Ha kérdeznéd




Ha kérdeznéd, elmondanám neked, mennyire meglepődtem, mikor a konyhámban elmondtad, megint gyermeket vársz. A kertben ugatott a kutya, a lányom az öccsét pesztrálta a teraszon, behallatszott, amint a kicsi döcögve nevet, az öt hónapos pici lányod meg ott szunyókált a babakocsiban a diófa alatt. Emlékszem, ribizlit passzíroztam a gyerekeknek, és mikor kimondtad, megbillent a kezem, aztán néztük, amint a ribizlik apró vércseppekként szertegurulnak. Nem néztél rám, a ruhádat igazgattad, mindig irigyeltelek, hogy alig négy hónap alatt milyen szépen visszafogytál. Szóval, mondtad az övednek, segítesz,ugye.                                                                                                          Azt, hogy valaki nem akar ilyen gyorsan másik gyereket szülni Ceausescu Romániájába, minden körülmények között megértettem. Álldogáltam hajnalban épp eleget a bolt előtt egy liter vizes tejért, szaladgáltunk pánikban gyógyszerért, ha valamelyik gyerek megbetegedett és vittük haza diadalmasan az undorító, lilára fagyasztott csirkét, mely maga volt a biológiai csoda a hat lábával. Vajat, sajtot, húst még mutatóban sem láttunk és karácsonykor megverték a férjemet három darab banánért.                                                                                                                                            Az, hogy mit élsz meg nap mint nap egy alkoholista férj mellett, sosem volt téma közöttünk. Bár a család figyelmeztetett az esküvő előtt, te konokul tartottad magad az esküdhöz, és nem jöttél panaszra. Csak álltam ott és éreztem, elönt a szeretet és szánalom irántad. Hirtelen elgyöngült kezem-lábam, és arra gondoltam, míg guggoltunk a ribizlik fölött, hogy van anyád, apád és férjed meg testvéred, és te mégis hozzám jössz, hozzám, aki a bátyád révén testvéreddé lettem, és nekem panaszolod el, hogy bajba kerültél, mert nem akarod ezt a gyereket és tőlem vársz segítséget ahhoz, hogy megsemmisítsd. Négy éve ismertél már akkor, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy tudd, én élet párti vagyok, mert szerelemmel kötődöm a férjemhez és boldoggá tesz, ha a gyerekeim szuszogását hallgathatom esténként, elalvás előtt. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy szülés után alig hat héttel széles bőr övet erőltet rád és hasizom gyakorlatokkal kínoz a gyermeked apja, ugyanaz, aki kislánya születése után megpillantva annak gyűrött, piros arcocskáját kijelenti, ez a csúfság nem lehet az ő gyereke.  Napokig hánytál ezután, gyógyszer híján naponta háromszor vittük neked a kamillateát a kórházba, más segítség nem volt. Nem tudhatom azt sem, milyen lehetett pár hetes babával magadra maradva várni egy fűtetlen lakásban, mikor keveredik haza a férjed a kocsmából s aznap este milyen gyakorlatokat végeztet veled a tökéletesen lapos has érdekében. Hogy a leszorító öv vagy a fáskosár cipelése miatt lettél beteg, az szinte mindegy is, jártad a nőgyógyászt, aztán váratlanul megfogant a gyermek, az apa szerint a nőgyógyásztól. Azt gondolom, ez lehetett az a pont, mikor eldöntötted, nem kell. Sem a gyermek, sem az apja.  Hiszem, hogy adódhat olyan pillanat az életben, mikor legszívesebben két lábbal rúgnánk szét magunk körül a világot. Ilyenkor a dühünk gyakran afelé fordul, aki a legvédtelenebb. Majd három órán át próbáltalak rábeszélni a gyerekre. Ígértem fűt-fát, kis ruhát, babakocsit, ágyat, még több segítséget, csak ne öld meg. Testvére lesz a lányotoknak, nem marad egyedül a világban és lesz még valaki, aki az arcotokat viseli majd, ha már nem lesztek.                                                                                                              
Mikor kikísértelek, piroslott a ribizli leve a karodon. Lenyaltad, fintorogtál, savanyú. Nem baj, mondtam, majd megcukrozzuk. Nevettünk, a kislányod nagyokat rúgott a kis nyári takaró alatt. Még kedvet csináltál nekem a gyerekhez, mondtad és megpusziltad a fiam. Hogy milyen mélyre temetted magadban a kétségbeesést, az pár nap múlva derült ki.                                                          
Villamos kalauzként dolgozott a nő, akit végül megkerestél. Hogy tiltott, és életveszélyes azt tudtad, mégis odafeküdtél a viaszosvászon konyhaasztalra és átengedted szép fiatal testedet egy sarlatánnak, aki egy kikalapált bicikliküllővel, egyetlen mozdulattal átszúrta a méhedet. Tudom, nem haragudtál akkor sem, mikor a már elviselhetetlen kínok után az orvos ránézett szegény meggyötört, kivérzett testedre és rögtön a milíciát hívta. Akkor olyan idők jártak, az állásával játszott, börtön járt érte, ha nem jelenti azonnal. Az már az ő külön pechje volt, hogy húsz évesen ott haltál meg a kezei között.

Ha kérdeznéd, én elmondanám, hogy azóta siratunk.

Ötvenre




milyen jó, hogy vagyok
magamnak
bíbelődök szóval
eljátszom dalokkal
úszom a térben
táncolok idővel
barátkozom immár
ötven esztendőmmel.

napommal süttetem
holdammal szőhetem
senki fiának meg nem
felelhetem
virágom nyílatom
kényemre-kedvemre
ötven esztendőmnek
gyönyörűségére!

Jenci, a hintás szerecseny





Azon a májusi reggelen, mikor nyikorgó kerekekkel bevonultak a cirkuszi kocsik, senki nem sejtette, hogy az Amar cirkusz megjelenésével fenekestül fogja felfordítani az Aranysárkány egynémely vendégének életét. A kis park harmat verte fáin álmosan nyújtóztak a rigók, benn a konyhán Nénnyuka készülődött a zöldségpucolásnak, kinn az Aranysárkány előtt Puszi úr, vendéglősi minőségében épp az aznapi híreket tárgyalta meg Szeredi bácsival, az öreg mindenessel. Szeredi bácsi a napot minden reggel egy pohár papramorgóval indította Puszi úrnál, cserébe seprűjével lelkesen paskolta az utcán a port vagy fél óráig, aztán beült megpihenni egy kisfröccsre. Borsos elvtárs szolgálati Pobedája éppen előállt, a sofőr, Cseri Béla párat törölt még a makulátlan szélvédőn, majd újságja mögül elmélyülten figyelte a sürgés-forgást a kis téren.
Az Aranysárkányban lassan gyülekező vendégek érdeklődve nézték a cirkuszosok sátorverését, majd egy kifogástalan eleganciával öltözött úriember, Monsieur Amar, a cirkusz tulajdonosa lépett be, és ékes francia nyelven a felől érdeklődött Puszi úrnál, merre találja a város elöljáróját, intézendő az ilyenkor szokásos engedélyt. Ha valaki azt gondolná, Puszi úr számára bármilyen gondot okozott Gallia nyelve, elég csak arra emlékezni, milyen gondossággal nevelte a megboldogult Papa egyetlen fiát, mint áldozott kisebb vagyont arra, hogy nyaranta mindig más ország nyelvét, szokásait ismerje meg. Délre járt az idő, mire Puszi úr, a temérdek információtól kissé zúgó fejjel karon fogta a lelkesen karattyoló Monsieur Amart, és elkalauzolta Borsos elvtárs irodájához, hol a frissen fodrászolt titkárnő bejelentette őket a fő elvtársnál. Borsos elvtársnak jó napja volt, kedvenc foci csapata bejutott a döntőbe és két napja elmúlt a gyomorégése, ezért nagylelkűen megadta az engedélyt, hogy Monsieur Amar cirkusza egy hónapon át szórakoztassa a munkásosztály tagjait. Az igazgató úr, pergő nyelvvel emlegette Borsos elvtárs zsénérozitéját, és sűrű meghajlások közepette átnyújtott számára egy csokor tiszteletjegyet az első esti előadásra.
Borsos elvtárs a cirkusz tiszteletére új nyakkendőt kötött és levágta a körmeit, felesége haját sebtében csinos kontyba fésülte a fodrász szövetkezet legügyesebb fodrásznője, egyedül Margitka, Borsos elvtárs egyetlen leánya volt durcás, mert estére moziba készült a barátnőjével, aztán most ez a hülye cirkusz. Ám mérge csak addig tartott, míg meg nem pillantotta a trapézon elegánsan lengő légtornászt.
 Eugén Ducati apja a messzi Elefántcsontpartról érkezett Párizsba, feketébb volt a legsötétebb ébennél, de abszolút hallással született, és rövidesen egy kis bárban zongorázott, a rue Tivolin, kétsaroknyira a Moulin Rouge-tól. Hamarosan kisfia született egy félvér lánytól, aki egy nap úgy döntött, inkább Marseille-ben próbál szerencsét, és lelépett. A kis Eugén alig öt esztendős volt, mikor Monsieur Amar cirkuszához csapódott, és kamatoztatva rendkívüli ügyességét és bátorságát, végigjárva a cirkusz ranglétráját, akrobataként bűvölte el a nagyérdeműt. A Nagy Ducati, ahogy neve a plakáton szerepelt, majd egy méter kilencven centis karcsú testén kidolgozott izmok ugráltak, szép vonalú fején tengernyi apró csiga-fürt, dús ajka élveteg, anyjától örökölt lágy tekintete és villogó mosolya hódított. Feszes, ezüstszín trikója kiemelte izmai játékát, s nem hagyott kétséget a felől, hogy a természet bőven ellátta férfiúi ékességgel.
Csak egy pillanat volt, egy rácsodálkozás, ott a manézs izzadtságszagú miliőjében, mikor előadás után Borsos elvtárs családostól gratulált a szédítő mutatványokhoz. Borsos elvtársné tágra nyílt szemmel legeltette tekintetét a passzentos trikón, és apró sóhajt nyomott el magában, Borsos elvtárs kisebb görögdinnye méretű hasára gondolva. Margitka kiszáradni érezte torkát, mikor előtte állt ez a csodálatos fekete görög szobor, fura ferde szemével, rózsaszín markába zárva kezét. Milyen különös, kuncogott magában Margitka, elnézegetve fahéjszín körmeit, vajon mindenütt ilyen fekete.
Nem, nem volt mindenütt fekete, és ezt Margitka rövidesen megtapasztalta. Eleinte Puszi úrnál találkoztak, az Aranysárkányban, lévén ő tolmácsa a fiatal szíveknek. Nézték egymást a Bambi fölött összehajolva, és Margitka azt érezte, ő sose volt ilyen szerelmes. Nem, még akkor sem, mikor a szomszéd Pistát kíváncsiságból beengedte magához pár este.
-Quelle est votre nom, ma belle- suttogta szerelmesen a fiú.
-Hogy mi a neve- nézett Eugén véreres szemébe Puszi úr,- hát Margit. Az boldogan felkacagott, Máhhhgittt, harsogta fehér fogain ropogtatva a hangtalan r-eket, és két kezébe fogva a lány kezét, szenvedélyesen megcsókolta.
-És neki, neki mi a neve, Puszi úr- tudakolta Margitka csillogó szemmel, miután kiszabadította a kezét. Eugén, ízlelgette Puszi úr a szokatlan hangzású szót izzadó fejét vakargatva, mire Nénnyuka megszólalt a konyha ajtajában
- Jenci lesz az, lelkem. Az szép név.
Közben tombolt a nyárba hajló május, szerelemtől nyögtek a bokrok a kis téren és Margitka hamarosan megfeledkezett a moziról. A forró délelőttöket a közeli strandon töltötték, és Margitka szűkülő pupillával nézte, amint Jenci apró, formás feneke vígan fickándozik a fecske alatt, mikor fejest ugrik a medencébe.
-Na, a hintás Jenci, a szerecseny, jól felcsinálta Borsos elvtárs lányát- mondták a városban, mikor később
Margitka a nyílt utcán lehányta a saját lábát. Borsos elvtárs liluló fejjel olyat ordított az irodában, mint egy berber oroszlán. A titkárnő remegve csukta rá az ajtót, és később megesküdött Nénnyukának, hogy csak egyszer hallotta így kiabálni a főnökét, mikor az a Bugyi-király jóvoltából bőröndnyi fehérneműt talált az asztalán.
 -Most mi lesz- törölte meg izzadó arcát Borsos elvtárs, és Mancikával szódabikarbónát hozatott, mert kiújult a gyomorfájása.
-Mi lenne, ha felcsinálta elveszi és kész- csapott az asztalra Puszi úr, és Borsos elvtárs feljajdult. Feljajdult és elképzelte, mint lesz égre szóló botrány a pártban, mint vádolják meg nyugati elhajlással, és mint végzi imperialista ügynökként, egy munkatáborban az isten háta mögött. Talán éppen Szibériában.
-Elvtárs, találjunk ki valamit- nézett könnyes szemmel Puszi úrra, és estére összeült a vezérkar az Aranysárkányban. Ott volt mindenki, akinek a szava számít, és mégis Nénnyuka volt, aki megtalálta a megoldást.
-Tegyük fel- nézte mosogatástól elformátlanodott ujjait Nénnyuka- hogy a hintás Jencinek rabszolga volt a kedves nagypapája Afrikából.
-Igen- nézett éledő reménnyel Borsos elvtárs az öreg szakácsné csupa ránc arcába, - akkor meg a Margitka és a Jenci elvtárs házassága felér egy felszabadítással -fejezte be mondanivalóját Nénnyuka és újra töltötte az üres poharakat.
Egy év múltán, mikor csoki bőrű unokájának csodájára jártak a városban, Borsos elvtárs szép kitüntetésben részesült, a haza legbölcsebb Fia gratulált neki a megható és szokatlan gesztushoz, melynek során házassággal pecsételték meg két, sokáig elnyomás alatt élő nép barátságát.
-Ezt csinálják utánunk a reakciós, imperialista bandák- mondta elismerő mosollyal a Vezér és a háttérből felzúgott a taps.



Abbáziai anziksz





Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott,
felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek
a slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a
szobák sok éjszakai csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás
vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok
ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen
mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végig csordult a hőség a tereken,
egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak
redőnyszemei csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában. Még Ács
úr, a vak koldus is becsoszogott egy hideg fröccsre a Kispipába.
Elutazni kellene, merengett Tóth Tihamér is spriccere mellett. Hagyni ezt a nyári unalomba
fulladt várost, a színházat és a hegedűt, az esti előadások fáradt izgalmát, a mindig házsártos
szobaasszonyt a kelkáposztaszagú kapualjjal, és a házmester örökké lekváros képű
kisgyerekével.
Abbázia, sóhajtott fel Ács úr, aki mielőtt vak koldussá lett volna, báró Hadffy intézője volt,
annak székelyhídi birtokain. Ám belépett az életébe a végzet Ilse Schrantz személyében,
aki arról volt nevezetes, hogy akkora koszorúba fonta szőke haját, mint egy szakajtó kosár,
sötétkék szemei voltak, és vacsorára szerette a libamájat, pezsgővel. Ez a haj néha önálló
életre kelt, a tánc hevében kibomolva kígyóként vonaglott gazdája után.
Szóval Ilse Schrantz szívesen fogyasztott libamájat utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből.
Azon kívül meg Ilse Schrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Ács úr meg Ilsét.
Így esett, hogy az intéző úr sikkasztott egy kicsikét és mikor kiderült a disznóság, éppen
Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
Ezért Abbázia Ács úrnak az egykor volt gondtalan és gazdag élet emlékeit pendítette meg
lelke kicsiny aranyrugóján. Hogy mivé lett Ilse Schrantz, az már egy másik történet, mint
ahogy Ács úr átlényegülése is vak koldussá.
Elég az hozzá, hogy a név, Abbázia, ott muzsikált Tóth Tihamér fülében egész délután, s
a kora esti korzón hullámzó közönség halk beszélgetéséből is úgy ütődött füléhez, mint
apró kavicsok a tengerparton. Szél játszott e névben, a tenger sós csókjai, vad sirályok
rikoltozása és egzotikus szépségek egészséges nevetése keveredett benne. S mikor rendes
esti kártyapartnere is megerősítette, hogy tudomása szerint Abbáziában vannak a világ
legszebb vendéglősnői, hősünk huszáros gyorsasággal összecsomagolt, majd érzékenynek
nem nevezhető búcsút véve szállásadónőjétől, reggel felszállt a fiumei gyorsra.
Sosem volt a nyári reggel ily friss, a szalámis zsömle ennyire ízletes, a kávé oly aromás, mint
ezen a bolond reggelen. Szabadság, feszítette hátra derekát kéjesen a kupé bordó bársonyán
Tóth Tihamér. Minden egy gondtalan, pompás utazás ígéretét zengte, s hősünk tiszta örömét
még az a két lókupec sem tudta beárnyékolni, akik töménytelen mennyiségű fokhagymás
szalámi elfogyasztása után meglazított cipőkkel horkolták végig az éjszakát, penetráns
lábszagot árasztva.
De mindenért kárpótolva érezte magát, midőn a vonatablakból kihajolva szemébe nevetett a
tenger az öböl szelíd ölelésében. Az állomás hamar megtelt izgatott és kacagó kiáltásokkal,
amerre nézett tömeg hullámzott, pompás toalettek villantak elő, elkeseredett nevelőnők
kergettek pajkos gyermekeket és rendre felhangzott a hordárfiúk éles kiáltozása.
Egy eperszín villában vett ki szobát, mely a hegy oldalába ragasztva buja babér és leánder
erdőcskében pihegett fakózöldre kopott zsalui mögött. Az egész házat átlengte valami
délvidéki lustaság, valami engedékeny rendetlenség és az égett olaj meg a fokhagyma szaga.
Nagy kövér, hússzín rózsák virítottak a kertecske murvával beszórt ösvényei mellett, aromás
szirmaikból illatszert készített a háziasszony lánya. Pompás termetű, fekete teremtés volt
ez, húsos ajkai fölött az apró szőrszálakon rendre megült az izzadság, ezt kéjesen nyalogatta

vagy izmos alsókarjával letörölte. A különböző társadalmi státuszból származó férfi vendégek
egységesen álltak a házikisasszonyhoz, mindnyájan hót szerelmesek voltak belé. Ám
úgy tűnt, ő mindnyájukat a vendégnek kijáró tisztelettel nézi bolondnak, s ezért a reggeli
felszolgálásánál vagy a nyugdíjas kúriai bírót kergette őrületbe, amint telt melleivel vállaira
hajolva tette elé a kávés csészét, vagy a sokgyerekes kis zsidó kereskedőt bolondította ajkai
nyalogatásával. És akkor még nem beszéltünk a két pesti család diák fiairól, akik kamaszos
hevülettel nézték végig a kisasszony esti fésülködéseit a szándékosan elhúzott függöny
mögül. Pajzán arclegyintéssel vagy hátbavágással tudatta a férfivilággal hajlandóságát egy
kis játékra, ám a helyzet komolyra fordultával, jelesül a facér papírkereskedő egy este átkapta
a derekát hátul az olajfák alatt, úgy teremtette képen, hogy még másnap is látszott az öt ujja
nyoma.
Aztán mindez megváltozott, amint kiderült, hogy Tóth Tihamér zenész, művész ember.
A vacsoraasztali társalgásnál derült fény hősünk első hegedűsi minőségére a Nagyváradi
Színháznál, nosza, ugrott a házikisasszony, szaladt és hozta a nagypapa hegedűjét és
innentől hiába volt szabadkozás, hegedülnie kellett. Tóth Tihamér felállt, aprókat igazított a
hangszer nyakán, majd feljebb tolva szemüvegét, haját hátra simította, szemét lehunyva arca
átlényegült, átadta magát a zene bűvöletének. Ekkor különös átváltozásnak lehettek tanúi az
asztalnál ülők. A hegedűs eddig csöppet sem vonzó, mondhatni hétköznapi arca megszépült,
lehunyt szemei felett szemöldökei kígyózva követték játékát, ajkai megnyíltak, látni engedték
a fogak egészséges szépségét, orrcimpái vadul megremegtek, egész teste szinte kígyózni
látszott a muzsika ütemére. Panaszosan szállt a hegedű szava attól fogva a balzsamos nyári
estéken, s a gyertyafényben a házikisasszony nagy fekete szemében latinos elérzékenyültség
ragyogott. Érzelmei hullámzását követte izmos barna keze izgatott babrálása mélyen kivágott
vászoningén, arca hol kigyúlt, hol elsápadt, és amint az utolsó lágy hangok is tovaszálltak, a
legnagyobb zavarba hozva hősünket az asztaltársaság előtt, elkapva a kezét futó csókot lehelt
rá, majd felugorva az asztaltól elfutott.
Innentől számítva jelentős változás állott be Tóth Tihamér státuszában. Reggelente ő kapta
a legfrissebb császárzsömlét, a legforróbb kávét, mi több, egyedül csak neki a kerti rózsák
szirmaiból titkos receptúrával készült lekvárt is felszolgáltak. S ha ő szabadkozva a kissé már
kínossá váló kivételezés miatt, szelíden mosolyogva elhárította a második adag rósejbnit, a
házikisasszony rajongó érzelmekkel szorította fehér, hosszú ujjú kezét terebélyes kebleihez,
maestro, suttogta, és ebben benne volt minden.
Lássuk be, az érzelmek ilyetén való tobzódása elkerülhetetlenül vezetett a végkifejlethez.
Utolsó estéi egyikén, immár túl a kötelező hegedülésen, Tóth Tihamér sétára indult a közeli
partra. Ott addigra elnémult a fürdőzők lármás serege, a tenger visszavette, ami az övé. Ő
gondolataiba merülve lépkedett, gyönyörködve a tenger szelíd esti szépségében. Méla kis hold
kandikált ki rongyos felhőfoszlányok mögül, eleinte észre sem vette az árnyat, mely követte.
Ám amint a kis babér ligethez ért, egy eleven, rózsa illatú forgószél terítette le, s gyűrte maga
alá a homokba. Arca, nyaka, keble rózsaillatú volt, a csókja is, csak a haja tövében bujkált
egy kis fokhagyma szag, de ez még édesebbé tette azt a szimfóniát, amit elmuzsikáltak ott a
homokban, ők ketten, míg a háttérben a tenger zihált szelíden.

Torockó




vackolódok a nyári tájba
alkonyatkor merev vigyázba’
fogad a rőt szín  Székelykő
dombjain lusta elnyúlásba
heverő pompás  pipacs vér-mező
kolomp zeng a pihegő nyárban
forrás szín-ezüst villanásban
ég-kékbe harap a  vérengző
megszelídített Ordaskő.


Miért szereted





A szagok miatt. Ilyenkor égre bomlik a virágok teljes tüze, a színek mámora kavarog az illattal és lüktet a lengén öltözött nők nyakán az olcsó parfüm, teljessé varázsolva az illúziót. Rózsaillat kúszik alattomosan összeölelkezve a brutális liliommal, és halkan dúdol esténként a petúnia az ablakban. Látod a gerlét? Mámoros tánca fészekőrző vággyá szelídül és sárga a pehely a fiókák nyakán, amint a napba néznek. Aranypor táncol a légben, és mindent átjár a létezés lázasan lüktető harmóniája.
Megengedő a világ ilyenkor. A hajnali rigófütty fénykardként semmisíti meg a sötétséget és a lelket rágó gondokat, a napfelkeltével új lélegzetet vesz a mindenség. Nem lehet nem remélni, és szégyenkezve somfordál el a kétségbeesés behúzott farkú fekete kutyája. Diadalmas a nap, kényeztet a nyár, a víz és a pergő idő kis katonái megpihennek.
Mézbe ragadva telnek az órák, és a hangyaszorgalmú percek mögül kikacsint a közelgő szabadság semmittevő aranya. Tervezgetsz és hagyod, hogy elérjen.
Békésen engedelmeskedsz a nálad hatalmasabb erőnek és kitárod magad a fénynek, a színeknek, az illatoknak, majd szelíden tűröd, hogy átmossa testedből-lelkedből, a hidegből és sötétségből kövesedett magányt.
És a nyári délutánok kedves időtlensége, fagylaltba fulladó örömök, míg folyóba lógatott lábbal mutatsz fityiszt az elmúlásnak. Kedvvel csúszik a bor a csillag hímes estében, nap verte bőröd jólesően borzong és visszaint gyerekkorod nyári estéinek finom szappanszaga.
Állj meg egy percre, és gondolatban illesd csókkal a ráncos kezet, mely valaha a hátad és plezúros gyermektérdeid szappanozta esténként, egy csorba lavórban. Árnyaid, örömeid, emlékeid, mint megrakott kofferek, szelíden sorakoznak körülötted és sorsod nagy karmestere csak az intésre vár.
 A szíveddel figyelj, ha csendben maradsz, meghallod a tücskök fáradt muzsikáját és megérzed, amint a létezés könnyű, nyári takaróját ráborítja a világra.