Gizi meg az attrakció






-Teremtő jó isten – koppantotta helyére Borsos elvtárs a fekete bakelit telefont, hogy csak úgy ugrott asztalán a kis Sztálin szobor. Falfehér ábrázattal nézett körbe az irodájában, mintha azonnal szeretne meggázolni valakit, de nem talál önként jelentkezőt.
Abszolút elvtársnő jó titkárnőhöz méltóan, mélyen befúrta csinos fejecskéjét a gépelni valóba és sebesen pislogott.
-Most honnan az isten csodájából szerezzek én a fő elvtársnak medvét a vadászatra – törölgette szederjes homlokát a megye első embere, majd olyat kiáltott, hogy belerezegtek az ablakok és egy szórakozott légy hanyatt esett az üvegen.
-Kerítsék elő Pongrácot, ő a fővadász, szedjen elő egy medvét élve vagy halva – meredt Abszolút elvtársnőre és az később megesküdött, hogy ekkora kétségbeesést sosem látott még azokban a kis disznószemekben.
A fő elvtárs nemes szórakozásának legendái terjedtek akkor már az országban. A megyei fővadász a fejével felelt érte, hogy kitűnő minőségű vad kerüljön a nép legszeretettebb fiának puskacsöve elé, aki kényelmesen berendezett magasleséről, mint egy páholyból terítette le a bősz fenevadat. S mivel egy fővezérnek is lehetnek titkos álmai, ő egy kapitális medve trófeára vágyott leginkább, s mint ilyen, ez volt minden vadászterületért felelő megyei pártitkár álma is egyben.
-Tehát a feladat, elvtársak – adta ki utasításait Borsos elvtárs az Aranysárkány pultjánál aznap este -, nem az, hogy medvét kerítsünk. Nekünk a legnagyobb és legszebb medvét kell felhajtanunk, ami csak az országban létezik.
-Szép és nemes feladat – törölgette a pultot elgondolkodva Puszi úr – hát majd Pongrác Berci intézkedik és meglesz az a medve. - Egy hónap nagy idő – legyintett Nénnyuka is, és nekilátott, hogy felszolgálja a friss tepertőt, ecetes hagymával, ahogy dukál.
Abban megegyeztek az emberek a kocsmában, hogy egy hónap alatt Pongrác elvtárs még a Fiastyúkot is lehozza az égről, ha azt Borsos elvtárs parancsolja neki, elvégre Borsos elvtárs meg az öreg Pongrác valaha együtt bujkáltak az illegalitásban. Azaz mind a ketten az öreg Illés Rózsi nénje tyúkóljában húzták meg magukat, míg mások katonáskodtak. De ki mit választ magának. Így aztán ahogy vége lett a háborúnak, ők előbújtak, s mivel a pártnak szüksége volt minden dolgos kézre, nosza, mind ketten beiratkoztak az esti egyetemre s lett belőlük fontos ember. De mivel az öreg Pongrác nehezen birkózott meg a szavakkal, nem volt egy fostos szájú, ahogy Nénnyuka mondta volt, a fiát taníttatta tovább a párt, s csinált belőle főerdészt. Igaz, az elején egy kicsit gondban volt a kis Pongrác, mikor nem tudta megkülönböztetni a bükköt a fenyőtől, de lövöldözni nagyon szeretett, lett belőle tehát fővadász. Onnantól fogva sosem fogyott el a vaddisznó Borsos elvtárs asztaláról és a körvadászatokon sem lehetett panasza senkinek a felhozatalra.
Ám más dolog fácánt, rókát meg vaddisznót kajtatni az emberekkel és megint más medvét keríteni, méghozzá nagy medvét. Borsos elvtárs naponta telefonozott, a kis Pongrác meg kiordította a torkát a vadászainak, de hiába. Aszályos volt az év, elvándoroltak a medvék a vadak után, s egy kivénhedt, félig vak anyamedvén kívül nem találtak másikat messze a környéken.
Esténként állandó téma lett a medve az Aranysárkányban s jött is az ötlet dögivel. Öltöztessenek be valakit medvének, az majd brummog kettőt és elszalad. De így hogy lesz trófea, így a szkeptikusok. Hát majd kimagyarázzák valahogy, hogy szakadékba esett a vadászzsákmány.
-Milyen szakadékba- nézett mérgesen az ötletgazdára Borsos elvtárs.  – Nincs egy domb az egész megyében, maga nagyon hülye!
-Fogjunk egy szarvast, fessük be az egyik agancsát a zászló színeire, a másikat a munkásosztály vörös színére, azt lelövi és legalább lesz egy peciális agancsa a gyűjteményben - mondta a bolond Miskó a sarokban üldögélve, de a többiek lehurrogták. Medve kell, nem szarvas.
-Peciális, peciális, bolond vagy te – legyintett Borsos elvtárs, és nagyot sóhajtott. -Belepusztulok én ebbe, elvtársak- sóhajtotta véreres szemekkel és nagyot kortyolt a söréből.
-Talán írjunk neki levelet, elvtársak, amiben megígérjük, hogy jövőre jobban teljesítenek a medvék és meglesz a száz százalékos trófea – pislogott Szeredi bácsi és reménykedve nézte Puszi urat.
-Elvtársak, ez nemzetbiztonsági létkérdés – csapott az asztalára Borsos elvtárs- hát nem értik? Itt rólunk van szó, a városról, a megyéről, nem maradhatunk szégyenben!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és galambász Peró lépett be rajta három fonott kalitkával. Szép fehér, piros szemű galambok voltak abban és Puszi úr érdeklődve lépett közelebb.
-Nem ilyenkor szoktad hozni konyhára a galambokat, ugye - kérdezte és ujjaival finoman megsimogatta tollukat.
-Á, nem, a cirkuszosnak viszem ezeket- szólt Peró és míg felhajtotta sörét elújságolta, hogy vándorcirkusz érkezett a szomszéd városba, és a galambszámos megveszi a fiókákat, kézhez szoktatja őket, aztán jöhet az attrakció.
-Emberek, megvan - suttogta Nénnyuka és égnek emelte két, bütykös ujjú kezét.
Borsos elvtárs csak nézte, nézte, aztán nagyot ordítva kirohant az Aranysárkányból.
Sáfrány Bertalan régi cirkuszi dinasztiából származott, ez tagadhatatlan, ámbár kicsit vesztett hírnevéből, mikor Safranekből Sáfrányra magyarosított. Mert másként hatott plakáton a NAGY SAFRANEK ÉS VÉRFAGYASZTÓ VADJAI, mint a SÁFRÁNY ÉS AZ OROSZLÁNOK. Változnak az idők, vont vállat vitathatatlan bölcsességgel Sáfrány Bertalan, és maradék állatállományával járta tovább az országot. Truppja tagjai közé tartozott többek között, két állandóan unatkozó farkas, egy szelíd, öreg és ehhez mérten fogatlan oroszlán, aki a SIVATAG GYILKOSA néven szerepelt a plakátokon, ám miután elfogyasztotta vacsoráját békésen elfeküdt gazdája lábainál, és Józsi néven horkolta végig az éjszakát. Igen, gazdája ágya mellett aludt Józsi, az oroszlán, és csak azért nem jutott neki hely az említett becses fekhelyen, mert a cirkusz sztárja, Sáfrány Bertalan szeme fénye, Gizi, a szelíd barnamedve foglalta el azt, és tegyük hozzá, Sáfrány Berci szívét is.
Egy esős, unalmas napon surján cigány legény kopogott be a cirkuszi kocsi ajtaján, hóna alatt az alig pár napos, méltatlankodó Gizivel. Sáfrány Berci ágyában melengette, édes tejjel etette és naponta többször fésülgette a bozontos Gizit, aki hamarosan a cirkusz kedvencévé nőtte ki magát. Mert Gizi sztár lett. Volt egy száma, amiben terített asztalnál ülő gazdájának szolgált fel, fodros kötényén, kikeményített bóbitáján visongva nevetett a nép és dőlt a pénz. Gizi asztalnál vacsorázott, ágyban hált és csak azért nem szólalt meg, gazdája szerint, mert ehhez túl okos volt. Titkos számon dolgoztak ők ketten, lassan két hónapja, és világszenzációt ígért a precízen megtervezett, kidolgozott produkció.
És ez most mind dugába dőlni látszott. Ugyanis a megyei pártirodától érkezett felsőbb utasítás szerint Gizit elkobozzák, lefoglalta őt a néphatalom. Sáfrány Berci földhöz vágta a székét, sírt, káromkodott és könyörgött, ám csak annyit sikerült elérnie, hogy megígérték neki, ha véget ért a speciális bemutató, amihez a Gizi szükségeltetik, visszakapja kedvencét.
-Aztán majd hazudunk neki valamit – legyintett kezét dörzsölgetve Borsos elvtárs, miután ketrecbe zárva elszállították az álmos szemekkel pislogó Gizit.
De hogy csinálnak ebből az állatból vérszomjas fenevadat, vakarta a fejét a kis Pongrác, míg elnézte a fűben békésen heverésző medvét.
-Majd kiteszünk a les közelébe egy dögöt, az elvtárs arra hajtja a medvét és a főelvtárs meg jól meglövi! – Borzasztó, hogy nekem kell mindent megoldjak – szuszogta Borsos elvtárs elégedetten és arra gondolt, napok óta nem érezte magát ilyen boldognak.
Másnap megérkezett a fő elvtárs, és csak pár beavatott forgolódhatott körülötte, míg felmászott a sebtében kicsinosított lesre, elfogyasztotta a kedves figyelmességként odakészített pálinka nagy részét, majd ledőlt egy kicsit. Mindeközben Borsos elvtárs a kis Pongrác részére adott utasításokat a tisztás szélén.
-Maga biciklire ül, egy pálcával oda hajtja a medvét a döghöz, elbújik és megvárja, míg a vezér meglövi a trófeát. Kész. A fő elvtárs elégedett lesz, maga kitüntetést kap és meg végre elmehetek az új titkárnőmmel, mert egész fickós lettem, mióta megoldódott ez a medve-ügy.
Így is történt. Ugyan okozott egy kis késést, míg a békésen szundikáló Gizit sikerült talpra állítani, és útra tenni, de oda se neki.
-Naaa, Gizi, naaa – terelgette biciklijét tolva izzadtan a kis Pongrác a medvét, míg nagy nehezen elvergődtek a tisztás másik végéig. Itt Gizi finnyásan megszagolta a három napos kecskedögöt és úgy döntött, inkább tovább sétál. A fővadász letámasztotta biciklijét egy fához és tölcsért csinált a kezéből.
-Most!- kiáltott fojtott hangon fel a lesbe a kis Pongrác, elvégre nem mindennap kerül beszélő viszonyba az ember a nép legelső fiával.
Innentől fogva felgyorsultak az események. A legszebb álmából felriasztott főelvtárs mérgesen a levegőbe lőtt, mire Gizi ijedten összerándult, majd villámgyorsan felpattant a biciklire, áttekert a tisztáson és eltűnt a fák között.
Később volt, aki azt mondta, Borsos elvtárs sírógörcsét két napig kezelte Nénnyuka gyógyteával, de a Giziből világsztár lett, ha nem is a trófeájával.

Az elfeledett vértanú






Történelmi köztudatunk minden esztendő október 6-án fejet hajt az aradi vár sáncában
kivégzett tizenhárom vértanú emléke előtt. Pedig az aradi tizenhármak valójában tizennégyen,
sőt tizenöten voltak.
Ormai (Auffenberg) Norbert cseh származású honvéd ezredest hirtelen haragjában már
augusztus 22-én bitófa alá küldte Haynau, ő volt tehát az első áldozata a Habsburg-
abszolutizmus kegyetlen bosszújának. Majd hosszú vizsgálati fogság után október 6-án
bekövetkezett a tizenhárom honvéd tábornok kivégzése, pontosabban egy altábornagyé,
tizenegy tábornoké és egy ezredesé. Legvégül 1849. október 25-én Kazinczy Lajos ezredest,
egyesek szerint tábornokot, lőtték agyon az aradi vár északkeleti kapuja melletti sáncban,
tizenötödikként.
Ha a történelmi név ismerős, az nem véletlen.
Kazinczy Lajos Kazinczy Ferenc, a magyar nyelv és irodalom megújítójának, és Török
Zsófiának hetedik gyermekeként lát világot 1820-ban, a Kazinczy birtokon, a Sátoraljaújhely
melletti Széphalmon.
Az apa kora gyerekkorától fogva megismerkedik az irodalommal, elemi iskolák
tanfelügyelője, az első magyar nyelvű folyóirat, a Magyar Museum születésénél is
bábáskodik. A reformista II. József halála után állástalan marad, ekkor kerül kapcsolatba a
magyar jakobinus mozgalommal. A Martinovics-mozgalom vezetői között őt is letartóztatják,
halálos ítéletét hét esztendeig tartó várfogságra enyhítik.
Kiszabadulása után feleségül veszi a nála húsz évvel fiatalabb Török Zsófiát, ki hűséges
társa marad minden nélkülözésben élete végéig. „ Sophie igazi asszony volt, gyermekszülő
és nevelő éppúgy, mint a ház körüli munkák erős kezű irányítója, s ugyanekkor
férje „fentebb”szellemi világába is beavatott.”-írja róla Szauder József.
Széphalom, a kis falu, Kazinczy kiterjedt levelezésének köszönhetően hamarosan a magyar
irodalmi élet akkori középpontjává vált. Művei, (Pályám emlékezete, Fogságom naplója,
Erdélyi levelek) felbecsülhetetlen fontosságúak a kor belső története szempontjából,
irodalomtörténeti kuriózumok.
Ilyen meleg családi és felvilágosult szellemi fészekbe születik legkisebb fiúként a bűvös
hetedik gyermek, Kazinczy Lajos. Édesapja születésekor tölti be a 62-ik életévét, édesanyja
sem fiatal, 42 évesen hozta világra legutolsó gyermekét.
A gyermek neveltetésében jelentős szerepet játszanak a rousseau-i ideák, ami merész
újításnak számít a kor megcsontosodott patriarkális nevelési viszonyaival szemben.
Talán ennek köszönhető, hogy a kis Lajos alig háromesztendősen, játékos formában ugyan,
de már az ábécével ismerkedik, hat évesen pedig versikét fabrikál a sátoraljaújhelyi birtokán
szüretelő édesanyjának.
Élete végére nagy írónk a haza, illetve a nemzeti ügy szolgálatában teljesen elszegényedik,
örökölt birtokát elveszíti, és mint bérlő maradhat csak imádott Széphalmán. Életének
utolsó örömeként 1830-ban kinevezték a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává, s részt
vehetett a társaság még csak akkor megindult munkájában. Fiai, Emil, Antal, Bálint és Lajos
iskoláztatása is meglehetősen nagy terheket ró Kazinczyra. Lányait, Eugéniát, Táliát és Anna
–Ifigéniát hol egyik, hol másik testvére veszi magához.
Emil, Bálint és Lajos Sárospatakon tanulnak, mikor az 1831-es kolerajárvány pusztítani kezd.
Lajost édesanyjának sikerül kigyógyítani a kórból, ám édesapját elragadta a betegség.
Alig tizenegy éves, mikor édesanyja magára marad hat testvérével.
Sárospataki taníttatásának további költségeit gróf Vay Ádám, mint rokon biztosította, majd
gróf Teleki József, a sárospataki református kollégium főgondnoka, a Magyar Tudós Társaság
elnöke vállalta magára, sőt „őt további kiképeztetés végett a tullni pionír oskolába vétette fel
1835-ik évi november hó 3-án”.
Bécstől nyugatra fekszik Tulln, az itteni utász-hadapród iskolában kezdte el tanulmányait az
alig tizenöt esztendős Kazinczy Lajos, elszakítva testvéreitől és édesanyjától. Itt ismerkedik
meg és köt életre szóló barátságot a nála két és fél évvel idősebb Görgey Artúrral.
Négy esztendő telt el kemény munkával, kitűnő eredménnyel tette le vizsgáit, majd
elvégezve az utásziskolát beosztották a Miklós cárról elnevezett, 9. számú császári-
királyi huszárezredhez. Utolsó sikeres vizsgája után ezredében hadnaggyá nevezték ki és
Csehországba vezényelték. 1846-ban főhadnaggyá léptetik elő, de nem sokkal ezután kivált az
osztrák hadsereg kötelékéből, valószínű annak reakciós szellemével nem értett egyet.
Édesanyja hirtelen halála mélyen lesújtja. Hazatérte után Zemplén vármegye „becsületbeli
szolgabírójának” nevezik ki, majd Petőfi Sándorral és másokkal táblabíróvá választották.
Amint 1848 forradalmi tavaszán megkezdődött a nemzetőrség toborzása, Kazinczy Lajos
azonnal jelentkezett a Szabolcs megyei Kisvárdán. Főhadnagyi rangban a 18. honvéd-
zászlóaljba kerül beosztásba, majd az 1. számú utászzászlóalj századosává nevezik ki.
A pákozdi csata győzelme után megbetegszik, gyógyulása után a Lajta menti parndorfi
táborba vonul be hadtestéhez.
Novemberben megbízást kap, hogy Pozsonyba menve szervezzen utászzászlóaljat. Nevével
legközelebb az isaszegi csata napja után találkozunk, részt vett a Vácot visszafoglalók
harcában.
Életének kétségkívül egyik legnagyobb eseménye a nagysállói csata volt, melyben példás
hősiességét Görgey tábornok a katonai érdemjel III. osztályával jutalmazta. Méltatói
följegyezték „…hősiessége s ügyes vezénylete által (a csatákban) mindinkább magára vonta
a figyelmet. Bátor, sőt mondhatni rettenthetetlen bajnok volt, impossant alakja, s emelkedett
honfi lelkesültségével előnyös befolyást gyakorolt a parancsa alatt álló csapatokra”.
Budavár május 21-i győztes rohamában már nem vesz részt, mert önálló hadosztály vezetését
kellet átvennie, mely az ország északkeleti részében három megye haderőit foglalta egybe,
ekkor már ezredesi rangban szolgál.
A cári intervenció idején már nem sok esélyt ad a szabadságharc sikeres befejeződésének,
majd a temesvári csata után augusztus 13-án Görgey Világosnál leteszi a fegyvert az oroszok
előtt.
Kazinczy ezekben a napokban Észak Erdélyben táboroz csapatával, mit sem tud a
fegyverletételről, de azt látja, hogy Bem csapataival már nem egyesülhet. Átkelve a Szamoson
Zsibóra érkezett, s az egyesült csapatok főparancsnoka lett. A hadi helyzet szerencsétlen
alakulása folytán Kazinczy úgy dönt, követi mestere példáját, és leteszi a fegyvert az orosz
cár hadserege előtt. Történt mindez augusztus 24-én.
Kazinczyt és tiszttársait, mint hadifoglyokat Nagyváradra kísérte egy orosz könnyűlovas
osztag, ekkor már hírek terjengtek arról, hogy ki fogják adni őket Haynaunak.
A márciusi ifjak egyike, Degré Alajos később így emlékezik. „Mily különbség volt az
orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő, lealacsonyító szót nem
hallottunk (…), az osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz fedezet
alatt, aztán járta a ’lázadó csőcselék, Kossuth kutyák’ címzés.”
Sajnálatosan Paszkievics herceg csak Görgey részére tudott amnesztiát kieszközölni Miklós
cártól és Ferenc József császártól, egyedül a komáromiaknak biztosítottak az osztrákok
szabad elvonulást és büntetlenséget.
Aradon már augusztus 22-én arat a halál, kivégzik Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest,
Kossuth Lajos segédtisztjét, per lefolytatása nélkül. Később, hogy törvényes színezetet
kapjanak a halálos büntetések, Haynau „szabályos” perbe fogja áldozatait.
Augusztus 25-én tizenegy magyar fogoly tábornokot szállítanak Aradra, a vár börtönnek
használt kazamatáiban több száz magyar honvédtiszt várja, hogy elítéljék.
Szeptember 8-án Kazinczy tiszttársaival megérkezik az aradi várba. Hamarosan, szeptember
26-ig megszületnek az ítéletek, majd az orosz cár közbelépését hiába várva, október 6-án
hajnalban agyonlövik Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Lázár Vilmost és Schweidel Józsefet,
a reggeli órákban akasztással végzik ki Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knezich Károlyt,
Lahner Györgyöt, Leingen-Westerburg Károly grófot, Nagy-Sándor Józsefet, Pöltenberg
Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Imre grófot.
Kazinczy Lajos pere ekkor még tartott, átadását az aradi parancsnokságának tábornoki rang
feltüntetésével ejtették meg, s ekkor már sejtette, hogy rangja miatt halálra ítélik. Ezért
beadvánnyal élt az ügyében eljáró Karl Ernst cs. kir. törzshadbírónak, melyben jelzi, hogy
ezredesi rangban szolgált, nem tábornokként. Ismételt beadványára sem kap választ.
1849. október 24-én reggel kihirdetik halálos ítéletét, mely szerint másnap golyó által
kivégeztetik.
Befolyásos nőrokona utolsó napon még látogatását kérelmezi, ám a kérést elutasítják.
Másnap reggel a vár sáncába vezették, miközben katonák tartották távol az elítélttel
rokonszenvező aradi polgárokat. Utolsó szavaival hazáját említette.” Isten, ne hagyd el
szerencsétlen hazámat!” Három fegyver együttes tüze oltotta ki életét.
A szabadságharc utolsó vértanújaként, huszonkilenc esztendősen halt meg.

Forrás: Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú
wikipédia

Szüret





Kéken feszül a nyári ég a város fölé és mi nagymamával kaptatunk felfelé a hegyre. Reggel szól, hogy alighanem beérett a sárgabarack Dódiék és mióta mondják már, hogy vigyen engem is szüretelni. Két copfba fonja nagymama a hajam, anyu-varrta szalagot is fon belé. Anyu azt mondja, esténként én is nagyon hiányzom nekik, de jobb dolgom van nagymamáék, ők apuval korán mennek dolgozni, későn érnek haza. És ott van nagytata, aki reggel biciklivel elvisz iskolába és ott van nagymama, aki ebéddel vár és nagytata segít a leckében is. Aztán délután már jönnek is apuval, hoznak nekem cukrásztésztát, megpuszilgatnak, és indulnak haza. És milyen jó nekem, mert egy nagy kertes házban lakhatom, nem olyan rideg blokkban, mint ők apuval. Még fák sem nőnek ott a betonon, csak por van meg valami száraz fű. Látom szombaton, mikor hazavisznek, és ott alszom a kis szobában. Vasárnap délelőtt idegen gyerekek pattogtatják a labdát a blokk előtt és reggelire vajas kenyeret esznek zöldpaprikával. Nagymama főtt tojást is karikáz a kenyeremre, mikor uzsonnát csomagol, és azt mondja, kincsem. Anyunak jó szagú a haja, ha belefúrom az arcomat, mikor szombat esténként összebújunk és tudom, hogy vasárnap reggel a kedvencemet készíti, vinettés kenyeret. És nem haragszik akkor sem, mikor hétfőn reggel ő visz iskolába és ilyenkor mindig elkésik a munkából.

Lekvárt főzünk a barackból, mondja nagymama, és szorosan fogja a kezem, míg bandukolunk a hegyre. Itt utcák vannak, régi házakkal meg nagy gyümölcsösök, szőlővel. Nagyon öreg a szülői ház, ahol nagymama testvéréék élnek, faragott a kapu és sok macska van. Dódi bácsi kicsoszog, rossz cipő van a lábán és miután megpuszil, azt mondja, milyen nagyot nőttem, mióta nem látott. A konyhában vagyunk, alattunk a város látszik, sok toronnyal és utcával. Kolbászt hoz Piri néni és meséli nagymamának, milyen kevés barack lett az idén. A székem alatt sárga macska ül és herregve eszi a kolbászhéjat. Dódi bácsi paradicsomot vág, olyan íze van, mintha almát ennék. Édes és folyik a leve a kezemen. Kenyeret tunkolok a paradicsom levébe. Egy péktől veszik, aki itt lakik a hegy alján, Babi néni most hozta, még meleg. Itt minden olyan más, mint nagymamáéknál. A vizet barna-zománcos kantából isszuk és a teraszon ugyanilyen zománcos edényekben mályva virágzik. Sok-sok mályva. A terasz sarkában egy fekete kutya fekszik, Babi néni azt mondja, ne menjek közel hozzá, mert kiskutyái vannak és ilyenkor harapós. Dódi bácsi kézbe vesz egyet a három kiskutyából és megmutatja. Fekete mindenük, nem látszik, hol a fejük. Aztán bevisz a fáskamrába és megmutat egy sárga macskát. Pléden fekszik és egy csomó rózsaszínlábú kismacska tekereg körülötte. Olyan meleg és puha és tiszta. Hol vagytok már, mondja nagymama, mikor benyit, kihordtuk a kosarakat, indulunk barackot szedni. Szeretnék egy kiscicát haza vinni, de nagymama azt mondja, van nekünk macskánk, és vigyázzak, bele ne lépjek a hullott eperbe, mert nem jön ki a ruhámból. Az udvaron van egy nagy fa, eperfa, mondja Piri néni, és megmutatja a fekete kis epreket a földön. Édes, por ízű, ropog a homok a fogam alatt. Emeletes házacska áll az eperfa mellett, itt laknak Dódi bácsi galambjai. Hangosan burukkolnak, és néha egyszerre kirepülnek és köröznek a város fölött. Szeretnék galamb lenni, hogy lássam a blokkot, ahol anyuék laknak.

A fű selymes és zöld a barackfák alatt, sok fa van itt, egész le a domb alá kanyarodik az út. Sokféle barackot mutat Dódi bácsi, a nagy, pirosas héjú a legfinomabb. Ananászbarack, mondja nagymama és arról beszélnek, lesz e idén elég szőlő. Meleg van, lenn a városban harangoznak és szomjas vagyok. Gyümölcsre nem lehet vizet inni, mert vérhast kaphatok, mondja Babi néni és plédet terít egy fa alá. Leülünk és ők beszélgetnek. Pihenünk, nézem a leveleket, ahogy hintáznak a fényben és hallom a galambokat, ahogy suhog a szárnyuk repülés közben.
Mikor felébredek, látom, hogy a pléden két hangya visz egy döglött bogarat. Megpiszkálom őket egy fűszállal, eldobják a bogarat és két lábra állva hadonásznak. Vicces. Később Dódi bácsi a pincelejáratnál felemel egy téglát és mutat egy szép fényes bogarat. Aranyos futrinka, itt laknak az árnyékban, a páfrány alatt, mondja Dódi bácsi és óvatosan megsétáltatja a kezén a bogarat. Átteszi az én kezemre, kaparós a lába és kicsit büdös lesz utána az ujjam. Kezet mosunk a kútból és Piri néni hív, hogy menjünk vizet adni a disznóknak. Két lógós fülű disznó áll az ólban két lábon, a kerítésre támaszkodva. Halkan röfögnek, mikor Babi néni megvakargatja a fejüket. Nagymama tengerit csörget egy tálban és elébük szórja a vályúba. Csámcsogva esznek, míg Piri néni tiszta vizet önt nekik és beszél hozzájuk. A disznók a lábának nyomják a fejüket és aprókat röfögnek. Tudom, hogy karácsony előtt, mikor levágják a disznókat, Piri néni mindig sír és kiabál, ilyenkor elzavarják moziba, hogy ne kelljen lássa, ahogy kifolyik a vére a disznóinak. Este haza jön, segít elpakolni és másnap már kutyabaja. Érzékeny, mint anyuka volt, mondja nagymama és segít két kosárba pakolni a barackot.

Esteledik és fújni kezd a szél. A galambok még repülnek egy utolsót, Babi néni meglocsolja a mályvákat. Vízszag van és porszag. Indulunk haza. Dódi bácsi ölbe vesz, azt mondja, jöjjek máskor is, Babi néni kolbászt csomagol. Minek adod, mondja nagymama, van itt, aki megegye. Varrtam neked babaruhát, Piri néni kék szeme csupa ránc, mosolyog. A zsebembe gyűröm a kis ruhákat és megfogom nagymama kosarát. A sarokról visszanézünk, Dódi bácsi kezében a sárga macska, Piri néni int, Babi már ágyaz odabenn.
 Lefele mindig könnyebb menni, a kosár súlya is húz, ahogy nagymamába kapaszkodom. Sárga a fény a város felett, és tudom, mert nagymama megmutatta, arra, ahol látszik még valami fénye a napnak, ott a sok fényes blokk között, ott lakik anyu és apu. Kis kockáknak látszanak a kivilágított ablakok innen fentről, és látom, amint az egyik kocka mögött anyukám ágyaz, és apukám tévét néz. Fúj a szél a hátam mögött. Kibomlik egy szalag a copfomban és elengedem nagymama kezét. Az arcom a szélbe merítem, széttárom a két karom. Nem is olyan nehéz repülni, gondolom, míg kitárt karral átrepülök a város felett.


Védd a gyengét





Nagypapa, régi nyári délutánokon sokszor viszi a gyümölcsösbe. Szelíden hajlik a domb a város fölé, öreg barackfák nyújtóztatják görcsös karjaikat egymás felé, és lenn, vigyázó templomtornyok merengnek az égre. Bogarakat, lepkéket mutat ilyenkor Papó, bodobácsokat, melyek kéreg alá fészkelték be magukat és kimászva onnan lomhán elfekszenek a napon, aranyos futrinkát, amint eső után szárogatja fémes szárnyait. Hernyók és kukacok is laknak a gyümölcsösben, ezeket együtt irtják Papóval. Nincs kegyelem a kártevőknek, emeli görcsös ujját Papó és összeráncolja bozontos, fehér szemöldökét. Amint megjelennek a hernyófészkek kis, tapadós csomói, öregapja lefűrészeli az ágvégeket, amiket aztán összegyűjt és eléget. Szereti nézni, amint a láng elemészti a kis szőrös testeket. Néha a lepkék sem menekülnek. Parányi szárnyuk fellobban, mint apró égő repülő, majd kerengve hullnak alá a tűzbe. Pattognak és sercegnek a hernyók, vonaglásuk néma haláltáncra emlékeztet. Ilyenkor elhomályosodik a látása, feldobog a szíve és neve-nincs jóérzés szorongatja a torkát. Hosszan elréved a halálba merevedett kukacok látványán, szívesen piszkálja a kihűlt hamuban apró szenes golyóvá égett testüket.  Mindig védd a gyengét, tanítja Papó, mikor kis rigó fiókát találnak és otthon nevelgetve, minden reggel friss kukacokkal kínálják kalitkájában. Ő különös izgalommal nyiszitolja kettőbe-háromba a kövér gilisztákat, amiket a kövek alól piszkál ki a madárnak. Néma kínjukat tárgyilagos figyelemmel követi, s ha úgy érzi, eleget szenvedtek, cipője talpával egyszerűen elkeni őket a járda kövén. Amikor a madarat végül szabadon engedik, még sokáig véli hallani, amint reggelente köszönti őket.
 Zénó, az öreg vizsla, sokszor elkíséri őket sétáikon. Pofája fehér a kortól, ízületei szinte recsegnek, de meleg barna szeme úgy könyörög, hogy öregapja csak legyint, úgy sincs neki sok hátra, hadd jöjjön. Ilyenkor Zénó megbolondul, a gyümölcsöshöz vezető úton fontoskodva szimatolja végig a kökénybokrokat, boldogan felugat mély, öblös hangján, amikor sikerül felriasztania a verebeket és egész öreg testén végigfut a farkcsóválás remegése, amikor visszafordulva az úton, bevárja őket ballagásukban. Egyszer vadnyúl fiókát talál Zénó az erdő szélén. Pár napos lehet, kis vak és félig kopasz testét párszor meghengergeti a homokban, és engedelmesen bevárva őket, csak leheveredik mellé. Nyuszika, még él, hajol fölé ő örömmel és kezébe veszi kis testét. Meleg, puha, kicsit nyálas a Zénó féle találkozástól, és ernyedten tűri a simogatását. Vigyük haza, pislog reménykedve Papóra, de az csak némán rázza a fejét. Nem él meg, nagyon kicsi ez még kisfiam, biztosan eldobta az anyja. Ne hagyjuk szenvedni, tanuld meg, sose hagyd szenvedni a halálra szántakat, a gyengéket, szól Papó és előre parancsolja őket Zénóval. Vonakodva adja át a nyuszit nagyapja kérges markába, majd elindulnak ketten a kutyával. Pár lépés után hátra fordul és egyszerre látja és hallja a nyuszi gerincének halk reccsenését és Papó mozdulatát, amint egy bokorba hajítja a kis tetemet. Nem szenved többet, mondja öregapja komoran és lapulevélbe dörzsöli markát.
Később még párszor találkozik az irgalomnak ezzel a fajtájával, törött lábú macskát csap agyon Papó, mikor az hazavánszorog csavargásából, egyszer meg kismalacot vág fejbe, aminek kikezdték hátsó felét a patkányok. Aztán eljön egy reggel, mikor Zénó nem mozdul többé, csak fekszik remegő inakkal a vackán, szeme homályosan elnéz valahová messzire és lábai közül kis patakokban megindul a vizelete. Papó komoran nézi és fejét csóválva hümmög. Most ugye szenved, áll meg ő sarkain billegve és kíváncsian nézi az öregapját. Nem hagyjuk szenvedni, morogja az öreg és kötelet vesz elő. Ugye nézhetem, szólal meg ő fontoskodva és nagyapja szeme csak megáll rajta. Akkor kap ki életében először, a kötél zúg és piros hurkákat csókol pucér lába szárára, majd mielőtt Papó a szobába zárná, még elkapja Zénó különös, szánakozó tekintetét.
Aztán jön a háború és ő hirtelen felnő. Minden megváltozik, eltűnik a ház a hegyen, felgyújtják az oroszok, bombatölcsér lesz a gyümölcsös helyén és Papót is elviszik valahová árkot ásni, de sosem hozzák haza. Az egyetemen summa cum laude-val végez és tanárai benne látták egy feltörekvő, új nemzedék ígéretét. Kitűnő diagnoszta, bólogat gyakorlatán a főorvos és soron kívül javasolja kihelyezését az épülő egyetemi kórházba. Milyen fiatal és milyen jóképű, súgnak össze a nővérkék a háta mögött és rajongva követik utasításait. Frissen vasalt fehér köpenye szárnyait suhogtatva istenként vonul a folyosón és szívesen vállal éjszaki ügyeletet. Doktor úr, kopog be ilyenkor a nővér, jöjjön, kérem, a hármas nagyon szenved. És ő megy. Köpenye suhog, valami névtelen jóérzés szorítja össze a torkát. Most menjen ki, kérem, szól halk hangon a nővérre és az ágy fölé hajol. Ne féljen, nem hagyom szenvedni, simítja végig a beteg kíntól verejtékes homlokát, majd szelíden, de határozott mozdulattal párnát szorít az arcára.