Halottainkhoz


mert fényidőket karmolnak
meztelen fák acélszín égbe
s keresztjeid mécses-könnyei
csak reggelre apadnak

halottaid humuszba égett
poraiból emlék-virágok
tengere ringat s aléltan
engeded el az időt
 
félsz de lépteid bársonyba
ölelik halott fák rőt remegései
s varjúkárogás táncol
meztelen idegeiden
 
 
temetettjeid tárt keresztjei
áldást intenek és megváltásról
álmodik a koldus
rozsdás pad takarásában

Hibernálás





Nem tudni mikor pattant ki a hibernálás gondolata S. úr fejéből. Talán akkor történt, mikor hazafelé ballagva egy esős nap után, váratlanul hátba kapta egy különösen rosszindulatú és hideg szélroham. Megborzongott, körülötte esernyőbe kapaszkodó imbolygó árnyak lépkedtek, tekintete egykedvűen kémlelte a fázós tócsákat, a nyálkás falevelek rothadó szőnyegét, és arra gondolt, tavaszig valahogy el kellene ütni az időt. Talán az lesz a legjobb, ha befizet egy hibernálásra. Régen vágyott már rá. Úgy képzelte, tavaszi újjáéledése hasonlatos lesz a lepkék friss ébredéséhez, amint kipihenve, új erővel feltöltve rácsodálkoznak a világra.
Nem habozott. Bejelentkezésére csak két hét múlva adott időpontot a kedves női hang a telefonban. Tizennégy nap, bosszankodott S. úr, tengernyi idő. Sajnos a Hibernációs Kérelmi Bizottság épp tegnap ült össze, elbírálás is csak ezután várható, sajnálkozott az ügyintéző. Tűrhetetlen, dohogott S. úr, és azon tűnődött, milyen csodálatos lesz kipihenve felébredni a langyos tavasz küszöbén. De addig mennyi idő, sóhajtott szomorúan és a Hibernációs Kérelmi Bizottság (H.B.K.) idézésének dátumát tartalmazó kis plasztikkártyát gondosan mágnes falára tűzte, dátummal kifelé.
Rengeteg ideje volt még. De azért hozzákezdett a felkészüléshez. Tekintve, hogy a hibernáló kapszulában használatos, speciális kialakítású gél ruhát magának kellett beszereznie, bejelentkezett a Gel-Art-Design hálózat legközelebbi szalonjába.
Szerette a hely különleges hangulatát. Naponta bejárt, testhőmérséklete napi változását kis elektródákkal mérték, színes grafikon jelezte hő ingásait, majd hajszálainak minőségét mérték be és javították fel, végül bőre is speciális kezelést kapott, a gél ruha kialakítása miatt.
 Rejtett fények világították meg a neonszín falakat, óriási, meleg vizű akváriumban érezte magát, míg nyugtalanító szépségű kisasszonyok cikáztak körülötte, mint egzotikus halak. Egyikük, ki metálzöld haját Kleopátra-mód viselte, apró, ám igen csinos fülecskéi mellé betűrve a tincseket, különösen kedves volt a szívének. Könnyű kézzel helyezte fel meztelen bőrére teste hőmérsékletét rögzítő érzékelők tucatjait, s kis biztató mosollyal nézett vissza rá, mielőtt kilépett a nesztelenül záródó ajtón. És ez így ment egész héten, majd az ötödik napon a gyönyörűségtől borzongva tűrte, hogy a zöld hajú lány hajába túrjon, mintát vegyen és elemezze hajszálai minőségét, mennyiségét és felállítsa a prognózist szőrzete viselkedésére a hibernálásból való ébredés idején. A következő nap teste speciális felkészítésének jegyében telt, s ő szívszorongva várta, hogy csupasz testtel elnyúlhasson egy fényhullámokat imitáló kis, meleg fényű szobában, hol a szűrt fényben zölden világító hajjal a lány várta. Hűvös, fahéj illatú ujjai apró mozdulatokkal simogatták, majd észrevétlen kis lézernyalábbal erősítette bőre kötőszövetét. S bár a lány az érintkezés kötelező formuláin kívül nem beszélgetett, ő úgy érezte, láthatatlan kapocs köti őket össze, napról napra erősebben.
Hamarosan elérkezett az utolsó nap a szalonban, teste, haja, bőre az előírásoknak megfelelően felkészítve várta a beavatkozást. Szinte kívülről tudta már az ismertető szövegét. Választhatott kedve szerint, hegyvidéki, tengerparti vagy erdei környezet képei között szeretné eltölteni a hibernálás időszakát. Tengerpartot választott, hozzá szűrt fényű napot, de nem kérte a sirályok rikoltozását, ez mindig idegesítette, inkább a hullámok moraját ikszelte be. Mindent elrendezett. Megnyugodva vette át a Gel-Art-Design remekművét, a testre szabott gél ruhát és mindennel elégedetten kifelé tartott. A zöld hajú lány az ajtóig kísérte a cég előírásainak megfelelően, majd hosszan nézett utána.
Másnap reggel szakadó esőre ébredt. Hideg, szeles időre. Elgondolkodva állt az ablaknál, majd határozott mozdulattal kettétörte a Hibernációs Kérelmi Bizottság (H.B.K.) plasztikkártyáját. Csendben az ágyhoz lépett és megigazította a takarót. A törékeny testből semmi nem látszott, csak egy metálzöld hajtincs kandikált ki a párna csücskén.

...lassan az ötezredik Olvasó






Elképesztő és igaz, lassan az ötezredik Olvasó látogat az oldalra.
Ebből az alkalomból szeretnék ajándékot adni az ÖTEZREDIK látogatónak, ezért arra kérlek Titeket, osszátok meg az oldalt, vagy írjatok megjegyzést vagy üzenetet nekem. Az olvasók között kisorsolom Mackó Úr repülni akar című új novelláskötetem egy példányát, illetve kap egy példányt  Aranykalitka című levélregényemből is. Természetesen dedikálva.
Nevet, címet írjatok, véleményeteket is szívesen olvasom.

Így szép az ősz





Akkoriban apám az egyetemen tanított, anyám meg irodalmat a város jó nevű középiskolájában. Ha lehet egy nagyszájú, büdös lábú kölköt feltétel nélkül szeretni, ők azt tették. A nővéremet korán elvesztették, csak egy banális tüdőgyulladásnak indult, de a háborúban ez a halálhoz épp elég volt, meg ahhoz is, hogy őrült imádattal csüggjenek a megmaradt egyetlenen. A fiún. Aki akkoriban élte kamaszkora legteljesebb, legszebb nyarát, a cimborákkal.
Gondolkodtak már azon, mi teszi a gyermekből hirtelen majdnem férfivá érés misztériumát olyan titokzatossá és feledhetetlenné, olyan görcsösen és mégis édesen fájóvá? És itt nem csak a külső átalakulásra gondolok. Hirtelen támadt szabadságra nyílt a világ és vele együtt a lelkünk, észrevettünk minden igaztalant meg talmit és minden képzelt férfiasságunk dacára volt, hogy elsírtuk magunkat, ott azon a nyáron, a kis erdő mellett.
Az volt az az idő, mikor faltuk a könyveket, halomra a detektív és indiántörténeteket vagy Dumas kalandregényeit. Apám megengedte, hogy feldúljuk nagyapám könyvtárát. Kispataki majdnem rokon fiú volt, tulajdonképpen Pataki volt, úgy, mint mi, csak a nagyapja nem nőtt valami nagyra, így maradt rajta a név, de már mindenki így ismerte őket a városban. De ő behozta a lemaradást, jó fejjel volt magasabb mindannyiunknál, erős, vállas fiú. Kinézett vagy tizenhatnak.
Dudussal már az óvodában jó cimboraságba keveredtem, rögtön azután, hogy első nap sikerült betörnie a fejemet egy fél téglával. Volt nagy sírás -rívás, kotkodácsolás anyáink részéről, azóta is tartott a barátságunk a kis pulykatojás fejű, szeplős fiúval. Aki ha valamin nagyon belelkesült egyszerre tudta mozgatni a füleit. Mennyit nevettünk, mikor Kolos kilopott egy tortát a nővére esküvőjéről. Felfaltuk ott helyben hárman, a kultúrház macskahúgy szagú hátsófalánál. Teremtőm, hogy fostunk utána két napig. Kolos egyébként úri családból származott, a nagyapja kúriai bíró volt, együtt tanult az én nagyapámmal Kassán. Kolos félárva lett, mikor az apját lelőtték a ruszkik, pont akkor ért haza, mikor két kiskatona szórakozott a feleségével. A fiú végignézte és lehet, hogy ettől lett dadogós, én nem tudom, sosem mesélt erről, de ő volt négyünk közt a legvédtelenebb a szemüveges, vékony arcával.
Egész nyáron a kis erdőn lógtunk, volt egy tisztás az etetőtől feljebb, a szélén egy elhanyagolt vadász les, ott tanyáztunk. Elszívtuk ki-ki lopott cigijét, disznó képeket nézegettünk, és ha volt, szalonnát sütöttünk meg gombát. Néha a magunk fabrikálta nyilakkal lövöldöztünk. Férfias játékok.
Már nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy a pisztolyt megtaláltam. Apám szobájában egy székről a könyves polc tetején keresgéltem, mikor az egyik faragott dísz elmozdult. Azt hittem, behugyozok, mikor megláttam az olajos rongyból kivillanó fém tompa fényét. Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy apám agyonver, a másik, hogy ez itt nagyapám pisztolya, egy 9 mm-es Walter PP. Ezután nem hagyott békén a gondolat, de a fiúknak nem szóltam róla. Egy igazi pisztoly. Tudtam, az egész család börtönbe kerülne, ha kiderülne.
Aztán az iskolakezdés feledtette velem a titkomat, mert akkor történt, hogy Kolos szerelmes lett. Babett a szomszédjukban lakott, Dumitrescu elvtársnak, a pártitkárnak volt három gyereke közül a legkisebb. Hogy mit evett rajta Kolos, már akkor sem értettük, szép lapos képe volt és fekete szeme, igazi oláh szépség. A haja, az még talán, akkora hajfonata volt, mint a karom. Babett bárhova mehetett Puiu, a bátyja kíséretében.
Emlékszem, azon a napon mozi után lógtunk, vártuk a sarkon Kolost, míg el nem köszönt Babettől. Hideg volt, valami eső esett, korán szétváltunk. Otthon kihallatszott apám izgatott hangja, míg lepakoltam a holmim a szobámban. Ahogy a nappaliba léptem, láttam, hogy mindketten igen izgatottak, anyám a fotelben ülve gombóccá gyűrte a zsebkendőjét, majd szépen kisimítva összegyűrte újra. Apám a rádióhoz hajolva keresgélt az állomások között. Láttam, hogy őszül meg rohamosan kopaszodik és hirtelen vad szánalmat éreztem iránta. Piros arccal egyenesedett fel, forradalom van a magyaroknál, mondta rekedten, anyám meg váratlanul felzokogott. Tudtam, hogy a rokonainkra gondol. Éjfélig lestük a híreket, de csak zenét sugároztak.
Másnap minden erőnkre szükség volt a líceumban, hogy érzelmeinket visszafogjuk. Ne pofázzatok, dühöngött Kispataki, még befújnak. Második órán fogalmazást íratott velünk Ferke bá, Így szép az ősz, ez állt a táblán címnek. Most mi az istent írjunk, dühöngtünk.  Ferke bá az ablaknál állt, kis kese bajszát rágva, könyökén kopott volt a szvetter ujja. Sajnáltuk, mert tudtuk, odaát él a bátyja. Nem is bántottuk. Csak az a hülye Szalai suttogta, hogy náluk azért szép az ősz, mert ilyenkor megfektetik a lányokat az istállóban. Senki nem röhögött.
Rendkívüli találkozót beszéltünk meg délutánra a kis erdőbe. Fiúk, mondtam, miközben komoran szívtuk cigarettáinkat, odaát magyarok véreznek a barikádokon. Azt mondom, szökjünk át és csatlakozzunk. Aztán mi-mi-mivel harcolsz, te na-nagyon hülye, nézett Kolos a szemüvege mögül. Majd adnak ott vagy szerzünk magunknak, legyintett Dudus. És én éreztem, hogy eljött a pillanat. Holnap gyertek, mert mutatok valamit, engedtem szélnek a társaságot.
Apám az esti tisztálkodását végezte, mikor a szék tetején ágaskodva kiloptam a pisztolyt mind a tizenkét tölténnyel. Súlyosan, félelmetesen feküdt a kezemben. Egyáltalán nem éreztem férfiasnak magam. Pusztán féltem.
Komoran kuporogtunk a magaslesen, Kolos késett, de én úgy döntöttem, nem várunk tovább. Elővettem és széthajtogattam a rongyot. Halottam amint Dudus lélegzete felgyorsul, majd elfullad. Kispataki halkan füttyentett, ejha, barátocskám.
Pár percig csak néztük, én tulajdonosi büszkeséggel, a barátaim olyan borzadállyal, mint én annak idején. Kispataki kézbe vett egy töltényt, milyen nehéz, méricskélte. Ekkor léptek hallatszottak a fák felöl. Megjött Kolos, sóhajtotta Dudus, aztán a les nyikorgó létráján megjelent szemüveges barátunk, majd mögötte még valaki, Puiu.
Na, ne hülyéskedjetek, zökkent elsápadva kispadra Kolos. Ezt meg hol szerezted, nézett rám rémülten. Ja, a jézuska hozta neki karácsonyra, röhögött fel Kispataki. Marhák, sziszegte Puiu, ezért mindnyájunkat bekasztliznak, mindenkit, értitek?
Én azt mondom, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki, tápászkodott fel Dudus.
Ott álltunk a nyilazáshoz felállított céltáblánál. Na, ki lőjön először, talán a gazdája, rázta a fejét Puiu és kiköpött.
Az az igazság, hogy betárazni sem mertük. Egyszerűen ránézni sem esett jól. Az még ment, hogy üresen csattogtattunk meg marháskodtunk, de lőni, ahhoz teleszaladt a gatyánk. Mégis, akkor és ott határoztuk el, hogy átszökünk a határon és csatlakozunk a felkelőkhöz. Ez volt a terv. Pofon egyszerűnek tűnt és kivitelezhetőnek. És így történt, hogy ott a magasles tövében Dudus bicskájával keresztet karcoltunk a tenyerünkbe és szerződést kötöttünk életre-halálra, mi négyen és Puiu. Ha már ott volt.
A terv úgy hangzott, hogy másnap reggel lelépünk, mintha iskolába mennénk, de helyette elvonatozunk a határig, ott majd csak átvergődünk valahogy és odaát megkeressük a felkelőket. Én vállaltam a pisztolyt.
Utólag elgondolva csak mosolygok a naivitásunkon. A reggeli indulásnál csak hárman kuksoltunk a kupéban, erről ennyit, köpött ki Kispataki, mikor az utolsó percben befutott Kolos. Puiut nem láttam, Babettől el sem köszöntem, lihegte. Szar az egész.
De még mennyire az volt, mert a következő állomáson várt minket a milícia.
A kihallgatáson főleg a pisztolyt keresték, egy pisztolyt, mellyel az informátor szerint államellenes cselekményre készültünk. Egy pisztolyt kerestek, mely sohasem került elő, mert még akkor este, a vérszerződés estéjén útban hazafelé elástam az erdőben. Gyáva tett volt egy forradalmártól tudom, de talán ennek köszönhető, hogy apám megúszta a börtönt, „csak” átnevelő munkatáborba került a Duna csatornához. Kispataki apját elcsapták az általános iskolai tanári állásból, s pár év múlva már traktorosként építette tovább a szocializmust. Dudusék a szabadulásunk után egyik napról a másikra eltűntek, s ez fájt nekem nagyon, mert ott a javítóban igazán közel kerültünk egymáshoz.
A kis Kolos haláláról fél évvel a büntetésünk letelte után értesültünk. A hivatalos papíron az állt, kihallgatás közben rosszul lett és meghalt. Ma már azt mondanánk, ő volt a legkisebb és nem bírta a verést. Az anyja eltemette aztán szép csendben megőrült. Valami rokonok vették magukhoz.
Azóta nem jártam arra az erdőt. Félek. A fáktól, a lestől, az emlékektől.                                     
 Pedig ilyenkor a legszebb az ősz.

Tyúktolvajok






A beszolgáltatások keserű éveiben igencsak főtt Puszi úr feje, milyen forrásból szerezzen friss árut az Aranysárkány konyhájára. Egyszerű és ízletes ételeket főzött Nénnyuka a kifőzdében, olyan káposztás cvekedlit meg tojásos galuskát hírből sem ismertek, mint az övé. Nem ragaszkodott a hagyományos receptekhez, alkalmazkodva a nyersanyaghoz, amit Puszi úrnak sikerült felhajtania a közeli falvakból, rögtönzött, például olyan szalonnás alapot dinsztelt hagymával a nyögvenyelő alá, amilyet még senki nem pipált. Vendégei voltak számosan, helyi irodákból főként, megesett, hogy Borsos elvtárs, a kerületi pártitkár is betért egy grenadírmarsra, amit krumplis tésztának is szokott aposztrofálni a magyar ember.
Az volt a bevett szokás, hogy Puszi úr hajnalok-hajnalán vonatra szállt és rövid ám célratörő alkudozás után felvásárolta az ismerős családok termékeinek maradékát. Azért nem a színe-javát, mert azt illett beszolgáltatni a hatóságoknak. A váratlanul megjelenő elvtársak kis noteszben kipipálva a tételeket, vitték, amit vihettek, szalonnát, tojást, vajat, gabonát, de lábasjószágot meg disznót is ríkattak hajnalban. Tehát mindenki dugta, amije volt, és a maradékból titokban cseppent valami eladásra is.
A Sánta Kis sógor, akit a többi Kistől a sántasága különböztetett meg, amit a hadifogságban szerzett, szép kis gazdaságot vitt a háború előtt, az örökölt földekhez szívós munkával (de sok korpaciberét evett az asszonnyal azokban az időkben, ha kellett a hízott liba a zsidó sakternak), és egy kis szerencsével sikerült toldani pár holdacskát. Aztán a háború végén majdnem gajra ment az egész, mert míg a gazda francia földön fogságban várta, hogy gyógyuljon a rövidebbik lába és szabaduljon, az asszony, Kisné született Sarka Rebeka, hiába állt helyt szinte férfi módra, mikor arra kanyarodott a front és megjelentek a kapuban az oroszok, kilelte a hideg.
Davaj, davaj, terelgette őket az öreg Mókucza, aki valamicskét beszélt a nyelvükön, lévén veres katona a nagy háborúban. Mókucza volt az első a faluban, aki kidugta a felesége veres alsószoknyáját a padláson, nem lévén a keze ügyibe lobogó, de az öröme csak addig tartott, míg a kiéhezett muszkák le nem lövöldözték sorra a tyúkjait, köztük a mag kokast, Matyit. Annak olyan farktollai voltak, hogy maga a csendőrőrmester kérte a férfias díszt a kalapja mellé, de sose kapta meg. Matyi tehát dicstelen véget ért, és Mókucza bánatát az sem enyhítette, hogy az orosz parancsnok kiengesztelésképpen személyesen kínálta neki a daliás szárnyas végtagját a levesből.
Az öreg Mókucza végigvitte a katonákat a falun és a zabrálásból nem maradt ki a Sánta Kis sógor portája sem, bár kissé másképp alakultak a dolgok, mint egyébként.
Kisné született Sarka Rebeka elmenekített, amit tudott, a kazal alá ásott két zsák krumplit meg egy kis zsák tengerit, a zsírban lesütött húst kis bödönben leeresztette a kéménybe, szóval az asszonyi furfang egész tárházát bevetette. Csak a három kecskével nem tudott mit kezdeni. Honnan jött az ötlet, nem tudni, elég az hozzá, hogy végül kis odút ásott a szalmakazalba, és egy levert karóhoz kikötötte a sztoikus nyugalommal rágcsáló kecskéket. Levegőjük volt, rágnivalójuk volt, igazította csinosra a megbolygatott kazlat és magában elégedetten kuncogva várta, hogy átzúgjon felette a háború.
Annak híre volt, hogy az orosz katonák, mint rossz kutyák koslatnak az asszonynép után és mindenféle rosszaságot művelnek velük, ezért takaros púpot rakott magának a napa hárászkendőjéből, fejét molyette kendővel kötötte át, orcáját hamuval csúfítva.
A művelet olyan jól sikerült, hogy mikor az első orosz puskáját élesre töltve belökte az utcaajtót, nagyot köpve szemmel verés ellen szentségelt a púpos boszorkány láttán.
Hol a budi, förmedt oroszul a háziasszonyra, aki éneklő hangon eldarálta az egyetlen orosz mondatot, amire Mókucza megtanította, zabrál nyemecki szoldat, lelkem, tette hozzá. Ami annyit tesz: elvitték a német katonák.
Na, nem is volt egy darabig semmi baj, a katonák feldúlták a házat, húst kerestek, azt leshetitek, gondolta kaján mosollyal Rebeka asszony, és a szeme sem rebbent, mikor a két éves szilva lekvárját felnyalta a horda. Aztán késő délután, már majdnem esteledett, az esti fejés idejét érezvén közeledni, megszólalt a kazal és azt mondta, mek-mek.
Fél óra múlva három takaros kecskebőr száradt a kerítésen, és Kisné született Sarka Rebeka a könnyeit nyelve aprította fokhagymát a kecske sülthöz.
De elmúlt ez is, isten segedelmével, Sánta Kis sógor is hazakeveredett, lábra álltak nagy nehezen, mikor beütött a téeszesítés. Belépjen, ne lépjen, ezen ment a huzavona, aztán eldőlt minden, mikor a sikeresen termőre fordult rizsföldjét mintagazdaságnak minősítették, és egyik napról a másikra tagosították.
Tagosítás, ez volt az a szó, amitől Sánta Kis sógor emelkedni érezte ritkuló haját a zsíros kalap alatt, az asszony sírva, ő meg káromkodva nézte, amint drága szimentáli tehenüket borjastól terelik a közösbe, hogy két hónap után csontig leromolva hajtsák a vágóhídra. Vége volt a régi disznóöléseknek, a hajnali pálinkázás után alázattal és hozzáértéssel végzett jó ízű munkának, mikor híre kelt, kinek mennyi zsírja, szalonnája lett és dicsőséggel vegyest jóérzés töltötte el a gazdasszony szívét, amint a kamrában sorakozó zsírosbödönök és füstölt húsok garmadáját elnézte.
Lopva, dugva próbálta learatni munkája eredményét Sánta Kis sógor is, és sok furcsa dolog megesett vele akkoriban.
Egy alkalommal fülest kapott, hogy másnap jönnek a disznóságokért, meg mellé visznek, amit találnak, dugott hát mindent, a kotlót a tojásokkal a dunyhák alá rejtette Rebeka asszony, egy kis kolbászt meg körbetekert a derekán, amitől olyan lett hirtelen, mint egy viselős, csak két kis tábla szalonnának nem találtak helyet hirtelen. Na, de aki teremtette, cifrázta a gazda és kiszáguldott a budiba hóna alatt a szalonnákkal. Becsületére legyen mondva jó vastagon bebugyolálta újságpapírral, és kipp-kopp, hamar felszögezte belülről a reterát ajtajára. Szépen elsimogatta, kicsit göcsörtösnek tűnt az ajtó, de jó lesz az, megteszi, nézte összehúzott szemmel.
 Úgy adta a magasságos mennybéli, hogy éppen a nép nagy vezére mosolygott az egyik újságon, és mikor a behajtók benyitottak az árnyékszékbe, mit láttak, Sánta Kis sógor letolt nadrággal kuporog, és elmélyült arccal olvassa az okosságokat az ajtó belsején. Ez igen, elvtárs, bólintott elégedett arccal a kiküldött, látom nem telik haszontalanságokkal az ideje, és feljegyezte a noteszébe, alkalomadtán érdemes határozatot hozni arról, minden paraszt tapétázza ki a budi belsejét Rákosi elvtárs útmutatásaival.
Elmentek. Elvittek vagy két kila zsírt, úgyis avas volt, legyintett Kisné született Sarka Rebeka, három zsák diót a tavalyiból, meg két öregecske tyúkot, az egyik fél lábára sánta volt, mert rálépett a kotló.
Aztán megérkezett Puszi úr és Rebeka asszony előszedte neki a sifonból a vászoncsepegőbe kötött túrót, ezt Sánta Kis uram ünneplős réklijének ujjába dugták, a padlódeszka alól kikerült három frissen vágott jérce és a budi ajtóról hamarjában lefeszegetett szalonna is gazdára talált.
Másnap Nénnyuka felséges csirkepörköltet tálalt az Aranysárkányban, habként remegő nokedli halmokkal, meg túrós rétest, és Borsos elvtárs, míg jóllakottan hátra dőlt, szórakozottan arra gondolt, jó jó, az ideológia, de úgy jó a has is, ha fakad.



                   

Ősszel





Erdőbe vágyok,
hol a fák, szelíd,
öreg óriások
reszketeg ágkarjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnára
simítva szendergek,
mosott kék az ég,
csend van,csak
a levelek peregnek.

Sosem-volt suttogások
 kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
 fennakadt egy
üres pókháló
tépett romjain.

Pénz, paripa





pénz, paripa, fegyver,
s kedvvel indulhatsz
csatába minden reggel,
míg kígyónyelvű
hazugok ájtatos
szava újra hergel
hogy hited, álmod
szerelmed újra cseréld
s ne remélj, ne véld
sorsod kezedbe
egyszer tán veheted,
fejed lehajtva, de
nyakad nem törve
várd hát a csodát
hittel,rendületlen, ám
pénz, paripa, fegyver
legyen kezedben.

Szép még






Szép még az este
s míg a nyár illékony
pilléit keresve
hallgatom egy
árva kis tücsök dalát,
a kandi hold
rémpofát meresztve
a fátylas égre
igézi csontkezű
társát, a Halált.

Hölgyválasz




Majd én elintézem azt az engedélyt, nem várok tovább - dörrentette az ajtót Puszi úrra konok dühvel Pálpusztai Szeréna. Göndör hajkoronája, mint kígyófészek lobogott utána, keble halmai pompás fújtatóként emelkedtek meg süllyedtek, és, jaj, tartani lehetett attól, hogy mindjárt kibuknak a szűk kis kartonblúz mély kivágásán.
A háború alatt a nagyon fiatal, de már korántsem hamvas Pálpusztai Szeréna lokálokban kereste kenyerét és miután nem találta, felcsapott parkettáncosnak. Dizőz ugyan nem lett, ám ügyesen táncolt és bájosan énekelt.
Karrierje igazán akkor kezdett felfelé ívelni, mikor egyik este a törzshelyének számító Kékpapagájban megbetegedett a Manci, aki bánatos kutyaszemeit lehunyva, úgy de úgy tudta búgni dohánytól reszelős hangján, hogy „ez az utolsó pohár, és aztán, agyő”, hogy a szeparékban zokogva borultak a lokáltündérek kedvesük vállára. Szóval Manci beteg lett, és Zaturánszki úr, a tulaj, kétségbeesetten vakarta a fejét, ki fog itt ma este énekelni? Botrány szagú, baljós csend ült nyitáskor a termen, aztán Pepi úr, a vak zongorista elkezdett játszani és kisvártatva megjelent Szeréna kisasszony. Zerkovitzot ugye tudsz, kis pofám, csapott Pepi úr vállára, mire a zongorista sértetten kihúzta magát és rákezdett.
A megszokott szomorkás dallamok helyett csupa tűz, édes, melankolikus futamok szólaltak meg, aztán egyszer szétnyílt a bordó bársony drapéria, és kitáncolt Szeréna kisasszony. Mit kitáncolt, kiröppent, kiperdült és a közönség felhördült, mert a kisasszony ingerlő idomait tarka paradicsommadárként flitterek és tollak díszítették, imitt-amott, bár ahogy utóbb Mici néni, aki a vécés néni felelős tisztét töltötte be a lokálban, mondta, nem volt azon annyi toll sem, hogy a tollas zsidó kifizette volna.
Elég az hozzá, Pálpusztai Szeréna táncolt és énekelt, és mikor szteppelve szökdécselt, pompás keblei játékos gumilabdaként ugrándoztak, heveny szívdobogást okozva egynémely uraknál.
Így történt, hogy az első este fergeteges sikere után Zaturánszki úr állandóra alkalmazta a kisasszonyt, a szomorú szemű Manci napjai kiteltek, mehetett virágárus kislánynak két utcával odébb.
Színpadrengető sikert akkor ért el Szeréna kisasszony, mikor egyik este olyan vehemenciával adta elő kedvenc zeneszerzője dalát, hogy annál a résznél, mikor azt búgta, „gyere Josephin, gyere Josephin, csókolom a szádat”, és hozzá pajzánul rázva tollas hátsóját tánclépésekkel közeledett a színpad elejéhez, az avítt deszkák közül egy nem bírt ellenállni ennyi bájnak, és nagy reccsenéssel beszakadt.
Szerencsére nagy baj nem történt, kidőlt a színpad eleje, Szeréna kisasszony meg elegánsan landolt Z. úr ölében. A félreértések elkerülése végett el kell mondani két dolgot: először is, a kisasszony akarva sem eshetett volna jobb helyre, ugyanis Z. úrnak szépen prosperáló szesz-és likőrgyára volt, másodjára, meg sem igen ütötte magát, mert az említett úr igen jól ki volt párnázva a megfelelő helyen, magyarán tekintélyes pocakkal rendelkezett.
Innentől fogva Szeréna kisasszonynak nem voltak anyagi problémái, az esti műsor után, amelyben Z. úr gyönyörködött immár bal szélső szeparéjában, könnyű pezsgőzés következett, kis libamájas vacsorával, majd a pár elegánsan elvonult, átadva helyét az irigykedőknek.
Igen, az urak Z. úr éjszakáit irigyelték, a hölgyek meg a kisasszony nappalait, de hát ez a világ már csak ilyen, s ahogy Mici néni mondta volt örök érvényű szavakkal, inkább legyen száz irigyed, mint egy sajnálód.
Rosszindulatú feltételezéseket elkerülve sietünk leszögezni, kettőjük viszonya bár eleinte érdek alapon indult, később átváltott az elfogadás és a megbecsülés langyos állóvizévé. Szeréna kisasszony elfogadta az úr mániáit, mit tudnak úgy oda lenni a férfiak azért a kis lökdösődésért, Z. úr meg szó nélkül állta a kalapos, a fehérneműs, a cipész, a fodrász és egyéb női bolondériák számláit. Pár hónap multán kis lakályos szerelmi fészket rendezett be kettőjüknek távol a világ zajától, és ha nem köp a történelem, jelen esetben a háború a levesébe, még el is vetette volna magát vele. Miért, volt már ilyen a világon.
Elég az hozzá, hogy a háború végéhez közeledve egy napon Z. úr magához véve kicsiny páncélkazettáját, úgy döntött, nem kívánja megvárni, míg az ellenséges hatalmak megszabadítják mindenétől, ezért egy hajnalban lelépett, hátrahagyva gyárat, házat, Szerénát. Szeréna kisasszony pechjére legyen szólva, ez idő tájt éppen beteg édesanyját látogatta, ezért hazatérve könnyek között konstatálta, elrepült az aranytojást tojó tyúkocska. Bánatát jelentős mértékben csökkentette Z. úr gavalléros búcsúajándéka, mely párnája alatt lapult, egy szép smaragdos garnitúra, négy pár selyemharisnya és egy kis elefántcsont markolatú pisztoly, amolyan női csecsebecse.
Az ajándékokat akár a jövendő túlélő készletének is tekinthetjük, ugyanis az elkövetkezendő hónapokban Szeréna kisasszonyt a pisztoly több ízben is megmentette kóbor és részeg katonák erőszakos udvarlásától, bár egyszer egy fiatal és szemmel láthatólag halálosan elkeseredett kiskatonának szánalomból adta oda magát. A smaragdos ékszereket egyenként tette pénzzé a nehéz időkben, az utolsó darabon akkor adott túl, mikor Puszi úr leánykája lázban feküdt egy mandulagyulladás okán.
Mert a háború után nehéz idők jártak a lokálokra, az új rend elvtársai nem tűrték a régi úri világ léha szórakozását, a lokálok közönséges italmérésekké alakultak, már amelyiknek sikerült talpon maradni.
Puszi úr egzisztenciája az Aranysárkányban rendíthetetlen volt, személyes jó barátságot ápolt a városparancsnokkal, az alkalomadtán elküldött figyelmességek, egy fél disznó vagy hízott liba, esetleg pár üveg válogatott borocska pedig csak elmélyítették azt. Engedélyét az elsők között írta alá a vezetőség, és az Aranysárkány változatlan cégtáblával működhetett tovább.
Pálpusztai Szeréna először fejmosó kisasszonyként helyezkedett el egy fodrászatban, de mivel az üzletvezető egy hét múlva kikezdett vele, úgy döntött tovább áll. Nem is a kikezdés volt az, amivel felbőszítette, hanem annak a módja. Ugyanis a fejmosó székek az üzlet hátsó részében helyezkedtek el, a főnök úr pedig jártában-keltében mindig megpaskolta a kisasszony gusztusos hátsóját, aztán már durván markolta, később bele is csípett. Míg egy szép napon, mikor tele volt a fodrászat, ráadásul a szövetkezet elnökének hitvese is ott ült talpig csavarókban kese haján, a búra alatt, a főnök úr különösen durván csípett egyet Szeréna kisasszony hátsóján. Erre ő a teli fejmosó csöbröt elegáns mozdulattal a főnök úr fejébe borította, majd irtózatos pofonnal kínálta meg a következő szavak kíséretében.
-          Ahova pacsi, oda puszi, hát nem tanított meg anyád?!
Közös megegyezéssel mondtak fel, és a kisasszony hamarosan Puszi úr kocsmájában szédítette a vendégeket. Nem is volt olyan nehéz azokat elszédíteni, elég volt, ha kicsit mélyebben hajolt a sörcsap fölé, vagy székre állva pókhálózott a pult fölött, egyből meglódultak a férfi fantáziák. Tódult a sok szomjas elvtárs munka előtt, alatt és után, ki csak egy fröccsre, ki egy felesre, ki csak azért, hogy megnézze, ma milyen passzentos a blúz a kisasszonyon. És mégis, Szeréna kisasszony nem volt megelégedve a forgalommal és egy alkalommal felvetette, mi lenne, ha zenés-táncos estekkel színesítenék az Aranysárkány mindennapjait.
Az ötletet tett követte, Szeréna előásta Pepi urat, zongorát is szereztek és megkezdődtek a zenés esték az Aranysárkányban. Meglódult a forgalom, a régi dalok könnyekig elérzékenyítették a közönséget, bár Szeréna kisasszony már nem táncolt pailettes fellépő ruhájában, de szívesen dalra fakadt.  Igen ám, de egyvalamiről elfeledkeztek, engedélyt kérni a megyei pártirodától. Ahonnan egy napon pecsétes papír érkezett, melyben a megyei párttitkár közölte, engedély híján azonnal bezáratja bizonytalan időre a fentnevezett kulturális intézményt. Puszi úr ájuldozott, Szeréna kisasszony csak nevetett, felvette a legszűkebb szoknyáját és a legkivágottabb blúzát és rövid kihallgatást kért a pártitkár elvtárstól. Aki kopasz volt, tömzsi és feltűnően hasonlított egy elvtársára, akit később ütemes tapssal köszöntöttek a személyi kultusz ájult éveiben. A kisasszony sikerrel járt, mondhatni mellbedobással győzött, mert másnap már tárt kapukkal várta az Aranysárkány a kultúrára és seritalra szomjas dolgozókat.
Ám egyik este, egy különösen kedves tangó közepén, „isten veled, Budapest, te édes/ isten veled fényes éjszaka”, búgta Szeréna kisasszony könnyes szemmel, nyílt az ajtó és belépett a párttitkár elvtárs.
 A levegő megfagyott, a vak Pepi tovább verte a zongorát, a pártitkár elvtárs pedig emelt hangon kérte számon, miért nem a beígért csasztuskák szórakoztatják a dolgozókat. Puszi úr hebegett-habogott, de Szeréna kisasszony magabiztos léptekkel sétált az elvtárshoz, melleit annak orra alá tolva, mélyen szemébe nézve, biliárdgolyó fejét keblére ölelve ellentmondást nem tűrő hangon így szólt:
-          Hölgyválasz!

Frász-nap az Aranysárkányban





Szabadság – köszönt Puszi úrra Várhegyi elvtárs, ahogy a budiból jövet összetalálkoztak.
Várhegyi elvtárs onnan volt felismerhető, hogy micisapkát hordott télen-nyáron, mióta megverték a börtönben, és bár leülte büntetése nagy részét, azóta nagyon haragudott a világra. Mert Várhegyi elvtárs lelkének bizony nehéz volt beletörődni, hogy nem egy vakmerő partizánakció lefülelésekor bukott le elvtársaival, ami minden öntudatos proletár álma, hanem rosszkor volt rossz helyen.
Úgy történt, hogy még a háborús évek elején Várhegyi elvtárs, aki akkor már illegalitásba vonult pár hónapja, vagyis a behívó helyett a bujkálást választotta, betért az állomásnál a restibe. Nyár volt, tikkasztó kánikula, és illegalitás ide-pártfegyelem oda, megszomjazott és legurított egy sört. Aprót böffentve a hideg nedű után éppen kilépett a resti ajtaján, mikor egy idegen fiatalember lépett hozzá, és azt mondta, fogja csak meg ezt a csomagot egy kicsit, majd egy barna papírzacskót nyomva a kezébe, fürge léptekkel elfutott. Várhegyi elvtárs szíve büszkén feldobogott, érezte, itt a pillanat, amikor talán tehet valamit az Ügyért. De mit is? Míg ezen mélázott kezében a csomaggal, hirtelen sípszó hangzott fel és körülötte kitört a zűrzavar. Civil ruhás detektívek lepték el az állomás környékét, majd kettő egyenesen hozzá lépett. Kukkantsunk csak bele – kacsintott huncutul a magasabb a csomagra, míg társa egy szót sem szólt, csak udvarias mosollyal gyomorszájon vágta Várhegyi elvtársat. A csomag tartalma, pontosan háromszáz darab röpcédula és Várhegyi elvtárs takaros csomóban elfeküdt a földön, és ő elgondolkodott, hiába kérte a legutolsó titkos gyűlésen, mostanában ne osszanak rá feladatot, mert szaggat a dereka, lám, a küldetés így is utolérte.
Mert Várhegyi elvtárs valóban lelkes és vakmerő tagja volt a helyi pártszervezet maroknyi csapatának, ő volt az, többek között, aki a kormányzó úr látogatása idején megvető arckifejezéssel álldogált a járda szélén és megvetését kifejezendő, loccsanóst köpött annak elhaladó gépkocsija után. Az esetnek, saját elmondása szerint, számos szemtanúja volt, ám retorzió nem történt, mert amint rendőr közeledett, ő rögtön a távozás hímes mezejére lépett. Beszámolóit elvtársai nagy elismeréssel hallgatták, csak azt nem értették, akiben ekkora bátorság lakozik, miért visszakozik mégis, ha konkrét feladatra kérik. Vakmerőségnek nem volt ő híján, de józan esze arra intette, maradjon csak inkább a járdaszéli politizálásnál, ezért minden feladat alól igyekezett kihúzni magát.
Nem állítható, hogy elvitte volna a balhét, de elvtársait sem buktatta le, tekintve, hogy fogalma sem volt az egész röpcédulás akcióról. Nem baj, azért elítélték, és ő a börtönévek alatt egészen megkeményedett. Morózus lett és mindig haragos. Elhatározta, ha egyszer kiszabadul, ott árt mindenkinek, ahol tud.
Nem kellett sokáig várnia, a háború utáni évek hullámverése összemosta a mocskot és az aranyat, s ha a feljelentések bajnokságát meghirdették volna, ő bízvást dobogós helyezést ér el.
Mert Várhegyi elvtárs jelentgetett. Feljelentette a házmestert, hogy rádióján imperialista adót hallgat, ami igaz is volt, mert szegény rokkant zenetanárként jeleskedett valamikor és szívesen hallgatott opera közvetítéseket a Milánói Scalából. A házbeli takarítónő megvető kijelentéseket tett a rendszerre és közben nagy vehemenciával csapkodta földhöz a felmosórongyot, állt egy másik feljelentésben. És így tovább. Aztán egy nap az Aranysárkányban iszogatva, meghallotta Puszi úr, Salamon Ármin, Hankó Malvina és Szedlacsek Pepi történetét. Kicsit tűnődött, kicsit hümmögött, majd megigazítva fején a micisapkát, kiment.
Pár nap múlva Puszi úr gyanútlanul a pultot vakargatta az Aranysárkányban, az ikrek meg, Julcsika és Karcsika, épp egy kismacskát próbáltak kifordítani a bőréből az udvaron, mikor váratlanul egy teherautó kanyarodott a kocsma elé. Két civil ruhás elvtárs toppant be, egy magas meg egy másik, sötét micisapkában, pecsétes papirossal megerősítve és Puszi úr fél órát kapott, hogy összepakolja a maga és a gyermekek holmijait. A kérdésre, hogy mégis, mit követett el, a magas elvtárs tájékoztatta, bejelentés érkezett, miszerint a háború alatt nyilas érzelmű egyént bújtatott a kocsmában, mi több, nyugatra távozását is elősegítette. Hallod, apukádat emlegeti az elvtárs, simogatta meg Julcsika szöszke haját Puszi úr. De ezzel még nem véges a bűnlajstroma, folytatta az ávós, mert még egy népnyúzó, zsíros, kapitalista kocsma tulajdonost is rejtegetett itt ugyanakkor. Ez meg a te apukád volt, mondta Puszi úr és megcirógatta Karcsika szeplős orcáját. De csak egy percig tartott zavara. Gyerekek, pakolni, kirándulni megyünk, csapkodta össze tenyerét fürgén Puszi úr és hamarosan megindult velük a teherautó. Az már csak útközben derült ki, hogy Julcsika a nagy izgalomban a macskát is becsomagolta, de jól is jött az később nekik, ott Ebesen, a juhhodályban.
Mert másfél nap kalandos utazás után a kirándulók Ebesen kötöttek ki, pontosabban Tót uram, egy kulákhírébe keveredett nagygazda juhhodályában. Tót uram két fiát elvesztette a háborúban, egyetlen lányát a feleségével kicsi munkára invitálta a felszabadító szovjet hadsereg egy tisztje, ezért nem rázta meg különösebben, hogy huszonhét népnyúzó burzsujt telepítenek be a juhhodályába.
Eleinte akadtak gondok az elhelyezkedéssel, mert Andrássy Barbara grófné nehezményezte például, hogy kissé vedlett, de eredeti nutria bundáját kénytelen megosztani fekvőhelyként, a Rezső cigány népes családjával. Rezső vándorcigányként járta az országot és sok mindenhez értett, például ahhoz, hogyan kell kiemelni az alvó tyúkot a ketrecből úgy, hogy ne csapjon zajt, tudott gyereket csinálni, volt is neki hat, meg muzsikálni is tudott a maga készítette kukoricacsutka hegedűn. Szóval értett ő mindenhez, csak egyhez nem, a politikához, de ez nem volt baj, mert, hogy kilegyen a létszám, úgy felhajították purdéstul a teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Vagy ott volt például Jimmy, a kis kopasz emberke, aki a gyerekek nyelvén értett nagyon, s akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a tigrisszelídítő segédje volt az Amar cirkuszban. Az volt a feladata, mesélte nagy beleéléssel a gyerekeknek, hogy pisztollyal a kezében álljon a mestere mögött és aggódó arcot vágjon. Ő azért került Ebesre, mert, lelőtt egy postagalambot, megkárosítva ezzel a dolgozó népet.
Puszi úr szerencséjére legyen mondva, kitűnő szomszédokat kapott, egyik oldalukon a fent említett Barbara grófné telepedett le egy kifeszített lepedővel választva le intim szféráját Rezsőéktől, másik oldalon egy matematika tanár lakott feleségestül, egy kockás abrosz mögött.
Leküzdve a kellemetlenségeket, a kényelmetlen, de romantikus szalmaágyat, melyet reggelre rendszeresen szétrágtak a hodályban szép számmal tenyésző egerek, a bolhákat, az elemi higiénia hiányát, az állandó éhséget, mely egyformán kínzott gyermeket és felnőttet és a megalázás számtalan változatos formáját, mellyel nap mint nap kedveskedtek fogva tartóik, Puszi úr példás lelkierővel megszervezte a hodály életét.
Alig pirkadt, a munkára fogható felnőttek Puszi úr vezénylete alatt elindultak a rizsföldekre, apa, ne menj a rizsbe, ordította rendszeresen Rezső valamelyik purdéja, és földig csüngött a taknya. A gyermekek felügyeletét és oktatását különben Barbara grófné vállalta az agg és majdnem vak ferences, Titusz testvérrel karöltve, és ennek köszönhetően pár héten belül szépen törte a latint mind a tizenkét hodálylakó kisgyerek, beleértve Rezsőék purdéit. A szép szemű Baba, Rezső asszonya, jobb napokon bodagot sütött az ócska spór platniján, amire aztán mohón kenték az avas zsírt Tót uram kicsorbult bödönéből. Ha maradt a bodagból, eleinte rongyba csomagolva rejtették a gerendák alá, ám az élelmes egerek ott is rájártak.  Julcsika és Karcsika cirmosa rövidesen igazi tekintélyt szerzett magának, mert éjjel-nappal irtotta a társbérlőket, ki is gömbölyödött szépen, aztán egy nap két vak kiscicát fialt a grófné féltve őrzött fehér angóra pulóverére.
Nehezen telt a tél, karácsonykor szénnel karácsonyfát rajzoltak a hodály birkaszaros falára, Titusz testvérrel karácsonyi dalokat énekeltek és a hidegtől fehérre ikrásodott mézet maszatoltak a bodagra, meg hagymát is faltak hozzá. Ez volt a vacsora szentestén. Puszi úr csutkababát eszkábált Julcsikának és a kislányoknak, még piros pántlika is virított kóchajukban, Karcsika meg a purdék egész kis ménest kaptak kukoricacsutkából. A grófné karácsonyi versekből szavalt, nyakában álmosan hunyorgott a két macskakölyök, majd Rezső cincogott rövid ünnepi műsort kis hegedűjén. Ezután Jimmy adott elő rendkívüli és megismételhetetlen produkciót bolhacirkusza legjobbjaival, majd csendben álomba sírták magukat.
Aztán lassan kitavaszodott és közben nem történt semmi, csak a szomszédos disznóólban lakó kisgyereket harapdálták össze a patkányok, meghalt egy idős asszony, aki megőrült és mindig a Szűzanyát látta lebegni a trágyadomb felett, meg új szállítmány internált érkezett egy reggelen.
Éppen felkelt a nap, hideg párák úsztak a puszta fölött, mikor Puszi úr a hodály melletti budi felé indult. Sötét micisapkás alak lépett ki az ajtón.
Szabadság – köszöntötte Puszi urat Várhegyi elvtárs és fejét mélyen lehajtva belépett a hodály ajtaján.



Metamorfózis





Halk nyikorgás hallatszott, majd kivágta a szél az ablakot. A dohányfüsttől sárga függöny sután integetett a huzatban, majd bágyadtan visszahullt.
 A lenyugvó nap fénye körbesétált a szobán. A nehéz, faragott asztalon vadászrelikviák, onyx szarvból levélvágó kés, mellette levélnehezékként apró majomkoponya, ezüst foglalatban.
A kandalló fölött egy impala és egy gazella trófea nézett üveges szemmel, közöttük termetes kafferbivaly fej. A nehéz, bordó fotel fölött egy kis kudu trófeája figyelt riadtan, üvegszemén nagyot villant a fény, szemben vele tárt szárnyú marabu rugaszkodott egy ágon.
Félt tőle. Átalakulása kezdeti, homályos pillanataiban érezte a zsákmány kiszolgáltatottságát, az üvegszemek hidegségét, a halott csőr kegyetlenségét. A kudu nem számított, sem a többi.
A falat díszítő oroszlán konokul nézte a sarkot, moccanástalan farkának bojtja ernyedten lógott.
Parányit villant szeme előtt a világ, ám dermedt mozdulatlansága nem engedett.  Álomtalan álma röpke ébrenlétekkel tarkult, eleinte meglepődött, hogy érzi a huzat simítását a tollain. Rövid merengéseiből váratlanul zuhant az öntudatlanságba, majd éppen ilyen hirtelenséggel érzékelni kezdte lábait. Eleinte csak az egyiket, amint borotvaéles karmai riadt kapaszkodással ölelik a preparált faágat, majd nem sok idő múlva a másikat, ahogy egyensúlyát keresve sután megbillen.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak a nap járta körbe újra és újra a néma szobát, csak a falióra sárgaréz sétálója terelte az időt, csak a halálba dermedt trófeák lestek üvegszemeikkel.
Míg egyszer homályra ébredt, s a pislogás fájt. Eltűnt és előtűnt a fény, fájón pulzált a kép, ahogy nyitotta, zárta a szemeit. A nagyra tárt ablak huzatában idegesen táncolt a függöny és ő érezte csontjaiban és izmaiban a mozdulat kényszerét, de a vágy csak vágy maradt és sziklaként nyűgözte le a tehetetlenség. Aztán a fény vele maradt, legyőzte az öntudatlanságot, lábai eleven kapocsként szorították az ágat, szárnyai tövében élő kis rugók mozgolódtak, húzták és feszítették a lassan éledő anyagot.
Majd képek éledtek a fejében, nagy zöld homályt látott, sötétben lobbanó apró tüzeket, kis eleven szaladozó fényeket a mezőn, a kazlak tövében, és emlékezett a mozdulat ízére, amint szélesre tárt szárnyakkal, nesztelenül föléjük repül, felkapja áldozatát. A zsákmány súlyát, erőtlen kísérleteit a menekülésre, a tépés jóízű izgalmát, majd a jóllakottság ernyedtségét a meglazult tollak alatt. Csukott szemmel merengett, szinte érezte az emésztetlen csontból és szőrből álló kis galacsin útját a testében.
Aztán egy alkonyon, mikor a nyitott ablakon befújt az esti szél, megrázkódott. Lábai acélkapcsai izgatottan nyíltak és csukódtak, szárnyai puhán megremegtek, horgas csőre nagyot pattintott és szeme aranyában ott üt a hold. Majd kiterjesztve méteres szárnyait, elrugaszkodott és lágyan kirepült az ablakon.
Sokáig nem történt semmi. Csak a falióra réz sétálója terelte az időt, csak a nap járta körbe az üres szobát.
Míg egy nap megmozdult az oroszlán farka a falon.