Lekvár-napok

Képtalálat a következőre: „lekvárfőző asszony anno”


Amint közeledett a befőzés ideje, úgy váltak egyre nyugtalanabbá Vecsernyés Szerafina éjszakái. Az Aranysárkánytól nem messze, a kis Hársfa köz negyedik házában élt, gangos polgárházát többen megirigyelték magas pozícióban lévő elvtársak, ám ők nem tudhatták, micsoda befolyásos szerető látogatja esténként a lekvárjairól messze földön elhíresült szépasszonyt.
Az öreg Vecsernyés nagy szakértője volt a pálinkafőzés tudományának, állandó beszállítóként több neves vendéglátó ipari egységnek, nem volt párja birs pálinkájának, málnából főzött liktáriumát pedig gyermekágyas asszonyoknak is ajánlotta az öreg Veres doktor. Pontosan ismerte az adagokat, a fokokat, a gyümölcs érettségi fokát, titkos receptúrájú ágyas pálinkájából egyszer maga a kormányzó úr is vásárolt, s csak egy vesztett háború kellett hozzá, hogy ne váljon törzsvevővé. Szerafina kis korától ott lábatlankodott édesapja körül, hamarabb tudott fokolni, mint írni, kisujjában voltak a családi receptek, mondjuk a mézes zöld dió pálinkáé, de a tizenkét gyógynövényes gyógyital receptúrája is, ezért, mikor az öreg Vecsernyést kikísérték a temetőbe, Puszi úr szentül meg volt győződve, Szerafina édesapja nyomdokait követve tovább főzi a jobbnál jobb nedűket. Legfeljebb némi asszonyos huncutságokat vet majd be, mint a fahéjas szilvórium vagy a citromfüves almapálinka, lévén ezek saját találmányai. Ám a történelem közbeszólt, s maga Borsos elvtárs, a megyei pártitkár nyomta rá pecsétjét a határozatra, amely megtiltja mindenfajta szeszes ital házi főzését, beleértve a gyógyhatásúakat is. Ezt azért volt sajnálatos, mert Borsos elvtárs gyomorégése idején előszeretettel fogyasztotta a Vecsernyés-féle macskatöke pálinkát, amelynek titka abban leledzett, hogy legalább tízesztendős szilvóriumba kis mérges-piros macskatöke paprikát kellett áztatni, ezáltal olyan erősségű italt kaptak, mellyel rossz szomszédok sikerrel szabadultak volna meg egymástól, de gyomorégésre is kiváló volt.
- Mint a pocméreg - csettintett liluló fejjel Borsos elvtárs, mikor leküldte az utolsó kortyot és felkérte titkárnőjét egy újabb adag beszerzésére.
-Vecsernyés elvtársnő pálinkafőzdéjétől is megvontuk az engedélyt - csicseregte Mancika fontoskodva, és ceruzáját billegtetve várta a következő utasítást. -Az egy dolog, gondolta Borsos elvtárs és behívta sofőrjét, munkaidő után kerülne a Hársfa köz felé, hátha akadna valahol még egy üveggel a gyógyhatású főzetből.
Ám Cseri Béla nem járt sikerrel, Vecsernyés Szerafina törvénykövető állampolgárként végképp felhagyott a tiltott tevékenységgel. Az alkohol öl, állt öles betűkkel a főtéri plakáton, amelyen egy rongyos ruhás dolgozó borult egy asztalra, mögötte düledező ház és jajveszékelő proletár asszony.
- Inkább olyannak nézem, mint akinek szélgörcse van- mondta Puszi úr a kocsmáros, miután közel hajolva jól szemügyre vette a képet, majd begurította a két sörös hordót az Aranysárkányba. Az ivóban délelőtti csönd nyújtózott, Nénnyuka éppen palacsintát sütött a konyhán, mennyei illatok kergetőztek az utcán, s a gyerekek pont hajba kapni készültek, ki eszi a barack-, és ki a meggylekvárosat. De a Szerafina néniéből rángatta Nénnyuka kötényét Julcsika, míg Karcsika lopva a meggylekváros üveget dézsmálta.
 Pálinkafőzés híján, mert valamiből élni csak kell a szocializmusban is, lekvár főzésbe fogott Vecsernyés Szerafina. Messze ki vitt a kertjük a Fácános felé, volt benne alma-, körte-, meggy –és szilvafa dögivel, a kerítés mentén ribizli bokrok guggoltak málnával vegyest, odébb magas törzsű pöszméték sorakoztak a kerti út mellett. Volt itt mihez nyúlni, csak asszony kellett hozzá, így májustól, mikor érésnek indult az eper, egész késő őszig, míg az utolsó szilva húsa ráncosodni kezdett, állt a lekvár szezon Vecsernyés Szerafina portáján. Ilyenkor mindig hajnalban kelt, a maga szüretelte gyümölcsök mosolyogva fogadták keze érintését, dúdoló hangjára a barack vonakodás nélkül vált meg bársony kabátjától, a magvak hallgatag csomóban gyűltek a vájdlingban. A gyümölcshús szemérmes ölelésben forrt egybe a cukorral és s együtt aléltan adták át magukat a fakanál egyhangú táncának. Mámorba omlott isten teremtő ereje, a nap, a szél, a víz  csókja, ambróziává nemesült. És nektárrá. Részeg méhek és darazsak dülöngéltek a dunsztba készülődő üvegek felett, míg Szerafina, mint ókori szertartás fejkendős papnője, mézillatú mámorban élte meg ezeket a heteket míg ingvállra vetkőzve kavarta, csak kavarta a csendesen duruzsoló illatos masszát. A tűzrevaló rőzse takaros kis adagokban sorakozott a tűzhely mellett, s a sarokban álló öreg hencseren csíkos dunyha várta szerelmes öleléssel a jóllakatott üvegeket. Szerafina kapuja mindig nyitva állt a kóstolásra-vásárlásra érkezők előtt, s nemegyszer megesett, hogy háttal állva a betérőnek nem is köszöntötte, csak válla fölött hátra nyújtotta a kóstolós fakanalat, rajta az édesen gőzölgő lekvár. Kóstold csak, szólt hátra ilyenkor, majd lehajolt, hogy ágat dobjon a tűzre.
Így történt ez azon a délutánon is, mikor Borsos elvtárs felkerekedett, hogy maga nézzen utána a macskatöke pálinka ügyének. A kapu hangtalanul nyílt, s a takaros, virágos udvarba lépve kedvtelve szimatolta a fövő baracklekvár illatát. Valahonnan dúdolást hallott, majd átvágva az udvaron, megpillantott egy kombinés angyalt. Régen volt, mikor Borsos elvtárs hittant tanult, s később már nem is nagyon dicsekedett vele, ám az angyalt ilyennek írták le akkoriban a szent könyvek, legfeljebb azoknak nem volt ekkora melle. Formás volt ez a háttal álló lekvárfőző angyal, vörös tincsei dacolva a fésűvel félig a nyakában, gömbölyű vállain huncut szeplők, karjain szelíden hullámzottak az izmok, mint gondtalan nyári délutánokon a tó felszíne. S amint ütemre táncolt válla a fakanállal, hóna alatt rőt árnyékok incselkedtek a kíváncsi férfitekintettel. Arcát kissé félrefordítva, szép ívű mellét megmutatva épp csak hátra lesett, figyelmét egy cseppet sem vonva el a lekvártól. Kóstold csak, nyújtotta hátra a kóstolós fakanalat izzadtságtól gyöngyöző válla fölött és nyugodt mozdulatokkal kavarta tovább a lekvárt.
És Borsos elvtárs megkóstolta, sőt repetázott is, és ezer szerencse, hogy a vastag dunyha megóvta édes rakományát az ölelkező testek súlya alatt, mialatt a lekváros üvegek szemérmes mosollyal hunyták be szemüket.

Mackó úr repülni akar


Képtalálat a következőre: „teddy bear with boy”


Aztán azt mondta apám a grószinak, hogyha nem adják neki anyámat, ők elemésztik magukat. Erre a grószi szépen, illedelmesen elájult. Azért, mert a szomszédban a temetkezési vállalkozó Kiricsiéknél akkoriban ölte vízbe magát a nagyobbik Kiricsi lány, az Ella. Talán gyereket fogott, mit tudom én. Régi történet ez már.

Elég az hozzá, hogy anyám hétszépség volt. Sokkal szebb, mint a nővére. A horgas ináig ért a kibontott rengeteg haja, és mikor a tizenhetedik születésnapján készült fotográfiát Dajkovits úr kirakta a műterem kirakatába, hát megállt a forgalom. Utána meg naponta érkeztek a szebbnél szebb bukéták.
Lett volna kérője neki épp elég. De ő nem akarta egyiket sem. Ő csak a konflist akarta, Jánost. Papácskát.
Akkor már egy éve tartott a szerelem, ő fuvarozta anyámékat a kalaposhoz, színházba meg a temetőbe. Aztán mire a lányok fordultak az apjuk sírjától, Papácska már megszedte a temető az összes ibolyáját. Tele volt ott minden a kis csokrocskákkal. Még a Baba meg a Sárkány sörényibe is jutott. Anyám hazáig kacagott. Hallani ma ilyen szerelemről? Ugye nem?

Szegény grószi meg azt hitte, muszáj az esküvő, ezért volt az ájulás. Nem használt se tiltás, se fenyegetés. De minek is tiltották volna? Persze, mert szegény grószi jobbat akart volna.
De becsületes konflis család volt az apámé. Akkorra már mind az öt testvérét kiházasították és férjhez adták. Most tölthetsz egy kávét, angyalkám.
Mancit, a legidősebb nővért, kit Papácska legjobban szívlelt, az öreg Szakács fia, a Guszti vette el. Nekik volt a legszebb hentes árujuk az egész városban. Gyurka bátyja beállt katonáékhoz, akkoriban Kolozsvárt nyűtte a mundért. Ilona meg Erzsike vitték a Fő utcán a kis kalapszalont. Rend volt ott és összetartás.
Mire én megszülettem, anyám éppen eltemette a családját. A nénje hirtelen betegségbe esett, elvitte a sorvadás pár hét alatt. A grószi? Hát szegénynek hófehér lett a haja egy éjszaka leforgása alatt, de sírni alig látták. Kemény asszony volt, ahogy mondják. Aztán három hónap nem telt bele, elment ő is a lánya után. Reggel csak ott találta a kis cseléd az ágya mellett, még csöngetni sem maradt ideje, úgy elvitte a kaszás.

Úgy mesélik, anyám többet sosem nevetett. De engem sem szívlelt egy percet sem. Ahogy megszülettem a tíz körmével esett nekem, mikor megmutattak. S ha apám nem fogad dajkát mellém, tán az egy évet sem érem meg. Mire az első lépéseim tettem, anyám már egy klinika bennlakója volt. Megbomlott az elméje szegénynek. Nem sokáig húzta az árvám, mert még két éves sem lettem, kiköltözött az övéi után. Apámmal ott maradtunk ketten. Két árva.
Apám? Hát persze, hogy kétségbe esett. Láttál már férfiembert egymagában egy kicsi leánykával? Aztán nagy hirtelen fordult egyet a sorsom kereke, mert Manci, apám kedvenc nővére, gyerektelen lévén, magukhoz fogadott s így lett nekem igazi anyácskám meg két apám is.
Ha én azt el tudnám mesélni néked, milyen volt anyácska! Mindig citrom meg levendula illata volt. Magasra fésült, tornyos frizurája alatt szinte elpattanni látszott az a szép fehér nyaka. Istenem, hogy szerettem! Emlékszem, kis arany zsebóráját, melyen apró kék fecskék szállottak, mindig a kezembe adta, ha beteg voltam. Ilyenkor aggódva hajoltak az ágyam felé, ő meg Guszti bácsi, a nevelő apám. Te, hogy az milyen figura kis ember volt! Kis kerekfejű, pecsenyés ábrázata volt neki, meg apró malac szemei. Vicces ember volt, tréfáit sokáig nevette a város, de sose lehetett rá haragudni. Később, midőn már nagyobbacska leánykaként bejárogattam a hentesüzletükbe meg a mellette üzemelő kifőzdébe, arra gondoltam, tán Guszti bátyám szép pecsenyés orcáját is a hentes üzletéből szerezte. Ritka jó ember volt. Este mindig kiosztotta kifőzde maradékát a szegények között. Emlékszem rájuk. Hannira, az ősz koldus asszonyra, aki mindig képzeletbeli gyerekét szólongatta. Meg Rózsa bácsira, ő volt, aki Foltossal, a kutyájával várta az ételt.
Ahogy mondom, jó módban éltek, példás életet. Épp ezért nem értette senki, miért nem áldotta meg az úr gyermekkel a frigyüket.
Dehogynem. Kúrálták azok szegények magukat mindennel. Cseppek meg mindenféle labdacsok, mindent kipróbált rajtuk a jó Leitner doktor. Fárasztó és végeérhetetlen fürdő kúrákra utaztak nyaranta, ahonnan mindig kisírt, karikás szemekkel jött meg anyácskám.
Mi kell a gyereknek? Az, hogy szeressék, törődjenek vele. Hozzám jók voltak, szerettek, gondtalan gyerekként igazán nem értettem, miért beszél mindenki háborúról? Nem látszott semmi a mi életünkön, legfeljebb csak apám meg Guszti bácsi csapkodta többet az asztalt, ha politikáztak. Aztán csak annyit vettem észre, anyuskám nagyon sír. Na, akkor már háborúban álltunk. Persze fene nagy lelkesedés volt még az elején, vigyázz, vigyázz kutya Szerbia meg minden. De eltűnt a lendület és minden megváltozott. Eltűntek a férfiak. Apám bevonult szanitécnek, Guszti bátyám valahol sodródott a többivel. Vége lett a nyugalmas, szép életünknek. Hogy mire emlékszem még? Hát arra, hogy összegyűltünk hol itt, hol ott, lányok asszonyok és bontottuk elfelé a pulóvereket meg szvettereket. Mi kisebbek bontottunk meg motringoltunk, az asszonyok meg kötötték vég nélkül a meleg stucnikat. Meg kesztyűket is.

Megtapasztaltuk az örömtelen ünnepeket, mikor kinek-kinek fronton a legkedvesebbje. Beköszöntöttek a hústalan napok, aztán csak éppen hogy vegetált a hentesüzlet, büdös bőnyét árultunk akkoriban, de volt, aki azt is elvitte. Bevezették a jegyrendszert, hiánycikk lett a petró, és aranygyűrűt adtak a népek a tojásért. Hiób-hírek jöttek a frontról, és anyuska belefogyott az állandó aggódásba.
Már mindenre el voltunk készülve, mikor Guszti bátyám két hónapos hallgatás után hazakeveredett. A caverna, ahol meghúzták magukat, így mondták, belövést kapott, szinte mind meghaltak körülötte. De az ő jó erős csontjai kibírták, és éppen csak a koponyáját kellett befoltozni egy csinos kis ezüstlemezzel. De ezzel szerencséje is volt, mert számára befejeződött a háború.
Mégis, azt gondolom, sorsszerű volt, hogy megúszta, mert mi más magyarázhatja azt, ami ezután történt. Ott a cigarettám, gyújtsunk csak rá.
Ez is, milyen furcsa egy dolog volt, hogy anyácska sokáig, nagyon sokáig nem is sejtett semmit. Bár hízott kicsinykét, és megtelt az orcája is, de ezt csak a nyugalmának tudta be, hogy végre otthon van mellette az ura. Aztán Leitner doktor, aki maga is megharcolta addigra a maga kis harcát, és a frontról haza kerülve apró fekete selyemkendő takarta a bal szeme helyét, gyanakodva konzíliumra kérte.

Hát hogyne örvendtünk volna mindnyájan, mikor tél végén világra jött nagyapád, majdnem négy kilósan! A kis Lackó! Haj, de imádta mindenki azt a kis gyereket, anyácskáék késői örömét! Emlékszem, olyan egy éves forma volt, mikor nagyon beteg lett. Anyácska diftériától rettegve éjjel-nappal az ágya mellett imádkozott, úgy gondolom, már a halál tornácáról perelte vissza az ő kisfiát. Akkor került haza apám, az igazi, a muszkáktól. Máig előttem van, ahogy lábujjhegyen belép a betegszobába és elővesz a kabátja alól egy szép kis barna mackót. Na, az lett Mackó úr. Mackó úr nem hétköznapi jószág volt. Lackó egyből bevette a legkeserűbb porokat is, ha Mackó úr kérte rá, és nem volt hajlandó egy lépést sem tenni nélküle.

Hogy mi zajlik körülöttünk a nagyvilágban, hogy tömegesen jönnek haza a nyomorék hadifoglyok, hogy maradék katonáinkkal letétette a fegyvert Linder Béla és közben zajlik az impériumváltás a fejünk felett, azt nehéz volt elfogadni, és még nehezebb túlélni. Fenékig ürítettük a megaláztatás keserű poharát. Bizony. Máig sem tudom, hogyan étetett anyuskám annyi szájat.

Egyik éjjel úgy ugrasztotta ki Guszti bátyát az ágyból egy jó embere a hírrel, veszélyben a hentesüzlet meg a kifőzde, mert ezek elveszik. Be lettünk csapva, mint az árnyékszék ajtaja, mert nem ezt ígérték abban a híres gyulafehérvári határozatban. Innentől egyre gyakrabban elhangzott a szó, repatriálás. Sebbel-lobbal eladtuk a hentesüzletet kifőzdéstűl egy ájsernek. Anyuska meg egyre többet gseftelt esténként az öreg Roth bácsival, a sarki ékszerésszel. Fenekestől felfordult ismét az életünk. Egyre csak a kiutazáshoz szükséges papírokat vártuk. Bútoraink és egyéb ingóságaink immár bevagonírozva várták az indulást az új élet felé. Anyuka három gyémántgyűrűt adott, csak hogy elkerülhessük a vagonlakók sorsát, és személyvonattal utazhassunk a holmiaink után.Tűrhetetlen volt szinte, ez a köztes lét. Az én drága anyuskám kisírt szemmel járkált a csupasz falak között, Lackó meg, jobbjában az elmaradhatatlan Mackó úrral, nyűgösen kapaszkodott a szoknyájába. Emlékszem egyik esti beszélgetésükre, hallottam, amint azt beszélik, hogyan kellene átmenteni a határon a fináncok elöl a hentesüzlet és a ház árából vett ékszereket és gyémántokat, ami a magyarországi újrakezdés zálogaként szolgált.
Nem, azt nem lehet már tudni, kinek az ötlete volt. Engem csak arra kért meg anyácska, vegyem ki óvatosan az alvó Lackó karjából Mackó urat és segítsek felfejteni a varrást a hátán.
Emlékszem, ez az indulás előtti estén történt, mert Lackó nagyon nyűgösen aludt el.

Másnap hajnalban könnyű nyári eső siratta indulásunk. Olyan volt minden, mint egy álomban. Rossz álomban. A szemerkélő langyos esőtől vagy bőven omló könnyeinktől-e, de alig láttuk magunk körül a világot. Búcsúztunk régi életünktől. Aztán a mozdony nagyot sikoltott, és megindultunk. Ez elmondhatatlan…
Már jól vagyok, drágám. Köszönöm.

A kupéban rajtunk kívül egy idegen úr utazott, a székesfőváros felé maga is. Lackó békésen szundikált Mackó urat ölelve, majd később mindnyájunkat jókedvre derített ártatlan gyermeki bájával és csacsogásával. A vonat monoton kattogását meglepően jól tűrte, fürtös fejét a kupé párás ablakához szorítva nagy hévvel magyarázott Mackó úrnak. Hol egy tehenet, hol egy lovas kocsit fedezett fel nagy izgalommal. Dél körül járt már ekkor. Közeledtünk a nagy folyó felett átívelő vasúti hídhoz. Ha így haladunk, nem sokat késünk és estére átérünk a határon, kattintotta be elégedetten zsebóráját Guszti bátyám. Apám elgondolkodva bólogatott.
Közeledvén a vasúti hídhoz, szerelvényünk nagy sóhajtások közepette fékezett, majd megállt. Semmi, így a kalauz, csak óvatos a masiniszta. A vonat aprókat horkantva óvatosan araszolt, a nagy zöld víz lustán kanyargott alattunk és Lackó, mint minden kíváncsi három éves ifiúr mindezt látni óhajtotta. Készséges útitársunk óvatosan lejjebb csúsztatta az ablakot, Lackó, kezében Mackó úrral kíváncsian kandikált kifelé, míg anyuska szorosan magához ölelve tartotta a dundi lábacskákat.
Kintről vízszag és nyárszag csapott be, egy magányos gém repült át a folyó felett méltóságteljes szárnycsapásokkal. Hazafelé repül, csuklott el anyuska hangja. Lackó szél borzolta fürtökkel hosszan nézett utána. Majd apró testét megfeszítette, ahogy kis karja lendült. Mackó úr repülni akar, kiáltotta csengő hangon.
S mi megkövülve néztük, mint úszik el méltóságteljesen örökségünk a nagy folyón.

Szép szavú Salamon meg az ikrek

Képtalálat a következőre: „gedeon bácsi”


A csinos kis fodrászüzletet, kétháznyira az Aranysárkánytól, még Puszi úr megboldogult édesapjának unokatestvére nyitotta. "Frizír Szalon", állt a díszes cégtáblán, alatta bubifrizurás női fej mosolygott kacéran, amit a felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg katonái lőttek szitává, mikor megszállták a várost. De ez már később történt.

Elég az hozzá, hogy Dezső úrnak, az arany kezű fodrászmesternek, még a nagy háború előtt két világszép lánya született. Méghozzá egyszerre. Malvinka, Dezső mester felesége két napon át kiabált vajúdás alatt mindenféle jókívánságot a férjének, mire a végezetül kihívott nőorvos világra segített egy közel három kilós kislányt, majd mindenki legnagyobb csodálkozására egy másikat, aki majd ugyanennyit nyomott. Hogy fért el ez a két gyermek abban a madárcsontú kis asszonyban, csodálkoztak az asszonyok.
Az ikrek, Lujzácska és Vilmácska gyorsan cseperedtek, mindkettő szőke volt és cserfes, még a saját édesanyjuk sem tudta néha megkülönböztetni őket, bár mindegyik egyformán volt rossz, mint hat ördög. Rémei voltak a városnak. Ha fára mászni kellett vagy górálni a békésen kapirgáló tyúkokat a téren, nem volt párjuk a rosszaságban és vakmerőségben.  Egyszer kis pajeszt meg kalapot kötöttek a tudós rabbi macskájára, hogy elájult az anyósa, mikor meglátta a besétáló cirmost, majd meg múmiává aszalódott denevért rejtettek a polgármester úrék padjába a templomban. Mikor a méltóságos asszony megfogta, akkorát sikított, hogy a pap elejtette a misebort. Dezső úr elnéző szeretettel kezelte lányai csintalanságait, csak azt sajnálta, nem forgolódnak eleget a fodrászszalon finom légkörében, s nem tudhatta, Lujzácska és Vilmácska, csak úgy, mint édesanyjuk, utálja a dauer víz szagát és azt az egész csacsogós női világot.
 Ezért-e vagy másért, de alig tíz évesek lehettek a lányok, mikor egy szép napon Malvinka asszony megszökött egy vándorfotográfussal. Talán megunta, hogy az ura mindig el van veszve a tartós hullámok között, és más asszonyoknak mond bókokat. Kis, pörge kalapos ember volt ez a fotográfus, villogó fogakkal és huncut bajusszal, nagy vászontekercseket hordott magával mindenféle cifra képekkel, aztán azok elé ültette a népeket, belekukucskált egy kis redőnyös masinába és valami madarat emlegetett. Gondosan beszedte a pénzt az emberektől, aztán három nap múlva megszökött és elvitte magával emlékül Malvinka asszonyt.   A fotográfust megfogták később, úgy mesélte a rendőrfőnök, de az asszony már mással élt addigra. Hadd hulljon a férgese, legyintett Dezső mester, és próbálta nevelni a lányokat. Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja, aki akkor még villogó szemű fekete asszony volt, esténként átjárt rendbe tenni a ruhájukat és finom modorra oktatni a lányokat, több-kevesebb sikerrel. Pedig addigra már kisasszonyoknak számítottak, de olyan vadak maradtak azok mindig, míg körülöttük egyre rosszabbá vált a világ és a népek azt rebesgették, háború lesz.

Lett is, és mentek a behívók mindenfelé, de Dezső úr megúszta, nem sorozták be a túlkoros fodrászmestert, de elvitték a város színe virágát. Kit ezért, kit azért. Többek között az öreg rabbit családostól, de utolsó pillanatban Nénnyukának és Puszi úrnak sikerült kimenteni a sorból a család hetedik gyermekét, a szép szavú Salamont. Akit azért nevezték az emberek szép szavúnak, mert olyan bölcsen és szépen magyarázta a szent könyveket, hogy joggal remélhették benne hittársai apja utódát. A tüzes, fekete szemű Salamon hamis papírokkal rejtőzött Puszi úr kocsmájában, megtartotta a törvényeket és esténként mindig imádkozott, ám egyik este, mikor az Aranysárkányban addig ismeretlen csendőrök igazoltattak, épp csak sikerült meglépnie az ablakon át és meg sem állt a kertek alatt Dezső mester házáig.
Nyár volt, a kert felé nyitott ablakok egyikén gondolkodás nélkül beugrott és ott találta magát Lujzácska és Vilmácska szobájában.  A széken mindenféle titokzatos női ruhák hevertek, bolondító szaga volt az ágynak és a két szőke lány úgy vihogott, mint két vili. Férfiúi zavarában Salamon, a szép szavú, éppen készült volna visszamászni a kert felé, mikor a lányok leterítették. Próbálta nekik az írásokat magyarázni meg a mezők liliomát, de azok csak nevettek gonosz módon és berántották az ágyba.  Hajnalodott már, mikor a kócos, karikás szemű Salamon ruháival a hóna alatt kiszabadult és visszaosont az Aranysárkányba.

Később, mikor a front elérte a várost, Lujzácska és Vilmácska átlényegült. Apjuk kurtára nyírta arany hajukat, orruk alá bajuszkát maszatolt és micisapkát húzott mélyen a szemükbe. Puszi úrral megbeszélve úgy gondolták, a lányok legjobb helyen a kocsmában lesznek eldugva. Naphosszat kopott ujjasban hordták  a farekeszeket , törölgették a pultot az Aranysárkányban és olyan cifrán káromkodtak, hogy meglett férfiak pirulva néztek félre. Szép szavú Salamon lopva szív dobogva nézte őket a konyhából, s ha Nénnyuka nem figyelt, ki-kiugrott egy csókra.
Így történt, hogy mikor a hős felszabadító szovjet hadsereg első katonája belépett a kocsmába, mit látott?  Egy szőke, micisapkás meg egy barna fiatalember olvadt össze szenvedélyes csókban a pult mellett. A katona elébb csúnyát káromkodott, kiköpött, majd kiszaladt és ijedtében lelövöldözte Martfűi úr cégtábláját. Szomorú látvány volt a kilyuggatott szöszke, női fej, de ennek az üzletnek a helyén alakult később a helyi fodrász kisszövetkezet.


Majd azt is elmesélem.

Gyönyörszámláló




-A tervmutatók, elvtársak, azok beszélnek - gyűrte homlokát kétségbeesetten izzadó markába Borsos elvtárs, mikor kétnapi fejtágítás után hazaérkezett a székesfővárosból. - Eredményeket kell produkálni, nagyobb termelékenységet, több bevételt, halál a feketézőkre- csapott olyat íróasztalára, hogy a kis Lenin-szobor kettőt pattogva penderült a szemétkosárba. -Nincs pardon- egyenesedett fel liluló fejjel a pártitkár, miközben gyengéd mozdulatokkal törülgette a kiszabadított Lenin elvtárs kopasz fejét, - nincs feketézés, nincs mutyizás, mindenki adózzon és punktum! Javaslatokat várok, elvtársak, - kopogtatta meg ceruzájával az asztalt, és szabad utat engedett egy kis szellentésnek, mely jó ideje kínozta.
Mire Abszolút elvtársnő felszolgálta a kávét, már szépen gyűltek az ötletek. Koporsós Grünstein, a temetkezési vállalkozó, minden második kliensétől megtagadja a számlát.
- Bezáratni, jött az utasítás. De ki fog akkor temetni?- jött az ellenvetés. -Majd vigyáznak az elvtársak, és nem halnak meg, vakargatta fülét egy ceruzával Borsos elvtárs, majd elmélyülten tanulmányozta a kibányászott fülzsír minőségét. 
-Manyika, a púpos virágárus, csak a piaci forgalom után adózik, az otthoni virágokkal vígan feketézik. 
-Megjelölni a virágokat piros olajfestékkel, hogy ne tudja otthon eladni, mondta összehúzott szemmel Borsos elvtárs, és unatkozva nézte a plafont. 
-A szép Böbe által vezetett kupleráj átalányban adózik, nem a kliensek által igénybe vett szolgáltatások után. 
-Hopp!- emelte mutató ujját a magasba Borsos elvtárs és elkerekedett a szeme - megvan, elvtársak, a célfeladat!
Paszternák Boriska, művésznevén a szép Böbe, a háború után vette át megboldogult édesanyjától a piroslámpás ház vezetését. Böbe szép volt, karcsú és fekete, rossz nyelvek azt suttogták, Borsos elvtárs édesapja volt a nemzője, aki Bauer Henrik néven a helyi bank fő részvényese volt. Oh, a mama, Paszternák Sarolta, a háború előtti világ szeretett Saci mamája, de sok kamasz fiút vezetett be a testi szerelem rejtelmeibe, ám amint megszületett a kis Böbe, rejtélyes módon nagyobb összeghez jutott, majd megnyitotta nyilvánosházát és onnantól csak az üzlet felvirágoztatását tűzte ki célul maga elé. Saci mama öreg volt, de nem hülye, és mikor halálát érezte közeledni, a szép Böbét tette meg örökösévé. Ekkor már új szelek jártak, de kufircolni mindig szerettek a férfiak, ezért Böbe folyamatosan bővítette menazsériáját. Volt ott egy kiugrott apáca, Benedicta kisasszony, aki talpig fityulásan fogadta a klienseket, és nem volt hajlandó megszólalni, mert némaságot fogadott. Így a történet. A valóság persze az volt, hogy egy partizánnő lányaként nyúlszájjal született, és az édesanyja eldobta, de a helyi patkolókovács felesége megtalálta és felnevelte a némát. Erzsike elvtársnő, az élmunkás, kis, kurta köpenyben fogadta a jelentkezőket, és alatta nem viselt semmit, de szobájában egész kötöde volt felszerelve, s míg ő előredőlve elmélyülten igazgatta a spulnikat egy ládán egyensúlyozva, addig az örömre várók hátulról vettek elégtételt az élet sérelmein. Szigorú, szőke kontyot viselt Zsenya és egyenruhát, mint az elvtársi Szovjetunióban, és csak privát vendégeket fogadott, lehetőleg nagy bajszút, barna szeműt, mert élt-halt Sztálin elvtársért. Egyre szebb forgalmat bonyolított tehát a szép Böbe, adózott is becsülettel, s meg sem fordult a csinos kis fejében, hogy beépített ember lesi majd az üzleti titkokat.
-Legalább három ember kell a megfigyeléshez, elvtársak- nézett gondterhelten csapatára Borsos elvtárs, mikor este összegyűltek az Aranysárkányba, egy fröccs felett megbeszélni a feladatokat. Legyen az egyik a sánta Kis, annak úgyis rövidebb az egyik lába, el fog férni az ágy alatt, ha jól behúzza a másikat. Legyen- jegyezte fel szemöldökét ráncolva a párttitkár. Guberli elvtárs lehetne a másik, mert ő ért hozzá, kupleros volt a nagymamája, így a másik elvtárs. Megbízható?- hümmögött Borsos elvtárs. Az, csak egy kicsit süket. Nem baj, legyintett a párttitkár, majd megfogja az ágy lábát és számol. Ha tízig rázkódik az ágy, az már egy menet. Egy a lényeg, elvtársak, minden dugás egy strigula. Értve vagyok?
-Ki legyen a harmadik? 
-Nézzék, ezzel nem vesződünk tovább elvtársak- csapta össze noteszét Borsos elvtárs és felállt- ennél veszélyesebb feladatokat is elvállaltam már az ügyért. Feláldozom magam- mondta és berekesztette a bizottsági gyűlést.
Másnap estére, mire beindult a ház forgalma, mindhárom megfigyelő elfoglalta a helyét. Guberli elvtárs kicsit kényelmetlenül ugyan (rövid volt az ágy), de elhelyezkedett, kis zsebnoteszével és vadonatúj tintaceruzával felszerelkezve várta az eseményeket. Sánta Kis a szekrénybe szorult, s két illatos női pongyola közül kukucskálva készült a nagy leleplezésre, míg Borsos elvtárs egy vastag bársonyfüggöny mögött foglalta el pozícióját, Zsenyácska szobájában.
Az akció elkezdődött, s a férfiak csak jöttek, egyre jöttek. Többek közt a főkönyvelő elvtárs, ki két menetre is befizetett Zsenyácskánál. Ezért nincs ennek gyereke, gondolta magában Borsos elvtárs, míg szorgalmasan strigulázott, mert máshol lövi el a puskaport. A hentes, a mackótermetű Pisti, akit mindenki csak Nudlinak hívott a háta mögött, olyan vehemenciával csintalankodott Erzsikével, hogy egy rugó fájdalmas pendüléssel megadta magát, és kis híján kiverte az ágy alatt izzadó Guberli elvtárs jobb szemét.

Hosszú volt az éjszaka, a papír meg kevés, hogy minden menetet feljegyezzenek, és meg kell vallani, a kezdeti izgalmak után Kis elvtárs bele is aludt a feladatba. Úgy hajnali kettőkor, mikor a helyi gyógyszerész Benedicta kisasszonyt, a néma apácát gyömöszölte, síri hangon nyikordult a szekrényajtó és nagy robajjal kiesett Kis elvtárs. Nagy baja nem esett, csak a jobbik lábát törte. Ám ennél is nagyobb szenzáció volt, hogy megszólalt a néma apáca. Hogy mit mondott, azt fedje homály, de másnap bekerült a jegyzőkönyvbe. Újabb fekete pont a klerikális reakciónak!
Képtalálat a következőre: „hála”



Olyan hála
(D.D.Z-nek és D.M.-nek)

Olyan hála van bennem.
Hogy a könnyűléptű
felhők futásához
mérve magam is
hol napot, hol záport
viszek életekbe.

Ha kék fényű tavaszok
villanásába táncos
léptekkel adok
örömhírt és hozok
bánatot, ha kell.

Szórok fényt tegnapokba
vetülő nyárba és
vízen ringatózó eljövő
őszbe, mert szeretnek,
mert szeretek.
Olyan hála van bennem.


2017.05.06.

Éljen május elseje

Kapcsolódó kép


-Eeegy-kettőőőő… Eeegy-kettőőőő – szálltak kissé visszhangosan a megafonból Lánci elvtárs, a körzeti bizalmi vezényszavai. A hajnali harmat még meg sem száradt az Aranysárkányról elnevezett kocsma előtti kis park bokrain, ám a munkásosztály jelentékeny hányada szorgos tornagyakorlattal ébresztgette izmait. Borsos elvtárs ugyanis úgy találta, a május elsejei felvonulás előtt jót tesz majd a felvonulóknak egy kis bemelegítés. Ezért reggel hatra testületileg kirendelte a dolgozókat az Aranysárkány elé, majd Lánci elvtársra bízva őket, ő maga is elvonult egy kora reggeli bemelegítésre Puszi úr kocsmájába.

Azt, hogy a friss, tavaszi hajnalban még a megafonban is kicsit reszketegnek tűntek Lánci elvtárs szavai, foghatnánk a szélre, ha fújt volna, vagy a fülekre, amik rosszul hallanak, ám az igazság az, hogy Lánci elvtárs tüdeje nem szuperált valami jól. A hivatalos verzióban az állt, hogy a háború alatt a partizánokkal harcolt, ott lőtték meg véres csetepatéban mindenre elszánt német katonák. El kell ismerni, hogy a történet szép. Csak nem igaz. A valóságban úgy volt, hogy Lesi sógornál disznóölésre gyűlt össze a család, aztán a már ittas állapotban és ehhez mérten kötekedő kedvvel érkező Láncit elvtársi minőségében csak úgy tudták leszerelni, hogy jól megverték. Valahogy megszúrta a tüdejét egy törött borda, ezért erős izgalmi állapotban egyszerűen kifulladt, elszállt belőle a szusz, ahogy az Aranysárkány törzsközönsége bölcsen megállapította, és ilyenkor csak tikogott, mint a szamaras Kis jószága eső előtt.

Elég az hozzá, hogy a háború után keresték a jó kádereket, Lánci elvtárs meg a beteg tüdeje miatt nem szeretett dolgozni, viszont tehetségesen tudott hazudni meg kötekedni, ezért a párt kiemelte és azt mondta, jó lesz körzeti bizalminak.
Lánci elvtárs szerette a munkáját és teljes odaadással végezte azt. Csiklandós izgalmat érzett, amint mellét peckesen kidüllesztve végig lejtett a főtéren, vagy beült egy fröccsre Puszi úrhoz, füle szomjasan itta az elharapott félszavakat, mindenütt leleplezésre váró szabotázst vagy egyéb pimasz összeesküvést sejtett, és boldogan fogadta Borsos elvtárs dicsérő szavait, ha újabb feljelentést nyújthatott át neki. Éberség, ez volt Lánci elvtárs vezérlő csillaga, ez vezette, mikor éjféltájt kikelve a meleg ágyból megfigyelő körútra indult, ahogy előszeretettel nevezte a maga kis portyáit. Így leplezett már le illegális disznóölést a négy gyerekes Varga családnál vagy kobozott el három kotlóst fészekaljnyi csibékkel özvegy Zatureckinétől, aki pedig a hálószobájába, pontosabban az ágya alá rejtette a szárnyasokat. Hiába.
-Az éberség, elvtársak- szokta könnybe lábadt szemmel mondogatni a hatodik rum után az Aranysárkány közönségének- az a legfontosabb.
Egyszer megtörtént, ami minden éber elvtárs rémálma. Hajnalban bóklászott a Fő tér egyik kis mellékutcájában, amikor gyanús mozgásra lett figyelmes. Köpcös, testes férfi lépett ki egy ház kapuján, kalapját mélyen szemébe húzva megindult a belváros felé. Lánci elvtárs szagot fogott, kis noteszébe feljegyezte a pontos címet és remekül tapadó nyersgumi talpú cipőjében nesztelenül sietett a delikvens után. Már éppen befordult a sarkon a gyanús idegen, mikor elébe kerülve hirtelen feltartóztatta és hivatása teljes tudatában felszólította, hogy igazolja magát. Kínos volt, nagyon. Ugyanis Borsos elvtárs éppen ügyeletes szeretőjétől tartott hazafelé, és nem éppen irodalmi stílusban közölte Lánci elvtárssal, mihez kezdjen az éberségével. Lánci elvtárs az izgalomtól kifulladt, hííííí, hörögte Borsos elvtárs méregtől ellilult képébe meredve.
- Ne hihegjen itt nekem, mint egy francos kísértet- vágta hátba a megyei pártitkár, mire Lánci elvtársba visszatért a szusz. Ezek után új kifejezéssel gyarapodott a körzeti bizalmi szótára.
-Diszkréció- súgta Puszi úr fülébe egy-egy fárasztó nap után- az éberség édes testvére, suttogta elhaló hangon, és bedobta a hatodik pohárka rumot.

A napot lelkes tornával köszöntő dolgozók éppen kellőképpen kimelegedtek, mikor Borsos elvtárs, megkoronázva az éhgyomorra leküldött kisüstit egy nagy karaj libazsíros kenyérrel, amit Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja kis lila hagyma szeletekkel tett vonzóbbá, megjelent az Aranysárkány ajtajában. Kedvtelve legeltette szemét a tornától kipirult munkásosztály csapzott csapatán, nagyot bólintott, látván egynémely fiatal szövőgyári munkáslány kebleinek szilaj fickándozását a színes kartonruha alatt, majd nagyvonalú intéssel így szólt.
-Torna, állj!
A májusi nap, ami előszeretettel csal ki szeplőket a fiatal lányok arcára, teljes erővel sütött, a Fő tér másik oldaláról vérpezsdítő munkásindulók hangját hozta a szél, amikor a menet megindult, körbe a park körül. Színes lufik repkedtek, kipirult arcok meredtek a szerény méretű dísztribünön gubbasztó elvtársakra, izmos munkás karok emelték a magasba a fő elvtársak felszalagozott képmásait és kutyavérű férfiak használták ki a hömpölygő tömeg adta lehetőségeket, és jól megmarkolászták a csinosabb elvtársnők farát. Bámész szemű úttörők lengettek színes szalagokat a fővárosból érkezett Szűcs elvtárs felé, aki napszemüvege mögé bújva kedélyesen bólogatott népére és mindenkinek meggyűlt a nyál a szájában, mert az apró Fő tér körül körbe-körbe masírozva újra meg újra elvonultak a Puszi úr által kitelepített lacikonyha előtt, ahol szemérmetlen illatfelhőben sült a kolbász és rotyogott nagy kondérban a pörkölt. Nénnyuka fehér kötényben szeletelte a jeles alkalomra sütött kenyeret, adagolta a roppanós uborkát, míg Puszi úr frissen csapolt sörrel várta a vonulásban megfáradt tömeget. Csak várta, várta. Az volt a szokás, ugyanis, hogy addig vonulnak az aprócska dísztribün előtt körbe a téren, míg a székesfővárosból leutazott fő elvtárs jelt nem ad egy kedélyes intéssel a felvonulás befejezésére.

 Egészen korán reggel volt még, mikor a szolgálati Pobeda ajtaja becsapódott Szűcs elvtárs mögött, aztán jött a bőséges reggeli Puszi úrnál, hát nem csoda, hogy a monotonon zúgó indulók közepette az elvtársat elnyomta a buzgóság a dísztribünre felhurcolt kényelmes karosszékben, ami Borsos elvtárs irodájának dísze volt egyéb napokon.
Szállt a dal, zengett az ének, Szűcs elvtárs nagyokat bólogatott, a brigádok éppen a tizenhetedik körüket rótták a porban vonszolt transzparensekkel és az egész kezdett rémálommá válni. Megszárad a kenyér, hümmögött Nénnyuka. Megmered a kolbász, vakarta fejét Puszi úr, míg a felvert porban fuldokló munkásosztály a lelkét is eladta volna egy nyelet hideg sörért. Borsos elvtárs, hallva az időközönként feltörő horkolást, érzékelte a problémát, de meg kell vallani, nem merte durva mozdulattal megzavarni felettese álmát. Eleinte mosolygott, aztán erősebb tapsolással igyekezett elűzni az álomtündért a tribünről, majd a huszadik kör után egyre nagyobb ijedtséggel nézte az elkeseredett arccal vonszolódó tömeget és könnyekkel a szemében imával fordult a szent Szűzhöz, ébresztené már fel az édesdeden horkoló Szűcs elvtársat.

 És ekkor megtörtént a csoda. Éppen a Lánci elvtárs vezette szövőnők sztahanovista brigádja botladozott el a tribün előtt, mikor egyikük lufija éles hangon eldurrant. Lánci elvtárs feje lila lett, szabotázs, akarta ordítani, de az izgalomtól elment a hangja.
-Híííííííí - rikoltotta vércsehangon, mire Szűcs elvtárs ijedtében talpra ugrott.
-Éljen a nép- közölte álomittasan és két kezét feje fölé emelve integetni kezdett.

A tömeg megindult, boldogan és féktelenül, mint egy engedetlen folyó, és két perc sem telt belé, kiürült a tér. Ettek. Mindent belengett a pörkölt szaga, és a tribün előtt lomhán hengergett a porban egy piros lufi kipukkant darabja.

Ne nézz hátra

Képtalálat a következőre: „shadow”


Csattanva zárta a hűtőt. Mohón lehúzta sörét és kéjeset, nagyot böffentett. Elgondolkodva megállt az ablaknál, hasát vakarászva. Istenem, három nap az asszony nélkül. Maga a mennyország. Konkrét tervei nem voltak, csak legyen más, minden rohadtul más, mint mikor itthon van az ő egyetlenje. Három nap, ami csak az övé. Csak egy kicsit csapkodja a hűtőt, anélkül, hogy rászólnának, ja, és persze zsíros kézzel fogja meg az ajtót. Csak a ruháit hányja szét a heverő mellett és nem ordít senki. És kajálni is mást fog, de bizony ám, nem olyan ízetlen bio izét. A macska meg fenn alszik majd vele az ágyban. Fejtől. Ja, és kádfürdőt is vesz, minden este, mert az nem egészséges. Olvas majd a kádban, közben valami jazz szól, és hideg sört iszik. Alkalomadtán adtán jókat rejszol a vízbe. Na és? Aztán hajat is mos, belebukva a kád vizébe. Elmosolyodott. Ettől külön herótja van az asszonynak, mióta valami bácsikáját így találták halva. Félméteres vízbe sikerült neki belefulladni. Nagy truváj. Meg tán lila foltok is voltak a nyakán, mintha belenyomták volna. A bökkenő csak az, hogy egyedül élt a vén tróger, miután elkártyázta a családja vagyonát. Azóta tilos a családban  a kádfürdő.  

  Egy dal, egy buta kis dal jutott eszébe. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra. Beleborzongott. Még gyerekkorában játszották Szögi Petivel. Kinn az erdőn, nagyapa háza mögött futottak fától fáig, úgy gajdolták. Árnyak hallgatóztak a fák mögött, néma és figyelő volt a kimondhatatlan. Csak szaladtak, erőltetett vidámsággal, mosolyuk torz volt, végül már vicsorogtak és minden szál hajuk égnek meredt a borzalomtól. És a végén már rohantak, ki a néma és fenyegető erdőből, kifulladva a rettegéstől, a névtelen szörnytől, amit megidéztek, ami láthatatlanul ott leselkedik minden fa mögött, minden felsíró kisgyerek álmában, elfeledett öregek magányos óráiban és kihalt házak pókhálós pincéiben. Ismerték a félelem rezes ízét a szájukban, és még mielőtt elviselhetetlenségébe megszakadtak volna, a következő pillanatban átdobták magukat a kerítésen, és belül voltak. Nagyapa kertjében. Ott volt a ház, meg a kutya, meg a tyúkok. Az a valami kívül maradt. Összeröhögtek és folyt a taknyuk a kimerültségtől. De újra és újra eljátszották. Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt ...  Mi volt az értelme ennek a játéknak, nem emlékezett már, csak arra, hogy Peti eltűnt a következő nyáron. Elindult biciklivel az erdő mellett, a földúton és soha nem került elő. Az apja beleőrült, el is költöztek hamarosan. Ne nézz hátra, jön a farkas… Sóhajtott.

Hirtelen megkordult a gyomra. Felrántotta a hűtő ajtaját és fintorogva nézte a gondosan kiporciózott salátát. A pizza tényleg tíz perc alatt megérkezett, nagy volt, tele hagymával meg zsírral és forrón nyúlt a sajt a tetején, ahogy mohón harapdálta. Príma. A macska is evett, és kis híján feldöntötte a sört a dohányzóasztal tetején. Bakker, megöl az asszony, ha kiborul a parkettra, kapott utána. Hátra dőlt, jóízűen böfögve, lábát kényelmesen a kis asztalra fektetve. A tévében reklám és pár perc a meccsig.
Először jól felhúzta magát, ritka szarul játszott a Barca, a bíró nem ítélt meg egy tizenegyest, aztán mikor második félidőben Messi is kihagyott egy helyzetet, hagyta magát legyőzni a sörtől és hátradőlt. Mire felriadt, már sötét volt, a macska ordítva követelte a vacsorát. Megetette, aztán kikapcsolta a tévét. Kicsit keresgélt a cédék között, majd halk kattanás után Billie Holiday füstös hangja töltötte be a lakást. Nem gyújtott villanyt, csak az éjjeli lámpa tompa fénye világított. Megfájdult a feje. A gondolatai között kicsiny dal lüktetett konokul. Ne nézz hátra, jön a … Baromság.

A fürdőszobában megengedte a vizet, és kis tétovázás után aprót löttyintett bele a habfürdőből. Lassan, ráérősen vetkőzött. Nem is rossz, nézegette kedvtelve a tükörképét, hasát kissé behúzva, oldalról. Ha nem őszülne a halántéka, letagadhatna pár évet. De így sem vészes. Ruháit szórakozottan szórta a földre. Nem is tudja az ember, mennyi mindent nem engedhet meg magának, ha nős. Zokniját elgondolkodva szagolgatta, jó lesz ez még holnap, dobta a ruhakupacra. Pont jó a víz, ereszkedett a kádba, és kéjesen elnyújtózott. A habfürdő enyhe levendulaillata megnyugtatta, a vízsugár apró habpamacsokat köpött a víz felszínén. Lehunyta a szemét. Billie egy kis holdfényről nyökögött. Hirtelen becsusszant a víz alá. Hunyt szemmel lazítani próbált. Tompán érkeztek hozzá a hangok, a vér dobolt a fülében makacsul, egyre csak ugyanazt. Szívdobogása gyorsult. Névtelen, ősi félelem bugyogott fel benne. Mi ez? Ne nézz hátra, jön… búgta Billie Holiday. Szája hirtelen megtelt a jól ismert fémes ízzel. Fákat látott, árnyékok siklottak a páfrányok között és érezte, valaki figyeli. Elég ebből! Két keze vad pánikban csapódott a kád szélének. De nem találta. Szeme kinyílt a víz alatt, s halálsikolya apró buborékokat vetett a ringatózó habpárnák közé.



A gyermek és a bárány




Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint zokogva a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.

Szüret

Kapcsolódó kép


Kéken feszül a nyári ég a város fölé és mi nagymamával kaptatunk felfelé a hegyre. Reggel szól, hogy alighanem beérett a sárgabarack Dódiék és mióta mondják már, hogy vigyen engem is szüretelni. Két copfba fonja nagymama a hajam, anyu-varrta szalagot is fon belé. Anyu azt mondja, esténként én is nagyon hiányzom nekik, de jobb dolgom van nagymamáék, ők apuval korán mennek dolgozni, későn érnek haza. És ott van nagytata, aki reggel biciklivel elvisz iskolába és ott van nagymama, aki ebéddel vár és nagytata segít a leckében is. Aztán délután már jönnek is apuval, hoznak nekem cukrásztésztát, megpuszilgatnak, és indulnak haza. És milyen jó nekem, mert egy nagy kertes házban lakhatom, nem olyan rideg blokkban, mint ők apuval. Még fák sem nőnek ott a betonon, csak por van meg valami száraz fű. Látom szombaton, mikor hazavisznek, és ott alszom a kis szobában. Vasárnap délelőtt idegen gyerekek pattogtatják a labdát a blokk előtt és reggelire vajas kenyeret esznek zöldpaprikával. Nagymama főtt tojást is karikáz a kenyeremre, mikor uzsonnát csomagol, és azt mondja, kincsem. Anyunak jó szagú a haja, ha belefúrom az arcomat, mikor szombat esténként összebújunk és tudom, hogy vasárnap reggel a kedvencemet készíti, vinettés kenyeret. És nem haragszik akkor sem, mikor hétfőn reggel ő visz iskolába és ilyenkor mindig elkésik a munkából.

Lekvárt főzünk a barackból, mondja nagymama, és szorosan fogja a kezem, míg bandukolunk a hegyre. Itt utcák vannak, régi házakkal meg nagy gyümölcsösök, szőlővel. Nagyon öreg a szülői ház, ahol nagymama testvéréék élnek, faragott a kapu és sok macska van. Dódi bácsi kicsoszog, rossz cipő van a lábán és miután megpuszil, azt mondja, milyen nagyot nőttem, mióta nem látott. A konyhában vagyunk, alattunk a város látszik, sok toronnyal és utcával. Kolbászt hoz Piri néni és meséli nagymamának, milyen kevés barack lett az idén. A székem alatt sárga macska ül és herregve eszi a kolbászhéjat. Dódi bácsi paradicsomot vág, olyan íze van, mintha almát ennék. Édes és folyik a leve a kezemen. Kenyeret tunkolok a paradicsom levébe. Egy péktől veszik, aki itt lakik a hegy alján, Babi néni most hozta, még meleg. Itt minden olyan más, mint nagymamáéknál. A vizet barna-zománcos kantából isszuk és a teraszon ugyanilyen zománcos edényekben mályva virágzik. Sok-sok mályva. A terasz sarkában egy fekete kutya fekszik, Babi néni azt mondja, ne menjek közel hozzá, mert kiskutyái vannak és ilyenkor harapós. Dódi bácsi kézbe vesz egyet a három kiskutyából és megmutatja. Fekete mindenük, nem látszik, hol a fejük. Aztán bevisz a fáskamrába és megmutat egy sárga macskát. Pléden fekszik és egy csomó rózsaszínlábú kismacska tekereg körülötte. Olyan meleg és puha és tiszta. Hol vagytok már, mondja nagymama, mikor benyit, kihordtuk a kosarakat, indulunk barackot szedni. Szeretnék egy kiscicát haza vinni, de nagymama azt mondja, van nekünk macskánk, és vigyázzak, bele ne lépjek a hullott eperbe, mert nem jön ki a ruhámból. Az udvaron van egy nagy fa, eperfa, mondja Piri néni, és megmutatja a fekete kis epreket a földön. Édes, por ízű, ropog a homok a fogam alatt. Emeletes házacska áll az eperfa mellett, itt laknak Dódi bácsi galambjai. Hangosan burukkolnak, és néha egyszerre kirepülnek és köröznek a város fölött. Szeretnék galamb lenni, hogy lássam a blokkot, ahol anyuék laknak.

A fű selymes és zöld a barackfák alatt, sok fa van itt, egész le a domb alá kanyarodik az út. Sokféle barackot mutat Dódi bácsi, a nagy, pirosas héjú a legfinomabb. Ananászbarack, mondja nagymama és arról beszélnek, lesz e idén elég szőlő. Meleg van, lenn a városban harangoznak és szomjas vagyok. Gyümölcsre nem lehet vizet inni, mert vérhast kaphatok, mondja Babi néni és plédet terít egy fa alá. Leülünk és ők beszélgetnek. Pihenünk, nézem a leveleket, ahogy hintáznak a fényben és hallom a galambokat, ahogy suhog a szárnyuk repülés közben.
Mikor felébredek, látom, hogy a pléden két hangya visz egy döglött bogarat. Megpiszkálom őket egy fűszállal, eldobják a bogarat és két lábra állva hadonásznak. Vicces. Később Dódi bácsi a pincelejáratnál felemel egy téglát és mutat egy szép fényes bogarat. Aranyos futrinka, itt laknak az árnyékban, a páfrány alatt, mondja Dódi bácsi és óvatosan megsétáltatja a kezén a bogarat. Átteszi az én kezemre, kaparós a lába és kicsit büdös lesz utána az ujjam. Kezet mosunk a kútból és Piri néni hív, hogy menjünk vizet adni a disznóknak. Két lógós fülű disznó áll az ólban két lábon, a kerítésre támaszkodva. Halkan röfögnek, mikor Babi néni megvakargatja a fejüket. Nagymama tengerit csörget egy tálban és elébük szórja a vályúba. Csámcsogva esznek, míg Piri néni tiszta vizet önt nekik és beszél hozzájuk. A disznók a lábának nyomják a fejüket és aprókat röfögnek. Tudom, hogy karácsony előtt, mikor levágják a disznókat, Piri néni mindig sír és kiabál, ilyenkor elzavarják moziba, hogy ne kelljen lássa, ahogy kifolyik a vére a disznóinak. Este haza jön, segít elpakolni és másnap már kutyabaja. Érzékeny, mint anyuka volt, mondja nagymama és segít két kosárba pakolni a barackot.

Esteledik és fújni kezd a szél. A galambok még repülnek egy utolsót, Babi néni meglocsolja a mályvákat. Vízszag van és porszag. Indulunk haza. Dódi bácsi ölbe vesz, azt mondja, jöjjek máskor is, Babi néni kolbászt csomagol. Minek adod, mondja nagymama, van itt, aki megegye. Varrtam neked babaruhát, Piri néni kék szeme csupa ránc, mosolyog. A zsebembe gyűröm a kis ruhákat és megfogom nagymama kosarát. A sarokról visszanézünk, Dódi bácsi kezében a sárga macska, Piri néni int, Babi már ágyaz odabenn.

Lefele mindig könnyebb menni, a kosár súlya is húz, ahogy nagymamába kapaszkodom. Sárga a fény a város felett, és tudom, mert nagymama megmutatta, arra, ahol látszik még valami fénye a napnak, ott a sok fényes blokk között, ott lakik anyu és apu. Kis kockáknak látszanak a kivilágított ablakok innen fentről, és látom, amint az egyik kocka mögött anyukám ágyaz, és apukám tévét néz. Fúj a szél a hátam mögött. Kibomlik egy szalag a copfomban és elengedem nagymama kezét. Az arcom a szélbe merítem, széttárom a két karom. Nem is olyan nehéz repülni, gondolom, míg kitárt karral átrepülök a város felett.

Olyan a lelkem



Képtalálat a következőre: „tűpárna szív”



olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
hogy megszúrták
az még megjárja

a tű nyoma,
ez érdekes,
a lelkem piciny
sebe lesz

olyan a lelkem,
mint egy tűpárna
tettel, szóval

ne bánts ma


és holnap se,
ha kérhetem,
ne bántsatok
sohasem

Vakablak

Képtalálat a következőre: „cselédlány”




Apám temetéséről, tekintetes bíróság, csak az maradt meg bennem, hogy rettenetesen ordít a két húgom, Stédi meg a Trudl , mert a sok feketébe öltözött sirató asszony úgy ellepte a házat meg az udvart, mint télen a szántást a varjak. De a legjobban anyánk óbégatott, az én világszép, szőke Muttim, aki ott maradt özvegyen három poronttyal, az öcsénk meg a hasában.
De elmúlt ez is. Meglett a kis Jozef, aki nemcsak a nevét örökölte apánktól, hanem az asztalos műhelyt, ahol alkalom adtán három segéd is dolgozott. A világon a legjobb illata a fenyőfának van, mikor hasogatja a masina, száll a temérdek jó szagú forgács, olyan, mintha karácsony lenne. Fenyő szag van, meg a forgácsok úgy szállnak, mint a hó. Én mindig szerettem elnézni, mikor dolgoznak a segédek. Így láttam meg aztán a Muttit és Hansot, ahogy birkóznak a nagy asztalon a friss forgácsban. Anyámnak még a fapapucsa is elrepült. Mit tudta azt egy gyermek, hogy mit lát, de onnantól Hans velünk evett, nem a többi segéddel. Nagydarab, csontos, veres legény volt, aztán csak egybe keltek, ahogy letelt a gyászév.
Engem Hans sosem bántott, csak nem szívlelt, talán, mert én hasonlítottam a legjobban apánkra. A húgaim meg Jozef anyánk tejföl szőkeségét örökölték, én meg barna lettem, kicsit cigányos ott, a sok palotai sváb között.
Mesélte egyszer a Mutti, hogy apám felmenői bajorok voltak, na onnan van ez a barnaság.

Hát nem szeretett engem a Hans, ahogy mondtam. Megérzi minden gyermek meg állat az ilyet .Trudl, meg Stédi, mennyit lovagolt a nagy csontos térdein, meg,csinált nekik fából kis bábukat, meg babaházat hozzá. Olyan bútor volt abban, hogy csodájára jártak az emberek. Kis faragott szekrénykék, aztán nyílt nekik az ajtaja. Jozefnek meg guruló falovat fabrikált. Még sörénye és farka is volt neki, kócból. Ilyen ügyes ember volt az én mostohám. Csak én nem tudtam soha a kedvire tenni. Elég volt, ha rá néztem, már elborult az arca, és csak sóhajtozott, hogy ne nézzem, azzal a szúrós szememmel.
Hans miatt volt az is, hogy tizenkét évesen kivettek az iskolából és elkommendáltak takarítani meg mindenesnek az új tanító mellé. Kis kopasz, mokány ember volt a tanító úr, valahonnan Bácskából szalajtották. Nem volt annak se családja, senkije.
Elég az hozzá, hogy nagyon megszeretett az engem, sokat tanítgatott, oda állított a két térde közé, úgy mutogatott mindenféle képeket valami históriás könyvből. Sokszor megsimogatta a fejemet, meg szagos cukrot is adott.
Nem volt az nehéz munka, nekem elhihetik, ellenben egy halom könyve volt neki, arra háklis volt, hogy mindig leporoljam őket. Az öreg Krausné főzött neki, attól tanultam én is egyet, mást. Jó helyem volt ott, na. Egészen addig, míg egy napon váratlanul be nem állított anyám, éppen akkor, mikor engem a tanító úr tanítgatott. Mert akkorra már rendszeressé váltak az ilyen alkalmak, mikor a gyerekek haza mentek, és a tanító úr behívott a szobájába, ahol az asztalán ki volt készítve a nagy könyve, amiből magyarázott. De én olyan vézna kis leányka voltam, hogy nem bírtam a könyv fölé hajolni, ezért a tanító úr az ölébe ültetett engem. És úgy mutogatott, tanítgatott. Nem volt ez nehéz tudomány bizonyosan, de alig fél óra múlva istenesen elfáradt belé ez a jóember, nem győzött sóhajtozni, egészen belemelegedett, éreztem az ingén keresztül, mert jó szorosan nekem dűlt magyarázás közben. Közben megjött anyám, akinek a kopogását nem hallottuk, annyira elmerültünk a tudományban. Egyszer láttam még így kikelni magából, mikor a kicsi Jozef majdnem bele fulladt a kacsaúsztatóba a kert végiben, mert Stédi elkószált koszorút fonni a szomszéd Lizijével. Hogy mit kiabált a tanítónak nem igazán értettem, csak azt láttam, hogy annak elvörösödik az a kopasz feje, és csak hebeg és makog. Anyám kirángatott, kinn kaptam egy pofont, na, akkor kezdtem el ríni, mert nem volt nékem bűnöm semmi, nem loptam, nem törtem össze semmit. Azért csak szeretett engem a tanító úr, mert kiadta a béremet előre.
Így történt, hogy eltakarították a tanító urat a faluból a temérdek könyvével együtt. Helyette jött aztán a kövér Busch tanító, a hat gyerekével. Na, azzal nem volt semmi gond, minden évben született neki egy gyereke. De azt én már nem igen értem meg otthon, mert a Mutti elpaterolt engem Váradra.
Az úgy történt, hogy a szomszédunkban lakott a Müllerné, akinek az ura kovács, az asszony meg nagyon szépen varrt. Nem volt neki ipara, csak úgy az ismerősöknek varrogatott, de olyan szépen, hogy a városból is kijártak hozzá. Hát így történt, hogy a Zsizsike kisasszony éppen ott volt varratni, és az anyám megkérdezte, nem tudná-e az ő nagylányát elkommendálni valamerre a városban. Ügyes ez, mos, főz, takarít, úri háznál is szolgált. Így az anyám. Addigra végképp útban voltam, anyám viselős volt a Hansi gyerekével. Nelli kisasszony csak nevetett, az már akkor olyan mosolygós egy teremtés volt, és azt mondta, épp jókor szóltunk, mert a házban, ahol ő lakik, pont cselédet keres egy nagysága. Majd ő beprotezsál engemet.
Így is lett. Nemsokára bekocsiztunk Váradra Müllerékkel. Emlékszem, kedd volt, piacos nap, mikor kiraktak egy nagy tér sarkán, én meg csak bámultam. Ekkora házakat meg tornyokat még sosem láttam. Meg ennyi embert, aki mind sietett. A nőkön akkora kalapok, mint egy gólyafészek. Tiszta parádé. Akkor jártam a városon először. Meg is ijedtem, mert arra gondoltam, na, el fogok én itten vesződni egy-kettőre. Hát hogy találok haza a házhoz, ahol szolgálok? De nem így történt, mert a Zsizsike kisasszony, aki nekem azt a jó helyet szerezte hamarosan megtanított, merre kell menni, hogy ne tévedjek el. Ő jegypénztáros volt a Rimanóczy -fürdőben, meg néha kabinos kisasszony, ilyenkor helyettesített. Sok embert ismert és mindig nagyon kedves volt velem.
A gazdáimra nem lehet nekem panaszom, kérem . A nagysága csak egyszer pofozott meg, mikor eltörtem egy vázáját. Pedig nem volt az olyan becses portéka, csak olyan filléres, amilyent a búcsúsok árulnak minálunk, de mindenféle színes virágok voltak ráfestve.
Elég az hozzá, hogy a gazdám jóságos, nagy tudományú ember volt, csak sokat szivarozott, nem győztem azt a sok büdös szivarvéget szedegetni, meg szellőztetni utána. Gyermekük nem volt nekik, aztán sokat eljártak társaságba meg színházba. Minden este. Hogy nem unták meg? Engem is elvitt egyszer a Zsizsike kisasszony. Egy kövér asszony énekelt egy olyan feszes trikóban, hogy majd ki sült a szemem szégyenemben.
Megszoktam én az új helyemet hamar. A nagysága megmutatta mit ,hogyan csináljak, miként szeretik. Mert az úri népek igényesek, mind más a hóbortjuk nekik. Az én nagyságám föllel itta a kávét, az ura meg ki nem állhatta. Azt mondta, felragad a bajuszára. Nem macska ő, így.
Csak a Zsuzsa néni, a szakácsné, az nem szeretett engemet sohasem. Egyszer hallottam, mikor mondta asszonyomnak, nem kedveli a svábokat, mert mind rút, mint a béka. Asszonyom csak nevetett, és azt mondta, szó, ami szó, igaz, de legalább tiszták. Meg is nézhette akárki az én kis szobámat, tiszta volt az mindig, mint a pohár. A konyhából nyílt, kicsike volt meg ablaka sem volt neki, csak egy vakablak. Ott tartottuk a lúgot, egy bögrében.
Vasárnaponként mindig vitt engem a Zsizsike kisasszony mindenfelé, de legjobban a Rhédey-kertbe szerettem eljárni. Ott katonazenekar játszott mindig valami szép muzsikát és gyönyörűség volt elnézni azt a sok népet, ahogy sétálgatnak. Meg aztán a sok kisasszony mind kihordta a gyermekeket, akik szépen eljátszogattak a gyepen, ők meg diskurálgattak a fiatal urakkal meg a katonákkal. Mert ott volt a kaszárnya, igen közel, azért a sok baka. Mind kimenőn volt.
Nekem a hangja tetszett meg legelőször a Palin, vagyis hogy a Balogh Pálon. Mert éppen mókázott vele a komája a Vidai Pista és Pali nagyot kacagott. De úgy kacagott, olyan jóízűen, hogy menten oda kaptam a fejem a tömegben, mert vasárnap délután volt. Ilyenkor sokan vannak. Szóval, ahogy meghallottam a nevetését, én mindjárt arra gondoltam, ez egy nagyon kedves és vidám ember lehet, hogy így tud nevetni. Akkor megláttam, nem lehetett azt nem észre venni, egy fejjel magasodott ki az emberek közül. Nem hiába választották ki huszárnak.
Aztán a hangja után már tetszett az egész ember, legjobban a bajusza, meg az a hamiskás fekete szeme. Nálunk Palotán szőkék meg veresek a férfiak, olyan seszínű bajuszuk van, már ha meghagyják. Olyan volt a Pali, mint egy szép, harapós farkas, a sok villogó fogával. Sosem tudtam, hogy harapni akar, vagy nevetni. Elébb a földijét, a Vidai Pistát küldte oda hozzám, az volt neki a legjobb cimborája. Aztán rám villogtatta a szemeit és bemutatkozott. Nem tudom én azt elmondani, mit éreztem, mikor először megfogta a kezemet. Olyan jó nagy, meleg lapát keze volt, és a jobb keze hüvelyk ujja tövében volt neki egy fehér forradás. Ott megharapta a ló a kezit. Ezt elmesélte nekem már első este, míg haza kísért. Otthon, vagyis a falujukban, Szalárdon , volt nekik egy harapós-rúgós lovuk, a Fecske. Na, az tette csúffá a kezit. Elmesélt ő nekem mindent, míg szorongatta a kezemet, és ballagtunk egyformákat lépve hazáig, a Kert utcán.
A kapuban csak szépen, illendően megkérdezte, hogy eljönnék-e jövő vasárnap is vele találkozni a Rhédey-kertbe.
Aztán olyan kedves fiú volt ez a Pali, mert vasárnap tényleg ott várt éngem két nagy pereccel a színkörnél. Vidai Pista is ott ácsorgott egy darabig, de hamarosan elkószáltunk mellőle. Nem is nagyon emlékszem, miről beszélgettünk, csak arra, hogy milyen jó volt mellette lenni. Így történt, hogy nekem komoly udvarlóm lett a Pali. Esténként sokat volt eszembe, villanyoltás után, hogy most valahol, valaki gondol énrám, és alig vártam a vasárnapokat.
Nagyon meleg nyár lett akkor és júliusban szólt az asszonyom, hogy ők most elutaznak két hétre a Félix-fürdőre, mert a nagyságos úr ott kezelteti a podagráját. Így szokott ez lenni minden nyáron, ilyenkor a szakácsné is haza megy, de én nem mehetek, mert valakinek csak őrizni kell a házat. Na, éngem a nyavalya majd ki tört, úgy féltem a rablóktól, mondtam is a Palinak, mi lesz velem, ha egy éjszaka valaki rám töri az ajtót. Majd ő bekísér engemet és megnézi, hogy jól bezártam-e, így.
Fel is jött, mindjárt akkor nap, mikor a nagyságáék elutaztak. Alig fordult be a sarkon a konfli, az én huszárom már ott kongatta a küszöböt. Betettem az ajtót utána, hát úgy átkapott ott a konyha közepin, hogy azt hittem, a lelket is kiszorítja belőlem. Nem voltam én már észnél ezután, csak azt tudom, hogy úgy birkóztunk ott a kis ágyamon, mint anyám meg Hans. Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.
Jött is ezután majd mindennap, mert hogy már bele kóstolt a jóba, és mindig csak azt akarta.
Hanem egyszer csak elkezdtem nagyon furcsán érezni magamat. Sose voltam én még beteg, csak egyszer, mikor a fogam fájt, de most nem volt jártányi erőm. Akkor törtem össze a nagysága cifra vázáját, mikor a szakácsné csak nézett rám és legyintett, hogy na, ez is bekapta a legyet. Zsizsike kisasszonynak meg könnybe borult az a nefelejcs szeme. Teca, azt mondta nekem, vetesd el magad vele, mert te már úgy vagy. Azt hittem, megpusztulok a szégyentől, még az utcára sem mertem kimenni, mert azt hittem, már mindenki látja rajtam, hogy rossz lány lettem.
Aztán egyik vasárnap úgy hozta a fennvaló, hogy csak magam voltam, éppen az ezüstöket pucoltam, a nagyságáék meg társaságban valahol, mikor bezörgetett a Pali. Nagyon dobogott a szívem, de csak elmondtam neki. Láttam, hogy elveresedik, csak hümmög és rágja a bajszát. Aztán megeredt a nyelve, szó szót követett, és akkor azt találta mondani nekem, hogy dehogy kell őneki egy sváb béka a porontyával, mikor van neki otthon szép, hites mátkája.
Én akkor éreztem meg, hogy ártani fogok neki. Nem tudom, honnan támadt olyan erő bennem, de a nagy tálcát telis tele a villákkal meg a többivel a fejibe borítottam. Teremtőm, hogy villogott a sok cifra kés meg kanál a levegőben, neki meg csak annyi ideje maradt, hogy megugrott az ajtón.
Arra eszméltem, hogy ott ülök a konyha kövön, egy rakás eszcájg körülöttem, meg a bajonétja, amit itt hagyott a nagy futásban.
Fél óra se telt el, mire mindent elraktam. Akkor kopogtatott. Nem emlékszem, mikor került a marólúgos bögre a kezembe, csak azt tudom, hogy egyből kitártam az ajtót és szemen öntöttem vele.
Vidai Pista volt.
Azt küldte vissza a bajonétért.

Ballada a félkarú óriásról

Képtalálat a következőre: „gyerekeke a háborúban”



Az, hogy anyád olyan gyönyörű volt, mikor megszületett, nem lepett meg senkit.
Szerelemgyerek volt. Nagyapádat elengedték katonáéktól akkor éjjel, szegény,
lebiciklizett vagy húsz kilométert, hogy utoljára megölelje a nővéremet, mielőtt kiviszik a frontra. Jó kis ölelés volt, kilenc hónapra megszületett anyád. Szegény Gyula, nem is látta a lányát csak tíz évesen, mire haza vergődött a fogságból. Elég az hozzá, hogy ott maradtunk egy rakáson férfi nélkül, Mama, Manci a nagy hasával, meg én, alig tizennégy évesen, egy gyerekember. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Enni úgy tudtam, mint egy meglett ember, nem is tudom, hova fért belém, csak a két nagy fülem látszik az akkori képeken.
Mikor Jóskánkat végképp leszerelték, nem volt hova menjen, az asszonynak szégyenszemre nem kellett az ellőtt fél karjával. Máig látom magam előtt, anyánk a moslékot főzte a disznónak, csupa piros lett az arca, de mi tudtuk, hogy nem a gőztől, Jóska meg dobolt az asztalon a fél kezével, a megmaradt kezével, csupa könny volt a szeme. Gyere te haza, fiam, legalább férfi lesz a háznál. Az, mordult fel a bátyánk, egy igazi félkarú óriás, bizonyosan.
Hallgattunk. Mindenki tudta, hogy anyánknak Jóska a kedvence, valami eszelős imádattal szerette az elsőszülöttjét. Mikor meghozták a frontról az amputált karjával, Mama eladta az aranyláncát, az utolsó ékszerét, amit még Papától kapott, és az árát az orvosnak adta, mert elmérgesedett a sebe. Helyre is hozta az a csonkot, csak a lelkét, azt nem gyógyította senki, az mindig fájt neki, hogy közel két méteres óriásként fél ember lett, akit az asszony is elvert a
háztól, mert megölelni se tudja.
Mama meg örült, háború van ugyan, de ott a család újra együtt, a szárnyai alatt, majd csak
lesz valahogy. Lett is, mire megszületett anyád. Te, hogy imádta anyádat! Micsoda slingelt pólyát varrt, pedig a vászon féle eltűnt már addigra a boltokból. De neki volt még egy vég, a sifonérba eldugva. Na, abból lett pólya és kis ingek, meg kötés a Jóska csonkjára, mert sokáig levedzett neki a sebe. Fájt is biztosan, de nem mutatta, csak szívta a cigarettákat, míg kötözte anyánk. Hiába, szégyellte a nyomorékságát, ő, aki a legjobb úri szabóságon dolgozott most egy tűt se tudott befűzni. Együtt dolgoztak Gyulával a Neumann-féle angol szabászaton, míg be nem sorozták. Mindig nagyon elegánsan járt a bátyánk, a legfinomabb nyúlszőr kalappal, az öreg meg úgy szerette, mint a fiát. Megpróbált az mindent, hogy felmentesse, de utána
elkezdték összefogdosni a zsidókat, és Neumannék is mentették a bőrüket. Mikor elkezdődött a gettózás, csak bevették a ciánt. Addigra Jóska is odavolt már a fronton.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor anyád született, aznap bombázták az angolok az állomást. Mi fenn laktunk a város fölötti szőlőhegyen, alattunk az állomás.
Mikor elkezdődött mind lementünk a borospincébe. Mama végig imádkozott, csak ránk ne omoljon, de nem omlott, jól megépítette azt a Papa, szegény. Mire kimásztunk, Manci már nem volt se eleven se holt, csak hamar az ágyba, aztán forraltuk is a sok vizet. Engem elszalajtott Mama Kővári néniért, ő volt megfogadva bábának, vagy négyutcányira lakott tőlünk, de hiba mentem, mert légnyomást kapott szegény, orrán-száján dőlt a vér, láttam, mert
ott voltam.
Esteledett, mire meglett a kislány, anyád. Mama levezényelte az egészet egyedül, mi csak a vizet adtuk be Jóskával. Szép kisbaba lett, nagy csigás angyalhajjal, kiköpött Gyula.
Álltunk később Mamával ketten a teraszon, lent még égett a város imitt-amott. Por volt és füst. Mire született ez is szegény, tűnődött anyánk, tán apátlan árvaként nő fel. Mert ekkoriban volt, hogy a sógor fogságba esett és vagy négy hónapig semmit nem hallottunk felőle. Manci még jósnőhöz is elment, a nagy hasával, az meg zaccból azt jósolta neki, hogy egy szőke nő forgolódik a Gyulája körül. Erre Mama megmérgesedett és megpofozta a jósnőt, hogy minek idegesíti ilyen hülyeségekkel ezt a fiatalasszonyt az állapotában. Még hogy szőke nő, Szibériában van az ő veje fogságban, nem kuplerájban. Az istenit, meg így meg úgy.
Mama mikor mérges volt úgy tudott káromkodni, hogy egy kocsis belepirult volna.

Pedig igaz volt, mármint a szőke nő. Mert Gyula a fogolytábor parancsnokságának varrt és összemelegedett ott egy szőke titkárnővel. Ezt ő maga mesélte nekem négyszemközt mikor tíz év után megjött. Mert csak nem hagyta a kis családját, hazajött a kislányához.
Mind imádtuk anyádat, az olyan jó kislány volt, vagy szopott, vagy aludt. Manci meg mindig attól rettegett, hogy nem lesz elég teje és éhen hal a gyermek. Ez volt a rögeszméje. Ezért anyánk szerzett egy kecskét, a Bözsit, csak hogy megnyugodjanak a kedélyek. A Bözsinek is volt egy kis kecskegyereke, a Marci, olyan szelíd volt az a kis gida, úgy járt-kelt Mama után, mint egy kutya, Jóskának meg az ágya mellett aludt nyáron, kinn a teraszon.
Mire nagyobb lett a kislány, anyánk elhatározta, hogy elmegyünk a városból Kerekibe, ki a tanyára, mert ott nagyobb biztonságban leszünk. Levágtuk a disznót, lesütöttük zsírba a sok húst, Jóska kerített egy szekeret és felpakoltuk a vagyont, négy zsírosbödönnyi húst, négy tábla szalonnát, két zsák krumplit meg egy kis lisztet, és a dunsztosokat mind az ágynemű közibe. Mama nagyon tudott főzni, azelőtt a papoknál volt szakácsné. Jól megraktuk a szekeret, a dunyha tetejébe felült Manci anyáddal a pólyában, én hátra a két kecskével,
anyánk meg Jóska a bakon, aztán hajts, isten neviben.
Volt egy jó kis sparhert ott a tanyán, azon főztünk meg melegítettünk, tengeri szárral és csutkával. Jóska fél kézzel összefogta, aztán ráállt a kezével meg törte. Jó száraz volt, hasadt rendesen, aztán megtömte anyánk piaci kosarát úgy hordta befelé. Elvoltunk.
Aznap korán felzörgetett a szomszéd tanyás, hogy Ártánd felől katonákat láttak jönni lovon. Nincs nekünk semmink, a két kecskén kívül, mit árthatnak azok nekünk, vont vállat anyánk. Esett, mi meg behúzódtunk, Jóska épp rágyújtott a tűzről, mikor megverték az ajtót.
Ketten voltak, két román katona, valahonnan a regátból, mert alig értettük őket. A kisebbik, fekete patkányképű, törte a magyart, a magasabbik semmit. Először csak körbe néztek, a fekete kinyitogatta a szekrényeket, a magas meg bekotort az ágyak alá a szuronyos puskájával. Fegyvert kerestek, Jóska csak nevetett, kamerád, hát hogy lőjek vele, mutogatta az üres inge ujját. A sparherten krumpli főtt, beleettek, de nem ízlett nekik. A nagydarab Mancit
nézte egyre, az meg szegény azt se tudta mit csináljon, aztán a bölcsőből kivette a kicsit és az ágyra téve bontogatta a pelenkáját. Majd a szaros kis testét felvette és magához ölelte. A fekete öklendezett, a magas szitkozódott, de addigra Jóska már kínálta őket a cigarettából, anyánk gyorsan leszelt két karéj kenyeret meg szalonnát hozzá. A kicsi azt mondta, hús és mutogatott a szájára. Nincs az nekünk magunknak sem, fiam, sóhajtozott Mama, csak
krumpli, kenyér meg szalonna, egyed.
Aztán a nagydarab intett, hogy húzzunk vizet, itatnák a lovakat. Majd én megyek, kelt fel Jóskánk. Nem kell félni, ezeket is csak anya szülte, húzta be az ajtót. A kis parasztóra kattogott a falon, csendben voltunk, aztán kis idő múlva két lövést hallottunk. Jaj, istenem,
ezek meglőtték a Jóskát, ugrott anyánk, de addigra már jöttek befele, hozták a Böskét meg a kis gidát, Marcit. Az még nem halt meg teljesen, vergődött, spriccelt a vére a falra és a rongyszőnyegre, úgy repkedett a farka, mint egy kis pillangó.
Két óra múltán már ették a Bözsit meg a Marcit, a nagyját elpakolták az iszákba. Jóska sürgött-forgott, dohánnyal meg tökmaggal traktálta őket, azok meg rágták szótlanul. Mi Mamával ültünk az ágyon, Manci a karos padon a kicsivel. Percegett a szú meg az óra kattogott.
Hájde, intett egyszer csak nagydarab, a kicsi mondott valamit, a társa rákontrázott, nem értettük, csak azt, hogy valamin vitatkoznak. Aztán a kis fekete odament Mamához,
meghajtotta magát és azt mondta, köszönöm, májka. Ez alatt a nagyobbik a sparherthez lépett és belepisilt a kecskehúsos lábosba. Az égett húgyszag elöntötte a konyhát. Halottam, ahogy anyánk gyorsabban veszi a levegőt, aztán a két román kedélyesen hátba veregette a bátyánkat, gyere kamerád, mutogatták, kísérj ki minket. Jóska fél keze, maradék keze, a zsebében, éppen
magot rágott, csak kikísérem őket ide a köves útig, fordult felénk az ajtóból
Talán egy miatyánknyi idő múlva hallottuk meg a lövéseket.

Én találtam meg. Hanyatt feküdt, karja, mint a madár fél szárnya, kitárva, szája sarkán a tökmag, nyitott szemében ott ültek a felhők.