Frász-nap az Aranysárkányban

Képtalálat a következőre: „munkatábor”


-Szabadság – köszönt Puszi úrra Várhegyi elvtárs, ahogy a budiból jövet összetalálkoztak.
Várhegyi elvtárs onnan volt felismerhető, hogy micisapkát hordott télen-nyáron, mióta megverték a börtönben, és bár leülte büntetése nagy részét, azóta nagyon haragudott a világra.  Várhegyi elvtárs nem egy vakmerő partizánakció lefülelésekor bukott le elvtársaival, ami minden öntudatos proletár álma, hanem rosszkor volt rossz helyen.
Úgy történt, hogy még a háborús évek elején Várhegyi elvtárs, aki akkor már illegalitásba vonult pár hónapja, vagyis a behívó helyett a bujkálást választotta, betért az állomásnál a restibe. Nyár volt, tikkasztó kánikula, és illegalitás ide, pártfegyelem oda, megszomjazott és legurított egy sört. Aprót böffentve a hideg nedű után éppen kilépett a resti ajtaján, mikor egy idegen fiatalember lépett hozzá, és azt mondta.
-Fogja csak meg ezt a csomagot egy kicsit, - majd egy barna papírzacskót nyomva a kezébe, fürge léptekkel elfutott. Várhegyi elvtárs szíve büszkén feldobogott, érezte, itt a pillanat, amikor talán tehet valamit az Ügyért. De mit is? Míg ezen mélázott kezében a csomaggal, hirtelen sípszó hangzott fel és körülötte kitört a zűrzavar. Civil ruhás detektívek lepték el az állomás környékét, majd kettő egyenesen hozzá lépett.
- Kukkantsunk csak bele – kacsintott huncutul a magasabb a csomagra, míg társa egy szót sem szólt, csak udvarias mosollyal gyomorszájon vágta Várhegyi elvtársat. A csomag tartalma, pontosan háromszáz darab röpcédula és Várhegyi elvtárs takaros csomóban elfeküdt a földön, majd később a fogdán elgondolkodott, hiába kérte a legutolsó titkos gyűlésen, mostanában ne osszanak rá feladatot, mert szaggat a dereka, lám, a küldetés így is utolérte.
Mert Várhegyi elvtárs valóban lelkes és vakmerő tagja volt a helyi pártszervezet maroknyi csapatának, ő volt az, többek között, aki a kormányzó úr látogatása idején fenyegető arckifejezéssel álldogált a járda szélén és megvetését kifejezendő, loccsanóst köpött annak elhaladó gépkocsija után. Az esetnek, saját elmondása szerint, számos szemtanúja volt, ám retorzió nem történt, mert amint rendőr közeledett, ő rögtön a távozás hímes mezejére lépett. Beszámolóit elvtársai nagy elismeréssel hallgatták, csak azt nem értették, akiben ekkora bátorság lakozik, miért visszakozik mégis, ha konkrét feladatra kérik.
Nem állítható, hogy elvitte volna a balhét, de elvtársait sem buktatta le, tekintve, hogy fogalma sem volt az egész röpcédulás akcióról. Nem baj, azért elítélték, és ő a börtönévek alatt egészen megkeményedett. Morózus lett és mindig haragos. Elhatározta, ha egyszer kiszabadul, ott árt mindenkinek, ahol tud.
Nem kellett sokáig várnia, a háború utáni évek hullámverése összemosta a mocskot és az aranyat, s ha a feljelentések bajnokságát meghirdették volna, ő bízvást dobogós helyezést ér el.
Mert Várhegyi elvtárs jelentgetett. Feljelentette a házmestert, hogy rádióján imperialista adót hallgat, ami igaz is volt, mert szegény rokkant zenetanárként jeleskedett valamikor és szívesen hallgatott opera közvetítéseket a Milánói Scalából. A házbeli takarítónő megvető kijelentéseket tett a rendszerre és közben nagy vehemenciával csapkodta földhöz a felmosórongyot, állt egy másik feljelentésben. És így tovább. Aztán egy nap az Aranysárkányban iszogatva, meghallotta Puszi úr, Salamon Ármin, Hankó Malvina és Szedlacsek Pepi történetét. Kicsit tűnődött, kicsit hümmögött, majd megigazítva fején a micisapkát, kiment.
Pár nap múlva Puszi úr gyanútlanul a pultot vakargatta az Aranysárkányban, az ikrek meg, Julcsika és Karcsika, épp egy kismacskát próbáltak kifordítani a bőréből az udvaron, mikor váratlanul egy teherautó kanyarodott a kocsma elé. Két civil ruhás elvtárs toppant be, egy magas meg egy másik, sötét micisapkában, pecsétes papirossal megerősítve és Puszi úr fél órát kapott, hogy összepakolja a maga és a gyermekek holmijait. A kérdésre, hogy mégis, mit követett el, a magas elvtárs tájékoztatta, bejelentés érkezett, miszerint a háború alatt nyilas érzelmű egyént bújtatott a kocsmában, mi több, nyugatra távozását is elősegítette.
-Hallod, apukádat emlegeti az elvtárs- simogatta meg Julcsika szöszke haját Puszi úr. De ezzel még nem véges a bűnlajstroma, folytatta az ávós, mert még egy népnyúzó, zsíros, kapitalista kocsmatulajdonost is rejtegetett itt ugyanakkor.
-Ez meg a te apukád volt- mondta Puszi úr és megcirógatta Karcsika szeplős orcáját. De csak egy percig tartott zavara.
-Gyerekek, pakolni, kirándulni megyünk - csapkodta össze tenyerét fürgén Puszi úr és hamarosan megindult velük a teherautó. Az már csak útközben derült ki, hogy Julcsika a nagy izgalomban a macskát is becsomagolta, de jól is jött az később nekik, ott Ebesen, a juhhodályban.
Mert másfél nap kalandos utazás után a kirándulók Ebesen kötöttek ki, pontosabban Tót uram, egy kulákhírébe keveredett nagygazda juhhodályában. Tót uram két fiát elvesztette a háborúban, egyetlen lányát a feleségével kicsi munkára invitálta a felszabadító szovjet hadsereg egy tisztje, ezért nem rázta meg különösebben, hogy huszonhét népnyúzó burzsujt telepítenek be a juhhodályába.
Eleinte akadtak gondok az elhelyezkedéssel, mert Andrássy Barbara grófné nehezményezte például, hogy kissé vedlett, de eredeti nutria bundáját kénytelen megosztani fekvőhelyként, a Rezső cigány népes családjával. Rezső vándorcigányként járta az országot és sok mindenhez értett, például ahhoz, hogyan kell kiemelni az alvó tyúkot a ketrecből úgy, hogy ne csapjon zajt, tudott gyereket csinálni, volt is neki hat, meg muzsikálni is tudott a maga készítette kukoricacsutka hegedűn. Szóval értett ő mindenhez, csak egyhez nem, a politikához, de ez nem volt baj, mert, hogy kilegyen a létszám, úgy felhajították purdéstul a teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Vagy ott volt például Jimmy, a kis kopasz emberke, aki a gyerekek nyelvén értett nagyon, s akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a tigrisszelídítő segédje volt az Amar cirkuszban. Az volt a feladata, mesélte nagy beleéléssel a gyerekeknek, hogy pisztollyal a kezében álljon a mestere mögött és aggódó arcot vágjon. Ő azért került Ebesre, mert, lelőtt egy postagalambot, megkárosítva ezzel a dolgozó népet.
Puszi úr szerencséjére legyen mondva, kitűnő szomszédokat kapott, egyik oldalukon a fent említett Barbara grófné telepedett le egy kifeszített lepedővel választva le intim szféráját Rezsőéktől, másik oldalon egy matematika tanár lakott feleségestül, egy kockás abrosz mögött.
Leküzdve a kellemetlenségeket, a kényelmetlen, de romantikus szalmaágyat, melyet reggelre rendszeresen szétrágtak a hodályban szép számmal tenyésző egerek, a bolhákat, az elemi higiénia hiányát, az állandó éhséget, mely egyformán kínzott gyermeket és felnőttet és a megalázás számtalan változatos formáját, mellyel nap, mint nap kedveskedtek fogva tartóik, Puszi úr példás lelkierővel megszervezte a hodály életét.
Alig pirkadt, a munkára fogható felnőttek Puszi úr vezénylete alatt elindultak a rizsföldekre.
 -Apa, ne menj a rizsbe!- ordította rendszeresen Rezső valamelyik purdéja, és földig csüngött a taknya. A gyermekek felügyeletét és oktatását Barbara grófné vállalta az agg és majdnem vak ferences, Titusz testvérrel karöltve, és ennek köszönhetően pár héten belül szépen törte a latint mind a tizenkét hodálylakó kisgyerek, beleértve Rezsőék purdéit. A szép szemű Baba, Rezső asszonya, jobb napokon bodagot sütött az ócska spór platniján, amire mohón kenték az avas zsírt Tót uram kicsorbult bödönéből. Ha maradt a bodagból, eleinte rongyba csomagolva rejtették a gerendák alá, ám az élelmes egerek ott is rájártak.  Julcsika és Karcsika cirmosa rövidesen igazi tekintélyt szerzett magának, mert éjjel-nappal irtotta a társbérlőket, ki is gömbölyödött szépen, aztán egy nap két vak kiscicát fialt a grófné féltve őrzött fehér angóra pulóverére.
Nehezen telt a tél, karácsonykor szénnel karácsonyfát rajzoltak a hodály birkaszaros falára, Titusz testvérrel karácsonyi dalokat énekeltek és a hidegtől fehérre ikrásodott mézet maszatoltak a bodagra, meg hagymát is faltak hozzá. Ez volt a vacsora szentestén. Puszi úr csutkababát eszkábált Julcsikának és a kislányoknak, még piros pántlika is virított kóchajukban, Karcsika meg a purdék egész kis ménest kaptak kukoricacsutkából. A grófné karácsonyi versekből szavalt, nyakában álmosan hunyorgott a két macskakölyök, majd Rezső cincogott rövid ünnepi műsort kis hegedűjén. Ezután Jimmy adott elő rendkívüli és megismételhetetlen produkciót bolhacirkusza legjobbjaival, majd csendben álomba sírták magukat.
Aztán lassan kitavaszodott és közben nem történt semmi, csak a szomszédos disznóólban lakó kisgyereket harapdálták össze a patkányok, meghalt egy idős asszony, aki megőrült és mindig a Szűzanyát látta lebegni a trágyadomb felett, meg új szállítmány internált érkezett egy reggelen.
Éppen felkelt a nap, hideg párák úsztak a puszta fölött, mikor Puszi úr a hodály melletti budi felé indult. Sötét micisapkás alak lépett ki az ajtón.
-Szabadság – köszöntötte Puszi urat Várhegyi elvtárs és fejét mélyen lehajtva belépett a hodály ajtaján.






Gizi meg az attrakció

Képtalálat a következőre: „bear with bike”




-Teremtő jó isten – koppantotta helyére Borsos elvtárs a fekete bakelit telefont, hogy csak úgy ugrott asztalán a kis Sztálin szobor. Falfehér ábrázattal nézett körbe az irodájában, mintha azonnal szeretne meggázolni valakit, de nem talál önként jelentkezőt.
Abszolút elvtársnő jó titkárnőhöz méltóan, mélyen befúrta csinos fejecskéjét a gépelni valóba és sebesen pislogott.
-Most honnan az isten csodájából szerezzek én a fő elvtársnak medvét a vadászatra – törölgette szederjes homlokát a megye első embere, majd olyat kiáltott, hogy belerezegtek az ablakok és egy szórakozott légy hanyatt esett az üvegen.
-Kerítsék elő Pongrácot, ő a fővadász, szedjen elő egy medvét élve vagy halva – meredt Abszolút elvtársnőre és az később megesküdött, hogy ekkora kétségbeesést sosem látott még azokban a kis disznószemekben.
A fő elvtárs nemes szórakozásának legendái terjedtek akkor már az országban. A megyei fővadász a fejével felelt érte, hogy kitűnő minőségű vad kerüljön a nép legszeretettebb fiának puskacsöve elé, aki kényelmesen berendezett magasleséről, mint egy páholyból terítette le a bősz fenevadat. S mivel egy fővezérnek is lehetnek titkos álmai, ő egy kapitális medve trófeára vágyott leginkább, s mint ilyen, ez volt minden vadászterületért felelő megyei pártitkár álma is egyben.
-Tehát a feladat, elvtársak – adta ki utasításait Borsos elvtárs az Aranysárkány pultjánál aznap este -, nem az, hogy medvét kerítsünk. Nekünk a legnagyobb és legszebb medvét kell felhajtanunk, ami csak az országban létezik.
-Szép és nemes feladat – törölgette a pultot elgondolkodva Puszi úr – hát majd Pongrác Berci intézkedik és meglesz az a medve. - Egy hónap nagy idő – legyintett Nénnyuka is, és nekilátott, hogy felszolgálja a friss tepertőt, ecetes hagymával, ahogy dukál.
Abban megegyeztek az emberek a kocsmában, hogy egy hónap alatt Pongrác elvtárs még a Fiastyúkot is lehozza az égről, ha azt Borsos elvtárs parancsolja neki, elvégre Borsos elvtárs meg az öreg Pongrác valaha együtt bujkáltak az illegalitásban. Azaz mind a ketten az öreg Illés Rózsi nénje tyúkóljában húzták meg magukat, míg mások katonáskodtak. De ki mit választ magának. Így aztán ahogy vége lett a háborúnak, ők előbújtak, s mivel a pártnak szüksége volt minden dolgos kézre, nosza, mind ketten beiratkoztak az esti egyetemre s lett belőlük fontos ember. De mivel az öreg Pongrác nehezen birkózott meg a szavakkal, nem volt egy fostos szájú, ahogy Nénnyuka mondta volt, a fiát taníttatta tovább a párt, s csinált belőle főerdészt. Igaz, az elején egy kicsit gondban volt a kis Pongrác, mikor nem tudta megkülönböztetni a bükköt a fenyőtől, de lövöldözni nagyon szeretett, lett belőle tehát fővadász. Onnantól fogva sosem fogyott el a vaddisznó Borsos elvtárs asztaláról és a körvadászatokon sem lehetett panasza senkinek a felhozatalra.
Ám más dolog fácánt, rókát meg vaddisznót kajtatni az emberekkel és megint más medvét keríteni, méghozzá nagy medvét. Borsos elvtárs naponta telefonozott, a kis Pongrác meg kiordította a torkát a vadászainak, de hiába. Aszályos volt az év, elvándoroltak a medvék a vadak után, s egy kivénhedt, félig vak anyamedvén kívül nem találtak másikat messze a környéken.
Esténként állandó téma lett a medve az Aranysárkányban s jött is az ötlet dögivel. Öltöztessenek be valakit medvének, az majd brummog kettőt és elszalad. De így hogy lesz trófea, így a szkeptikusok. Hát majd kimagyarázzák valahogy, hogy szakadékba esett a vadászzsákmány.
-Milyen szakadékba- nézett mérgesen az ötletgazdára Borsos elvtárs.  – Nincs egy domb az egész megyében, maga nagyon hülye!
-Fogjunk egy szarvast, fessük be az egyik agancsát a zászló színeire, a másikat a munkásosztály vörös színére, azt lelövi és legalább lesz egy peciális agancsa a gyűjteményben - mondta a bolond Miskó a sarokban üldögélve, de a többiek lehurrogták. Medve kell, nem szarvas.
-Peciális, peciális, bolond vagy te – legyintett Borsos elvtárs, és nagyot sóhajtott. -Belepusztulok én ebbe, elvtársak- sóhajtotta véreres szemekkel és nagyot kortyolt a söréből.
-Talán írjunk neki levelet, elvtársak, amiben megígérjük, hogy jövőre jobban teljesítenek a medvék és meglesz a száz százalékos trófea – pislogott Szeredi bácsi és reménykedve nézte Puszi urat.
-Elvtársak, ez nemzetbiztonsági létkérdés – csapott az asztalára Borsos elvtárs- hát nem értik? Itt rólunk van szó, a városról, a megyéről, nem maradhatunk szégyenben!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és galambász Peró lépett be rajta három fonott kalitkával. Szép fehér, piros szemű galambok voltak abban és Puszi úr érdeklődve lépett közelebb.
-Nem ilyenkor szoktad hozni konyhára a galambokat, ugye - kérdezte és ujjaival finoman megsimogatta tollukat.
-Á, nem, a cirkuszosnak viszem ezeket- szólt Peró és míg felhajtotta sörét elújságolta, hogy vándorcirkusz érkezett a szomszéd városba, és a galambszámos megveszi a fiókákat, kézhez szoktatja őket, aztán jöhet az attrakció.
-Emberek, megvan - suttogta Nénnyuka és égnek emelte két, bütykös ujjú kezét.
Borsos elvtárs csak nézte, nézte, aztán nagyot ordítva kirohant az Aranysárkányból.

Sáfrány Bertalan régi cirkuszi dinasztiából származott, ez tagadhatatlan, ámbár kicsit vesztett hírnevéből, mikor Safranekből Sáfrányra magyarosított. Mert másként hatott plakáton a NAGY SAFRANEK ÉS VÉRFAGYASZTÓ VADJAI, mint a SÁFRÁNY ÉS AZ OROSZLÁNOK. Változnak az idők, vont vállat vitathatatlan bölcsességgel Sáfrány Bertalan, és maradék állatállományával járta tovább az országot. Truppja tagjai közé tartozott többek között, két állandóan unatkozó farkas, egy szelíd, öreg és ehhez mérten fogatlan oroszlán, aki a SIVATAG GYILKOSA néven szerepelt a plakátokon, ám miután elfogyasztotta vacsoráját békésen elfeküdt gazdája lábainál, és Józsi néven horkolta végig az éjszakát. Igen, gazdája ágya mellett aludt Józsi, az oroszlán, és csak azért nem jutott neki hely az említett becses fekhelyen, mert a cirkusz sztárja, Sáfrány Bertalan szeme fénye, Gizi, a szelíd barnamedve foglalta el azt, és tegyük hozzá, Sáfrány Berci szívét is.
Egy esős, unalmas napon surján cigány legény kopogott be a cirkuszi kocsi ajtaján, hóna alatt az alig pár napos, méltatlankodó Gizivel. Sáfrány Berci ágyában melengette, édes tejjel etette és naponta többször fésülgette a bozontos Gizit, aki hamarosan a cirkusz kedvencévé nőtte ki magát. Mert Gizi sztár lett. Volt egy száma, amiben terített asztalnál ülő gazdájának szolgált fel, fodros kötényén, kikeményített bóbitáján visongva nevetett a nép és dőlt a pénz. Gizi asztalnál vacsorázott, ágyban hált és csak azért nem szólalt meg, gazdája szerint, mert ehhez túl okos volt. Titkos számon dolgoztak ők ketten, lassan két hónapja, és világszenzációt ígért a precízen megtervezett, kidolgozott produkció.
És ez most mind dugába dőlni látszott. Ugyanis a megyei pártirodától érkezett felsőbb utasítás szerint Gizit elkobozzák, lefoglalta őt a néphatalom. Sáfrány Berci földhöz vágta a székét, sírt, káromkodott és könyörgött, ám csak annyit sikerült elérnie, hogy megígérték neki, ha véget ért a speciális bemutató, amihez a Gizi szükségeltetik, visszakapja kedvencét.
-Aztán majd hazudunk neki valamit – legyintett kezét dörzsölgetve Borsos elvtárs, miután ketrecbe zárva elszállították az álmos szemekkel pislogó Gizit.
De hogy csinálnak ebből az állatból vérszomjas fenevadat, vakarta a fejét a kis Pongrác, míg elnézte a fűben békésen heverésző medvét.
-Majd kiteszünk a les közelébe egy dögöt, az elvtárs arra hajtja a medvét és a főelvtárs meg jól meglövi! – Borzasztó, hogy nekem kell mindent megoldjak – szuszogta Borsos elvtárs elégedetten és arra gondolt, napok óta nem érezte magát ilyen boldognak.
Másnap megérkezett a fő elvtárs, és csak pár beavatott forgolódhatott körülötte, míg felmászott a sebtében kicsinosított lesre, elfogyasztotta a kedves figyelmességként odakészített pálinka nagy részét, majd ledőlt egy kicsit. Mindeközben Borsos elvtárs a kis Pongrác részére adott utasításokat a tisztás szélén.
-Maga biciklire ül, egy pálcával oda hajtja a medvét a döghöz, elbújik és megvárja, míg a vezér meglövi a trófeát. Kész. A fő elvtárs elégedett lesz, maga kitüntetést kap és meg végre elmehetek az új titkárnőmmel, mert egész fickós lettem, mióta megoldódott ez a medve-ügy.
Így is történt. Ugyan okozott egy kis késést, míg a békésen szundikáló Gizit sikerült talpra állítani, és útra tenni, de oda se neki.
-Naaa, Gizi, naaa – terelgette a medvét biciklijét tolva izzadtan a kis Pongrác, míg nagy nehezen elvergődtek a tisztás másik végéig. Itt Gizi finnyásan megszagolta a három napos kecskedögöt és úgy döntött, inkább tovább sétál. A fővadász letámasztotta biciklijét egy fához és tölcsért csinált a kezéből.
-Most!- kiáltott fojtott hangon fel a lesbe a kis Pongrác, elvégre nem mindennap kerül beszélő viszonyba az ember a nép legelső fiával.
Innentől fogva felgyorsultak az események. A legszebb álmából felriasztott főelvtárs mérgesen a levegőbe lőtt, mire Gizi ijedten összerándult, majd villámgyorsan felpattant a biciklire, áttekert a tisztáson és eltűnt a fák között.
Később volt, aki azt mondta, Borsos elvtárs sírógörcsét két napig kezelte Nénnyuka gyógyteával, de a biciklis Giziből világsztár lett, ha nem is a trófeájával.