Köszöntő
Kedves Olvasóim!
Bízva további megtisztelő figyelmetekben, egészségben, örömökben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindannyiunknak!
Szilágyi Perjési Katalin
Mint aki halkan belelépett
Szilveszter este volt és megőrült a világ. A máskor oly csendes falusi utca háborús övezethez hasonlított. Szabálytalan időközönként robbanások és sivítások követték egymást. Mi lesz itt éjfélkor, tűnődött az asszony, míg beengedte a macskákat. Már délután elkészítette a krumplisalátát és a hideg sültet, a lencse leves is kinn dermedezett a konyhaablak párkányán. Veletek mi legyen, nézett a két tacskóra. Mi lenne, szólt a férje, hadd jöjjenek, igazán nem kívánhatjuk, hogy világgá menjenek ebben a ricsajban.
A négy macska a fotelben terpeszkedett, rövid hezitálás után egy rossz plédet terített a kandalló elé, majd kinyitotta az ajtót. A kutyák szinte beestek, majd rövid forgolódás és szaglálódás után elégedetten sóhajtva elhelyezkedtek a pléden. Csak baj ne legyen, hümmögött az asszony. Mi baj lenne, így a férj, éjfél előtt kiengedem őket pisilni, reggelig kibírják, ugye, dédelgette kedvencét, a nyolc éves Miskát.
Távolról trombitaszót hozott a szél és jókedvű fiatalok gajdoltak az utcán. Igazán hálás volt, hogy az idei szilvesztert itthon töltik. Tollas bál lesz, mondta a férje elégedetten, mert ő is utálta, hogy ezen a napon mindenkinek obligát az eget verő vidámság. Odakészítette a pezsgőt az ágy mellé, bekuporodtak a pléd alá és tévéztek.
Éjfél előtt jóval az asszony volt az, aki kiengedte az ebeket dolgukat végezni, és nem is kellett olyan sokat várnia, mert egy közeli petárdapukkanásra berobbantak az ajtón. Na, reggelig csend lesz, helyezkedett el szuszogva, de ez csak félig volt igaz.
Éjfélkor kitört a háború. Monoton pufogások váltakoztak sivító sziszegésekkel és kinn nappali fénybe borult a táj. A hálószoba bezárt ajtaja előtt sírtak a kutyák. Nyugi van, szólt ki a férje, helyetekre.
Elkortyolták a pezsgőt, megfogadták, hogy idén sem fogadnak meg semmit és álmosan bambultak a tévé előtt. Megéheztem, pislogott rá sunyin az embere kis idő múlva. Olyan jó lett a krumpli saláta az idén, sóhajtotta. Hozol egy kicsit, ugye, törleszkedett. A kutyákat is megnézhetnéd meg a tűzre is tenni kellene. Egy kis mézest is hozzál, szólt utána.
Az asszony nagyot sóhajtva kászálódott ki az ágyból, papucsot sem húzott, villanyt sem gyújtott, ne verje fel az alvó kutyákat. Óvatosan lépkedett, gondosan kikerülve a bútorokat, majd megérezte, hogy valami meleg, nyúlóson tapos. Meglepetten megállt és első gondolata az volt, hogy elsikoltja magát, aztán mégis inkább villanyt gyújtott.
A konyha padlóján emberes adag kutyaszar hevert, gondosan a közlekedő folyosó közepén elhelyezve. Halk szitkozódások közepette elgondolkodva nézte a talpát. Meztelen lábujjai között kis képlékeny, csoki barna hurkák jelezték, hogy az eb, akinek végtermékébe lépett tökéletes emésztéssel rendelkezik. A két kutya látványos horkolással jelezte, ők ugyan semmiről semmit, és egyébként is. Ott állt fél lábon, a hideg kőpadlón, és nem tudta, mit tegyen. Agyában tétován kergették egymást a gondolatok, krumplisalátáról, tűzifáról, kutyákról meg a mézesről. Majd bizonytalanul elnevette magát. Mit nevetsz, kiáltott ki élete párja, míg őt egyre jobban rázta a röhögés. Á, semmi, mekegte, csak a boldog új év meg minden. Aztán erőt vett magán és sóhajtott.
Na, jó, gondolta, ez már szerencsés év lesz és elindult, hogy lemossa magáról a megtiszteltetést.
Ég a földdel
A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót
találni e szomorú időszakban. Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első
pár nap csillogó, extatikus öröme után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre
fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte érintetlen szépségébe, ilyenkor kell
bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez az „ilyen” délután három után
értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?
Például
azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig
érintik a havat, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó
lépés után elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd
csodálkozó pofával leülnek, és sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony
gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak lábaikra és melegednek. Úgy,
mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva
melengetik farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas
igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre
érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó
vakkantás után karikába feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként
vérmes trubadúrja is elgondolkodva mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása
hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak
fekete serege szántja a hófelhőktől terhes eget, és a háztetetők paplanjának
fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad össze a kétféle fehér, és ha
figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő szürkületben, valahol
távol durcás kis angyalok muzsikálnak.
Ünnepvárás mézeskaláccsal
Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem
Nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban,
ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint Ő
egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán
elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj, szegfűszeg és ánizs
bombácskák. Íz orgia.
De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a kandalló
szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a
fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a réz
mozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben
felmegelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek
sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég, kicsiny bombája huppan alá, kis
liszt-felhőt támasztva, majd langyos mézes- vajas-fűszeres keverék teríti be
lágyan a kis halmot.
Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a
tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a szombat délután? Kinn
már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő
macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál.
Aztán előkerülnek a régi mézeskalács szaggató figurák, a
bádog szív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a
mesebeli madár, melynek hosszú farka boldog egykor-volt kislány énemet idézi.
Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a
nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott
sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszár csizmák,
szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy
varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő-szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült
az első tepsi mézes.
És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az
ünnep.
A hógolyó-árus
Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem
azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő
ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki
ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari
szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre
megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem. Nénnyuka,
az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde öreg szakácsnéja, aki a sarkon
lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott a környéken,
megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a bábaasszony kezéből, és ettől
lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a légynek sem, kicsit nehézbeszédű
lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt. Lobogó, fekete tekintete volt, meg
dús göndör haja és ennek mindig örült köhécselő, vékony kis anyja, mert az
elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol megdicsérték és néha cukrot
is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.
Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha
felmérgelték egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is
rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér
jószág, amit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét
tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a
kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a
macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebét, és megmaradt a
macska, a Bizsu. Aki ezentúl ott aludt Miskó mellkasán, odagömbölyödve szorosan
a nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált.
Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a
vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg
similabdát árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól
Klein úr papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen
beborította velük, majd filléres gumival körbetekerte. Hármat egy hatosért,
ötöt egy tízesért. Melyik micsodás. Telente sültgesztenyét mért kis
papírstaniclibe meg barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az
piacra ment, és vitte hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi
úr kocsmájában, az Aranysárkányban érezte jól magát.
Nénnyuka, akkora karéj
pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, hogy öröm volt nézni, utána hideg
málnaszörpöt csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat
vagy fát vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha
mellett ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek
beszélgetését, a világról, a pénzről, a nőkről. Volt-e már nőd, Miskó,
bugyogóba nyúltál-e már, kezdte egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az
emberek nyerítve nevettek. Ám Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött a
pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a
kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével
szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár
keresni a bajt.
Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval
nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója
lett, és Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy
léc, tehát nem ajánlatos piszkálni.
Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború
utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon. Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja
szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most,
mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt
ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat
reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az
emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és sikerült
megtalálnia azt a kisgyereket, akit az anyja vesztett el menekülés közben.
Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a
sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát,
amivel néha megkínálták.
Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem
értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk.
Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak, egyikük
anyján térdelt, letolt nadrággal, az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt
ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje
állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona
újságba csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra
tette, majd megragadta őket.
Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta
meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint
a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy
kabáttal. Hat disznóba került meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi
kijárta, hogy felmentsék a habogós Miskót.
Tél volt, csikorgós nagy hó, mire csont soványan és félig
vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a
havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy
hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy
borra is futotta az Aranysárkányban.
Batman a fiókban
Majdnem rálépett a kis barna csomóra, amint a kirakatot
nézegetve hátralépett. A formája, vagy a színe volt, ami miatt lehajolt, hogy
megnézze, mire hágott rá kis híján, nem tudni. Nagyapja kis szattyánbőr
törlőkendőjére emlékeztette, amivel szemüvegét törölgette. Volt benne valami
szokatlan. Puhának tűnt és mégis szögletesnek, mint egy miniatűr, bársonyos
esernyő. Összecsukva. Cipője orrával óvatosan megbökte, mire a kis csomó aprót
moccant, ő meg a szájához kapta a kezét, nehogy sikoltson. Nyugtalanság támadt
a járdán sietők hömpölygésében, torlódásukban majdnem fellökték. Töprengésre
nem maradt idő, legyőzve ijedtségét, remegő kesztyűs kezével, a reggeli kifli
zsebébe gyűrt zacskójával óvatosan felnyalábolta a kis csomót.
Az, hogy kis híján elkésett, cseppet sem izgatta. Kis
irodája íróasztalánál éppen csak lepakolt, óvatosan megnyitotta a zacskó
száját, majd gondosan elhelyezte egy dossziéknak kialakított nyitott rekeszben,
a lámpa alatt.
Szerette a munkáját, és ezt a napfényes kis irodát, pazar
kilátással a közeli parkra, s ezért-e vagy másért, ügyfeleivel is könnyen
értett szót. Sütött a nap, jókedve volt és éppen a következő ügyféllel
taglalták problémája lehetséges megoldását, mikor a fiókból halk zörgés
hallatszott. Nem figyelt fel rá, éppen a monitor felé fordulva rögzítette a
középkorú, és ehhez mérten bőbeszédű hölgy adatait, mikor egyszerre két dolog
is történt.
Visszafordulva éppen meglátta, amint ügyfele hangtalanul
lefordul a székről, és ezzel egy időben az asztalán egy szépen fejlett denevér
bontogatja óvatosan tenyérnyi szárnyait.
Nem sikított. Megbabonázva nézte a szépnek korántsem
nevezhető pofácskát, a gyűrt füleket, fekete gombszemét, a teremtés által
gondosan kimunkált törékeny ám szívós bőrhártyát, csücskén a kis karmokkal.
Szépnek találta. Mi több.
Ablakot
nyitott, közben álmodozva nézte a kis park fáit, majd az asztalhoz lépett.
Gyere kis Batman, nyalábolta át gyengéden és félelem nélkül kirepültek az
ablakon
Advent idején
Ez szép. Ez a délután.
Estébe hajló kék
ég dereng át a fán.
Pisla fények épp csak
kacsintanak, örök vándorai
végtelen utaknak, mik
semmibe visznek
talán.
Harangszó kondul puhán,
s áldást oszt egy vén varjú
a göcsörtös körtefán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)