Júdás

Képtalálat a következőre: „júdás”



A lépcsőfokok kopottabbak lettek. A folyosó falán málladozó olajfesték eltűnt, és a nagy kondukátor arcképe sem díszeleg az osztálytermek falán. Kréta még van talán, tűnődöm, míg az ismerős folyosón a régi osztálytermünk felé ballagok. A híres, nevezetes tizenkettő bé. A rebellisek. Húsz éve már, hogy nem találkoztunk. Krétapor-és izzadságszag van, ahogy kell egy osztályteremben. Fura móka egy ilyen osztálytalálkozó. Az ember nem mer ráköszönni egy elhízott, ősz hajú asszonyra, akiről első körben kiderül, hogy az osztály szépe volt. Alig ismerem meg a padtársamat, Zét, pedig de sok zsíros kenyerét elpusztítottam! Az apja a pékségben dolgozott és mikor szinte sehol nem lehetett nemhogy frisset, egyáltalán semmilyen kenyeret kapni, ő deszkányi uzsonnákat hántott ki a barna csomagolópapírból. Szóval először Zé vereget hátba, majd jön Jé, az elhízott egykori osztály szépe, és szép sorban a többiek. É. volt a szervező, ki gondolta volna húsz éve, hogy a halk szavú, szemüveges kisegérből egyszer sikeres ügyész lesz.

Majdnem húszan jöttünk össze az egykori harmincas létszámból, ez dicséretes. A kezdeti elfogódottság után hangosan nevetgélünk. Kis csoportok verődnek össze, ki ki keresi a régi helyét és régi önmagát. Két bombázó fog közre, egyikük a szeme ismerős, a másiknak a mosolya. Persze, együtt ültek elöl, középen. Érdekes látni, kit mennyire viselt meg az idő múlása. A lányok többnyire elhíztak, nekünk fiúknak megnőtt a homloka, hát istenem. Nehezen bár, de mindenki megtalálja a helyét. Megindul a sztorizás. Ki mikor, kivel, emlékszel, ne mondd! Zé félrehívja É.-t, valamit suttognak, a nő a fejét rázza.

Aztán É. kilép a folyosóra és egy aszott öregembert karolva tér vissza. A szeme szürke, a haja szürke és a bőre is az. Aprókat lépve csoszog. É. leülteti a katedrához. Elszorul a torkom. Nem gondoltam volna, hogy még él, suttogja valaki a hátam mögött, ahhoz képest, mennyire kicsinálták a börtönben, súgja vissza a másik. Máig nem tudni, ki dobta fel, mikor a tiltott irodalmat terjesztette, mormolja felém Zé és nem néz rám. Irodalmat tanított az osztályfőnök. Most hajlott hátát kiegyenesítve kihúzza magát és sorra szemügyre vesz mindenkit. Elül a taps és a dobogás.

Hangja halk, szinte semmit nem változott. Meleg és bársonyos. Eleganciája is a régi, finom kordbársony zakó, puha ing. Sorra vesz mindenkit, fejből mondja a neveket. Ne álljatok fel, inti a névsorból az elsőt, csak magunk között vagyunk. Ti voltatok a legtehetségesebb osztályom, az évfolyam krémje, bólogat a tanár úr, és hátra fésüli dús, őszülő haját, megannyi jövendőbeli orvos, ügyvéd, tanár vagy gyógyszerész. Csupa szorgalmas, derék fiatal és mindenki előtt ott volt a lehetőség, emeli fel finom ujját. Megcsap régi kölnivíz illata. Magamat is meglep, mennyi mindenre emlékszem a közös évekből. Az áramszünetekre, a szerelmekre, a hazugságokra, a könnyekre. Emlékeztek, kérdi É. mosolyogva és szembefordul a tizenkettő bével, István a király kazettát hallgattunk tanítás után a magunkra zárt osztályteremben, valaki szólt a portásnak és óriási balhé lett. Tudom, mondja halkan az osztályfőnök, majdnem elvették tőlem az osztályt. Mosolygunk, és kicsit büszkék is vagyunk magunkra. Ez megadja az alaphangot.

Sorra hallgatom a történeteket. Ki hányszor futott neki az egyetemnek. Legtöbben sikertelenül. A szorongások, a kudarcok, félresiklott életek krónikája. Mindenki egyetemre készült, mondja Zé és rám néz. Én következem. Az én történetem. Számokkal dolgozom, statisztikák, kimutatások, semmi izgalmas. Zé bólogat és furcsa a tekintete. Nem akarsz mást elmondani nekünk, fordul hátra az egyik bombázó az első padból és figyelmesen néz rám. Csönd van. Kényszeredetten nevetgélek, ugyan mit meséljek, sose voltam beszédes. Nekem szürke az életem, mondom, míg mellettem Zé nagyot sóhajtva bólogat.

Még két osztálytársam meséli el, hogyan bukták el az egyetemi felvételit. Ká orvosnak készült, három évig járt felkészítő tanárhoz. Nem mintha szüksége lett volna rá, mert kitűnő volt, sorra nyerte az országos kémia versenyeket. Biztosra akart menni. És mi biztosak is voltunk benne, hogy felvesznek, mosolyodik el halványan a tanár úr és hátradől a székben. Nem néz fel, keze simogatja a megsárgult napló sarkát. Kizártak a felvételiről, mondja Ká, mindenki tudta, hogy mondvacsinált indokkal. Még kétszer mentem neki, aztán feladtam. Taxis vagyok, szeretem a munkámat meg az embereket. Tanár úr szipog, nem néz fel, bólogat.
Gyógyszerésznek készültem, áll fel Dé, kis fekete, zömök nő, mert tudjátok, nálunk az egész családom gyógyszerészként dolgozott, három generáció óta. A második sikertelen felvételi után az apám infarktust kapott, elmentem kiszolgálni a sarki cukrászdába, mert anyám nem bírt eltartani. Anyám már nem él és én nem lettem gyógyszerész.  Szomorú. De mit tegyünk. Unatkozom. Már sajnálom, hogy eljöttem.

Azon kapom magam, hogy a nagy kondukátor képe helyén levő címert bámulom. Piros, sárga, kék. A régi címerben búzakalászok törnek az égre, az olajtornyok között. Mindig, míg ott ültem a tartótisztem irodájában, és vártam, hogy elolvassa a jelentésemet az osztályról meg a tanárokról, mindig a kalászokat néztem. A vetésre gondoltam, ami egyszer beérik. Végtelen tágasságra, a szélre, ahogy a búzamezőkön hullámzik a sok kalász. A szabadságra.
Megérzem, hogy valaki néz. Tanár úr szürke, okos szeme nem sokat változott. Ráncos arcában szinte világít. Én megbocsátok, fiam, mondja halkan, és finoman bólint.

Hirtelen kevés lesz a levegőm, szorít az ingem. Felállok, és kifelé igyekszem. A kilincset markolnám, sután makogva valamit. Tanár úr hunyt szemmel bólogat. É. néz. Az osztály néz. Júdás, süvít egy hang utánam, míg erőtlen kezemből kitépi a huzat az ajtót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése