut bajusszal, nagy vászontekercseket hordott magával mindenféle cifra képekkel, aztán azok elé ültette a népeket, belekukucskált egy kis redőnyös masinába és valami madarat emlegetett. Gondosan beszedte a pénzt az emberektől, aztán három nap múlva megszökött és elvitte magával emlékül Malvinka asszonyt.   A fotográfust megfogták később, úgy mesélte a rendőrfőnök, de az asszony már mással élt addigra. Hadd hulljon a férgese, legyintett Dezső mester, és próbálta nevelni a lányokat. Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja, aki akkor még villogó szemű fekete asszony volt, esténként átjárt rendbe tenni a ruhájukat és finom modorra oktatni a lányokat, több-kevesebb sikerrel. Pedig addigra már kisasszonyoknak számítottak, de olyan vadak maradtak azok mindig, míg körülöttük egyre rosszabbá vált a világ és a népek azt rebesgették, háború lesz.

Lett is, és mentek a behívók mindenfelé, de Dezső úr megúszta, nem sorozták be a túlkoros fodrászmestert, de elvitték a város színe virágát. Kit ezért, kit azért. Többek között az öreg rabbit családostól, de utolsó pillanatban Nénnyukának és Puszi úrnak sikerült kimenteni a sorból a család hetedik gyermekét, a szép szavú Salamont. Akit azért nevezték az emberek szép szavúnak, mert olyan bölcsen és szépen magyarázta a szent könyveket, hogy joggal remélhették benne hittársai apja utódát. A tüzes, fekete szemű Salamon hamis papírokkal rejtőzött Puszi úr kocsmájában, megtartotta a törvényeket és esténként mindig imádkozott, ám egyik este, mikor az Aranysárkányban addig ismeretlen csendőrök igazoltattak, épp csak sikerült meglépnie az ablakon át és meg sem állt a kertek alatt Dezső mester házáig.
Nyár volt, a kert felé nyitott ablakok egyikén gondolkodás nélkül beugrott és ott találta magát Lujzácska és Vilmácska szobájában.  A széken mindenféle titokzatos női ruhák hevertek, bolondító szaga volt az ágynak és a két szőke lány úgy vihogott, mint két vili. Férfiúi zavarában Salamon, a szép szavú, éppen készült volna visszamászni a kert felé, mikor a lányok leterítették. Próbálta nekik az írásokat magyarázni meg a mezők liliomát, de azok csak nevettek gonosz módon és berántották az ágyba.  Hajnalodott már, mikor a kócos, karikás szemű Salamon ruháival a hóna alatt kiszabadult és visszaosont az Aranysárkányba.

Később, mikor a front elérte a várost, Lujzácska és Vilmácska átlényegült. Apjuk kurtára nyírta arany hajukat, orruk alá bajuszkát maszatolt és micisapkát húzott mélyen a szemükbe. Puszi úrral megbeszélve úgy gondolták, a lányok legjobb helyen a kocsmában lesznek eldugva. Naphosszat kopott ujjasban hordták  a farekeszeket , törölgették a pultot az Aranysárkányban és olyan cifrán káromkodtak, hogy meglett férfiak pirulva néztek félre. Szép szavú Salamon lopva szív dobogva nézte őket a konyhából, s ha Nénnyuka nem figyelt, ki-kiugrott egy csókra.
Így történt, hogy mikor a hős felszabadító szovjet hadsereg első katonája belépett a kocsmába, mit látott?  Egy szőke, micisapkás meg egy barna fiatalember olvadt össze szenvedélyes csókban a pult mellett. A katona elébb csúnyát káromkodott, kiköpött, majd kiszaladt és ijedtében lelövöldözte Martfűi úr cégtábláját. Szomorú látvány volt a kilyuggatott szöszke, női fej, de ennek az üzletnek a helyén alakult később a helyi fodrász kisszövetkezet.


Majd azt is elmesélem.

Gyönyörszámláló




-A tervmutatók, elvtársak, azok beszélnek - gyűrte homlokát kétségbeesetten izzadó markába Borsos elvtárs, mikor kétnapi fejtágítás után hazaérkezett a székesfővárosból. - Eredményeket kell produkálni, nagyobb termelékenységet, több bevételt, halál a feketézőkre- csapott olyat íróasztalára, hogy a kis Lenin-szobor kettőt pattogva penderült a szemétkosárba. -Nincs pardon- egyenesedett fel liluló fejjel a pártitkár, miközben gyengéd mozdulatokkal törülgette a kiszabadított Lenin elvtárs kopasz fejét, - nincs feketézés, nincs mutyizás, mindenki adózzon és punktum! Javaslatokat várok, elvtársak, - kopogtatta meg ceruzájával az asztalt, és szabad utat engedett egy kis szellentésnek, mely jó ideje kínozta.
Mire Abszolút elvtársnő felszolgálta a kávét, már szépen gyűltek az ötletek. Koporsós Grünstein, a temetkezési vállalkozó, minden második kliensétől megtagadja a számlát.
- Bezáratni, jött az utasítás. De ki fog akkor temetni?- jött az ellenvetés. -Majd vigyáznak az elvtársak, és nem halnak meg, vakargatta fülét egy ceruzával Borsos elvtárs, majd elmélyülten tanulmányozta a kibányászott fülzsír minőségét. 
-Manyika, a púpos virágárus, csak a piaci forgalom után adózik, az otthoni virágokkal vígan feketézik. 
-Megjelölni a virágokat piros olajfestékkel, hogy ne tudja otthon eladni, mondta összehúzott szemmel Borsos elvtárs, és unatkozva nézte a plafont. 
-A szép Böbe által vezetett kupleráj átalányban adózik, nem a kliensek által igénybe vett szolgáltatások után. 
-Hopp!- emelte mutató ujját a magasba Borsos elvtárs és elkerekedett a szeme - megvan, elvtársak, a célfeladat!
Paszternák Boriska, művésznevén a szép Böbe, a háború után vette át megboldogult édesanyjától a piroslámpás ház vezetését. Böbe szép volt, karcsú és fekete, rossz nyelvek azt suttogták, Borsos elvtárs édesapja volt a nemzője, aki Bauer Henrik néven a helyi bank fő részvényese volt. Oh, a mama, Paszternák Sarolta, a háború előtti világ szeretett Saci mamája, de sok kamasz fiút vezetett be a testi szerelem rejtelmeibe, ám amint megszületett a kis Böbe, rejtélyes módon nagyobb összeghez jutott, majd megnyitotta nyilvánosházát és onnantól csak az üzlet felvirágoztatását tűzte ki célul maga elé. Saci mama öreg volt, de nem hülye, és mikor halálát érezte közeledni, a szép Böbét tette meg örökösévé. Ekkor már új szelek jártak, de kufircolni mindig szerettek a férfiak, ezért Böbe folyamatosan bővítette menazsériáját. Volt ott egy kiugrott apáca, Benedicta kisasszony, aki talpig fityulásan fogadta a klienseket, és nem volt hajlandó megszólalni, mert némaságot fogadott. Így a történet. A valóság persze az volt, hogy egy partizánnő lányaként nyúlszájjal született, és az édesanyja eldobta, de a helyi patkolókovács felesége megtalálta és felnevelte a némát. Erzsike elvtársnő, az élmunkás, kis, kurta köpenyben fogadta a jelentkezőket, és alatta nem viselt semmit, de szobájában egész kötöde volt felszerelve, s míg ő előredőlve elmélyülten igazgatta a spulnikat egy ládán egyensúlyozva, addig az örömre várók hátulról vettek elégtételt az élet sérelmein. Szigorú, szőke kontyot viselt Zsenya és egyenruhát, mint az elvtársi Szovjetunióban, és csak privát vendégeket fogadott, lehetőleg nagy bajszút, barna szeműt, mert élt-halt Sztálin elvtársért. Egyre szebb forgalmat bonyolított tehát a szép Böbe, adózott is becsülettel, s meg sem fordult a csinos kis fejében, hogy beépített ember lesi majd az üzleti titkokat.
-Legalább három ember kell a megfigyeléshez, elvtársak- nézett gondterhelten csapatára Borsos elvtárs, mikor este összegyűltek az Aranysárkányba, egy fröccs felett megbeszélni a feladatokat. Legyen az egyik a sánta Kis, annak úgyis rövidebb az egyik lába, el fog férni az ágy alatt, ha jól behúzza a másikat. Legyen- jegyezte fel szemöldökét ráncolva a párttitkár. Guberli elvtárs lehetne a másik, mert ő ért hozzá, kupleros volt a nagymamája, így a másik elvtárs. Megbízható?- hümmögött Borsos elvtárs. Az, csak egy kicsit süket. Nem baj, legyintett a párttitkár, majd megfogja az ágy lábát és számol. Ha tízig rázkódik az ágy, az már egy menet. Egy a lényeg, elvtársak, minden dugás egy strigula. Értve vagyok?
-Ki legyen a harmadik? 
-Nézzék, ezzel nem vesződünk tovább elvtársak- csapta össze noteszét Borsos elvtárs és felállt- ennél veszélyesebb feladatokat is elvállaltam már az ügyért. Feláldozom magam- mondta és berekesztette a bizottsági gyűlést.
Másnap estére, mire beindult a ház forgalma, mindhárom megfigyelő elfoglalta a helyét. Guberli elvtárs kicsit kényelmetlenül ugyan (rövid volt az ágy), de elhelyezkedett, kis zsebnoteszével és vadonatúj tintaceruzával felszerelkezve várta az eseményeket. Sánta Kis a szekrénybe szorult, s két illatos női pongyola közül kukucskálva készült a nagy leleplezésre, míg Borsos elvtárs egy vastag bársonyfüggöny mögött foglalta el pozícióját, Zsenyácska szobájában.
Az akció elkezdődött, s a férfiak csak jöttek, egyre jöttek. Többek közt a főkönyvelő elvtárs, ki két menetre is befizetett Zsenyácskánál. Ezért nincs ennek gyereke, gondolta magában Borsos elvtárs, míg szorgalmasan strigulázott, mert máshol lövi el a puskaport. A hentes, a mackótermetű Pisti, akit mindenki csak Nudlinak hívott a háta mögött, olyan vehemenciával csintalankodott Erzsikével, hogy egy rugó fájdalmas pendüléssel megadta magát, és kis híján kiverte az ágy alatt izzadó Guberli elvtárs jobb szemét.

Hosszú volt az éjszaka, a papír meg kevés, hogy minden menetet feljegyezzenek, és meg kell vallani, a kezdeti izgalmak után Kis elvtárs bele is aludt a feladatba. Úgy hajnali kettőkor, mikor a helyi gyógyszerész Benedicta kisasszonyt, a néma apácát gyömöszölte, síri hangon nyikordult a szekrényajtó és nagy robajjal kiesett Kis elvtárs. Nagy baja nem esett, csak a jobbik lábát törte. Ám ennél is nagyobb szenzáció volt, hogy megszólalt a néma apáca. Hogy mit mondott, azt fedje homály, de másnap bekerült a jegyzőkönyvbe. Újabb fekete pont a klerikális reakciónak!
Képtalálat a következőre: „hála”



Olyan hála
(D.D.Z-nek és D.M.-nek)

Olyan hála van bennem.
Hogy a könnyűléptű
felhők futásához
mérve magam is
hol napot, hol záport
viszek életekbe.

Ha kék fényű tavaszok
villanásába táncos
léptekkel adok
örömhírt és hozok
bánatot, ha kell.

Szórok fényt tegnapokba
vetülő nyárba és
vízen ringatózó eljövő
őszbe, mert szeretnek,
mert szeretek.
Olyan hála van bennem.


2017.05.06.

Éljen május elseje

Kapcsolódó kép


-Eeegy-kettőőőő… Eeegy-kettőőőő – szálltak kissé visszhangosan a megafonból Lánci elvtárs, a körzeti bizalmi vezényszavai. A hajnali harmat még meg sem száradt az Aranysárkányról elnevezett kocsma előtti kis park bokrain, ám a munkásosztály jelentékeny hányada szorgos tornagyakorlattal ébresztgette izmait. Borsos elvtárs ugyanis úgy találta, a május elsejei felvonulás előtt jót tesz majd a felvonulóknak egy kis bemelegítés. Ezért reggel hatra testületileg kirendelte a dolgozókat az Aranysárkány elé, majd Lánci elvtársra bízva őket, ő maga is elvonult egy kora reggeli bemelegítésre Puszi úr kocsmájába.

Azt, hogy a friss, tavaszi hajnalban még a megafonban is kicsit reszketegnek tűntek Lánci elvtárs szavai, foghatnánk a szélre, ha fújt volna, vagy a fülekre, amik rosszul hallanak, ám az igazság az, hogy Lánci elvtárs tüdeje nem szuperált valami jól. A hivatalos verzióban az állt, hogy a háború alatt a partizánokkal harcolt, ott lőtték meg véres csetepatéban mindenre elszánt német katonák. El kell ismerni, hogy a történet szép. Csak nem igaz. A valóságban úgy volt, hogy Lesi sógornál disznóölésre gyűlt össze a család, aztán a már ittas állapotban és ehhez mérten kötekedő kedvvel érkező Láncit elvtársi minőségében csak úgy tudták leszerelni, hogy jól megverték. Valahogy megszúrta a tüdejét egy törött borda, ezért erős izgalmi állapotban egyszerűen kifulladt, elszállt belőle a szusz, ahogy az Aranysárkány törzsközönsége bölcsen megállapította, és ilyenkor csak tikogott, mint a szamaras Kis jószága eső előtt.

Elég az hozzá, hogy a háború után keresték a jó kádereket, Lánci elvtárs meg a beteg tüdeje miatt nem szeretett dolgozni, viszont tehetségesen tudott hazudni meg kötekedni, ezért a párt kiemelte és azt mondta, jó lesz körzeti bizalminak.
Lánci elvtárs szerette a munkáját és teljes odaadással végezte azt. Csiklandós izgalmat érzett, amint mellét peckesen kidüllesztve végig lejtett a főtéren, vagy beült egy fröccsre Puszi úrhoz, füle szomjasan itta az elharapott félszavakat, mindenütt leleplezésre váró szabotázst vagy egyéb pimasz összeesküvést sejtett, és boldogan fogadta Borsos elvtárs dicsérő szavait, ha újabb feljelentést nyújthatott át neki. Éberség, ez volt Lánci elvtárs vezérlő csillaga, ez vezette, mikor éjféltájt kikelve a meleg ágyból megfigyelő körútra indult, ahogy előszeretettel nevezte a maga kis portyáit. Így leplezett már le illegális disznóölést a négy gyerekes Varga családnál vagy kobozott el három kotlóst fészekaljnyi csibékkel özvegy Zatureckinétől, aki pedig a hálószobájába, pontosabban az ágya alá rejtette a szárnyasokat. Hiába.
-Az éberség, elvtársak- szokta könnybe lábadt szemmel mondogatni a hatodik rum után az Aranysárkány közönségének- az a legfontosabb.
Egyszer megtörtént, ami minden éber elvtárs rémálma. Hajnalban bóklászott a Fő tér egyik kis mellékutcájában, amikor gyanús mozgásra lett figyelmes. Köpcös, testes férfi lépett ki egy ház kapuján, kalapját mélyen szemébe húzva megindult a belváros felé. Lánci elvtárs szagot fogott, kis noteszébe feljegyezte a pontos címet és remekül tapadó nyersgumi talpú cipőjében nesztelenül sietett a delikvens után. Már éppen befordult a sarkon a gyanús idegen, mikor elébe kerülve hirtelen feltartóztatta és hivatása teljes tudatában felszólította, hogy igazolja magát. Kínos volt, nagyon. Ugyanis Borsos elvtárs éppen ügyeletes szeretőjétől tartott hazafelé, és nem éppen irodalmi stílusban közölte Lánci elvtárssal, mihez kezdjen az éberségével. Lánci elvtárs az izgalomtól kifulladt, hííííí, hörögte Borsos elvtárs méregtől ellilult képébe meredve.
- Ne hihegjen itt nekem, mint egy francos kísértet- vágta hátba a megyei pártitkár, mire Lánci elvtársba visszatért a szusz. Ezek után új kifejezéssel gyarapodott a körzeti bizalmi szótára.
-Diszkréció- súgta Puszi úr fülébe egy-egy fárasztó nap után- az éberség édes testvére, suttogta elhaló hangon, és bedobta a hatodik pohárka rumot.

A napot lelkes tornával köszöntő dolgozók éppen kellőképpen kimelegedtek, mikor Borsos elvtárs, megkoronázva az éhgyomorra leküldött kisüstit egy nagy karaj libazsíros kenyérrel, amit Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja kis lila hagyma szeletekkel tett vonzóbbá, megjelent az Aranysárkány ajtajában. Kedvtelve legeltette szemét a tornától kipirult munkásosztály csapzott csapatán, nagyot bólintott, látván egynémely fiatal szövőgyári munkáslány kebleinek szilaj fickándozását a színes kartonruha alatt, majd nagyvonalú intéssel így szólt.
-Torna, állj!
A májusi nap, ami előszeretettel csal ki szeplőket a fiatal lányok arcára, teljes erővel sütött, a Fő tér másik oldaláról vérpezsdítő munkásindulók hangját hozta a szél, amikor a menet megindult, körbe a park körül. Színes lufik repkedtek, kipirult arcok meredtek a szerény méretű dísztribünön gubbasztó elvtársakra, izmos munkás karok emelték a magasba a fő elvtársak felszalagozott képmásait és kutyavérű férfiak használták ki a hömpölygő tömeg adta lehetőségeket, és jól megmarkolászták a csinosabb elvtársnők farát. Bámész szemű úttörők lengettek színes szalagokat a fővárosból érkezett Szűcs elvtárs felé, aki napszemüvege mögé bújva kedélyesen bólogatott népére és mindenkinek meggyűlt a nyál a szájában, mert az apró Fő tér körül körbe-körbe masírozva újra meg újra elvonultak a Puszi úr által kitelepített lacikonyha előtt, ahol szemérmetlen illatfelhőben sült a kolbász és rotyogott nagy kondérban a pörkölt. Nénnyuka fehér kötényben szeletelte a jeles alkalomra sütött kenyeret, adagolta a roppanós uborkát, míg Puszi úr frissen csapolt sörrel várta a vonulásban megfáradt tömeget. Csak várta, várta. Az volt a szokás, ugyanis, hogy addig vonulnak az aprócska dísztribün előtt körbe a téren, míg a székesfővárosból leutazott fő elvtárs jelt nem ad egy kedélyes intéssel a felvonulás befejezésére.

 Egészen korán reggel volt még, mikor a szolgálati Pobeda ajtaja becsapódott Szűcs elvtárs mögött, aztán jött a bőséges reggeli Puszi úrnál, hát nem csoda, hogy a monotonon zúgó indulók közepette az elvtársat elnyomta a buzgóság a dísztribünre felhurcolt kényelmes karosszékben, ami Borsos elvtárs irodájának dísze volt egyéb napokon.
Szállt a dal, zengett az ének, Szűcs elvtárs nagyokat bólogatott, a brigádok éppen a tizenhetedik körüket rótták a porban vonszolt transzparensekkel és az egész kezdett rémálommá válni. Megszárad a kenyér, hümmögött Nénnyuka. Megmered a kolbász, vakarta fejét Puszi úr, míg a felvert porban fuldokló munkásosztály a lelkét is eladta volna egy nyelet hideg sörért. Borsos elvtárs, hallva az időközönként feltörő horkolást, érzékelte a problémát, de meg kell vallani, nem merte durva mozdulattal megzavarni felettese álmát. Eleinte mosolygott, aztán erősebb tapsolással igyekezett elűzni az álomtündért a tribünről, majd a huszadik kör után egyre nagyobb ijedtséggel nézte az elkeseredett arccal vonszolódó tömeget és könnyekkel a szemében imával fordult a szent Szűzhöz, ébresztené már fel az édesdeden horkoló Szűcs elvtársat.

 És ekkor megtörtént a csoda. Éppen a Lánci elvtárs vezette szövőnők sztahanovista brigádja botladozott el a tribün előtt, mikor egyikük lufija éles hangon eldurrant. Lánci elvtárs feje lila lett, szabotázs, akarta ordítani, de az izgalomtól elment a hangja.
-Híííííííí - rikoltotta vércsehangon, mire Szűcs elvtárs ijedtében talpra ugrott.
-Éljen a nép- közölte álomittasan és két kezét feje fölé emelve integetni kezdett.

A tömeg megindult, boldogan és féktelenül, mint egy engedetlen folyó, és két perc sem telt belé, kiürült a tér. Ettek. Mindent belengett a pörkölt szaga, és a tribün előtt lomhán hengergett a porban egy piros lufi kipukkant darabja.