Köszöntő





Kedves Olvasóim!
Bízva további megtisztelő figyelmetekben, egészségben, örömökben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindannyiunknak!
Szilágyi Perjési Katalin

Mint aki halkan belelépett





Szilveszter este volt és megőrült a világ. A máskor oly csendes falusi utca háborús övezethez hasonlított. Szabálytalan időközönként robbanások és sivítások követték egymást. Mi lesz itt éjfélkor, tűnődött az asszony, míg beengedte a macskákat. Már délután elkészítette a krumplisalátát és a hideg sültet, a lencse leves is kinn dermedezett a konyhaablak párkányán. Veletek mi legyen, nézett a két tacskóra. Mi lenne, szólt a férje, hadd jöjjenek, igazán nem kívánhatjuk, hogy világgá menjenek ebben a ricsajban.
A négy macska a fotelben terpeszkedett, rövid hezitálás után egy rossz plédet terített a kandalló elé, majd kinyitotta az ajtót. A kutyák szinte beestek, majd rövid forgolódás és szaglálódás után elégedetten sóhajtva elhelyezkedtek a pléden. Csak baj ne legyen, hümmögött az asszony. Mi baj lenne, így a férj, éjfél előtt kiengedem őket pisilni, reggelig kibírják, ugye, dédelgette kedvencét, a nyolc éves Miskát.
Távolról trombitaszót hozott a szél és jókedvű fiatalok gajdoltak az utcán. Igazán hálás volt, hogy az idei szilvesztert itthon töltik. Tollas bál lesz, mondta a férje elégedetten, mert ő is utálta, hogy ezen a napon mindenkinek obligát az eget verő vidámság. Odakészítette a pezsgőt az ágy mellé, bekuporodtak a pléd alá és tévéztek.
Éjfél előtt jóval az asszony volt az, aki kiengedte az ebeket dolgukat végezni, és nem is kellett olyan sokat várnia, mert egy közeli petárdapukkanásra berobbantak az ajtón. Na, reggelig csend lesz, helyezkedett el szuszogva, de ez csak félig volt igaz.
Éjfélkor kitört a háború. Monoton pufogások váltakoztak sivító sziszegésekkel és kinn nappali fénybe borult a táj. A hálószoba bezárt ajtaja előtt sírtak a kutyák. Nyugi van, szólt ki a férje, helyetekre.
Elkortyolták a pezsgőt, megfogadták, hogy idén sem fogadnak meg semmit és álmosan bambultak a tévé előtt. Megéheztem, pislogott rá sunyin az embere kis idő múlva. Olyan jó lett a krumpli saláta az idén, sóhajtotta. Hozol egy kicsit, ugye, törleszkedett. A kutyákat is megnézhetnéd meg a tűzre is tenni kellene. Egy kis mézest is hozzál, szólt utána.
Az asszony nagyot sóhajtva kászálódott ki az ágyból, papucsot sem húzott, villanyt sem gyújtott, ne verje fel az alvó kutyákat. Óvatosan lépkedett, gondosan kikerülve a bútorokat, majd megérezte, hogy valami meleg, nyúlóson tapos. Meglepetten megállt és első gondolata az volt, hogy elsikoltja magát, aztán mégis inkább villanyt gyújtott.
A konyha padlóján emberes adag kutyaszar hevert, gondosan a közlekedő folyosó közepén elhelyezve. Halk szitkozódások közepette elgondolkodva nézte a talpát. Meztelen lábujjai között kis képlékeny, csoki barna hurkák jelezték, hogy az eb, akinek végtermékébe lépett tökéletes emésztéssel rendelkezik. A két kutya látványos horkolással jelezte, ők ugyan semmiről semmit, és egyébként is. Ott állt fél lábon, a hideg kőpadlón, és nem tudta, mit tegyen. Agyában tétován kergették egymást a gondolatok, krumplisalátáról, tűzifáról, kutyákról meg a mézesről. Majd bizonytalanul elnevette magát. Mit nevetsz, kiáltott ki élete párja, míg őt egyre jobban rázta a röhögés. Á, semmi, mekegte, csak a boldog új év meg minden. Aztán erőt vett magán és sóhajtott.
Na, jó, gondolta, ez már szerencsés év lesz és elindult, hogy lemossa magáról a megtiszteltetést.

Ég a földdel





A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban. Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte érintetlen szépségébe, ilyenkor kell bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez az „ilyen” délután három után értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?                                     
  Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik a havat, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd csodálkozó pofával leülnek, és sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak lábaikra és melegednek.                                                                                                                  Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét.                                                                                                                  
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő szürkületben, valahol távol durcás kis angyalok muzsikálnak.

Ünnepvárás mézeskaláccsal





Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem Nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban, ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint Ő egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj, szegfűszeg és ánizs bombácskák. Íz orgia.
De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a kandalló szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a réz mozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben felmegelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég, kicsiny bombája huppan alá, kis liszt-felhőt támasztva, majd langyos mézes- vajas-fűszeres keverék teríti be lágyan a kis halmot.
Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a szombat délután? Kinn már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál.
Aztán előkerülnek a régi mézeskalács szaggató figurák, a bádog szív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a mesebeli madár, melynek hosszú farka boldog egykor-volt kislány énemet idézi.
Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszár csizmák, szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő-szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült az első tepsi mézes.
És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az ünnep.

A hógolyó-árus





Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem. Nénnyuka, az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde öreg szakácsnéja, aki a sarkon lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott a környéken, megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a bábaasszony kezéből, és ettől lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a légynek sem, kicsit nehézbeszédű lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt. Lobogó, fekete tekintete volt, meg dús göndör haja és ennek mindig örült köhécselő, vékony kis anyja, mert az elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol megdicsérték és néha cukrot is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.
Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha felmérgelték egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér jószág, amit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebét, és megmaradt a macska, a Bizsu. Aki ezentúl ott aludt Miskó mellkasán, odagömbölyödve szorosan a nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált.
Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg similabdát árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól Klein úr papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen beborította velük, majd filléres gumival körbetekerte. Hármat egy hatosért, ötöt egy tízesért. Melyik micsodás. Telente sültgesztenyét mért kis papírstaniclibe meg barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az piacra ment, és vitte hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi úr kocsmájában, az Aranysárkányban érezte jól magát.
 Nénnyuka, akkora karéj pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, hogy öröm volt nézni, utána hideg málnaszörpöt csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat vagy fát vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha mellett ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek beszélgetését, a világról, a pénzről, a nőkről. Volt-e már nőd, Miskó, bugyogóba nyúltál-e már, kezdte egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az emberek nyerítve nevettek. Ám Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött a pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár keresni a bajt.
Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója lett, és Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy léc, tehát nem ajánlatos piszkálni.
Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon.  Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most, mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és sikerült megtalálnia azt a kisgyereket, akit az anyja vesztett el menekülés közben.
Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát, amivel néha megkínálták.
Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk. Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak, egyikük anyján térdelt, letolt nadrággal, az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona újságba csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra tette, majd megragadta őket.
Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy kabáttal. Hat disznóba került meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi kijárta, hogy felmentsék a habogós Miskót.
Tél volt, csikorgós nagy hó, mire csont soványan és félig vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy borra is futotta az Aranysárkányban.

Batman a fiókban




Majdnem rálépett a kis barna csomóra, amint a kirakatot nézegetve hátralépett. A formája, vagy a színe volt, ami miatt lehajolt, hogy megnézze, mire hágott rá kis híján, nem tudni. Nagyapja kis szattyánbőr törlőkendőjére emlékeztette, amivel szemüvegét törölgette. Volt benne valami szokatlan. Puhának tűnt és mégis szögletesnek, mint egy miniatűr, bársonyos esernyő. Összecsukva. Cipője orrával óvatosan megbökte, mire a kis csomó aprót moccant, ő meg a szájához kapta a kezét, nehogy sikoltson. Nyugtalanság támadt a járdán sietők hömpölygésében, torlódásukban majdnem fellökték. Töprengésre nem maradt idő, legyőzve ijedtségét, remegő kesztyűs kezével, a reggeli kifli zsebébe gyűrt zacskójával óvatosan felnyalábolta a kis csomót.
Az, hogy kis híján elkésett, cseppet sem izgatta. Kis irodája íróasztalánál éppen csak lepakolt, óvatosan megnyitotta a zacskó száját, majd gondosan elhelyezte egy dossziéknak kialakított nyitott rekeszben, a lámpa alatt.
Szerette a munkáját, és ezt a napfényes kis irodát, pazar kilátással a közeli parkra, s ezért-e vagy másért, ügyfeleivel is könnyen értett szót. Sütött a nap, jókedve volt és éppen a következő ügyféllel taglalták problémája lehetséges megoldását, mikor a fiókból halk zörgés hallatszott. Nem figyelt fel rá, éppen a monitor felé fordulva rögzítette a középkorú, és ehhez mérten bőbeszédű hölgy adatait, mikor egyszerre két dolog is történt.
Visszafordulva éppen meglátta, amint ügyfele hangtalanul lefordul a székről, és ezzel egy időben az asztalán egy szépen fejlett denevér bontogatja óvatosan tenyérnyi szárnyait.
Nem sikított. Megbabonázva nézte a szépnek korántsem nevezhető pofácskát, a gyűrt füleket, fekete gombszemét, a teremtés által gondosan kimunkált törékeny ám szívós bőrhártyát, csücskén a kis karmokkal. Szépnek találta. Mi több.
Ablakot nyitott, közben álmodozva nézte a kis park fáit, majd az asztalhoz lépett. Gyere kis Batman, nyalábolta át gyengéden és félelem nélkül kirepültek az ablakon

Advent idején






Ez szép. Ez a délután.
Estébe hajló kék
ég dereng át a fán.
Pisla fények épp csak
kacsintanak, örök vándorai
végtelen utaknak, mik
semmibe visznek talán.
Harangszó kondul puhán,
s áldást oszt egy vén varjú
a göcsörtös körtefán.