Boldog új évet!




Kedves Olvasóim! Egymásért vagyunk! Várom, hogy olvassatok és remélem, Ti is várjátok, hogy írjak :))
Maradjon ez így, jövőre is!
Boldog új esztendőt kívánok mindnyájunknak!

A meggyfapálcás detektív






Ha a hídról végig nézett a városon, mindig elszorult a torka. Háta mögött úgy ragyogott a színház a kis téren, mint pihegő nagyasszony megannyi díszes párna között. Körben az Emke, a Pannónia, az Elite kávéházak örökkön kávé illatban fürdő, víg zsivajos tündérvilága, a virágos stukkók bókolása, szépasszonyok buja kacaja, szemeik gyémánt ékszereikkel vetekedő villanása, amint hosszú szipkáikból kábító füstöt fújnak. Újság lapjainak surrogása, és Feri úr, a főpincér mosolya, amint frissre cseréli a zsemléket a kis fonott kosárban. És szemközt a boltok, a hangyaként sürgő kereskedők birodalma, ahol csíkos napvédők árnyékában kifutófiúk ásítoznak, és ajtófélfának dőlve várják, hogy felszáradjon a vizesnyolcas a porban. Új áru érkezett, és jaj, ha a gazda lazsáláson kapja őket. De olyan jó így bambulni a Körös felöl fújó szélben, amely felkavarja a port és a lócitrom szagát, elvegyítve a hársak illatával. Ismerős konflisok csattognak a kockaköveken és rikkancsok árulják a Nagyváradot. Amott szemben, a Körös másik partjáról ide köszönt a Szent László templom tornya, jobbján méltóságteljesen terpeszkedett a városháza turul őrizte, velencei módit mintázó szép épülete.
Az én városom, simogatta végig tekintetével az épületek sziluettjét Kelemen András detektív, majd belépett az Arany Sas étterembe és átnyújtotta felöltőjét az elébe siető pincérnek.
- Mi újság, Janikám? Megjöttek már a többiek?
- Parancsoljon, méltóságod, szabadna a botját is – nyúlt az ezüst fogantyús meggyfa bot után a pincér, de Kelemen detektív mosolyogva lépett hátra.
- A botomat, azt nem. Tudod, hányszor mentette meg az életemet? Igaz, ahogy nekem a botforgatás tudományát ott Székelyhídon megtanította az öreg Szalacsi, annak párja nincsen. Fiatal korában még farkast is ölt vele, úgy beszélték. Én csak emberfarkasok ellen forgatom, de remélem, ölni mégsem kényszerülök vele – nézegette kedvtelve meggyfapálcáját a detektív.
- Olvastam az újságban, hogy múlt héten három szökött katonát is leszerelni méltóztatott az Úri utcában.
- Mit tehettem volna, éppen egy öreg özvegyasszony kapuját feszegették, mikor megcsíptem őket. Két suhintás, és már nem voltak olyan nagy legények. Háború ide vagy oda, rendnek kell lenni, erre esküdtem fel lassan már harminc esztendeje – mondta gallérját igazgatva a földig érő, díszes tükörben. – Ez az életem, Janikám, hogy szolgálom a városom rendjét.
- Talán megint kitünteti a főkapitány úr, mint négy esztendeje.
- Az más volt. Ott a bankot akarták kirámolni a gazfickók – igazította kézelője gombját és nézte mosolyogva a hajlott hátú pincért.
- De a váradiak meggyfapálcás detektívje résen volt és leleplezte a bandát, éppen a betörés közepette. Gerő Ármin főkapitány úr kitüntetése nem volt véletlen – hajtott fejet Jani úr, a pincér és megnyitotta a különterem ajtaját.
- A szokott helyen leszünk, ugye Janikám – kérdezte a detektív, majd választ sem várva belépett az ajtón.
 Odabenn csendes beszélgetés zaja keveredett pohárcsörgéssel, majd elkezdődött a „Balkéz” asztaltársaság rendes havi összejövetele. A századforduló éveiben határozták el segítő szándékú váradi polgárok, hogy társaságba tömörülve próbálják felkarolni elesett polgártársaikat. Kit szerény pénzösszeggel, kit ügyvédi tanáccsal vagy akár jó szóval támogattak. Kelemen András detektív érző szíve és nem utolsó sorban kapcsolatai révén jelentős munkát végzett az egyesületen belül, nemkülönben élete párja, Bende Erzsébet asszony, ki szintén Székelyhídon született. Ezért senki számára nem jelentett meglepetést, mikor az 1902-es esztendőben a „Balkéz” asztaltársaság egyhangú, titkos szavazással díszelnökévé választotta Kelemen András detektívet s erről az eseményről megemlékezendő, díszesen festett emlékpoharat ajándékozott neki. Aztán a háború kitörése utáni nehéz időszakban sajnálatos módon oly mértékben megszaporodtak az asztaltársaság feladatai, hogy tagjai megfeszített erővel dolgoztak az özvegyek, árvák és a háborús sebekkel hazaérkezők megsegítésén, élükön Kelemen Andrással. 
- Uraim – emelkedett szólásra Ertler Mór doktor, a társaság alelnöke – ma egy rendkívül megrendítő eset jutott tudomásomra. Egy palotai illetőségű kis cseléd, ki alig fél esztendeje szolgált városunk egy igen tiszteletreméltó családjánál, nos, ez a szerencsétlen gyermek szerelembe esett egy bakával. S ahogy ez már történni szokott, viselős lett. A baka, megijedve a felelősségtől, a hír hallatán elmenekült a lánytól, otthagyva annak kis cselédszobájában bajonétját. Tartva az esetleges felelősségre vonástól hiányos felszerelése miatt, ám félve a lány reakciójától, ha újra feltűnik, falubeli katonatársát kérte meg, menne vissza, kopogna be a lányhoz és kérné el bajonétját. Az jó szívvel megtette, amire kérték, ám nem számított az elhagyott szerető bosszújára, aki, mikor meghallotta a kopogást, azt hívén, hogy gyermeke apja tért vissza, egy csupor zsíros szódát öntött a katonatárs arcába, ki ettől rövid időn belül elvesztette mindkét szeme világát.
- Szörnyűség, tragédia – zúgtak az urak, míg Kelemen András egy papírra jegyezgetett.
- S mi történt a kis cseléddel – nézett fel közben a társaság titkára a jegyzőkönyvből.
- A gyermek jelenleg letartóztatva a közkórházban fekszik, ideglázban. Magam vettem fel az osztályra.
- Javaslom dr. Ignácz Salamon tagunk ügyvédi segítségnyújtását valamint jótékonysági gyűjtést szervezni a hamarosan megszületendő kisded számára – emelkedett szólásra az elnök, majd szavazásra kérte fel a jelenlevőket. A gyűlés folytatódott. Sok volt még a tennivaló.
- Kellemes az este, ahhoz képest, hogy szeptember végét írjuk - hajtotta fel gallérját Kelemen András. Isten áldjon, Janikám, majd jelentkezem- köszönt el a pincértől és kilépett a váradi estébe. Szerette a város esti arcát. A gázlámpák szelíd fénye fátylat vont a kis utcákra, macskák surrantak a kapualjakban, egy-egy késői járókelő léptei koppantak. Elgondolkodva ballagott át a hídon, majd megállt, nézve a Körös szelíd ezüstjén mint bújócskázik a hold fénye. Kisfiára gondolt, vajon minek örülne a kis Károly közelgő születésnapján, talán megveszi neki az ólomkatonákat meg az ágyút, amit a múltkor úgy nézett a Hegedűs-féle kirakatban. Na, majd ahogy futja, dörmögött magában félhangon, mikor a Bemer-tér felől részeg gajdolást hallott. Még időben ért oda, ahhoz, hogy lássa, amint egy bizonytalanul dülöngélő alak az Elite kávéház ajtaját rugdossa, majd nadrágját megoldva, levizeli azt.
- Megkérem, uram, hogy igazolja magát – lépett a katonaruhás alakhoz határozott léptekkel a detektív, majd megragadta a karját, hogy részeg imbolygását megfékezze.
- Dévald Fülöp segédjegyző, jelenleg szökött katona – hadarta az kásás hangon és megragadva bajonétját, Kelemen András felé döfött. Ő fürge mozdulattal engedte el támadója karját és hátra lépett. Meggyfapálcája gyakorlott ütéssel lendült és eltalálta a katonaszökevény kézfejét, majd megbotolva a járdakő szegélyben, egyensúlyát vesztve, hátratántorodott. Részeg bődüléssel és nem várt fürgeséggel lendítette bajonétját Dévald Fülöp és szúrt.

A földön fekvő Kelemen András meggyfa botján lecsúszott az első szúrás, és ő próbált lábra állni, ám nem maradt ideje. A bajonét vasa hidegen hasított a mellkasába, fájdalmat nem érzett, csak tompa ütést. Valami meleg buggyant ki a szája sarkán, mikor kiáltani akart, ám ekkor újra lecsapott a bajonét. Négyszer járta át testét a vas, s utoljára már nem is érezte. A holdat nézte, ott a fenn az égen, ahogy áttáncol a felhők fátylán és fennakad a templom tornyának cikornyás keresztjén.

A disznó, a lóden és a csendes éj





Volt még bő hat hét karácsonyig, azaz a fenyő-ünnepig, ahogy Borsos elvtárs előszeretettel emlegette, ám Puszi úr úgy érezte, ideje hozzálátni az előkészületeknek, mert szentestére meglepetést ígért a gyerekeknek.
Az Aranysárkány egyik törzsvendége, Lesi sógor, hízót ígért fű alatt Puszi úrnak, ha szerez rá kiutalást, aztán Nénnyukával előre megtervezték a karácsony esti menüt. Orja-levesről álmodozott Puszi úr, miközben a pult mögött állva fényesre dörgölte a poharakat, főtt húsról ecetes tormával, pirosan virgonckodó oldalasról, meg hurkáról, amiből illatosan omlik elő a rizs, majoránna és bors szagával ingerkedve. Nénnyuka töltött káposztáról is beszélt, meg sonkákról és tepertőről, amit jól be lehet majd osztani, nem beszélve a pár liter zsírról, ami remekül mutat majd ott a piros bödönben. Az Aranysárkány kosztosai is jól járnak, mélázott Nénnyuka, tódul majd a nép a fasírtra meg a sült kolbászra, lesz miből főzni tavaszig. Karácsonyra disznót vágunk, határozta el Puszi úr és hozzálátott a kivitelezéshez.
-Csak egy egészen icurka-picurka kis disznót - járult alázatosan Borsos elvtárs színe elé másnap engedélyért, ám a pártitkár elvtárs aznap reggel gyomorégéssel ébredt. Előző napon kiszálláson járt a titkárnőjével és hazafelé megálltak egy csárdánál, szóval eltelt az idő, a sofőr közben jót aludt a volánnál, aztán éjfél is elmúlt, mire hazakeveredtek. Zsíros volt a pörkölt vagy mi, de amint a vendéglős előadta elképzeléseit a káposztáról meg társairól, Borsos elvtárs agyát elöntötte a vér és akkorát csapott az asztalra, hogy a kis Lenin szobor kettőt ugrott.
- Nincs kiutalás, nincs disznó, nincs karácsony, legfeljebb fenyő-ünnep, és szóljon a titkárnőnek, hozzon szódabikarbónát - szólt és becsapta az ajtót.
-Márpedig lesz disznó, a kis Julcsika kolbászt fog enni, Karcsika meg fasírttal dobálja majd a verebeket - fogadkozott Puszi úr sötét ábrázattal és zárás után kis tanácskozást tartott a söntésben. A második pohár kisüsti után már együtt sóhajtozott Puszi úr, Lesi sógor, Szeredi bácsi, az öreg hentes meg Csere Béla, Borsos elvtárs állandó és mindenkori sofőrje. 
- A disznó megvan - tolta hátra tar fején a micisapkát Lesi sógor - de hogy hozzuk be faluról, hogy ne vegyék észre, ha megállítanak, töprengett. 
- Szekérrel nem lehet, azt feltúrják, még a zsákok alá is benéznek, autóval meg csak nem hozhatunk egy állatot- sóhajtott Csere Béla. 
- Dehogynem - szólalt meg csendesen Nénnyuka, és már másnap munkához látott.
 Lehozta a padlásról az öreg utazóládát és feltúrta. Volt abban minden, kifakult selyeming, molyette gyapjú mellény, színét vesztett nyúlszőrkalap meg egy viseltes ám mutatós lódenkabát, amin Nénnyuka elégedett tekintettel simított végig majd óvatosan vállfára akasztotta. Ez jó lesz.
Karácsony szent napjának reggelén kevés hó esett. Hideg van, hajtotta fel gallérját Borsos elvtárs, amint kilépett irodája ajtaján. 
- Csere elvtárs, maga szabad holnapig - szólt be a sofőrnek, majd önnön jóságától meghatódva elindult, hogy ajándékot vegyen a feleségének.
Ebben az időben pedig Lesi sógor odahaza éppen azon munkálkodott Puszi úrral meg Nénnyukával, hogy kevéske köményes pálinkát itasson a hízóval. De az nem akarta a jót, próbálkoztak tölcsérrel meg bögrével, de csak azt érték el, hogy jól megharapta Puszi úr ujját. Na, ittak a nagy ijedtségre egy kupicával, majd újra próbálkoztak volna, mire az asszonynak eszébe jutott, keverjék el a pálinkát egy kis kukoricával, hátha úgy elfogadja. Elfogadta, mi több, felhörpölt egyszerre fél liter pálinkát két marék darával, majd apró, halk röfögések után eldőlt. 
- Részeg disznó- kuncogott Puszi úr, és hozzáláttak hárman, hogy felöltöztessék a hízót.
A lódenkabát kicsit nagynak bizonyult, Nénnyuka, miután végig begombolta, ujjait gondosan a zsebébe tűrte, gallérját felhajtotta majd kackiásan a fejébe nyomta a kalapot, és azt mondta, kész.
Ekkor érkezett a Pobedával Csere Béla, és miután térdét csapkodva kiröhögte magát, együttes erővel beültették a disznót a hátsó ülésre, mellé Puszi urat, előre Nénnyuka került, és hajts, isten neviben.
Az úton semmi érdemleges nem történt, Nénnyuka halk imádkozását a hízó szelíd horkolása törte meg néha. A főtéren, a közlekedési rendőr nagyot szalutálva engedte őket tovább, majd a forgalmat irányítva lendületes mozdulattal elfordult.
Alkonyodott, mire bekanyarodtak az Aranysárkány elé, és a disznó bágyadt röfögéssel ébredezni kezdett. Aztán, amint a konyha felé cibálták, már visított is.
A ragyogó tisztára takarított söntés egyik sarkában szerény karácsonyfa állott.
- Gyerekek - kiáltott nagyot Puszi úr - Julcsikám, Karcsikám, gyertek hamar énekelni, itt járt a kis Jézuska!
„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok…” bőgte teljes hangerővel Puszi úr a konyha felé hallgatózva, egyik kezén Julcsika, szép kis masnikkal a copfjában, másik kezén a tágra nyílt szemű Karcsika, míg hátul a konyhán Nénnyuka meg Szeredi bácsi birkózott az elkeseredetten visító, lódenes disznóval. Rövid küzdelem volt.
Aztán hirtelen csend lett, kinn eleredt a hó és végtelen szeretet ömlött el a világon.

Keretbe temetve



félénk vonatfütty
 a váradi éjben
szíven üt a mára
nem maradó semmi
a kába évek
nyomorába veszve
hímporos
álom csak Ady
Léda mámorító  estje
hol a Pannónia meg
az Emke áll lesve
a percet mi elszaladt
sír sok címeres
cifra magány
éjjelente hant alatt
mereng és sírdogál
csontba merevült
sok száz atyánkfia
örvend a koldus
huzatos padon
ha meg kell halnia.



Ilyentájt






ilyentájt csendtéglákból
építek házat
s ha jössz
én ott leszek
szemem káprázat
nélküli csodákat
ígér majd
rőt teát iszunk
porcelán sziromból
kezed melengetem
gondolat szőtte
szép szerelemmel
és árnyékok nélkül
futunk a
kék havon
ha roppan a
Hold kényes dereka
didergő hajnalon

Guszti feltámadása




-Aztán hallották-e, hogy Berger Samu megvette a tenyésznyulat a gazdaságnak- pumpált még egyet lágyan Puszi úr a sörcsapon, az Aranysárkányban. A kicsorduló sörhab mélán csusszant a pohár párás oldalán és megállapodott a pulton. Egy szomjas légy mohón kortyolta.
-Hogyne hallottam volna-kente el kese bajszán a habot Borsos elvtárs. -Magam intéztem neki a tenyésztelepről. Cseri Béla hozta le a szolgálati Pobedával. Azt mondta az agronómus, egy év múlva megnyerjük a területi Szocialista Gazdaság Csillagáért versenyt, akkora lesz addigra a szaporulat a Guszti jóvoltából. Van tíz nőstény, amik csak a tenyészbakra várnak. Majd a Guszti elrendezi a sorsukat.
A szomszédos asztalnál nagyot sóhajtott Firces Alajos.
-Azért ez mégse járja, hogy egy büdös nyulat csak a kufircolásért tartsanak. Az emberek kuncogtak és összenéztek, mert megjelent előttük Fircesné született Ingó Ilona termetes hátsója.
-Majd ha az elvtárs is sorra csinálja a gyerekeket az asszonynak, akkor járjon a bagólesője-nézett hátra szigorú tekintettel a pártitkár és kiitta a söre maradékát. Firces Alajos mérgesen nézte a poharát és meg nem született gyerekeire gondolt. A háborúban, valahol egy német városban átmászott egy drótkerítésen, mert meglátott egy táskát egy kerti asztalon. A táska üres volt, ám visszafelé másztában felakadt a dróton és megsértette a nemesebb szervét. Levegős a töke, szokta mondani az asszony alkalmanként, mikor ritkás próbálkozásaik után a fal felé fordul az ágyban.
-És mondja, Borsos elvtárs, tényleg akkora szőre van ennek a Gusztinak, mint egy angóra macskának-koppantotta a pártitkár elé a sztrapacskás tányért Nénnyuka. Közben szigorú szemmel méregette a kuncogókat. Borsos elvtárs némán bólintott és elmerült a táplálkozás örömeiben.
-Akkora a termete a Gusztinak, mint egy kisebb kutyának és olyan dús, hosszú a szőre, amilyet még nem láttam. Importra kerül a bőre a szaporulatnak. Valahova Afrikába, így mondták a központban-dőlt hátra elégedetten az első falatok után Borsos elvtárs és diszkréten böffentett.
Minek azoknak szőrme, abba a meleg időbe, tűnődött magában Nénnyuka, míg leseperte az abroszról a kenyérmorzsákat.
-Dicsőség ez, elvtársak, nekünk, a városunknak, hogy ilyen bak nyúlunk van, Berger elvtárs szaktudása meg egyenesen főnyeremény-mondta ki a végszót a pártitkár és repetázott a sztrapacskából.
Az első gereznát majd elkérem tőle vagy megveszem, mélázott Firces Alajos másnap, mikor jókor hajnalban, ahogy szokta, körbe nézett a portáján. Elvégre jó szomszédunk vagyunk mi Berger Samuval vagy mifene. Jó lesz abból az asszonynak valami kucsma féle vagy prém a kabátjára. Úgyis mindig azon nyavíkol, hogy nincs egy rendes kabátja. Jólesőn leszívta cigarettája füstjét és megindult a kert felé. A gazda szeme hizlalja a jószágot, igaz is, gondolta derűsen, míg elnézte a veteményt, a pár gutaütött gyümölcsfát. Mit akarsz Pityu, szólt szórakozottan az izgatottan nyüszítő vizsla felé, majd megállt az árnyékszék mögött és elgondolkodva lepisilte Berger Samu kerítését. Aprót szellentett, begombolta nadrágját majd hátrafordult a kutyához. Gyere Pityu, lábhoz, mutasd, mit találtál, hajolt közel a kerítés melletti bürökbokrokhoz.
Ez meg mi az ótvaros tótfene, húzott ki a levelek alól egy szép simára nyalt tetemet. Nagy, kanál fülei mókásan ugrándoztak, ahogy a vizsla izgatottan alá-alá döfött. Teste áramvonalasra nyalva, szemei üvegesen néztek. Merev volt, mint a deszka. A Berger szomszéd tenyésznyula, suttogta iszonyodva a pajkosan ugráló kutyának. Pityu, te levadásztad a Gusztit, sóhajtotta merevülő lábakkal és megkapaszkodott a kerítésben. Gyorsan átkémlelt a foghíjas deszkákon, majd a hóna alá kapva Gusztit, berontott a házba. Tíz múlva Fircesné álomtól bedagadt szemekkel buzgón melegítette a vizet legnagyobb fazekában, hokedlire rakta a sámlit, rá a bordó bádog lavórt. Kis gondolkodás után vállat vont és kihozta a szekrényből féltve őrzött levendula szappanát és munkához látott. Alig múlt pár perccel hat, mikor Firces Alajos hóna alatt egy törölközőbe bugyolált csomaggal a Burgerék kerítéséhez osont és a billenő deszkát félretolva, átmászott. Egy miatyánknyi időbe sem telt, izgalomtól pirosló fülekkel ügetett vissza a házába. Pityu aznap láncra került.
Fáradt, munkában megtikkadt dolgozók lepték el az Aranysárkány asztalait kora este, Berger Samu alig talált helyet a kártyapartihoz. Firces Alajos ugyan átadta volna a helyét, ugrott is fel azonmód, ahogy a szomszédot meglátta, de az szelíd erőszakkal visszanyomta a székbe.
-Játsszunk egy partit, szomszéd, ma kutya napom volt. Csattogtak a lapok, fogyott a sör. Puszi úr sűrűn körbejárt a tálcával. Firces Alajos sápadtan meredt a lapokra, Berger Samu nagyokat sóhajtott.
-Ma nincsen szerencsém, vágta az asztalra elkeseredetten a kártyát és belemarkolt Nénnyuka frissen sütött pogácsáiba.
-Mi bántja az elvtársat, cserélte ki az üres poharakat Nénnyuka és figyelmesen nézte Berger Samut.
-Megdöglött a Guszti-sóhajtotta az remegő hangon és megtörölte gyöngyöző homlokát.
Az egész ivó felhördült. Megdöglött a Guszti, a város reménysége! Firces Alajos egyre mélyebbre hajtotta a fejét és szaporán pislogott.
-Elég nagy baj, hogy megdöglött a tenyészbak, de még nagyobb baj is van-dőlt hátra Berger Samu és kigombolt egy gombot inge nyakánál.
-Ennél nagyobb baja mi lehet Berger elvtársnak-lépett ki csodálkozó arccal Puszi úr a pult mögül.
-Az az én nagy bajom, hogy megbolondultam. Elhagyott az ép eszem. Kiakadt a kerekem-ütögette fejét elkeseredetten Berger Samu és könnyezni kezdett.
-Nyugodjon meg szépen, Berger elvtárs, és mesélje el, mi történt-simogatta meg anyásan Nénnyuka és vasalt zsebkendőt nyújtott felé.
-Első napokban jól volt a Guszti, végighajtotta az egész állományt, hogy öröm volt nézni, aztán egyik nap arra keltem, hogy fekszik elnyúlva és nem mozdul.Tán megerőltette magát és nem bírta a szíve, vagy mit tudom én. Elég az hozzá, hogy elástuk a dögöt az asszonnyal a kerítés mellett. Másnap reggel meg- meredt maga elé kiguvadt szemekkel-mire ébredek, visszajött a Guszti a sírból!
-Szentséges szűzanyám-suttogta Nénnyuka és óvatosan keresztet vetett.
-Ott állt a négy merev lábán kitámasztva az ólban, a szőre selymes és fénylik, még illatos is, a fülei meg úgy merednek, mintha dróton állnának-zokogta Berger Samu az asztalra borulva.- Ez nem istentől való.
-Ilyet még én sem hallottam-nézett maga elé Puszi úr és tanácstalanul megvakarta a tokáját. Mély csendbe merültek. Még a légy sem zümmögött.
-Megvan-csapott az asztalra diadalmasan Firces Alajos, hogy Nénnyuka összerezzent.
-Na, mondja, elvtárs!
-El kell menni a templomba és szólni kell Dászkál atyának, csináljon neki egy kis temetést. Majd szépen eltemeti újra és imát is mondhatunk felette, akkor nem fog a Guszti visszajárni -javasolta kipirult arccal Firces Alajos és magabiztosan kihúzta magát.
- Szomszéd, hogy magának mennyi esze van-szólt könnyes szemmel Berger Samu és tétován pislogott.
- Ne féljen maga, amíg engem lát, szomszéd- szólt jóságos hangon Firces elvtárs, és nagy szeretettel megveregette Berger Samu vállát.

Jártál-e

kis falusi utcán
jártál-e már télen
hol konok füstök
szállnak s kanyarodik
szépen a csend
a kert alatt
öreg macska ballag
a hold verte fák
és árnyaktól megrogyott
kis házak oldalán
avas esztendő
remél új tavaszt
míg szendereg
a mag kérges
hantok alatt

Neked



rózsaszín felhőre
ültetett a lányom
szél se rebben
örömöm bezárom
hintázom a léten
várok számolok perceket
hogy peregjen teljen
hulljon le majd
nőjön levél
fakadjon új szirom
a fákon teljen
hold s apadjon
folyók vize
forduljon ballagjon
szépen az Idő kereke
nőjön kicsi mag
meleg szívek alatt
a Rend tegye dolgát
én számolom az órát
míg egyszer egy rigó
rám nevet
júniusi álmos kert felett
akkor jaj de várom
unokám születik
jövő nyáron.

Munkásfüzetek





Jókor reggel, mikor Nénnyuka kendermagos kakasa másodjára szokta köszönteni a napot, Tátrai elvtárs gondolataiba merülve rótta kicsiny irodája olajjal beeresztett padlóját. Gondjai voltak. Aprókat nyikorogtak a deszkák, a páncélszekrény melletti sarokban még megvolt a nyoma a feszegetésének. Ide rejtette ugyanis a gróf úr az aranyakat, amiket kíváncsi és barátságos szovjet katonák végül kivertek belőle. Nagy afrika-vadászként szembeszállt az oroszlánnal is, ismerte a nagyvadak minden szokását, csak a háborúban megkérgesedett mongol katonák fajtáját nem ismerte, ezért érte készületlenül, mikor pár fogát kiköpködte már az első találkozás után. A kíváncsi katonák barátságosak voltak, mert összeszedhette a fogait a padlóról, mikor elengedték. Odaadta az aranyakat, majd megszökött, de ez már egy másik történet.
Ami tény, hogy Tátrai elvtárs friss propagandistaként szinte azonnal megkapta a gróf elárvult dolgozószobáját irodaként. Itt gyártotta aztán hetente többször azokat a több tíz oldalas beszámolókat, amik a párt előirányzatait és elvárásait tartalmazták, s amikben az esetek kilencvenkilenc százalékában ugyanaz a szöveg szerepelt. Esetenként, ha Tátrai elvtárs berúgott, kihagyott egyes oldalakat a gépelésnél, és így került nyomdába az anyag, de ez senkinek sem tűnt fel, mert a dolgozók, mihelyst kiosztásra kerültek a kis füzetek, azonnal és olvasatlanul találtak megfelelő helyet neki.
Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja például kiválóan fel tudta használni öreg és agyonviselt cipők megfiatalítására a lapokat. Sámfa helyett puhára dörgölt papírlapokkal tömte ki a megázott lábbelit, majd jófajta disznózsírral kenegette át és kész. Olyan lett a cipő, mint új korában. Ugyancsak a puhára dörgölt változatot hasznosította Szeredi bácsi, a kert végi árnyékszékben, és volt, aki gyújtósnak használta, de kicsit nehezen égett. Egy biztos, el senki nem olvasta. Egyik este, már zárás előtt Tátrai elvtárs a harmadik kör rum után kicsit el is pityeredett, mi végre is dolgozza ő agyon magát az elvtársak épülésén, ha senki nem merít a tudásból, amit a munkásfüzetek biztosítanak.
-Talán ha kis történeteket is írna bele az elvtárs, olyan szerelmeseket, amilyeneket régen a búcsúsok árultak - javasolta Nénnyuka, míg végtelen nyugalommal törölgette fényesre a poharakat. Azám, kapott az ötleten Tátrai elvtárs, s a következő füzetben két kimutatás között egy sztálingrádi kohász és Tatjána Rakamazova szövőnő szerelmének szívszakasztó történetét olvashatták. Volna. Ugyanúgy folytatódott minden, mint azelőtt. Milicárné unokái kis papírrepülőt hajtogattak a lapokból, de csak a házban játszhattak vele, ne szomorítsák szegény Tátrai elvtársat.
A botrány akkor tört ki, mikor Tátrai elvtárs egy csendes délután a horgászás örömeinek hódolva a kis folyó partján üldögélt. Békés volt a táj, merengéséből úszója rángatása riasztotta fel. Kicsiny papírhajó akadt a horgára, s ideges rángással ugrált a vízen. Elgondolkodva bontogatta a kis csónakot, s elképedve konstatálta, hogy azt az általa szerelemmel szerkesztett munkásfüzetek egyik oldalából hajtogatták. A kis csónakot egész flottilla követte, míg Tátrai elvtárs el nem szánta magát és feljebb osonkodott a bokrok között. Szélhegyi elvtárs, Balla Pista és még vagy három család piknikezett kockás pléden a folyó parton. Fasírtot ettek és hozzá demizsonból jóféle bort ittak, s azon ügyködtek, melyikük tud több papírhajót hajtogatni a szanaszét heverő munkásfüzetek kitépett lapjaiból. A nap sütött, az asszonyok tereferéltek, a gyerekek kacagásától zengett a part, a férfiak meg bőszen hajtogattak.
Tátrai elvtársban egy világ omlott össze, szívdobogása lett és teleizzadt kockás ingét két napig áztatta az asszony. Aztán, mikor egyik este sérelmét elpanaszolta az Aranysárkányban, Puszi úrnak támadt egy ötlete.
-Mi lenne-szólt elgondolkodva, míg bal fülcimpáját morzsolta, ami nála a legnagyobb összpontosítás jele volt, - ha mondjuk, a tizedik oldal környékén beírná az elvtárs, hogy aki idáig elolvasta a direktívákat, annak jár egy ingyen sör a kocsmámban. De ugyanolyan betűkkel legyen szedve, mint a többi szöveg! Nincs csalás! Így meglátjuk, ki olvassa el valóban az előirányzatokat. És az valóban megérdemel egy sört.
-És ki fizetné a sört- nézett Puszi úrra Tátrai elvtárs elkerekedő szemekkel.
-Hát Tátrai elvtárs, ki más-vont vállat a kocsmáros és újra teletöltötte a poharát.
-Akkor a tizedik oldalon- bólintott elszántan a propagandista, és felhajtotta a rumot.
Az ötlet bevált. Szorgalmas és a direktívákat kellően ismerő dolgozók a déli és a délutáni műszak után csapatostól látogatták az Aranysárkányt. Nénnyuka nem győzte csapolni a sört s Puszi úr szorgalmasan strigulázta a bevételt. Eltelt egy hét, Tátrai elvtárs boldogan fizetett, egyben expressz levelet küldött a megyei pártitkárnak sikereiről. Várjuk ki a végét, jött postafordultával a bölcs válasz.
-Legyen, mondjuk, a tizenhatodik oldal, dolgoztassuk meg az elvtársakat, na, mit szól- hajolt közel Puszi úrhoz a következő héten a propagandista.
-Legyen- bólintott Puszi úr rezzenéstelen orcával és letörölte a sörcsapot.
Másnap, hajnalban Szeredi bácsi, az öreg mindenes, még nyitás előtt fellocsolt és szépre seperte a járdát az Aranysárkány előtt. Biciklisek jöttek arra, munkába menő dolgozók, kik tikkadt torokkal és repesve várták a munkásfüzetek legújabb példányát.

-Tizenhat- szólt oda nekik fojtott hangon az öreg és csodaszép vizesnyolcasokat rajzolt locsolójával a porba.

Mustos Pista szüreti mulatsága




A várva várt szüreti bál, amit Borsos elvtárs minden esztendőben oly nehezen járt ki a fővárosi pártbizottságtól, majdnem elmaradt. Először az engedéllyel vacakoltak odafenn, aztán meg az idő szomorodott el és olyan szél fújt október első szombatjának hajnalán, hogy majd lerángatta Nénnyuka fejéről a kendőt, míg becipelte Vágner pék kenyeres kocsijáról a frissen sült vekniket. Márpedig mindenki számon tartotta, ha október eleje, akkor szüret, s ezen az sem változtatott, hogy a szüretelők immár a téesz tőkéiről szedték a dundi, darazsak harapta fürtöket.
Még egészen korán, az Aranysárkányban fogyasztották el reggelijüket a szüretelők, Puszi úr pedig kocsmárosi minőségében mindig a legszebb szalonnáját és a legfrissebb kenyerét kínálta a munkásoknak. Kis pohár papramorgó járt a szüretelőknek a reggeli csípős hideg ellen, aztán hajrá, indultak a szekerek ki a dombra. Elült a szél, a nap is kikacsintott a dombok mögül, mégsem volt víg a kedvük. Ki ki a saját kis földjét kajtatta, amit elvettek tőlük. Stumperger Vili bácsi a kis parcellát, amit még az őseitől örökölt, rajta kis kúttal, melynek jóízű vizét, hajjaj, nem lehet feledni. Már haldoklott az öreg Stumperger, a Vili bácsi apja, mikor azt kérte a családtól, hoznának neki vizet a szőlődombi kútból. Megitta azt a nagybeteg, és két hónapig még élt, bár rossz nyelvek azt beszélték, azért, mert bort kevert neki a vízbe a fia, az akkor még fiatal Vili. Bártfainé kereste az öreg körtefát, melynek búzába rakott termése éppen karácsonyra édesedett be és eszébe jutott, milyen jót evett ő abból, mikor a kisebbik fiát várta. Volt, aki a tőkéket vette számba, s látva az elvadult vesszőket, emlegetni kezdte az elvtársak felmenőit. De csak úgy, a bajsza alatt.
-A közös lónak, elvtársak, nem a háta túrós, annak nagyobb ereje van. Az elhúzza a hátán az egész kommunizmust- érvelt Borsos elvtárs egy bizottsági gyűlésen, mikor arról morogtak a tagok, hogy gazos és szemetes a szőlődomb, nincs gazdája a közös tőkéknek, elhanyagoltak a földek is.
-Elhúznánk mink inkább a te nótádat- szólt egy borízű hang hátulról, ám mire a liluló fejű Borsos elvtárs idegességében az asztalra csapott volna, a titkára megnyugtatta.
-Csak a félnótás Miskó az, Borsos elvtársnak ne tessen idegeskedni, mindenki tudja, hogy bolond- susogta egy lélegzettel Kupánszky Dezső. Mármint a Miskó – törölte meg izzadó homlokát kimeredt szemmel, és titokban intett a rendőrnek, kínálná meg Miskót egy kis friss levegővel.
Ilyen előzmények után bontakozott ki a szüret, teljes szépségében. Kisütött a nap, könnyű szél vitte messzire a kisváros zaját, énekszótól és hangos nevetéstől visszhangzott a hegy. Csinos szövőgyári munkáslányok bújócskáztak a sorokban, fejük menyecskésen hátrakötve, kis kartonblúzuk dekoltázsa bőven hagyott legelnivalót az elvtársi tekinteteknek. Mellettük disz-es fiatalok énekeltek vidám mozgalmi indulókat instruktoruk vezényletével, s teltek a kosarak a hegy ajándékával. Lesi sógor és Puszi úr a sorokat járta kosarával puttonyosi minőségben, s nyújtott enyhülést az énekben megfáradt torkoknak, kinek-kinek jussa szerint. Stumperger Vili bácsi a pálinkára esküdött.
-Ettől élesedik a tekintet és erősödik a szív- mondta fátyolos tekintettel, majd a negyedik pohár után egy almafa árnyékába heveredett és békésen végig horkolta a napot. Hamarosan a hivatali autó is megérkezett, Borsos elvtárs fellihegett a hegyre és elégedetten nézte szorgos népét.
-Valami újítás kellene- töprengett a tőkéket nézegetve- kitenyészteni olyan fajtákat, amik ágakon hozzák a fürtöket, akkor megspórolnánk a metszést, a kötözést és az egyéb hiábavalóságokat.- Alkalomadtán felvetjük a pártbizottsági gyűlésen- szólt oda a nyomában bukdácsoló Kupánszky elvtársnak, ki lelkesen bólogatott. Addigra Stumpergerék régi kis présházánál elkészült a vezetőségi tagok szerény ebédje. Cseri Béla, a Borsos elvtárs sofőrje vadhússal kedveskedett, vaddisznóból főtt a pörkölt Puszi úr fakanala alatt, hozzá köménymagos krumpli meg uborkasaláta, ahogy a város első embere szerette, utána kis kadarka fröccsnek, végül fonott kalácsot varázsolt elő Puszi úr egy piros kockás kendőből, ami Nénnyuka keze munkáját dicsérte. Lenn, a domb aljában a szüretelők elfogyasztották paprikás krumpli ebédjüket egy sebtében kivezényelt gulyáságyúból, majd megpihentek kissé, élvezve a szép őszi napot..
-Nem jó a teli hasnak a pihenés- szólt hátra Cseri Bélának Borsos elvtárs, elnézve a dombról, amint ebéd után elheveredik a nép.- Nem tesz jót a tunyaság a munkamorálnak sem. Hova jutna a világ, ha mindenki lefeküdne ebéd után- gyújtott rá cigarettájára, majd szűkülő szemmel nézte a présház hívogató hűvösét. Cseri Béla leszáguldott a dombon, s hamarosan ismét szállt a dal, s megindultak a szüretelők.
Amint megnyúltak az árnyékok a dombon, s megteltek a szőlős kádak  ki-ki a szüreti bálra gondolt. A lányok gondolatban már ruhájukat vasalták, Dercsi Marika, akinek az anyja a legjobb női fodrász volt a kisszövetkezetben, új frizuráról ábrándozott, amivel meghódíthatná Tőtős Pistát, akit mindenki csak Mustos Pistának nevezett. Mustos Pista arról volt nevezetes, hogy minden szüreti bálon ő mérte a mustot a bálozóknak. Története volt ennek, mégpedig az, hogy Mustos Pista édesapja megmentette a népharagtól az éppen bevonuló szovjet felszabadító hadsereg egy hős katonáját, aki közelebbi ismeretségbe akart kerülni a rabbi kisebbik lányával, akit a szőlőhegyen bújtattak a szomszédok. Hogy-hogy nem, úgy találta fejbe verni egy szőlőskaróval az udvarlót, hogy az menten összecsuklott és hogy megmentse az agyonveréstől, elrejtette egy présházba. A történet vége az lett, hogy az öreg Tőtőst kitüntették, s elismerésül, hogy tettével a szovjet-magyar barátságot erősítette, kizárólag ő és az utódai szolgáltathatták a friss szőlőlevet a szüreti bál ideje alatt, minden esztendőben.
Ekkoriban már a fia, Mustos Pista látta el ezt a feladatot, lévén az öreg Tőtős állandó, rendes lakója a városszéli temetőkertnek. Mustos Pista szép szál ember volt, kis hamis bajsza, az a huncut jávor pálos, sok lány fantáziáját meglódította. Tréfás természetet adott neki a teremtő, s nem volt olyan bál, mikor ne talált volna ki valamilyen huncutságot. Régi szokás szerint a bál az Aranysárkányról elnevezett vendéglátó ipari egység kerthelyiségében volt megtartva, s rossz idő esetén bizony beszorultak a kocsmába a népek. Ám most enyhe volt az este, kis szellő himbálta szelíden a figyelmes Nénnyuka által felkötözött lampionokat, tündéri fényben úszott a kert. Ropogósra vasalt kockás abroszos asztalok várták a vendégeket, s a nagy nap tiszteletére Nénnyuka vajszínűre súrolta lúggal mind a négy udvari árnyékszéket. Kis, egybeépített takaros létesítmény volt ez, ajtajuk épp csak annyira rövid, hogy engedtessék a belátás a bent lévő cipőjére, a külső érdeklődő számára.
Lassan gyülekeztek a népek, Fitori Ferkó és bandája is hangolt, majd megérkezett Borsos elvtárs és a hivatalos megnyitó után elkezdődött a bál. Szépen fogyott étel-ital, Puszi úr serényen buzgólkodott az asztalok körül s hamarosan Lesi sógor is kötényt kötött maga elé. Mustos Pista ropogósra vasalt fehér ingben, városi eleganciával állt szőlőfürtökkel és levelekkel díszített pultja előtt. Lágy melódiát muzsikált a daráló, halkan csordogált az édes must. Csillogó szemű lányok tolakodtak elvtársnőkkel, s mind azon volt, tán sikerülne megcsípni ezt az embert, aki csinos is, gazdag is, mert meghagyták az apja földjét a szőlőhegyen, lám, milyen édes mustja termett az idén is. Itták a pirosat s fogyott a fehér is, meg ettek is rá bőséggel, elvtársak, elvtársnők vegyest. Ám a friss mustnak van egy csúnya tulajdonsága. Szereti kipurgálni a beleket. Hol itt a baj, kérdezhetnénk nemes egyszerűséggel együtt azzal a majd tíz-tizenkét dolgozóval, akiknek sürgős dolga támadt. Először Cseri Béla kukkantott reménykedve a kerti árnyékszékbe. Az elsőben vannak, egy pár bakancs, a másodikban kis lakktopán (biztos a kis bögyös Dercsi Marika, vigyorgott Cseri elvtárs), barna félcipős a harmadikban. Na, majd a negyedikben, gondolta gyöngyöző homlokkal Cseri Béla, ám onnan egy cúgos cipő orra kandikált ki. Nem volt mit tenni, összeszorított farpofákkal üldögélt az asztalánál, míg mellette ropták a népek.
Azazhogy ropták volna, mert mind többen álldogáltak, majd kukucskáltak sóvár arccal az ajtó alatt. Borsos elvtárs sápadt dühvel meredt a bakancsra, majd a kis lakktopánra, csikorgó foggal szemlélte a barna félcipőt, kiguvadt szemmel leste a cúgos orrút. S így járt sorban mindenki, akit a természet szava szólított. Borsos elvtárs eleinte reménykedve nézett a kert vége felé, ám a figyelmes házigazda itt is kis égősorokat aggatott a pöszmétebokrokra. Puszi úr, kit magát is igen szorongatott a szükség, apró, kacsázó léptekkel osont a budihoz, majd a sor elejére tolakodott. Kis tétovázás után cselekvésre szánta el magát. Itt nincs mit veszíteni, gondolta, és gyengéd mozdulattal megkoppantotta az első fülke ajtaját. Nem jött válasz. Szintúgy a lakktopános, a barna félcipős és a cúgos cipő gazdájától sem. Mögötte morajlott a tömeg.
-A szükség törvényt bont, elvtársak- szólt furcsán elvékonyodó hangon Borsos elvtárs, és biztatóan intett. Puszi úr remegő kézzel feltépte az ajtót. Az elsőben senki, csak egy pár bakancs. Kis lakktopán a másodikban, s ugyancsak gazda nélküli barna félcipő a harmadikban, végül cúgos az utolsóban.

Eszeveszett tülekedés kezdődött. A négy budi majdnem szétesett, s a hátul állók még hallották, amint Mustos Pista távolodó röhögését hozza az esti szél az utcáról.

Tökéletlenek




Jégburok fedte a fákat. A hó kéken villogott. Tompán csilingeltek az ágak a szélben, mikor kiléptek a kisváros pályaudvaráról. A Bácsi messziről integetett, kis pocakos alakja nehézkésen döcögött feléjük a tömegben. Fázós varjak gubbasztottak az ágakon és némán nézték, míg a Fiú bepakolja a bőröndöket. Az öreg autóban akadozott a fűtés, azaz nincs, nevetett feléjük az öreg. Fáztak. A hátsó ülésen kuporogva szorongatták egymás kezét, nézték, amint a dombokon piszkosszürkén terpeszkednek a fenyők és útközben a Lány arra gondolt, életében nem látott még ilyen szomorú várost.
A lámpánál pirosat kaptak, s várakozás közben pár suhanc hajolt a szélvédőhöz. Egyikük, piros baseballsapkáján kék csillaggal, szivaccsal maszatolt a Fiú felőli ablakon. 
- Nem kell, takarodjatok - hadonászott a Bácsi. A Fiú pedig, jobbjával képzeletbeli fegyvert formálva a baseballsapkásra lőtt. BANG-BANG-BANG! Aztán kacsintott és ráfújt a fegyver csövére. 
- Tökéletlenek, legyintett a Bácsi gázt adva, s a csikorgó gumik elől félreugrók egyike egyezményes jellel mutatta, mi a véleménye a kocsiban ülőkről. 
- Sok a munkanélküli, ezek a gyerekek nem rosszak, csak tökéletlenek, nincs, aki megnevelje őket.-  Csak az utca-  mondta a Bácsi, míg óvatosan ráfordult a domb tetején álló házhoz vezető útra. A meredek, szűk utat betakarták a fenyők, s míg döcögve kaptattak felfelé, fekete fenyőágak súrolták kétfelől a kocsit. A ház szélesen terpeszkedett a tetőn, valaha nyaralónak épült, körbeüvegezett teraszszemei felragyogtak a hirtelen kisütő napfényben, alatta pincelabirintus
- Hogy sose találjam tavasszal, amit ősszel levittem- kacsintott a Bácsi, míg kivörösödve, szuszogva megmászta a teraszra vezető pár lépcsőt. 
- Isten hozott benneteket- csörgette kulcsait az öreg, s benyitott a masszív faajtón. Körülöttük mindent elárasztott a fény, csak lent völgyben lapult ködben a város. 
- Szép, mondta a Lány, és hidegtől pirosra csípett orrát a Fiúéhoz dörgölte.  Szobájuk a városra nézett és első este, mikor a bőséges vacsorától és a cserépkályha melegétől elpilledve az alattuk hunyorgó fényeket nézték, a Fiú a baseballsapkásra gondolt. 
- Jó ez a csend - nézett fel rá a Lány mosolytalan arccal és lehámozta magáról a pulóvert. A szája meleg volt.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtek. 
- Pompás időtök van egy kis sétára- mosolygott a Bácsi a reggelinél és házi vajat kínált a Lánynak. Teát ittak, rummal, és hozzá sonkát kanyarított a Fiú, meg vastag házikenyeret. Sokat nevettek a régi történeten, mikor a Bácsi nősülni akart, de elaludt az esküvő reggelén. 
- Erre iszunk-  töltötte újra a poharakat a Fiú, és az öreg hátát csapkodta. A Lány mézzel figurákat rajzolt a vajas kenyerére és alig figyelt, mikor a Bácsi az orvvadászokról beszélt. Hogy így karácsony előtt sokan raknak ki csapdákat, de az ő erdejét ne dézsmálja senki. A rumtól harcias lett, kis gombszeme fémesen csillogott, míg az emeletről lehozta az öreg Walther PP-t. 
- Íme, egy jó barát, mely sosem hagyott cserben-  szólt és áhítatosan megcsókolta a pisztolycsövet. -Két hétig lapultam a pincében, mikor átment rajtunk a front, én meg ő, és túléltem-  motyogta kásás hangon és kacsintott. 
- Talán induljunk, szólt a Lány, és magára kanyarította kabátját.
Kinn vakított a fény. A száraz hidegben füstként gomolygott a leheletük. Egy darabig az úton mentek, a fagyott hó üvegként pendült a lábuk alatt. Az erdőben ünnepélyes csend volt és félhomály. Mint egy halott templomban, gondolta a Fiú, és visszafojtotta a lélegzetét. 
- Nem szeretem a téli erdőt-  markolta szorosan a kezét a Lány és húzta magával vissza, az útra. Pedig szép, akarta mondani a Fiú, mikor meglátta őket. Öten voltak. A baseballsapkás éppen egy őzet vágott ki a hurokból. 
- Gyere-  susogta lila ajkakkal a Lány, és futni kezdtek. A város határában piszkos köd takarta a napot.
 - Csak nem ijedünk meg pár gyerektől-  fújt mérgesen a Fiú és visszanézett. Az erdő hallgatott.
Pár nap alatt bebarangolták a környéket, megtalálták a félig befagyott patakot a völgyben, megmászták a fából ácsolt roskatag kilátót a domb túlsó végében és meglestek egy vaddisznócsaládot, amint élelmet túrt a hó alól. Szilveszter napjának reggelén arra ébredtek, hogy erős szél csapkodja az ablaktáblákat. 
- Ma alighanem áram nélkül maradunk-  keresgélte a Bácsi a régi viharlámpákat, és gyertyákat készített a szobákba. - De legalább telihold van. Ilyenkor a legszebb az erdő!
-  Milyen romantikus, csak te, én meg a gyertyák-  kuncogott a Lány és kibontott hajával végigcirógatta az ágyon heverő Fiú arcát. Hideg sültet ettek, és hallgatták, amint a szél sikong a kéményben.
 A szél délutánra sem csendesedett, s amint az ablaknál állva a völgyet nézték, a város hirtelen sötétbe borult. - Kezdi már-  göcögött az öreg- ilyenkor kipurcan a villanytelep és kuksolhatunk a sötétben. A szilveszteri vacsorát ünnepélyes gyertyafénynél ették végig, a Lány kipirult a bortól, kibontott haja arcába borult, alatta parázsként villogott szeme. Minden pohár előtt tósztot mondtak. Sok tósztot mondtak. Még nem volt éjfél, az öreg katonaindulókat gajdolt, s a Fiú zagyván énekelt vele.
Az üvegcsörömpölést a Lány hallotta meg, s amint gyertyájával az ablakhoz lépett, beleszorult a kiáltás. Árnyak álltak a havon a ház körül, s egyikük újra karját lendítette, majd beverte a terasz másik üvegablakát. - Na, csak semmi, ne ijedezzetek- botorkált a Bácsi imbolygó gyertyafényben-  csak szórakozni akarnak, de én megmutatom nekik, mi az igazi szórakozás. Az emeleti lépcső felé indult, dobogás hallatszott, majd elhaló káromkodás és kuncogás, ahogy nagy robajjal legurult. Majd csend. A Fiú viharlámpáját magasba emelve lépett ki a ház elé. 
- Gyertek csak-  motyogta és jobbját pisztolyként emelve az árnyakra lőtt. 
-BANG- BANG-BANG! Aztán ráfújt a pisztolycsövére. 
- Gyere már be- cibálta iszonyodva a Lány és érezte, amint a könnyei átnedvesítik inge elejét. A következő dobás óriási csörömpöléssel betörte a nappali ablakát és a szél elfújta a gyertyákat. A sötétben a Bácsi nyöszörgése hallatszott a lépcső felől s vad lobogással táncoltak a függönyök. Aztán váratlan robajjal kinyílt a nehéz bejárati ajtó s a Lány sikoltozni kezdett. A pince, hallotta a Fiú motyogását és rohantak. A nehéz csapóajtó hangtalanul nyílt, s a retesz olajozottan csúszott a helyére. A Lányt néma zokogás rázta, amint fagyos kezekkel kapaszkodott a Fiúba. 
- Szaros kölykök, ezek csak szaros kölykök-  sziszegte az váratlan indulattal, s megindult a csapóajtó felé. -- Nehogy felmenj-  dadogta a Lány, és ekkor sikoltozást hallottak. Van itt egy nő, futott át a Fiú fején, egy nő van itt a házban, és ezek elkapták. A kis rohadékok. Csend. Majd léptek. Nyikorgó padlódeszkák. Csend.
Mintha évek óta álltak volna ott, remegő, tapadós hideg verítékben összeölelkezve. Aztán a Lány megszólalt. - Menjünk fel. Most. Elmentek. Érzem. Lemegyünk az erdőn át a városba és segítséget hívunk. 
Kicsit vártak a felnyíló pinceajtó takarásában, míg szemük megszokta a sötétséget. A nyitott bejárati ajtón bezuhogott a holdfény. Az emeleti lépcső aljában a Bácsi ült, szeme helyén két sötét üreg, kis tokája fültől fülig hasítva. Reszelős lélegzettel készült sikoltani a Lány, ám a Fiú keze kapocsként fogta a száját. Ringatta. Magához szorítva. Nem tudni mennyi idő telt el, a Bácsi jobb lábát épp elhagyta a holdfény, mikor elindultak. Körben üvegként csillogtak a fák. Elült a szél. A Lány kábultan, fél lábán papuccsal botladozott, s verítéktől nedves inge hamarosan hátára fagyott. A keskeny úton keményre fagyott hó recsegett a lábuk alatt, s egy nagy fenyő alatt, egy irtásnál, megálltak pihenni. 
Igaza volt a Bácsinak. Ilyenkor a legszebb az erdő. Ezüst fényben ragyogott minden. S amint a baseballsapkás fiú társaival némán kilépett a holdfénybe, felszikrázott késén a fény. Lent aludt a város. Az erdő hallgatott.

A foltvarró álma





Előbb kéket választott. Kéket, mint az ég. Apró, fehér virágok pettyezték az anyagot, amiből még a nagymamája varrta a függönyt. Neki varrta, az esküvőjére. Legyen mindig szép az ablakod, kislányom, mondta a nagymama, mikor az esküvő után átnyújtotta az ajándékát. Ha ránézett a csipkés kék függönyre, mindig a nagymama kék szemét látta. Mosolygott. Mint az ég…
 Fehér alapon sárga és narancssárga pöttyök mosolyogtak az édesanyja kedvenc blúzán, amit még anyák napjára vettek neki a családdal. Mennyire örült, hogy potyogtak a könnyei. Kerek, formás pöttyök a blúz anyagán. Míg óvatosan felfejtette a varrást, szinte érezte az édesanyja tekintetét, az ölelését, az illatát…
Aztán mosolygó pirosat illesztett mellé, a kedvenc fodros blúzából kanyarította, amit a születésnapjára kapott. A tizenötödikre. És hirtelen ott volt vele, az a gondtalan, mosolygó ünnep, a maga bohóságával, a barátaival, a szívdobogtató emlékkel, az első csókkal…
Majd nap sárgát keresett, egy régi, majdnem elfeledett kispárna huzatából szabott belőle formás, katonás háromszögeket, amik csodásan ölelkeztek a kékkel, a fehéren pöttyözöttel, a piros dobogással. Mint egy izgatottan lüktető szív…
De még valami hiányzott, érezte. Végül vidám zöldet, levél zöldet, hajszál vékony csíkokkal tarkítottat szabott a húga egy régi szoknyájából, s míg végtelen türelemmel pászította egymás mellé a mintákat és a színeket, gondolatban vele voltak. Mind. Arcok. Mosolyok. Illatok. Kockák és háromszögek. Végtelen és egybefüggő mintában. Örök ölelésben….
Aztán finom, puha anyagot keresett. Hófehér, meleg, ölelő szárnyakat. Anyai karokat. Angyal karokat. És kibélelte a kis takarót. Késő estig varrt. A nyaka megmeredt, és alig érezte az ujjait.

És amint az utolsó kockával elkészült, a szomszéd szobából, a bölcső irányából vékony sírást hallott. Mintha arany gyűszűk csilingelnének. Óvatosan lépett az elkészült takaróval a bölcsőhöz és rátakarta emlékeit a gyermekére.

Bözsi és az internacionálé




Lesi sógor búsan telepedett sörével törzsasztalához, az Aranysárkányba.
Nagy baj van, markolt verejtékes homlokába, az első korty után szuszogva. No, szólt résztvevőn Puszi úr, egy rummal próbálva vigasztalni törzsvendégét. Addig ette az életüket az a semmirekellő Gugy Jóska, míg be nem beadták a jószágokat közösbe. Volt sírás, mikor a Csillagot meg a Fecskét kivezették, azok meg majd felrúgták az elvtársakat a pártbizottságtól. Sárkányok azok, nem is lovak. De akkor sírt a legjobban az asszony, mikor elvitték a szép kis üszőt meg az anyját, a Bözsit. Leadta az a napi huszonöt literjét mindig, abból volt pénz a háború után a gyerekek cipőjére, ruhájára, olyan volt az, mint a családtag. Reggelente langyos vízzel itatgatta kedves jószágát Lesiné, született Virág Boris, néha cukrot vitt neki dugva, a kötője alatt, s volt, hogy este, lefekvés előtt is kinézett rá, nem vágja-e a kötőfék azt a gyenge húsát, tiszta-e az alom alatta. Mikor aztán megellett és egy reggel meglátták, mint áll a zsemlyeszín, csillagos homlokú kis boci bot lábacskáin az anyja mellett, még Lesi sógor is elandalodott a látványon és titokban elmorzsolt egy könnyet a munkásinge ujjával. Hogyisne, úri jószág volt a Bözsi, az anyja még a Dezsőffy birtokról került hozzájuk, mikor a front elöl megfutott az öreg tekintetes meg a családja. Éjszaka volt, mikor Pista, a belső inas megverte az ablakukat, sose feledi. Ott állt az öreg grófné az istállóban, és kicsordult a könnye. Körülötte a drága szép faj tehenek, de mind közül a Kedves, a Bözsi anyja volt a legszelídebb. Azt kapták meg ők, ne kerüljön prédára szegény vemhes jószág. Bözsi már ott látta meg a világot, Lesi sógor istállójában, de addigra Dezsőffyék kastélyában minden mozdíthatót felprédáltak.
Bözsi csillagos bocinak született, és szeme fénye volt Lesiné szül. Virág Boriskának, ezért a fejés szertartását csak ő ismerte. Mert eleinte rugós volt a Bözsi, nincs ezen mit szépíteni. Lesi sógor kétszer próbálkozott a fejéssel. Elsőre jól is indult minden, szépen elhelyezkedett a fejőkén és odapászította a tisztára mosott csecsek alá a rocskát, ám alig húzott egyet-kettőt rajta, Bözsi nagy szuszogások közepette hátrafordult, aztán Lesi sógor csak azt vette észre, hogy furcsán megbillen vele a világ és a szénatartó alatt találta magát. Egyszer még nekiveselkedett, kedvesemnek nevezte, megpaskolta selymesre csutakolt oldalát és sanda tekintettel oda kuporodott a rocskával, ám Bözsi ideges topogások közepette úgy ráhágott a lábára, hogy az asszony két napig vizes ruházta. Vágják le, adják el, mondták a szomszédok, ám Lesiné szül. Virág Borist nem olyan fából faragták, hogy egy rugós tehén kifogjon rajta. Szépen behúzta az istállóajtót, és történt, ami történt, de Bözsi onnantól szépen leadta a tejet, de csak a gazdasszonynak. Nem is lett volna itt semmi baj, szép kicsi borjakat ellett Bözsi, évente egyet, meg tejelt is, mint a parancsolat, nem volt nála szelídebb jószág a világon.
Ám beütött a ménkű, mikor eljött a nap és be kellett terelni őket a közösbe. Bözsi fújtatva, szemét forgatva figyelte, amint borját kitessékelik az istállóból, majd hatalmas tőgyét himbálva, megindult utána. Az átvevő bizottság, élén Gugy elvtárssal, a pitvar biztonságából követte az eseményeket, és tüntetően nem hallotta a gazdasszony átkait a behúzott konyhaajtó mögül. Csak várjatok, mosolygott kajánul Lesiné szül. Virág Boriska. Pláne mikor meghallotta, hogy a szövetkezet elnöke benevezte Bözsit a tejgazdaságok közötti versenybe. Elvtársak, ez a fajtehén lesz a megalapozója a szovjet mintára megszervezett szövetkezetek tehénállományának, de egyelőre a tejtermelő versenyben kell megállnia a helyét, szögezte le az elnök a szövetkezeti gyűlésen, és kiadta az utasításokat a fejés gördülékenyebbé való tételéhez.
Első reggel, két szakképzett fejőnőt rúgott fel Bözsike, délben maga a főagronómus próbálkozott, de kék foltokon kívül semmit nem sikerült kicsikarnia. Délután akkorára duzzadt a jövendő ígéretének tőgye, hogy tartani lehetett a legrosszabbtól, amikor valakinek eszébe jutott, hívják el a volt gazdáját, hátha az ért a nyelvén.
Lesiné szül. Virág Boriska a legszebb kendőjét kötötte fel, mikor az elnök küldötte szolgálati autó megérkezett érte.
Elvtársnő, értse meg, létfontosságú, hogy miénk legyen az első hely a tejgazdaságok közötti versenyben, kínálta hellyel a bőrfotelben az elnök elvtárs Virág Borist. Megnézem, mit tehetek, szólt az, és csak annyit kért, különítsék el a Bözsit, hogy nyugodt körülmények között, zárt ajtók mögött fejhesse. Akkor garantált az eredmény.Legjobb lenne talán a régi helyén, mondta szemérmes mosollyal és kezet fogott a liluló fejű elnökkel. Így történt, hogy késő délutánra Bözsi az otthoni istállóban álldogált jámborul. Lesiné szül. Virág Boris tiszta kötényben letelepedett a fejőkére, maga elé húzta a rocskát és tiszta, édes hangján énekelni kezdett. Csak a szokásosat. Mire aztán Bözsi megnyugodva hátra nézett és megindult a tej habos hersegéssel. Az istálló pókhálós melegében pedig ujjongva szólt a dal.
„Föl, föl, ti rabjai a földnek/ föl, föl te éhes proletár…”


Ősszel




erdőbe vágyok,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek

sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.

Kirké vacsorája




Mert mindig a hasa, az a mindene – dohogott. A zaba.
Most állhat itt a negyven fokban, mert brassóit kíván vacsorára. Persze, az a hülye orvos is megmondta, mikor a fekély után lábadozott, rendszeres, zsírszegény, meleg ételt a kedves férjének. Mintha addig nem evett volna. Jó, mindig nem főzhet vacsorára meleget, de ott a hűtő, ehet egy kis kolbászt, szalonnát, vaj is mindig akad otthon. Ki merné azt mondani, hogy sok a heti egyszeri fodrász, a körmeit is illik rendben tartani, a masszázs meg a gyenge gerincének muszáj. Hát tehet ő róla, hogy a szépségéből él? Maróti doktor is megmondta, a magánrendelőbe nem ültethet be egy kövér, trampli, ápolatlan asszisztenst. Pedig hányan tekertek a helyére. Legjobban az a borjúszemű Sipiczné, de aztán belátta, szakápolói diploma ide-oda, egy ápolt, formás külső azért kell a diploma mellé. Fél reklám az ilyen, Maróti doki is azt mondta, mikor olyan elismerően végig nézett rajta. Na igen, az férfi. Az már a szemével is vetkőztet. Jó, persze, beteget sosem, de a nővérkék tudnának mesélni.
Vele eddig csak egyszer próbálkozott, de nem jutottak semeddig, mert rájuk kopogott egy beteg. Hiába a rendelési idő, ezek nem értik. Mert, hogy görcsöl. Na és, ő is görcsölt, mikor elment a gyerek. Áldott legyen az úr neve, hogy azóta nem maradt úgy. Minek gyerek egy ilyen világra? Gyereket, ennek? Ugyan. Ezt csak a könyvei érdeklik, meg a virágai, mást sem örökölt attól a vén satrafa anyjától. Nem is látott ez nőt levetkőzve negyvenéves koráig, legfeljebb a rendelőben. Anyuka így, anyuka úgy. Anyuka vasalta még a fehérneműjét is, és anyukával havonta legalább egyszer színházba mentek, utána pedig vacsorázni a Kék Macskába. Tőle aztán összedőlhet a színház kék macskástul. Inkább vásárolgat. Az ember figyeljen oda magára meg a ruhatárára, legyen ápolt, kövesse a divatot.
Sosem értette azokat a szakadt bölcsész lányokat, saruban, farmerban, a seggükig érő hajfonatukkal, a hajnalig tartó vitákat filmről, könyvről. Az ilyenekből lettek aztán a sokgyerekes mintaanyák, akik délelőtt báboznak és sütnek a gyerekeikkel, este ülnek a fotel lábánál, kezükben pohár vörösborral, és szemükben ájult odaadással lesik a férjük vagy a hozzájuk hasonló seggfejek kinyilatkoztatását. Hajnalig megy a világmegváltás, jó barátok ha összegyűlnek, milyen romantikus. Hányinger. Tudja, milyen ez, látta ép eleget Etáéknál.
Sosem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen, csak sportból csábította el. Legyezgette a hiúságát, hogy az új adjunktus, a mintaéletű agglegény, anyuci fiacskája fülig belé habarodott. Nem volt nehéz, párszor nézett csak rá úgy, amitől tudta, mind megőrülnek.
Miután megtörtént, körülbelül olyan izgalmas volt, mintha egy nyálas kamaszt ölelt volna, ő rágyújtott, a férfi meg remegő kézzel simogatta a haját, és biztosította arról, hogy úriemberként fog viselkedni. Csak nézett rá, és nyelte a röhögést. Ni már, ha nem vigyáz, még adjunktusné lesz belőle.
Gyors esküvő volt, semmi felhajtás, meg fehér ruhás hülyeség, anyuka váltig sápítozott a templomi cécóról, de aztán udvariasan eltávozott és átadta a terepet, két hét múlva temették a vén boszorkányt. Nemsokára elment a gyerek is. Hogy sírt, mikor megmondta neki, hogy nem akar többet gyereket. Jobban siratta, mint a vénasszonyt.
Zsuzsót nem tudja. Tulajdonképpen Zsuzsó, mintha nem is létezne. Jobb ez így mindenkinek, hogy Eta neveli, ha már ilyen mártír, hogy a sajátjai mellé bevállal negyediknek egy ilyen nyomorultat.
Zsuzsó alig volt egy kilós, mikor született, rá sem bírt nézni, mintha egy szőrös kis béka pihegett volna ott a csövek és a pittyegő műszerek között. Bezzeg a nővére. Eta első perctől fogva akarta a kislányt, akarta, annak ellenére, hogy az orvosok megmondták, ha túl is éli, fogyatékos lesz. Aztán mit műveltek vele, ki tudja, ő ugyan egyszer sem látogatta, lemondott róla már másnap. Egyszer messziről látta őket, az óvodából jöttek ki éppen, Zsuzsó odaszaladt Etához, anya, kiabálta, és valami rajzot lobogtatott.
Zsuzsó. Copfos, szemüveges, már négy éves. És szalad.
Gőz csapott az arcába a lábosból. Dühösen törülte meg a szemét.
Minden férfi  disznó.
Mama is mindig ezt mondogatta neki.
Disznó, mind disznó – suttogta zokogva, és könnyei elkeveredtek a piruló húsokkal.

Egérfogó János és Szűz Mária találkozása a spájzban




Két napja állt a bál az Aranysárkányban. Nénnyuka feldúltan forgatta a megcsúfolt celofánt a lekváros üvegen, és lamentálása betöltötte a kocsmát.
-Negyven esztendeje vezetek saját konyhát és még egyszer sem volt egér a spájzomban. Most meg tessék, nincs nap, hogy ne találjak egy megrágott dunsztost- mondta sötét tekintettel és kanalával óvatosan belerázta az üveg tartalmát a szemétbe. Az ivó elcsendesedett, majd borízű, bátortalan férfihang megjegyezte, talán újra kellene az üveget celofánozni, ha nem piszkálta meg az egér a lekvárt. Nénnyuka megsemmisítő pillantással nézett a hang irányába.
-Persze, aztán majd az egeres lekvárral kenem meg az elvtárs palacsintáját- horkant fel megvetése jeléül, majd becsapta maga után a spájz ajtaját. Ez már háború, húzta be nyakát a kocsma törzsközönsége és tanácsokkal látták el a kocsmárost.
Puszi úr vitézül próbálkozott. Eleinte fél diót tett egy lefelé fordított virágcserép pereme alá. Semmi. Ellenben reggelre a kis torkosok megdézsmálták a száradni kiakasztott dióbelet a vászonzacskóból.
-Ki is rághatták volna a zacskót- jajongott Nénnyuka a megcsúfolt vászon holmi romjai felett, és undorodva dobta a szemétbe. Na, de majd most! Puszi úr kis, rugós egérfogót állított fel, benne zamatos szalonnával, és éjszakára a söntésben ágyazott magának, hogy kéznél legyen, ha lecsap a rugó.
-Oda megy, megszimatolja a kis bajszával, majd jóízűen rágni kezdi és ekkor, bang, lecsap a kis pöcök, és eltöri a gerincét. És vér, mindenütt vér!- ecsetelte Karcsika az emeleti hálószobában kaján örömmel a szepegő, befogott fülű Julcsikának az egér viszontagságos elmúlását.
Hajnalban óvatos léptekkel indult Puszi úr, álmatlanságtól kissé karikás szemekkel, a spájz irányába. Az egérfogó érintetlen, ám egy oldalszalonna csücskét sikeresen kicsipkézték.
-Na, megfogta?- csörtetett nagy lendülettel Nénnyuka a spájz felé, mire Puszi úr hirtelen mozdulattal lekanyarította a megrágott szalonnadarabot. – Hát nem, de nem is rágott meg semmit, ám én ennék egy kis szalonnát reggelire, szólt Puszi úr, és vitézül bekatonázta az egérrágta szalonnacsücsköt egy kis lilahagymával. Nem is tudtam, hogy szereti a szalonnát, tűnődött Nénnyuka egész délután, aztán szerencsére el is felejtette az egészet, mert Cseri Béla, a párttitkár sofőrje, elhozta a macskáját.
Mefisztót, aki nevéhez méltóan nagy volt és fekete, a környék hóhéraként ismerték. Egér, madár. de még süldő patkány is szerepelt a repertoárján. Egyszer még a szomszéd kanáriját is kipiszkálta valahogy a kalitkából, lett is belőle harag meg feljelentés, Borsos elvtárs alig tudta elsimítani az ügyet. Elég az hozzá, hogy Mefisztó ott kuporgott egy méretes fáskosárban, és harci kedvét mutatandó, ide-oda dobálta farkát.
-Jó ideges, ma még nem adtam neki enni- kuncogott Cseri Béla, és egyesült erővel elhelyezték a hóhért a spájzban, majd rácsukták az ajtót. Reggel egész kis bizottság tolongott az ajtónyitásnál, mindenki látni óhajtotta az eredményt.
-Eredmény az volt- mesélte később Puszi úr,- az a dög megevett másfél szál füstölt kolbászt, pont a fokhagymásból, amit én is úgy szeretek, és úgy aludt összegömbölyödve a liszteszsák tetején, hogy szinte horkolt. - Nincs mese, határozott a dühtől sápadozó Nénnyuka, el kell hívni Egérfogó Jánost!
Messze, még a háború előtti időkbe nyúlt János története, aki kisgyerekként a nagybátyja malmában nevelkedett és arról volt híres, hogy egy mozdulattal lecsapta az egeret, még éjjel is, ha meglátta. Nagy, komoly fogadásokat nyert János ezzel a tudománnyal, s egyszer még feleséget is így szerzett magának, mert egy alkalommal a szomszéd település fogadósnéja elhívta, szabadítaná meg a fásszínt az egerektől. Estére leütött vagy harminc egeret, reggelre kélve pedig megszöktette a fogadósnét az urától. De nem volt rajta áldás, mert később az asszony meglépett egy kefekötővel.  Hát ilyen ember volt Egérfogó János.
Kicsit szabadkozott, kicsit kérette magát, de mikor maga Borsos elvtárs reccsintett rá, hogy el ne hanyagolja az Aranysárkány spájzát, mert ez nemzetgazdasági ügy, egy délután becsoszogott az ivóba.
Történt pedig akkoriban, hogy éppen szállóvendége volt Nénnyukának az Aranysárkányban. Megholt testvérhúgának egyetlen leánya, az aranyhajú Mariska érkezett vendégségbe, s élvezte nénje vendégszeretetét pár hétre. Mariska nefelejcstekintetű, gömbölyded vénkisasszony volt, nagy, szőke kontyát éjjelre kibontotta, s volt egy ártatlan szenvedélye, amit senkivel nem osztott meg. Mariska zugevő volt. Nappal szerényen csipegetett az ételből (hogy ez mitől lett ilyen szép kövér, hümmögött Nénnyuka), ám éjfél után, mikor az egész ház aludt, lázban égő orcával és kalapáló szívvel osont ki a spájzba és végigzongorázta a kínálatot. Beleivott a felfőzött és Nénnyuka által gondosan lefedett tejesfazék vastag fölébe, kis párnás ujját kéjesen merítette a bödönben sárgálló libazsírba és lelkesen tunkolta a szaftot a tegnapi sültről. Majd apró fogaival megbontotta a celofánt a lekváron és hangos cuppogással szopogatta ujjáról a gyümölcsdarabokat. Egyszer majdnem lebukott Mariska, mikor Puszi úr a söntésben aludt, ám oly halkan osont párnás talpacskáin, hogy nem ütött semmi zajt a házban.
Eljött az este, Egérfogó János még szürkületkor elhelyezkedett a spájzban. Egy kis beugróban, ült, háttal a falnak, a zsírosbödön és a lisztesláda között. Eleinte semmi nem történt, később még úgy sem, így hát csendes elhatározással elővette kopott zakója belső zsebéből a laposüveget és meghúzta. Törköly volt, tán még Lesi sógortól. Vagy Szeredi bácsitól. Míg ezen gondolkodott, behunyta a szemét. Csak hogy jobban felidézze, kitől van a pálinka. Mert ilyenkor az ember a lehunyt szemhéja mögött látja az arcát, hallja a hangját. Vagyis, igen.
Zajt hallott. Csendes motoszkálást. Halk cuppogást, majd lelkes hörpölést. Ez poc lesz, ébredt benne a harci vágy és hangtalan felemelkedett majd rávágott a villanykapcsolóra. Párnás arcú, szőke tünemény bámult rá, vállán halványkék kendő, pufók kezében gyengéden pihent egy darabka abált szalonna, szája sarkán eperlekvár mosolygott. Szép, mint Szűz Mária, futott át Egérfogó János fején, s tétován felé nyújtotta félig kiürült laposüvegét.