Ég a földdel

Képtalálat a következőre: „winter night”



A nem- szeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban.
Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme
után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte
érintetlen szépségébe, igyekszem belefeledkezni a havas világba.
 Délután, mikor megnyúlnak az árnyak a havon és kékbe hajlik a táj, ha figyelmes vagyok, megláthatom.

Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik
a jeges fehérséget, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után
elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, és csodálkozó pofával leülnek,
aztán sürgősen mosakodni kezdenek. Majd hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak
lábaikra és melegszenek. Szemeik smaragdja szűrt sugarakat szór. Szépek és kényesek, mint
egy napkeleti királylány. Szeretik a meleget.

Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik
farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Tollruhájuk szivárványa messze int a háztetők
fölött. Cinkék tornáznak aggodalmas igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos
vitába száll az etetőre érkező verebek lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét. Vércseppek írnak tragédiát
a hóba, de valahol egy madár jóllakottan gallyaz a fára a hideg éjben, a gerle surranása
vércsevijjogásba lényegült. 

Fagyott napraforgó bólogat a táncoló szélben, odébb egy álmodó
orgonabokor terméseit ringatja s talán dúdol is hozzá és a fiatal tűztövis bokor szemérmesen
mutogatja aranyszín bogyóit.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába
feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva
mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.

Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől
terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad
össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő
szürkületben, valahol távol, durcás kis angyalok muzsikálnak.

Hajmosás

Képtalálat a következőre: „nagymama unokával”




Hajmosás

Tegnapról maradt egy kis paprikás csirke, nokedli is van még a spájzban. Ma nem főzünk, mondja reggel nagymamám, míg lassú mozdulatokkal fésüli a hajam.
Hűvös van a konyhában. Mielőtt a piacra megy, begyújt. Nézem, ahogy guggol a spór előtt. Lassú, takaros mozdulatokkal kikotorja a hamut. Így nem száll a por, tudod, magyarázza, míg lassan felegyenesedik. Közben pár ősz tincs előrebukik a homlokába. Kis szilánkokat állít körbe, közé papiros darabokat gyürkél és ahogy meggyújtja a gyufát, a kis láng fellobbantja a fényt a szemében. Ezt csak oldalról látom. Ahogy ráfúj az éledő tűzre, ráncai hirtelen eltűnnek az arcáról, és egy pillanatra meglátom a régi lányt, aki a Nilgesz-telep szépe volt. A vesszőkosárból fadarabokat dob az éledő tűzre, égő papír és füstszag csap ki a spórból. A legjobb szag a világon. Nagymamám naftalinszagú bordó kabátot vesz, kis fekete prémje olyan illatos a nyakánál. Szeretem szagolgatni. Kosarat visz, fekete bőrkesztyűje puha, mint a vaj. Olvassál, int hátra, sietek, és hallom óvatos lépteit a terasz lépcsőin.

            November eleje van, érik a naspolya, amit úgy szeretek. Birsalmasajtot is vesz majd nekem, olyat, aminek dió van a közepében. Szeretek nagymamámnál lenni, mert ilyenkor csak mi ketten vagyunk. Ez jó. Míg odavan, kihozom a Brehm összes-t, hasra vágom magam a hencseren és lapozom. Milyen furcsa az érintése a hártyás papírnak a képek előtt. A macska gondos anya, olvasom, és a macskánkra nézek, aki ott alszik karikába fonódva a hokedlin. Négus. Egy halom fekete, gondos anya, csak a szeme sarka villan sárgán. Kinn szürke az ég. Mindjárt esik. Hallom, ahogy a diófa ágai súrolják a terasz tetejét. Álmosítóan pattog a tűz a spórban. A szélére húzva, nagy bordó fazékban halkan zümmög a víz.

           Azt hiszem, elaludtam, mert a kis parasztóra ütésére ébredem. Kinn esik, halkan dúdol a szél. Teszek a tűzre, a kis vasajtó csepp alakú nyílásain táncol a fény. Rőten hunyorog a parázs, óvatosan megkotrom, majd fahasábokat teszek rá. Nem kell fújni, szépen lángra kap. Mire a kutyát olvasom a Brehm-ben, megjön nagymamám. Fekete ernyőjét gondosan lerázza, majd a teraszon hagyja, kinyitva. Tettél a tűzre, kérdi és válaszra sem várva vállfára teszi a kabátját. Cipőjét gondosan megtöröli és kisámfázza. Kötényt köt maga elé. Nehéz a kosara, segítek neki, míg kipakoljuk.
            Tejfölt hozott, az ismerős palotai nénitől, aki mindig megkóstoltatja velem a túróját-tejföljét. Sárga ez a tejföl és kis vajdarabok vannak benne, elolvad a nyelvemen. Kis fehér vászonruhával kötözi le az üveg tetejét nagymamám. Mire haza ér, a vászon mindig átnedvesedik, de sosem folyik ki a tejföl. És igen, vett nekem naspolyát, kis barna papír stanicliban, meg birsalmasajtot. Répát vett még, meg savanyú káposztát. Holnap egy kis töltött káposztát főzünk, mondja, míg kezet mos. A sárga háziszappant a kis drót szappantartóból veszi ki, a konyhai csap mellől. Míg megtöröli a kezét, én ágaskodom a sárga törölköző tartóig és mindketten elégedetten állapítjuk meg, megint nőttem, mert már majdnem elérem.
            Terítsél kisjányom, mondja nagymamám, míg a paprikás csirkét melegíti a spór szélén. A nokedli sárga, a paprikás szaft befutja a tányér szélét, míg tálal. Combot kapok és máját, hogy nőjek. Ecetes uborkát szel hozzá. A rádióban harangoznak. A vastag falú poharakon átpárállik a víz hidege. Kinn eláll az eső, szürkén dereng minden. Négus herregve falja a maradékot.

           Nagymamám meleg vizet önt a mosogatódézsába a bordó lábosból. Majd újra megtölti a konyhai csapból, majdnem tele. Arra gondoltam, ma segíthetnél hajat mosni nekem, mondja. Nagyon örülök, szeretem a nagymama szép fehér haját simogatni.
           Lassan, élvezettel mosogat. Egyenként, nagy gonddal dörgöli át a mosogatószeres, habos vízzel a tányérokat és lábosokat. Mindig a poharakkal kezdjed, akkor még nem zsíros a víz, mutatja, majd megbuktatja a tisztára sikált poharakat az öblítővízben. Piros bádog a mosogatódézsa, kis kék a másik, amiben elöblíti az elmosott dolgokat. A tiszta tányérokat öblítés után én törlöm szárazra a konyharuhával, és ugyanígy a poharakat. Minden csillog, jegyzi meg elégedetten nagymamám és jelentőségteljesen néz rám, majd a köténye zsebét tapogatja. Megettük az ebédet, elmosogattunk, jár a csemege. Kis fehér papírtölcsért bontogat, tudom, hogy cukorka van benne. A sarki boltban vette nekem, ahol üvegtartókban sokfélét árulnak, de az én kedvencem a karamella. Édes és ragacsos, nagymamám nem kér, inkább kávét iszik, míg melegszik a víz a hajmosáshoz. Teszünk a tűzre. Négus újra karikába fekszik, de most a másik oldalára.

           Kotyog a kávéfőző, nagymamám sárga kis csészéből issza a kávét, én nem szeretem, mert olyan keserű. Elrágok még egy cukrot, aztán hozzálátunk az előkészületekhez. Egy hokedlit teszünk a konyha közepére, rá a kis sámli, arra kerül a fehér bádoglavór. Jó meleg a víz, még egy kis hideget öntök hozzá, megkeverem a kezemmel. Pont jó. Nagymama a másik hokedlire ül és odahajtja a fejét a lavór fölé. Kis porcelánkancsóból vizet csorgatok rá. Nem meleg? Háziszappannal dörgöli a haját. Olyan szép rózsaszín a fejbőre, fehérek a hajszálai. Tiszta hab a füle meg a nyaka. Most öntsél még egy kis meleget, szuszogja. Zúdul a víz, ujjai kis árkokat húznak a habba. Ezüst a hab, ezüstösek a tincsei. Tisztaság szag van. Nagymamám tincsei begöndörödnek, mint egy tündérnek. Mint egy szép, öreg tündérnek. Törölközőt borítok rá és gyengéden megölelem. Visszaölel.

           Szavak nélkül is tudjuk, mennyire szeretjük egymást.


Feltámadás

Képtalálat a következőre: „párás ablak”



Amint homlokát a zötykölődő villamos párás ablakának nyomta, kis, vizes ebihalak indultak el a hideg üvegen. A homloka forró volt. Kinn szél cibálta a fákat és az eső vízszintesen esett.
Pont úgy, mint aznap, mint mikor az apja megérkezett a fogságból. Ő hat évesen, csenevész copfokkal, ijedt, vékony háborús kislány, merev öklökkel püfölte a szakadt, veres, szakállas embert, aki zokogva ölelte az anyját. Esős nap volt, csak álltak a kapuban, mint egy életkép, az anyja szoknyájáról tócsába gyűlt a víz a papucsába, amint elfehéredett kezekkel szorította magához a sáros embert és nyöszörgött. Büdös volt, egy cseppet sem hasonlított arra a katonára, akinek a fényképeit esténként nézegették az anyjával. Ő két nappal azelőtt született, mielőtt az apját a frontra vitték. Az anyja még fel tudta mutatni az állomáson a kis batyut az induló vonat felé, aztán sokáig semmi. Később jöttek rendetlenül kusza levelek, tele vággyal és féltéssel, egy elmosódott fényképpel és egy rajzzal, ami kislányának készült, messze Oroszországban. Fenyőket rajzolt az apja, meg valami mókust, most is megvan még valahol. Aztán sokáig semmit nem tudtak róla, az anyja elment egy jósnőhöz is. Nem halt meg, egy szőke asszony szereti, mondta az, és eltette a pénzt. Ezen az anyja két napig nevetett és sírt hisztérikusan. Múltak a hetek, hónapok, és az anyja egyre őszült. Keveset beszéltek akkoriban, és ha nem lett volna a nagyanyja, isten tudja mi lett volna vele.
Egy nap egy idegen férfi jött a hadifogságból, aki elmondta, a táborban kiemelték a még mindig jó kiállású szabómestert a foglyok közül, és egyenesen a tábor parancsnokának dolgozik. Meg a titkárnőjének. Szép, szőke asszony. Összeházasodtak, úgy beszélik. Akkor az anyja megköszönte, és kivezette a vendéget. Elővette a szekrényből a nagykendőt és letakarta a szobában a tükröt. Sokáig úgy volt, aztán mikor mégiscsak megjött az apja, elrakták a kendőt és tükör is máshová került, kellett hely új bútornak, mert hamarosan megszületett az öccse.
Az anyja sosem kérdezte, az apja sosem mondta, szót sem ejtettek a szőke nőről, de évente egyszer az apja mindig levelet írt, furcsa cirill ákombákomokkal és volt, hogy csomagot is küldött arra a messzi vidékre. Egyszer ők is kaptak csomagot, egy sárgás kaucsuk baba volt benne, szőke copfokkal és egy kis piros bádog autó, meg valami levél. Mikor kibontották, az apja csak nyelt egyet, az anyja meg szó nélkül vitte a szemétre a babát és az autót. Soha nem lett többet babája, nagylány koráig.
Az ő sportos, focista apja szinte elfogyott a háború után. Sokáig köhécselt a varrógép mellett, végül mégis a tífusz utólagos szövődménye vitte el. Az anyja könny nélkül állt a sír mellett, két felnőtt gyermeke közrefogta és csak akkor ingott meg a lába, mikor az első göröngyök dübörögni kezdtek a koporsón.
A villamos bekanyarodott a temető felé vezető úton, döcögése remegéssé változott. Akkor remegett így vele a világ, mikor a hivatalból megkérték, menne ki a temetőbe, mert exhumálni fogják az apját és valakinek ott kell lennie a családból. Lakótelep épül a temető helyén, kell a hely az élőknek. Reggel, míg a tükörben nézte magát, az anyja szemét látta, az apja fejformáját és haját, azon tűnődött, milyen lesz az apját viszontlátni tizenkét év után.
Mikor leszállt a villamosról, még mindig esett, sűrű, egyenletes kopogással. A szél elállt és mikor befordult a sír felé vezető úton, már látta, elkésett. A sárga földkupacon fekete nejlon zsák hevert, rajta hevenyészett kupacban sárgult csontok, egy selyem nyakkendő darabjai, mellette sárral vert koponya. Ősz tincseket mosott az eső szép egyenletes tisztára a koponyán, és ő, míg könnyei elkeveredtek az esővel, arra gondolt, hát ilyen a feltámadás.


Anyám vinettét sütött



Kapcsolódó kép



Már ferdébben süt a nap reggelente a blokkok között, és későbben indul a madárdal is a tömbházak közötti csenevész fákon. De mi, blokkos gyerekek még élvezzük a nyár utolsó heteit. Finoman rezegnek a fák levelei, árnyék borul a padra a blokk előtt, mi már gyülekezünk. Ki-ki lerakja a labdáját, tollaslabdaütőjét, kártyáját és tanakodunk. Demokrácia van, előbb röplabdázzunk vagy inkább tollasozzunk, vagy menjünk ki a nádasba, a strekk mellé? Ezt mind meg kell beszélni. Borzosan, kicsit még álmosan gubbasztunk a padon, a nap gyengéden simogatja lábainkat. Mi legyen?Gyors megbeszélés, aztán győz a nyár végi lusta hangulat, és csak beszélgetünk, később előkerül a kártya, előttünk egy végtelen nyári nap szabadsága. Valaki labdát hoz, gyors leütések csattannak az úton, autó erre alig jár, aztán győz a kalandvágy és dacára a melegnek, megindulunk a nádasba.

A blokkok oldalánál, fel a vasúti töltésig szelíd nádas ring a szélben, benne kis ösvények visznek fel a füves emelkedőig. Most azt játsszuk, hogy bátrak vagyunk, és átvágunk a legkanyargósabb ösvényen. A nagyok riogatják a kicsiket az elásott vasutas és társai meséjével. Jó borzongani, a nádbugák magasan a fejünk fölött bókolnak. A kicsiket sosem hagyjuk hátra, lassan haladunk, mire porosan és izzadtan felkapaszkodunk a füves domboldalra, épp csak szusszanhatunk, és máris eldübörög egy vonat mellettünk. Szent borzadállyal nézzük, minden remeg körülöttünk, egymás kezét fogva mosolygunk, mi ez nekünk, csak egy vonat. Az aszott fűben kormos kövek mutatják, hogy a blokkosok vasárnaponként szalonnát, vinettét sütögetve múlatják az időt a töltés oldalában. Valóban, odébb, kockás plédeken szabadnapos szépasszonyok napoznak, kontyuk nájlon kendővel takarosan átkötve. Kezükben fürgén villog a kötőtű, készül a mellény vagy a pulcsi. Szusszanunk, botokkal piszkáljuk a kihűlt hamut. A nap egyre erősebben süt. Kabócák muzsikálnak és egy szép, zöld gyík napozik lüktető torokkal egy kövön. Még két vonatnyit maradunk. A lányok virágból koszorút fonnak, míg a fiúk botokkal kardozva nyesegetik a nádbugás ellenséget. Törött zöld üvegcserépen csillan a nap és már a második vonat zúg el mellettünk, kilapítva egy huszonöt banis érmét. A kicsik éhesek.

Egy másik ösvényen indulunk vissza, mert szeretjük a kalandokat. Fekete füst száll fel odébb, valaki felgyújtotta a nádast. Láttunk már ilyet, a kormos földből új ígérettel sarkadnak később a nád üde és vad zöld hajtásai. De legalább megvolt a kaland. A lépcsőházak előtt sietős búcsú, rohanunk ebédelni, hogy mihamarabb együtt legyünk megint. Anyáink főztek. Dinsztelt hagyma és sülő vinette szaga a lépcsőházakban. A lépcsőházi ablakokban viruló mályvatövek között álmos legyek. Sietős ebéd. Még segítünk anyánknak levinni a szemetet. Ez külön program. A kuka környékén émelyítő szag, kis pocsolyákban opálosodó dinnyelé poshad és őrült táncot jár a rengeteg a légy. Az újságpapírral bélelt szemetesvödröt akkurátus mozdulattal illik odaverni a szemetes széléhez, így könnyen kicsusszan a tartalma, almahéj, némi zöldség és pár papírzacskó.

Aztán gyorsan vissza a padhoz, ahol már várnak. És folytatódik. Tollasozunk, kártyázunk és beszélgetünk. Nagyokat röhögünk semmiségeken, világot váltunk. Szerelmesek leszünk. Tiszták és szűziek ezek a szerelmek. Csak a szemérmes pillantások beszélnek. Csak az arcok pirulnak, ha feltűnik a Kedves. Kisujj sem ér kisujjhoz. Csak jó ott ülni, jó vele kártyázni, véletlenül megérinteni tollasozás közben. Csak bambulni. Vele. Mellette.Véget nem érő, arany délutánok.

A nap aztán aztán estébe hajlik, sült paprika szagát hozza a szél. Megborzongunk. A nádasból alváshoz készülődő madarak hangja hallatszik, és ki-ki összeszedi a tollasütőjét, labdáját. Még két hét a suliig, állapítjuk meg elkeseredetten és nagyokat sóhajtunk. Akkor holnap, itt a padnál. A kicsik lopva ásítanak. A vacsora kész.

Anyám vinettét sütött.



Kútásó Putyi megdicsőülése

Képtalálat a következőre: „kútásó putyi”



Mint rosszkedvű varjú gubbasztott az Aranysárkány kertjében Szende Putyi, s még az a feles sem tudta megvigasztalni, amit Puszi úr tett elé.
Putyi a keresztségben az Aladár nevet kapta, aztán oly sok honfitársához hasonlóan a háborúban fogságba esett, majd Szibéria kalandos vendégszeretetét élvezte pár esztendeig. Olyasféle áldásokban is részesült, mint fagyás a lábán, két ujjának csonkolása a bal kezén, s ha ez még nem lenne elég, az egészet megkoronázta egy kiadós tífusz, amiből felépült ugyan, ám belei betegsége miatt nem tudott parancsolni a bélgázoknak, ezért lépten-nyomon puttyogott. Így kapta a nevét. Mindegy volt, hogy paszulyt főzött az asszony vagy tejbegrízt, minden nagyobb mozdulatát, örömét-bánatát halk pukkanások, gurgulázás vagy harsány trombitálás kísérte. A legjobban akkor érezte magát Szende Putyi, mikor biciklijét tekerve kisebb sorozatokat eresztett az ájerbe, s közben Dunajev Szabad szél című mesterművét fütyülte a ritmusra. Ezt csinálja utánam valaki, gondolta büszkén, és nem is értette, mikor az asszony egy nap bejelentette, hogy elhagyja. Ki tud a nőkön eligazodni, panaszolta pár hét múltán az Aranysárkány törzsközönségének, mikor Szeredi bácsi elújságolta neki, hogy volt asszonya összeállt a sarki fodrászatban dolgozó Kuklis Tivadarral, aki arról volt híres, hogy ha ivott visszafelé kezdte mondani a bibliát. Lett is ebből majdnem baj, de ez egy másik történet.
Elég az hozzá, hogy a hír hallatán Putyi megvadult, és malomkeréknyi bokrétával beállított a fodrászatba, ahol asszonya takarítónőként építette a szocializmust. Puszi úr később úgy hallotta, szegény Putyi le is térdepelt, ám eközben vigyázatlanul eldurrantotta magát, mire asszonykája rövid úton közölte vele, mit is csináljon a virágjával, majd elmondta, hogy két napja beadta a válópert.
Szende Putyi élete romokban hevert, napjainak nagy részét az Aranysárkány kerthelyiségében töltötte, a csíkos abrosszal megterített nagy asztalnál, a diófa alatt, ahová Puszi úr ültette ki, a többi vendég iránti figyelmességből. Nénnyuka külön köménymagos levest főzött Putyinak az Aranysárkány konyháján, bélirritációját kúrálandó, ám ő jobbnak vélte nemesebb párlattal erősítenie magát, ezért mindennap bevágott egy pár pohár vilmoskörte pálinkát. Még a pártitkár elvtárs is felfigyelt a mindig szomorkodó kútásóra, mert Szende Putyi messze a környék legjobb kútásójának számított, mielőtt ketté nem törte karrierjét a háború.
-Adjon munkát az elvtársnak - tanácsolta Borsos elvtárs a kocsmárosnak.
-Munkát, munkát, hát honnan vegyek neki kutat, - vakarta a fejét Puszi úr, mikor
 Szeredi bácsi közbeszólt. Egy ívású lévén Nénnyukával, amit az erősen tagadott, még emlékeztek rá, hogy Puszi úr megboldogult édesapja betemetett egy öreg kutat a telken, mikor megvette az Aranysárkányt.
-Hogy volna e kedvem?- nézett Putyi könnyben úszó szemekkel Puszi úrra, és örömében megeresztett egy légvédelmi sorozatot.

Kerek egy hétig tartott a készülődés az Aranysárkány kíváncsi közönsége előtt. A forgalom megduplázódott, újabb és újabb asztalokat kellett kivinni a zöldbe, mert az emberek látni akarták, mint keríti elő az elveszett kutat egy kútásó. Még Lídia kisasszony, a fakó orcájú vénlány is ott kíváncsiskodott, pedig neki nem akaródzott férfitársaságban forgolódni, mióta a felszabadító hadsereg katonái tiszteletüket tették a házuknál. Eleinte annyi történt csak, hogy Putyi le s föl vágtatott a kertben, benézett a bodzabokrok alá, és sikeresen megzavarta álmát a szomszéd Fortuberné veres kandúrjának. Majd magában beszélve és hevesen gesztikulálva óriási léptekkel bemérte a kertet keresztben és hosszában, egy barna csomagoló papíron mindenféle krikszkrakszokat ejtett, aztán zsíros kalapját feljebb tolva a homlokáról megállt az árnyékszék mellett, a földre mutatott és azt mondta:
- Itt van!
-Itt?- hüledezett Puszi úr ámuló szemekkel és már látta maga előtt a lerombolt budit, ám Nénnyuka és Szeredi bácsi csak összenézett és határozottan rábólintott, meglehet.
 Másnap reggeli után a kútásó kissé fakó, de tiszta gatyára vetkőzött, elvégezte utolsó számításait, beleszimatolt a levegőbe, majd határozott mozdulattal belevágta csákányát a földbe. A budi korhadt deszkafalai megremegtek, és délre szépen kirajzolódott a kút formás téglakávája. Az ivó közönsége, de különösen Nénnyuka és Szeredi bácsi egyre nagyobb izgalommal követték az eseményeket, s Nénnyukával életében először megesett, ami még sosem, kifutott a krumplilevese. Aztán eljött a pillanat, mikor mindenféle törmelék került a kútásó vödrébe.
-Megvan a kút- jelentette be ünnepélyes hangon Putyi és nagyot törölt izzadó homlokán. Az Aranysárkány közönsége tapsban tört ki, Borsos elvtárs elégedetten bólintott, Lídia kisasszony pedig szemérmes mosollyal átnyújtott egy törülközőt. Egyedül Szeredi bácsi és Nénnyuka arcán nem látszott felhőtlen öröm. Már esteledett, s a kútásó kibicek is szétszéledtek, mikor a vödörben nagyot koppant valami és a kiszóródó földhalomból előgurult egy koponya.
Puszi úr ijedtében beugrott Nénnyuka rózsakertjének közepébe, míg Putyi remegő kezeit magasba tartva mászott elő a kútból. Aztán előkerült Szeredi bácsi meg Nénnyuka, és elmesélték, miként verte agyon az első nagy háború idején az akkor még ifjú Szeredi Kázmér azt a veres katonát, aki egy este a fásszínbe szorította a fiatal és tündökletes szépségű lányt, aki Viola névre hallgatott, de most Nénnyuka ként dicsérik főztjét az Aranysárkányban.
-Öt téglát drótoztunk rá, még akkor éjjel- legyintett Szeredi bácsi,- majd beásattuk az új kocsmárossal a kutat. Csend volt. Csak Nénnyuka szipogása hallatszott.
-Igyunk egy pálinkát- szólalt meg Putyi síri hangon, és aprókat pukkantott. Megitták. Hallgattak.
-Márpedig itt kútnak kell lenni, ha a fene fenét eszik is, mert Borsos elvtársnak jelenteni kell- vakarta fejét elkeseredve Puszi úr.
-Akkor ezt a kutat itten beássuk és keresünk egy másikat- tolta előre állát szokatlan határozottsággal Putyi és már kora hajnalban munkához látott. 

Amint pirkadt, és az első érdeklődők feltűntek a diófa alatti padokon, Nénnyuka a betemetett kút helyére sebtében kis levendula bokrot ültetett, a kútásó meg gatyára vetkőzve kis vesszővel kezében szaladgált ide-oda. Lídia kisasszony is megérkezett, frissen sült vajas pogácsával kínálta a kútásót meg a kibiceket, majd helyet foglalt egy fonott székben. Közben Putyi, mint vérbeli vizsla, szagot fogott, aztán nem messze a diófától megállapodott, leguggolt, megtapogatta a földet, majd a jelenlévők csodálkozása közepette kis csipettel a nyelvére vett és megforgatta a szájában.
-Megvan - közölte diadalmas hangon, és soha nem látott tűz lobbant a szemében. Aztán csak ásott és ásott, míg soha nem érzett zamatú víz tört fel a hevenyészett gödörből. Meleg víz.
-Büdös víz ez, emberek- kiabálta megrökönyödve Puszi úr és valóban, a sárga, meleg víznek olyan szaga volt, mint a tíznapos kotlóstojásnak.
-Gyógyvíz lesz, ez kérem-billentette meg kalapját Szeredi bácsi, és Puszi úr már látta maga előtt a feliratot: Gyógyfürdő az Aranysárkányhoz. Messzi földről jönnek majd gyógyulni vágyó elvtársak, Nénnyuka kibővíti a konyhát és Szeredi bácsit beállítják fürdőmesternek. És dől a pénz!
-Mindenki a vendégem- ölelte szívére a világot a kocsmáros és az általános éljenzés közepette csontropogtató ölelésre magához vonta a nyakig sáros Putyit.
Öreg este lett, mire Putyi hódolói körében fáradtan, ám elégedetten, kissé remegő kézzel gombolgatta magán az inget, de a nyakával sehogy sem boldogult.  Ekkor Lídia kisasszony lépett hozzá.
- Megengedi, Aladár?- szólt s fénylő szemmel a nyaka köré fonta karjait.



A hógolyóárus

Szeretném a figyelmetekbe ajánlani legújabb kötetemet, amit egy kedves ismerősöm, Szántói Krisztián grafikái színesítenek.

Bálint László, az ERDÉLYI MAGYAROKÉRT KÖZHASZNÚ ALAPÍTVÁNY elnöke így ír ajánlójában:
" Beülök az Aranysárkányba, kezemben gyöngyözik a frissen csapolt sör. Puszi úr, a kocsmárosok gyöngye, leül mellém és megelevenedik egy másik világ. Ez kicsit Hrabal, kicsit Kusturica világa, fekete-fehér, de cseppet sem unalmas. Ebben a világban benne van minden, ami nagyváradi, ami erdélyi és ami kelet-európai. A humorunk, az abszurditásaink, az esendőségeink és a szárnyaink is."
A kötet megvásárolható nálam 2000 forintért (OTP 11773353 01504538), illetve postázom 290 forintért Magyarországon, 2300 forintért Romániába.

Abbáziai anziksz

Képtalálat a következőre: „abbázia”


Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott,
felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek
a slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a
szobák sok éjszakai csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás
vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok
ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen
mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végig csordult a hőség a tereken,
egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak
redőnyszemei csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában. Még Ács
úr, a vak koldus is becsoszogott egy hideg fröccsre a Kispipába.
Elutazni kellene, merengett Tóth Tihamér is spriccere mellett. Hagyni ezt a nyári unalomba
fulladt várost, a színházat és a hegedűt, az esti előadások fáradt izgalmát, a mindig házsártos
szobaasszonyt a kelkáposztaszagú kapualjjal, és a házmester örökké lekváros képű
kisgyerekével.
Abbázia, sóhajtott fel Ács úr, aki mielőtt vak koldussá lett volna, báró Hadffy intézője volt,
annak székelyhídi birtokain. Ám belépett az életébe a végzet Ilse Schrantz személyében,
aki arról volt nevezetes, hogy akkora koszorúba fonta szőke haját, mint egy szakajtó kosár,
sötétkék szemei voltak, és vacsorára szerette a libamájat, pezsgővel. Ez a haj néha önálló
életre kelt, a tánc hevében kibomolva kígyóként vonaglott gazdája után.
Szóval Ilse Schrantz szívesen fogyasztott libamájat utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből.
Azon kívül meg Ilse Schrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Ács úr meg Ilsét.
Így esett, hogy az intéző úr sikkasztott egy kicsikét és mikor kiderült a disznóság, éppen
Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
Ezért Abbázia Ács úrnak az egykor volt gondtalan és gazdag élet emlékeit pendítette meg
lelke kicsiny aranyrugóján. Hogy mivé lett Ilse Schrantz, az már egy másik történet, mint
ahogy Ács úr átlényegülése is vak koldussá.
Elég az hozzá, hogy a név, Abbázia, ott muzsikált Tóth Tihamér fülében egész délután, s
a kora esti korzón hullámzó közönség halk beszélgetéséből is úgy ütődött füléhez, mint
apró kavicsok a tengerparton. Szél játszott e névben, a tenger sós csókjai, vad sirályok
rikoltozása és egzotikus szépségek egészséges nevetése keveredett benne. S mikor rendes
esti kártyapartnere is megerősítette, hogy tudomása szerint Abbáziában vannak a világ
legszebb vendéglősnői, hősünk huszáros gyorsasággal összecsomagolt, majd érzékenynek
nem nevezhető búcsút véve szállásadónőjétől, reggel felszállt a fiumei gyorsra.
Sosem volt a nyári reggel ily friss, a szalámis zsömle ennyire ízletes, a kávé oly aromás, mint
ezen a bolond reggelen. Szabadság, feszítette hátra derekát kéjesen a kupé bordó bársonyán
Tóth Tihamér. Minden egy gondtalan, pompás utazás ígéretét zengte, s hősünk tiszta örömét
még az a két lókupec sem tudta beárnyékolni, akik töménytelen mennyiségű fokhagymás
szalámi elfogyasztása után meglazított cipőkkel horkolták végig az éjszakát, penetráns
lábszagot árasztva.
De mindenért kárpótolva érezte magát, midőn a vonatablakból kihajolva szemébe nevetett a
tenger az öböl szelíd ölelésében. Az állomás hamar megtelt izgatott és kacagó kiáltásokkal,
amerre nézett tömeg hullámzott, pompás toalettek villantak elő, elkeseredett nevelőnők
kergettek pajkos gyermekeket és rendre felhangzott a hordárfiúk éles kiáltozása.
Egy eperszín villában vett ki szobát, mely a hegy oldalába ragasztva buja babér és leánder
erdőcskében pihegett fakózöldre kopott zsalui mögött. Az egész házat átlengte valami
délvidéki lustaság, valami engedékeny rendetlenség és az égett olaj meg a fokhagyma szaga.
Nagy kövér, hússzín rózsák virítottak a kertecske murvával beszórt ösvényei mellett, aromás
szirmaikból illatszert készített a háziasszony lánya. Pompás termetű, fekete teremtés volt
ez, húsos ajkai fölött az apró szőrszálakon rendre megült az izzadság, ezt kéjesen nyalogatta
vagy izmos alsókarjával letörölte. A különböző társadalmi státuszból származó férfi vendégek
egységesen álltak a házikisasszonyhoz, mindnyájan hót szerelmesek voltak belé. Ám
úgy tűnt, ő mindnyájukat a vendégnek kijáró tisztelettel nézi bolondnak, s ezért a reggeli
felszolgálásánál vagy a nyugdíjas kúriai bírót kergette őrületbe, amint telt melleivel vállaira
hajolva tette elé a kávés csészét, vagy a sokgyerekes kis zsidó kereskedőt bolondította ajkai
nyalogatásával. És akkor még nem beszéltünk a két pesti család diák fiairól, akik kamaszos
hevülettel nézték végig a kisasszony esti fésülködéseit a szándékosan széthúzott függöny
mögül. Pajzán arclegyintéssel vagy hátbavágással tudatta a férfivilággal hajlandóságát egy
kis játékra, ám a helyzet komolyra fordultával, jelesül a facér papírkereskedő egy este átkapta
a derekát hátul az olajfák alatt, úgy teremtette képen, hogy még másnap is látszott az öt ujja
nyoma.
Aztán mindez megváltozott, amint kiderült, hogy Tóth Tihamér zenész, művész ember.
A vacsoraasztali társalgásnál derült fény hősünk első hegedűsi minőségére a Nagyváradi
Színháznál, nosza, ugrott a házikisasszony, szaladt és hozta a nagypapa hegedűjét és
innentől hiába volt szabadkozás, hegedülnie kellett. Tóth Tihamér felállt, aprókat igazított a
hangszer nyakán, majd feljebb tolva szemüvegét, haját hátra simította, szemét lehunyva arca
átlényegült, átadta magát a zene bűvöletének. Ekkor különös átváltozásnak lehettek tanúi az
asztalnál ülők. A hegedűs eddig csöppet sem vonzó, mondhatni hétköznapi arca megszépült,
lehunyt szemei felett szemöldökei kígyózva követték játékát, ajkai megnyíltak, látni engedték
a fogak egészséges szépségét, orrcimpái vadul megremegtek, egész teste szinte kígyózni
látszott a muzsika ütemére. Panaszosan szállt a hegedű szava attól fogva a balzsamos nyári
estéken, s a gyertyafényben a házikisasszony nagy fekete szemében latinos elérzékenyültség
ragyogott. Érzelmei hullámzását követte izmos barna keze izgatott babrálása mélyen kivágott
vászoningén, arca hol kigyúlt, hol elsápadt, és amint az utolsó lágy hangok is tovaszálltak, a
legnagyobb zavarba hozva hősünket az asztaltársaság előtt, elkapva a kezét futó csókot lehelt
rá, majd felugorva az asztaltól elfutott.
Innentől számítva jelentős változás állott be Tóth Tihamér státuszában. Reggelente ő kapta
a legfrissebb császárzsömlét, a legforróbb kávét, mi több, egyedül csak neki a kerti rózsák
szirmaiból titkos receptúrával készült lekvárt is felszolgáltak. S ha ő szabadkozva a kissé már
kínossá váló kivételezés miatt, szelíden mosolyogva elhárította a második adag rósejbnit, a
házikisasszony rajongó érzelmekkel szorította fehér, hosszú ujjú kezét terebélyes kebleihez,
maestro, suttogta, és ebben benne volt minden.
Lássuk be, az érzelmek ilyetén való tobzódása elkerülhetetlenül vezetett a végkifejlethez.
Utolsó estéi egyikén, immár túl a kötelező hegedülésen, Tóth Tihamér sétára indult a közeli
partra. Ott addigra elnémult a fürdőzők lármás serege, a tenger visszavette, ami az övé. Ő
gondolataiba merülve lépkedett, gyönyörködve a víz szelíd esti szépségében. Méla kis hold
kandikált ki rongyos felhőfoszlányok mögül, eleinte észre sem vette az árnyat, mely követte.
Ám amint a kis babér ligethez ért, egy eleven, rózsa illatú forgószél terítette le, s gyűrte maga
alá a homokba. Arca, nyaka, keble rózsaillatú volt, a csókja is, csak a haja tövében bujkált
egy kis fokhagyma szag, de ez még édesebbé tette azt a szimfóniát, amit elmuzsikáltak ott a
homokban, ők ketten, míg a háttérben a tenger zihált szelíden.

A gyermek és a bárány

Képtalálat a következőre: „bárány”


Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint zokogva a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.

Védd a gyengét

Képtalálat a következőre: „irgalom” 

Nagypapa, régi nyári délutánokon sokszor viszi a gyümölcsösbe. Szelíden hajlik a domb a város fölé, öreg barackfák nyújtóztatják görcsös karjaikat egymás felé, és lenn, vigyázó templomtornyok merengnek az égre. Bogarakat, lepkéket mutat ilyenkor Papó, bodobácsokat, melyek kéreg alá fészkelték be magukat és kimászva onnan lomhán elfekszenek a napon, aranyos futrinkát, amint eső után szárogatja fémes szárnyait. Hernyók és kukacok is laknak a gyümölcsösben, ezeket együtt irtják Papóval. Nincs kegyelem a kártevőknek, emeli görcsös ujját Papó és összeráncolja bozontos, fehér szemöldökét. Amint megjelennek a hernyófészkek kis, tapadós csomói, öregapja lefűrészeli az ágvégeket, amiket aztán összegyűjt és eléget. Szereti nézni, amint a láng elemészti a kis szőrös testeket. Néha a lepkék sem menekülnek. Parányi szárnyuk fellobban, mint apró égő repülő, majd kerengve hullnak alá a tűzbe. Pattognak és sercegnek a hernyók, vonaglásuk néma haláltáncra emlékeztet. Ilyenkor elhomályosodik a látása, feldobog a szíve és neve-nincs jóérzés szorongatja a torkát. Hosszan elréved a halálba merevedett kukacok látványán, szívesen piszkálja a kihűlt hamuban apró szenes golyóvá égett testüket.  Mindig védd a gyengét, tanítja Papó, mikor kis rigó fiókát találnak és otthon nevelgetve, minden reggel friss kukacokkal kínálják kalitkájában. Ő különös izgalommal nyiszitolja kettőbe-háromba a kövér gilisztákat, amiket a kövek alól piszkál ki a madárnak. Néma kínjukat tárgyilagos figyelemmel követi, s ha úgy érzi, eleget szenvedtek, cipője talpával egyszerűen elkeni őket a járda kövén. Amikor a madarat végül szabadon engedik, még sokáig véli hallani, amint reggelente köszönti őket.

 Zénó, az öreg vizsla, sokszor elkíséri őket sétáikon. Pofája fehér a kortól, ízületei szinte recsegnek, de meleg barna szeme úgy könyörög, hogy öregapja csak legyint, úgy sincs neki sok hátra, hadd jöjjön. Ilyenkor Zénó megbolondul, a gyümölcsöshöz vezető úton fontoskodva szimatolja végig a kökénybokrokat, boldogan felugat mély, öblös hangján, amikor sikerül felriasztania a verebeket és egész öreg testén végigfut a farkcsóválás remegése, amikor visszafordulva az úton, bevárja őket ballagásukban. Egyszer vadnyúl fiókát talál Zénó az erdő szélén. Pár napos lehet, kis vak és félig kopasz testét párszor meghengergeti a homokban, és engedelmesen bevárva őket, csak leheveredik mellé. Nyuszika, még él, hajol fölé ő örömmel és kezébe veszi kis testét. Meleg, puha, kicsit nyálas a Zénó féle találkozástól, és ernyedten tűri a simogatását. Vigyük haza, pislog reménykedve Papóra, de az csak némán rázza a fejét. Nem él meg, nagyon kicsi ez még kisfiam, biztosan eldobta az anyja. Ne hagyjuk szenvedni, tanuld meg, sose hagyd szenvedni a halálra szántakat, a gyengéket, szól Papó és előre parancsolja őket Zénóval. Vonakodva adja át a nyuszit nagyapja kérges markába, majd elindulnak ketten a kutyával. Pár lépés után hátra fordul és egyszerre látja és hallja a nyuszi gerincének halk reccsenését és Papó mozdulatát, amint egy bokorba hajítja a kis tetemet. Nem szenved többet, mondja öregapja komoran és lapulevélbe dörzsöli markát.

Később még párszor találkozik az irgalomnak ezzel a fajtájával, törött lábú macskát csap agyon Papó, mikor az hazavánszorog csavargásából, egyszer meg kismalacot vág fejbe, aminek kikezdték hátsó felét a patkányok. Aztán eljön egy reggel, mikor Zénó nem mozdul többé, csak fekszik remegő inakkal a vackán, szeme homályosan elnéz valahová messzire és lábai közül kis patakokban megindul a vizelete. Papó komoran nézi és fejét csóválva hümmög. Most ugye szenved, áll meg ő sarkain billegve és kíváncsian nézi az öregapját. Nem hagyjuk szenvedni, morogja az öreg és kötelet vesz elő. Ugye nézhetem, szólal meg ő fontoskodva és nagyapja szeme csak megáll rajta. Akkor kap ki életében először, a kötél zúg és piros hurkákat csókol pucér lába szárára, majd mielőtt Papó a szobába zárná, még elkapja Zénó különös, szánakozó tekintetét.

Aztán jön a háború és ő hirtelen felnő. Minden megváltozik, eltűnik a ház a hegyen, felgyújtják az oroszok, bombatölcsér lesz a gyümölcsös helyén és Papót is elviszik valahová árkot ásni, de sosem hozzák haza. Az egyetemen summa cum laude-val végez és tanárai benne látják egy feltörekvő, új nemzedék ígéretét. Kitűnő diagnoszta, bólogat gyakorlatán a főorvos és soron kívül javasolja kihelyezését az épülő egyetemi kórházba. Milyen fiatal és milyen jóképű, súgnak össze a nővérkék a háta mögött és rajongva követik utasításait. Frissen vasalt fehér köpenye szárnyait suhogtatva istenként vonul a folyosón és szívesen vállal éjszaki ügyeletet. Doktor úr, kopog be ilyenkor a nővér, jöjjön, kérem, a hármas nagyon szenved. És ő megy. Köpenye suhog, valami névtelen jóérzés szorítja össze a torkát. Most menjen ki, kérem, szól halk hangon a nővérre és az ágy fölé hajol. Ne féljen, nem hagyom szenvedni, simítja végig a beteg kíntól verejtékes homlokát, majd szelíden, de határozott mozdulattal párnát szorít az arcára.
Katalin Szilagyi Perjesi fényképe. 

 Kedves Olvasóim, Barátaim!

Szeretném a figyelmetekbe ajánlani legújabb kötetemet, amit egy kedves ismerősöm, Szántói Krisztián grafikái színesítenek.
Bálint László, az ERDÉLYI MAGYAROKÉRT KÖZHASZNÚ ALAPÍTVÁNY elnöke így ír ajánlójában:
" Beülök az Aranysárkányba, kezemben gyöngyözik a frissen csapolt sör. Puszi úr, a kocsmárosok gyöngye, leül mellém és megelevenedik egy másik világ. Ez kicsit Hrabal, kicsit Kusturica világa, fekete-fehér, de cseppet sem unalmas. Ebben a világban benne van minden, ami nagyváradi, ami erdélyi és ami kelet-európai. A humorunk, az abszurditásaink, az esendőségeink és a szárnyaink is."
A kötet megvásárolható nálam 2000 forintért (OTP 11773353 01504538), illetve postázom 290 forintért Magyarországon, 2300 forintért Romániába.

Júdás

Képtalálat a következőre: „júdás”



A lépcsőfokok kopottabbak lettek. A folyosó falán málladozó olajfesték eltűnt, és a nagy kondukátor arcképe sem díszeleg az osztálytermek falán. Kréta még van talán, tűnődöm, míg az ismerős folyosón a régi osztálytermünk felé ballagok. A híres, nevezetes tizenkettő bé. A rebellisek. Húsz éve már, hogy nem találkoztunk. Krétapor-és izzadságszag van, ahogy kell egy osztályteremben. Fura móka egy ilyen osztálytalálkozó. Az ember nem mer ráköszönni egy elhízott, ősz hajú asszonyra, akiről első körben kiderül, hogy az osztály szépe volt. Alig ismerem meg a padtársamat, Zét, pedig de sok zsíros kenyerét elpusztítottam! Az apja a pékségben dolgozott és mikor szinte sehol nem lehetett nemhogy frisset, egyáltalán semmilyen kenyeret kapni, ő deszkányi uzsonnákat hántott ki a barna csomagolópapírból. Szóval először Zé vereget hátba, majd jön Jé, az elhízott egykori osztály szépe, és szép sorban a többiek. É. volt a szervező, ki gondolta volna húsz éve, hogy a halk szavú, szemüveges kisegérből egyszer sikeres ügyész lesz.

Majdnem húszan jöttünk össze az egykori harmincas létszámból, ez dicséretes. A kezdeti elfogódottság után hangosan nevetgélünk. Kis csoportok verődnek össze, ki ki keresi a régi helyét és régi önmagát. Két bombázó fog közre, egyiküknek a szeme ismerős, a másiknak a mosolya. Persze, együtt ültek elöl, középen. Érdekes látni, kit mennyire viselt meg az idő múlása. A lányok többnyire elhíztak, nekünk, fiúknak megnőtt a homlokunk, hát istenem. Nehezen bár, de mindenki megtalálja a helyét. Megindul a sztorizás. Ki mikor, kivel, emlékszel, ne mondd! Zé félrehívja É.-t, valamit suttognak, a nő a fejét rázza.

Aztán É. kilép a folyosóra és egy aszott öregembert karolva tér vissza. A szeme szürke, a haja szürke és a bőre is az. Aprókat lépve csoszog. É. leülteti a katedrához. Elszorul a torkom. Nem gondoltam volna, hogy még él, suttogja valaki a hátam mögött, ahhoz képest, mennyire kicsinálták a börtönben, súgja vissza a másik. Máig nem tudni, ki dobta fel, mikor a tiltott irodalmat terjesztette, mormolja felém Zé és nem néz rám. Irodalmat tanított az osztályfőnök. Most hajlott hátát kiegyenesítve kihúzza magát és sorra szemügyre vesz mindenkit. Elül a taps és a dobogás.

Hangja halk, szinte semmit nem változott. Meleg és bársonyos. Eleganciája is a régi, finom kordbársony zakó, puha ing. Sorra vesz mindenkit, fejből mondja a neveket. Ne álljatok fel, inti a névsorból az elsőt, csak magunk között vagyunk. Ti voltatok a legtehetségesebb osztályom, az évfolyam krémje, bólogat a tanár úr, és hátra fésüli dús, őszülő haját, megannyi jövendőbeli orvos, ügyvéd, tanár vagy gyógyszerész. Csupa szorgalmas, derék fiatal és mindenki előtt ott volt a lehetőség, emeli fel finom ujját. Megcsap régi kölnivíz illata. Magamat is meglep, mennyi mindenre emlékszem a közös évekből. Az áramszünetekre, a szerelmekre, a hazugságokra, a könnyekre. Emlékeztek, kérdi É. mosolyogva és szembefordul a tizenkettő bével, István a király kazettát hallgattunk tanítás után a magunkra zárt osztályteremben, valaki szólt a portásnak és óriási balhé lett. Tudom, mondja halkan az osztályfőnök, majdnem elvették tőlem az osztályt. Mosolygunk, és kicsit büszkék is vagyunk magunkra. Ez megadja az alaphangot.

Sorra hallgatom a történeteket. Ki hányszor futott neki az egyetemnek. Legtöbben sikertelenül. A szorongások, a kudarcok, félresiklott életek krónikája. Mindenki egyetemre készült, mondja Zé és rám néz. Én következem. Az én történetem. Számokkal dolgozom, statisztikák, kimutatások, semmi izgalmas. Zé bólogat és furcsa a tekintete. Nem akarsz mást elmondani nekünk, fordul hátra az egyik bombázó az első padból és figyelmesen néz rám. Csönd van. Kényszeredetten nevetgélek, ugyan mit meséljek, sose voltam beszédes. Nekem szürke az életem, mondom, míg mellettem Zé nagyot sóhajtva bólogat.

Még két osztálytársam meséli el, hogyan bukták el az egyetemi felvételit. Ká orvosnak készült, három évig járt felkészítő tanárhoz. Nem mintha szüksége lett volna rá, mert kitűnő volt, sorra nyerte az országos kémia versenyeket. Biztosra akart menni. És mi biztosak is voltunk benne, hogy felvesznek, mosolyodik el halványan a tanár úr és hátradől a székben. Nem néz fel, keze simogatja a megsárgult napló sarkát. Kizártak a felvételiről, mondja Ká, mindenki tudta, hogy mondvacsinált indokkal. Még kétszer mentem neki, aztán feladtam. Taxis vagyok, szeretem a munkámat meg az embereket. Tanár úr szipog, nem néz fel, bólogat.
Gyógyszerésznek készültem, áll fel Dé, kis fekete, zömök nő, mert tudjátok, nálunk az egész családom gyógyszerészként dolgozott, három generáció óta. A második sikertelen felvételi után az apám infarktust kapott, elmentem kiszolgálni a sarki cukrászdába, mert anyám nem bírt eltartani. Anyám már nem él és én nem lettem gyógyszerész.  Szomorú. De mit tegyünk. Unatkozom. Már sajnálom, hogy eljöttem.

Azon kapom magam, hogy a nagy kondukátor képe helyén levő címert bámulom. Piros, sárga, kék. A régi címerben búzakalászok törnek az égre, az olajtornyok között. Mindig, míg ott ültem a tartótisztem irodájában, és vártam, hogy elolvassa a jelentésemet az osztályról meg a tanárokról, mindig a kalászokat néztem. A vetésre gondoltam, ami egyszer beérik. Végtelen tágasságra, a szélre, ahogy a búzamezőkön hullámzik a sok kalász. A szabadságra.
Megérzem, hogy valaki néz. Tanár úr szürke, okos szeme nem sokat változott. Ráncos arcában szinte világít. Én megbocsátok, fiam, mondja halkan, és finoman bólint.

Hirtelen kevés lesz a levegőm, szorít az ingem. Felállok, és kifelé igyekszem. A kilincset markolnám, sután makogva valamit. Tanár úr hunyt szemmel bólogat. É. néz. Az osztály néz.
Júdás, süvít egy hang utánam, míg erőtlen kezemből kitépi a huzat az ajtót.