Perspektíva

Képtalálat a következőre: „galambok a téren”



Ahogy a toronyóra kongatni kezdi a pontos időt, burrogva felrepülnek a galambok. A hajnali locsolás után még ott ragyognak a tócsák a tér kövei között és a kávézók asztalai már szinte megteltek. Kávé-és süteményillat keveredik a közeli folyó víz-és hínár illatával. Az utcazenész gitártokját kinyitva a földre teszi és zsebében kotorászva aprót dob bele. Hozhatok még valamit – hajol közelebb a pincér és szemüvegén megcsillan a nap. A szomszéd asztalnál lányok csivitelnek és a gitáros fiú belecsap a húrokba. A szája előtt kis szerkezeten szájharmonika, és nyomja Lennont meg a társait. Egy sérült lábú galamb tipeg az asztalomhoz, fémesen csillognak a tollai, ahogy buta kis madárfejét forgatva keresgéli pogácsám morzsáit a földön. Szórok még neki, aztán észreveszem, amint a jobb oldalamon, két asztallal odébb, feláll valaki.

Egy fiatal férfi. Egy diák vagy egy turista. A hangra fordítom felé teljesen a fejem. Fémes hang, semmivel össze nem téveszthető, éppen csőre tölt egy pisztolyt. Aztán kiabál. Minden nagyon gyorsan történik. A lányok sikoltoznak. A lövés hangja és a lőporfüstje szinte egyszerre ér el hozzám. A pincért éri az első, és azonnal meghal, mert nem marad arca. Aztán lövéseket hallok még másfelől, és míg azon tűnődöm, esetleg visszhang-e vagy más helyen is lövöldözik valaki, már a földön hasalok. Testem minden sejtje azon igyekszik, hogy a térkövekbe olvadjon. Zihálásom elfojtja agyam ravasz üzenete, tettesd magad halottnak, ne mozdulj, ne rezzenj, csak feküdj. Te halott vagy. Vagy az leszel hamarosan, hát nem mindegy?

Milyen furcsa a világ, így az aszfalt szintjéről. Előttem nem messze, az egyik lány cipője, vagy a lába is benne van, ezt már nem látom. Nézem a gitáros fiút, illetve ami megmaradt belőle. Kék szeme volt, most azt is látom, mert pár méterre dobta a lövés, tőlem nem messze. Szóval kék szeme volt a fiúnak és a harmonikájáról most lassan csöpög a vér. Valamit mintha mondani akarna vagy suttogna, behunyom a szemem, mert nem akarom látni, amint meghal. Sem születést, sem halált. Ez a mániám. Én se nézem senkiét, az enyémet se lássa senki. Aztán most itt a tér, egy térnyi ember látja majd. De a ravasz agyam nem adja fel. Nehéz így lélegezni, hogy ne őrjöngj fektedben, hogy ne pattanj fel sikítva, hogy ne fuss minél messzebbre, hogy ne lásd halott lányok lábát. Azazhogy csak az egyik halott, mert ott kúszik a másik. Halk kis zokogásokkal, mintha szárazon köhögne, kúszik és vonszolja magát éppen a látóterembe. És – ezt – már – nem – tudom – elviselni. Mert átlép rajtam valaki, a fejem mellett áll, és jól látom a farmerja szárán, hogy felhajtották. Valahol valaki felhajtotta ennek a fiúnak a nadrágját és a kis sárga cérna ott fityeg. És ez a fiú mond valamit, torokhangon, majdnem lágyan a lánynak.

 A lövés pillanatában azt érzem, mintha behintették volna valami rózsaszín, kocsonyás konfettivel a világot körülöttem és engem is. Valaki hangosan zokog. Valami folyik a fejemen. Hányni fogok. Az agyam, a ravasz agyam kiadja az utasítást. Keményen ráharapok a nyelvemre és behunyom a szemem. Nincs itt más senki, csak én, fekszem békésen a főtéren, arcom alatt a kockakő legpuhább párnám. Por száll, érzem a vér szagát, azt hiszem, bepisiltem és ravasz vagyok, békés vagyok, és türelmes vagyok, és jó vagyok, és nem akarok meghalni. A csönd szinte szétszakít és megtébolyodom, ha nem látom, mi történik.

Tér idő kontinuitás, jut eszembe és majdnem felröhögök, mert látom, amint a sánta galamb jön vissza. Felrebbent valahova, míg itt gyorsan kivégeztek pár embert, talán a rózsakertbe, ide érzik az illata. Itt a földön fekve sokkal intenzívebben érződik, látszódik minden. Illat, például a rózsáé, szín, mondjuk az agyvelőé és ebből a szögből, ahogy fekszem, azt is látom, hogy a halott lány cipőjének sarka bizony kopott. Már nem kell neki cipőre költeni, kajánkodik bennem valaki és azt érzem tisztán, lehet, hogy megőrülök. Meghasadt személyiség. Vajon hány tébolyult személyiség szunnyad bennem, akik a pisztolylövésre aktiválták magukat? Feltápászkodnak álmukból és gyerünk csak, nézzünk szét odakint, kacsintanak össze. Mikor eldobtam magam, még egyedül voltam. Mire kelek fel? Felkelek? És a nyomorult galamb csak jön, jön. Ahogy itt fekszem, tökéletesen látom, hogy fél lábán az ujjak elsorvadtak, de ő jön, iparkodik, kecsesen átrebben a gitáros fiú vértócsáján. Egy egészen nagy darab a pogácsámból, biztosan akkor vertem le, mikor a földre dobtam magam, mert az a ravasz agyam átvette az irányítást. Már csipkedi, tépkedi, forgácsolja. Szeme csupa türelmetlen izzás.

Az idő némán álldogál. Por van. Meg csend.Veríték csorog a fülem mögött és teljesen elzsibbadt a jobb lábam. Legalább három halott a látóteremben. Valahol futnak és kiált is valaki, tán a tér másik oldalán, mikor gyors, ruganyos léptekkel megindul felém a gyilkos. A gyilkosom. A gyilkosunk. Szemet behunyni késő, tekintetem halottabb nem is lehetne. De lehetne. Lélegzetem lassul, a szívem felrobban, arcom minden sejtjén fürge hangyák szorgoskodnak. Idegen vér és agyvelő borít. Lehet, hogy már nem is élek? Lehet, hogy már rég túl vagyok mindenen, csak nem vettem észre? Zakatol a szívem, zümmög a vér a fülemben, de azért hallom, hogyan csikordul a homok a cipője talpa alatt. Most a hátát látom, ahogy szétnyitja a kabátját. A galamb mellém táncol, cukorkaszín lábával bizalmasan kézfejemre tapos, sárga szemének utolsó tekintete a szemembe mélyed.
Együtt repülünk.


Mikor nyugaton kél a nap

Képtalálat a következőre: „határőr torony”


Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, piros tetővel, oda visszük majd őket. Tíz hónapos öccse békésen alszik. Lefényképezem mindkettőt a szívemmel, mert nem tudom, látom-e még őket valaha.

Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két lány vigasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, ilyen szemmel, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.

Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas J. barátunk, másfél éves  lányával a nyakában, mögötte Gy., a felesége, előttem I., kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házzal, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.

Jó széles tengeri tábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. A kislány alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.

Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit… Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. 

Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim… Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.

K. baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. 
Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó K.-t beemeljük az apjára kötött "kenguruba" .Ahogy kilépünk az ajtón, a kislány felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég pihenni  kellene kis ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. J. kilép az ajtón "édes terhével". Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.

A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik... Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, édes szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.

Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem I. belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya égtelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeri táblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen cselesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani.

 Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. J.-t két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor K. váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.

Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk...
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van Imre? I. itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen.

 Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy elképzelhetetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy irdatlan magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek, - mondja- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.