Bugyi-király






Ha valami felpezsdítette az elvtársnők irodai robotban megfakult életét, az a kedd volt. Keddenként a nap is vidámabban kelt, már ha nem esett, a jó Rákosi Mátyás arcképe is mosolygósabb lett a falon, Abszolút elvtársnő, Borsos elvtárs titkárnője pedig ilyenkor dupla annyi lakkot fújt terebélyes kontyára, mint egyébkor és szívdobogva várta, hogy megjelenjen Tapicki Gedeon, a Bugyi-király.
-Tanuld meg fiam- mondta Tapicki mama a kis Gedeonnak, mikor az óvodából először sírva jött haza,- a te apád az Ismeretlen Katona. Ne bőgj, törölte kötényébe kisfia orrát, és nyögve megemelte a mosogató dézsát, egyetlen mozdulattal kisuhintva a vizet az udvar örökkön nyálkás kockaköveire. A kis Gedeon esténként ismeretlen édesapjára gondolt, míg a mama vendégeit fogadta a függönnyel leválasztott konyha nyikorgó tábori ágyán.  A mamának vádlijáig ért barna hajfonata, ha kibontotta, és olyan szép volt kiscselédnek, hogy a bolondos Vályi gróf megfestette, miután legyűrte a mindig mosogatólé szagú cselédszobában. Háború volt akkoriban, és a mama megszánta a szomorú szemű, sebesült bakát, aki mindig ott könyökölt a katonakórház kerítésén, mikor a piacra ment. Kétszer ölelte, harmadjára már nem találta, és mikor a kis Gedeon megszületett, éppen Isonzónál aratott a halál, és a szomorú szemű baka sosem tudhatta meg, hogy fia született. Mama nevelte Gedeont, takarított, vasalt úri házaknál, esténként pénzért szerelmeskedett a kis ágyon, de mindig felismerte az adódó lehetőségeket. Ezért mikor a második világégés közepette közeledett az ostrom, gondolkodás nélkül elfogadta a nyilas érzelmű házmester ajánlatát, és felkapaszkodott vele a nyugatnak induló teherautóra. Nagy bánatára Gedeon éppen üzleti úton tartózkodott, és nem tarthatott vele. Igen, mert időközben Tapicki Gedeon felnőtt, megemberesedett, és ha bajuszát angolosra fésülve belenézett a tükörbe, szakasztott Jávor Pál nézett vele szembe. Dióolajjal ápolt, simán hátrafésült haja, angol szövet felöltője stabil egzisztenciát sugallt, magabiztos fellépése fél üzleti siker volt, mert, ahogy a háború kitört, ő egyből észrevette az abban rejlő egyéni lehetőségeket. Elfelejtett, kis vidéki boltokat kutatott fel, selyemharisnyát, szappant, női piperéket vett potom áron és árult méregdrágán a fővárosban, természetesen stabil vevőknek. Az üzlet szépen virágzott, minél nagyobb lett a nincs, annál jobban. A mama távozását nem élte meg veszteségként, és igaza is volt, mert amint a háború utáni konszolidálódott helyzetben megérkezett az első csomag signora Tapicki feladóval, megérezte, micsoda perspektívák nyílnak a vörösbe borult új világ rendjében. Egészen Rómáig futott a mama a házmesterrel, aztán hamarosan önállósította magát, és kis fehérnemű kereskedést nyitott a via Fragola-n, közel a templomhoz. A csomagok hol jöttek, hol nem, ám a régi rend megfordult. Gedeon vidéken házalt a pesti csomagokkal, majd rájött, legegyszerűbb irodákat megkeresni, hol csillogó szemű elvtársnők géppuskaujjakkal verik a gépbe a párt legszeretettebb Fiának legújabb útmutatásait a jólét felé vezető úton.
 Mikor Borsos elvtárs betért mindennapi ebédjéért az Aranysárkányba, nem sejtette, hogy titkárságát tizenkét nő rohamozza meg, minden kedden. Nem kellett sietni, Puszi úr, a vendéglős utasítására, Nénnyuka frissen készítette Borsos elvtárs kedvenceit, ebéd után meg jól esett tempósan elkortyolni a kisfröccsét és belebólogatni a délutánba az újság mögött.
Ezenközben tizenkettő, mindenre elszánt elvtársnő állta körül remegő izgalommal a gondosan lepakolt íróasztalt, míg Gedeon elvtárs, azaz a Bugyi-király, őszülő halántékán simítva, biztos kézzel felkattintotta kis bőröndjét és hátralépett. A klott és tetra fehérneműk fantáziátlan világába üdítő változatosságot lopott a selyem, a csipke és a legfinomabb batiszt bugyik, melltartók és kombinék felhője. Volt ott púderrózsaszín csipke bugyi Milánóból, vaj fehér Rómából, vadító fekete-vörös harisnyatartó Párizsból, vagy öt féle. Elragadtatott sóhajok, elismerő cuppanások keveredtek izgatott kotkodácsolással. Selyemharisnyából egy tucatot adott el a Bugyi-király, és nem volt olyan alkalom, mikor a nők ne kaptak volna hajba egy-egy rendkívüli darabon. Egy kacér, az intim helyen átlátszó csipkeszívvel kombinált bugyin két elvtársnő össze is verekedett volna, míg Abszolút elvtársnő diadalmas, ez az enyém, kiáltással Borsos elvtárs fiókjába süllyesztette azt. Levendula-szín habselyem csodát kaparintott meg Zárai elvtársnő, a könyvelői osztály vezetője, ám Verskova elvtársnő, a helyi orosz tolmács felesége, villogó szemekkel kapott utána.
-Elvtársnők, drága elvtársnők, hát ez a pártfegyelem- kérlelte őket a Bugyi-király, és a nagy felfordulásban senki nem vette észre, amint Borsos elvtárs csendben belépett az ajtón.
-Mi ez itt, kérem- kérdezte vértolulásos arccal méregetve az íróasztalát borító bugyikat és kombinékat. Tizenkét tekintet rebbent, tizenkét gyomor szorult el és pillanatok alatt kiürült az iroda.
-És maga, elvtárs- nézett kérdő tekintettel Gedeonra Borsos elvtárs- mi járatban- szólt és elgondolkodva himbált egy bugyit ujja hegyén.

Így történt, hogy estére Borsos elvtárs felesége igen csinos bugyi gyűjteményre tett szert, ám mind közül a levendula-szín habselyem nyerte meg a tetszését legjobban. 

A varázsszemen túl





Alig múlt hajnal három, mikor nagymama után halkan bezárult az ajtó. Felriadt, szuszogva forgolódott, a kis hencser szokatlan fekvőhely volt. Itt a konyhában ebéd után szoktak ledőlni. Pár percre csak, mondta ilyenkor nagymama és mesélni kezdett neki, a hátát vakargatva. Észrevétlen csúszott át az álomba, a kis parasztóra éles kattogása, és a szép, politúros rádió halk zümmögése közepette.  Rendszerint mindig borzosan ébredt, kicsúszott a masni a lófarkából. Nagytata ott ült addigra az asztalnál, körtét vagy almát hámozott neki, aztán uzsonna után rajzoltak. Csuda királylányokat tudott rajzolni nagytata, meg koronás királyfit, lovat meg vasorrú bábát. Kiszínezték és kivágták az alakokat, majd gombostűvel feltűzték a hencser melletti falra, a vastag falvédőre. Így mikor délután felébredt, már alig várta, hogy nagytata folytassa a mesét, amit nagymama elkezdett.
Vajon a kórházban van falvédő és lehetne oda feltűzni valamit? Talán ha rajzolna egy királylányt, reggel megkérné nagymamát, vigye be nagytatának. Nagymama sírt, mikor nagytatát elvitte a mentő, mert lebénult. Apa nem sírt, pakolta a kis cipzáras barna táskába nagytata papucsát, a borotváját meg a fésűjét. Ez még télen volt. De azóta sem engedték haza. A rádió csendesen zümmögött, titokzatos betűk mögött ismeretlen világ. A varázsszem is mese, kérdezte egyszer nagytatától, még régen, mikor nagycsoportos volt. Akkor odaültek a rádió elé, amin sok billentyű volt, mint a zongorán, Ili néninél, és nagytata elmesélte, hogy ez egy doboz, amiben benne van a világ. Városok, mondta nagytata, onnan jön a hang, az énekek, így üzennek az emberek. Ő lábát lóbálva ült a hokedlin, a gombokat csavargatta és figyelte, amint aprókat hunyorgott a varázsszem. Akkor keresztapa is benne van, bólogatott ő, ugye, ott Amerikában. Igen, hümmögött nagytata és aznap már nem mesélt többet.
 Keresztapa ki-ván-do-rolt Amerikába, nagymama sírt, mikor először nem kapta meg az engedélyt, aztán még jobban sírt, mikor rá nem sokkal, megjött a fia a pecsétes papírral. Keresztapa nem búcsúzott el, csak apa tudta, hogy vonatra szállt egy reggelen. Ősz lett, ő meg iskolába ment, mire megjött tőle az első levél. Nagytata sokáig nem akarta elolvasni, nagymama meg este a párnája alá tette, mindig. Ők ketten apával leáztatták a cifra bélyeget a kék-piros mintás borítékról és berakták a gyűjteménybe. Keresztapától kapta a zöld bélyegalbumot, karácsonyra, és apa megtanította, hogy mindig tisztára mosott kézzel szabad csak lapozgatni a hártyás lapokat. Ha keresztapa megjött, letette kis orvosi táskáját a hencserre és felkapta őt, megforgatta, mint a pelyhet, majd megborzolta a haját és azt mondta, mikor nősz meg, Csutka? Fagyit hozott, meg tésztát, a cukrászdából, és mindig lecsepegtette a nyakkendőjét, mikor evett. Aztán fogat mosott, sokáig dörzsölte habos kézzel a fogait, míg ő a kád szélén kuporogva nézte. Utána elővett pár borítékot és óvatosan az asztalra borította a színes bélyegeket. Ma-u-ri-ti-us, olvasta áhítatosan, és csoportosították ország szerint, földrész szerint téma szerint. Volt sportos, állatos meg híres emberes. Itt van Amerika, látod, mutatott egy sárga bélyeget, amin egy szobor tartott valamit a kezében.
Karácsonykor, mikor körülülték a nagy asztalt  nagymama eggyel többnek terített, akkor nagytata felállt és kiment a teraszra cigarettázni, nagymama meg csapkodott és azt mondta, ez a büdös bagó fogja sírba tenni, aztán csak utána ment, a hátára tette a kopott szvetterét. Másnap reggel nagytata nem tudott felkelni és furcsán görbe volt az arca, mikor megpuszilta. A szeme... a szeme úgy csillogott, mint a rádión a varázsszem, csak barna volt, nem zöld.
Mióta nagymama kiáll éjjel a sorba cukorért meg olajért, neki a konyhába ágyaz, a hencserre. Úgy nem fél. Szól a rádió, halkan sustorognak az érthetetlen szavak, néha zenét hall és félálomban álmodik valami történetet az idegen emberekről, ott a dobozban.
Zajt hallott, riadtan felült. A diófa ágai motoztak a konyhaablakon. A csupasz ágak karmos kézként hadonásztak és neki eszébe jutott a boszorkány keze a meséből. Félt.  A varázsszem biztatóan hunyorgott felé, ügyetlenül magára tekerte a takarót és a rádió elé húzta a hokedlit. Nekitámasztotta a fejét a doboznak, a homlokán érezte a hangok lágy zümmögését. Lassan forgatta a keresőgombot, betűzte az ismeretlen neveket. Amerikát kereste, úgy érezte, ha megtalálná, nagytata is hazajöhetne a kórházból. Aztán elfáradt a szeme, a karjára hajtotta a fejét és egyre kevesebbet harangozott a lábával. Álmában nagytata hangján szólalt meg a rádió, és azt mondta, nagyon szereti és még mást is mondott, fontos dolgokat, de, hogy mit, arra nem emlékezett.
 De reggel, mikor hajnalodott és nagymama megjött teli szatyraival és ébresztgetni kezdte, csupa könny volt a szeme.

A régi strandhoz





Mostanság az öreg
kőbékákkal álmodom,
gyermek vagyok, s a
kék csempék csókja
hűvös talpamon
szinte még parázs...
Ugye tart még a varázs,
a nyúlánk nyárfák
ég-vigyázó karja,
a Kálvária-domb
 kis, kanyargó útja
felfelé…
Hiszed-é, hogy a
könyöklő vén platánok
a strand felé, őrzik még
a léptem valahol…
S ha néha  a szívem
furcsán zakatol,
hallom, mint hív
nagyanyám szava...
Ritkán járok haza.

Finike kisasszony, Wagner és a Szabad Európa






Kvalitásait tekintve, már ami a testieket illeti, Puszi úr nem volt kifejezetten adoniszi termet, kis pocakját, őszülő fejét, egész zömök testi valóját nem kísérték sóvár női tekintetek. Álmatlan éjszakákat sem okozott halk, nyugodt orgánuma, egészében véve nem az a férfi volt, aki megjelenve egy társaságban izgalmat keltene rámenős, női csukák körében. És mégis, egyszer megtörtént, hogy Puszi urat meglátván, lángra lobbant egy szív egy nem is akármilyen női kebelben.
A kitelepítések zavaros időszakában, mikor Puszi úr is megjárta az ebesi poklokat két kis neveltjével, Julcsikával és Karcsikával, a teremtő és a párt irgalmából a kocsmáros visszahelyeztetett az Aranysárkány pultja mögé. Látszólag folyt tovább az élet, az emberek dolgoztak, munka után megittak egy felest és ették a Nénnyuka főztjét, tökfőzeléket fasírozottal, elnézték a favonattal játszadozó Karcsikát meg a babáját fésülgető Julcsikát a söntés mellett, lesték a szemük sarkából az ajtót, és azt érezték, az élet nem egyéb, mint tömény félelem, ami a rettegésig fokozódik, ha valakiért megjelenik a fekete autó.
Ebbe a szürke, félelemtől fakó világba robbant be egy szép napon, eleven fénycsóvaként Schmitz Jozefin, a háború előtti zenei világ fénylő csillaga. Finike kisasszony, az európai operaházak koronázatlan királynője, a háború alatt példás helytállásával több üldözött család életét mentette meg, mikor budai villájának kertészlakába és borospincéjébe bújtatta őket. Volt közöttük orvos, dr. Neumann, a nőorvos, Szüsz Ármin, aki szőnyegekkel kereskedett, még egy rabbi is, a családjával. Bátorságában odáig ment, hogy az egész német tisztikar tiszteletére vacsorát adott, míg a bort a bújtatott rabbi felesége szolgálta fel nekik. Nevetve, bátran élt, Schmitz Jozefin, fityiszt mutatva a világnak, ezért érte váratlanul a háború utáni helyzet, amikor is egy tollvonással megfosztva családi ingatlanjától, két bőrönddel és a macskájával az utcán találta magát.
 Régi pártfogoltjai közül csak Szüsz úr, a kereskedő volt elérhető, aki újonnan kiutalt kis villában lakott családjával Finike kisasszony régi utcájában. Szűcs elvtárs sajnos nem ért rá egykori jótevőjével foglalkozni, fontos tisztséget töltött be a helyi pártirodán és igazán senki nem várhatta el tőle, hogy kompromittálja magát, egy osztályidegen csepűrágóval. Új szelek fújdogáltak Thália világában, Finike kisasszonyt német származása miatt sehol nem alkalmazták, kis hónapos szobában húzta meg magát és énekórákat adott kispénzű diákoknak. Dús, paradicsom vörös fürtjei csak kicsit vesztettek színükből, majd két méteres delnői alakja alig soványodott, s mikor reggelente Wagnert énekelt, beleremegtek az ablakok. Mert Wagner volt Finike kisasszony szívszerelme, a Mester. Beszélték, hogy azért él vállalt szüzességben, mert nem talált kerek e világon különbet választottjánál.
Egyszer még bekopogott Finike kisasszony a Szűcs elvtárs villája ajtaján, pontosabban úgy megverte a kaput, hogy leugrott a faragott dísz a szemöldökfáról. Egy nagyon kedves és jó torkú tanítványáért járt volna közbe, hogy vennék fel a konzervatóriumba, mert ritka tehetséges a kislány. Ekkor Szűcs elvtárs rikácsolva megjelent a teraszon, és kikérte magának, hogy mindenféle jött- ment, államellenes elemek zavarják a dolgozók nyugalmát, és közölte a kisasszonnyal, ha nem hagyja abba a zaklatást, kénytelen lesz intézkedéseket foganatosítani.
Zaklatás, csillant fel Finike kisasszony szeme, és azon túl reggelente, alig pirkadt, Wagneri dallamokra ébredt a Szűcs elvtárs háza népe, mi több, az egész utca.
Szűcs elvtárs betartotta a szavát, egy hét ingyen koncert után, egy hajnalban megjelent a fekete autó és Finike kisasszony a Hortobágyon találta magát a macskájával egyetemben.
Hősi idők voltak, kulákok, léha arisztokraták és megbízhatatlan művészek dolgoztak a rizsföldeken, és Finike kisasszony kitűnt közülük rendkívüli testi erejével és töretlen optimizmusával. Az akkoriban majd ötven éves kisasszonnyal egyszer szemtelenkedett a helyi rendőr, azt úgy vágta szájba puszta kézzel, hogy zsebbe vitte haza a fogait. Igaz, hogy utána kenyéren és vízen lehúzott két hetet egy ablaktalan kis házban, ám mint minden reggel, ott is Wagnerrel kezdte a napot, szállt diadalmasan Izolda áriája, a rizsföldek felett.
Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer. Pecsétes papír érkezett felsőbb helyekről és a kitelepítettek hazamehettek. Isten tudja, Finike kisasszony hogyan keveredett az Aranysárkányba, de egy szép napon megjelent, teljes egy méter nyolcvanöt centis magasságában, rőt haja hullámzott, macskája ernyedten lógott a nyakában, két bőröndjét levágta és harsány hangon megkérdezte, szeretik itt maguk Wagnert?
Puszi úr, ki makulátlan kötényében a poharakat törölgette, tétován nézett körbe az ivó közönségén, a sarokban ketten fröccsöztek, Lesi sógor meg Szeredi bácsi tátott szájjal nézte a kisasszonyt. Nénnyuka némán állt a konyhaajtóban, mint egy jelenés, aztán a kocsmáros csendesen megszólalt, hogyne szeretnénk, olyan jó kenyeret, mint Vágner úr, senki nem süt a környéken. Ismeri is, kérdezte pirosra gyúlt arccal Schmitz Jozefin Puszi urat, és kedvtelve méregette zömök kis alakját. Hogyne, minden reggel vele kezdem a napot, lehelte Puszi úr, és nem is hazudott, mert elsőnek Vágner úr pékségéből jött meg a pékáru.
Ez egy rendes hely, maradok, nézett sokatmondó pillantással Puszi úr szemébe a kisasszony és kigombolta kabátján a gombokat.
Két aprócska, ám minden kényelemmel ellátott szoba volt az emeleti traktusban, szerény fizetségért, besegítős házimunkáért, itt húzta meg magát Schmitz Jozefin meg a macskája.
Takarításban, a söröshordók meg a boros rekeszek emelgetésében nem volt párja, ám ami miatt igazán a szívükbe zárták az emberek, az a rádiója volt. Minden este hallgatta a tiltott adót, ám kimerítően beszámolni a friss hírekről nem tudott, sosem lehetett tudni, mikor téved rosszakaratú ember az ivóba. Ám Finike kisasszonynak erre is volt ötlete. A reggeli nyitásnál kiállt az ajtóba, és a jól bevált Sprechensang módszerrel beleénekelte a legfrissebb híreket a városka álmos csöndjébe. A Mester zenéjére. Természetesen.
Imádták, s mikor egy esztendő múlva megkérte Puszi úr kezét, állva tapsoltak a népek az ivóban.