Finike kisasszony, Wagner és a Szabad Európa






Kvalitásait tekintve, már ami a testieket illeti, Puszi úr nem volt kifejezetten adoniszi termet, kis pocakját, őszülő fejét, egész zömök testi valóját nem kísérték sóvár női tekintetek. Álmatlan éjszakákat sem okozott halk, nyugodt orgánuma, egészében véve nem az a férfi volt, aki megjelenve egy társaságban izgalmat keltene rámenős, női csukák körében. És mégis, egyszer megtörtént, hogy Puszi urat meglátván, lángra lobbant egy szív egy nem is akármilyen női kebelben.
A kitelepítések zavaros időszakában, mikor Puszi úr is megjárta az ebesi poklokat két kis neveltjével, Julcsikával és Karcsikával, a teremtő és a párt irgalmából a kocsmáros visszahelyeztetett az Aranysárkány pultja mögé. Látszólag folyt tovább az élet, az emberek dolgoztak, munka után megittak egy felest és ették a Nénnyuka főztjét, tökfőzeléket fasírozottal, elnézték a favonattal játszadozó Karcsikát meg a babáját fésülgető Julcsikát a söntés mellett, lesték a szemük sarkából az ajtót, és azt érezték, az élet nem egyéb, mint tömény félelem, ami a rettegésig fokozódik, ha valakiért megjelenik a fekete autó.
Ebbe a szürke, félelemtől fakó világba robbant be egy szép napon, eleven fénycsóvaként Schmitz Jozefin, a háború előtti zenei világ fénylő csillaga. Finike kisasszony, az európai operaházak koronázatlan királynője, a háború alatt példás helytállásával több üldözött család életét mentette meg, mikor budai villájának kertészlakába és borospincéjébe bújtatta őket. Volt közöttük orvos, dr. Neumann, a nőorvos, Szüsz Ármin, aki szőnyegekkel kereskedett, még egy rabbi is, a családjával. Bátorságában odáig ment, hogy az egész német tisztikar tiszteletére vacsorát adott, míg a bort a bújtatott rabbi felesége szolgálta fel nekik. Nevetve, bátran élt, Schmitz Jozefin, fityiszt mutatva a világnak, ezért érte váratlanul a háború utáni helyzet, amikor is egy tollvonással megfosztva családi ingatlanjától, két bőrönddel és a macskájával az utcán találta magát.
 Régi pártfogoltjai közül csak Szüsz úr, a kereskedő volt elérhető, aki újonnan kiutalt kis villában lakott családjával Finike kisasszony régi utcájában. Szűcs elvtárs sajnos nem ért rá egykori jótevőjével foglalkozni, fontos tisztséget töltött be a helyi pártirodán és igazán senki nem várhatta el tőle, hogy kompromittálja magát, egy osztályidegen csepűrágóval. Új szelek fújdogáltak Thália világában, Finike kisasszonyt német származása miatt sehol nem alkalmazták, kis hónapos szobában húzta meg magát és énekórákat adott kispénzű diákoknak. Dús, paradicsom vörös fürtjei csak kicsit vesztettek színükből, majd két méteres delnői alakja alig soványodott, s mikor reggelente Wagnert énekelt, beleremegtek az ablakok. Mert Wagner volt Finike kisasszony szívszerelme, a Mester. Beszélték, hogy azért él vállalt szüzességben, mert nem talált kerek e világon különbet választottjánál.
Egyszer még bekopogott Finike kisasszony a Szűcs elvtárs villája ajtaján, pontosabban úgy megverte a kaput, hogy leugrott a faragott dísz a szemöldökfáról. Egy nagyon kedves és jó torkú tanítványáért járt volna közbe, hogy vennék fel a konzervatóriumba, mert ritka tehetséges a kislány. Ekkor Szűcs elvtárs rikácsolva megjelent a teraszon, és kikérte magának, hogy mindenféle jött- ment, államellenes elemek zavarják a dolgozók nyugalmát, és közölte a kisasszonnyal, ha nem hagyja abba a zaklatást, kénytelen lesz intézkedéseket foganatosítani.
Zaklatás, csillant fel Finike kisasszony szeme, és azon túl reggelente, alig pirkadt, Wagneri dallamokra ébredt a Szűcs elvtárs háza népe, mi több, az egész utca.
Szűcs elvtárs betartotta a szavát, egy hét ingyen koncert után, egy hajnalban megjelent a fekete autó és Finike kisasszony a Hortobágyon találta magát a macskájával egyetemben.
Hősi idők voltak, kulákok, léha arisztokraták és megbízhatatlan művészek dolgoztak a rizsföldeken, és Finike kisasszony kitűnt közülük rendkívüli testi erejével és töretlen optimizmusával. Az akkoriban majd ötven éves kisasszonnyal egyszer szemtelenkedett a helyi rendőr, azt úgy vágta szájba puszta kézzel, hogy zsebbe vitte haza a fogait. Igaz, hogy utána kenyéren és vízen lehúzott két hetet egy ablaktalan kis házban, ám mint minden reggel, ott is Wagnerrel kezdte a napot, szállt diadalmasan Izolda áriája, a rizsföldek felett.
Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer. Pecsétes papír érkezett felsőbb helyekről és a kitelepítettek hazamehettek. Isten tudja, Finike kisasszony hogyan keveredett az Aranysárkányba, de egy szép napon megjelent, teljes egy méter nyolcvanöt centis magasságában, rőt haja hullámzott, macskája ernyedten lógott a nyakában, két bőröndjét levágta és harsány hangon megkérdezte, szeretik itt maguk Wagnert?
Puszi úr, ki makulátlan kötényében a poharakat törölgette, tétován nézett körbe az ivó közönségén, a sarokban ketten fröccsöztek, Lesi sógor meg Szeredi bácsi tátott szájjal nézte a kisasszonyt. Nénnyuka némán állt a konyhaajtóban, mint egy jelenés, aztán a kocsmáros csendesen megszólalt, hogyne szeretnénk, olyan jó kenyeret, mint Vágner úr, senki nem süt a környéken. Ismeri is, kérdezte pirosra gyúlt arccal Schmitz Jozefin Puszi urat, és kedvtelve méregette zömök kis alakját. Hogyne, minden reggel vele kezdem a napot, lehelte Puszi úr, és nem is hazudott, mert elsőnek Vágner úr pékségéből jött meg a pékáru.
Ez egy rendes hely, maradok, nézett sokatmondó pillantással Puszi úr szemébe a kisasszony és kigombolta kabátján a gombokat.
Két aprócska, ám minden kényelemmel ellátott szoba volt az emeleti traktusban, szerény fizetségért, besegítős házimunkáért, itt húzta meg magát Schmitz Jozefin meg a macskája.
Takarításban, a söröshordók meg a boros rekeszek emelgetésében nem volt párja, ám ami miatt igazán a szívükbe zárták az emberek, az a rádiója volt. Minden este hallgatta a tiltott adót, ám kimerítően beszámolni a friss hírekről nem tudott, sosem lehetett tudni, mikor téved rosszakaratú ember az ivóba. Ám Finike kisasszonynak erre is volt ötlete. A reggeli nyitásnál kiállt az ajtóba, és a jól bevált Sprechensang módszerrel beleénekelte a legfrissebb híreket a városka álmos csöndjébe. A Mester zenéjére. Természetesen.
Imádták, s mikor egy esztendő múlva megkérte Puszi úr kezét, állva tapsoltak a népek az ivóban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése