Perspektíva

Képtalálat a következőre: „galambok a téren”



Ahogy a toronyóra kongatni kezdi a pontos időt, burrogva felrepülnek a galambok. A hajnali locsolás után még ott ragyognak a tócsák a tér kövei között és a kávézók asztalai már szinte megteltek. Kávé-és süteményillat keveredik a közeli folyó víz-és hínár illatával. Az utcazenész gitártokját kinyitva a földre teszi és zsebében kotorászva aprót dob bele. Hozhatok még valamit – hajol közelebb a pincér és szemüvegén megcsillan a nap. A szomszéd asztalnál lányok csivitelnek és a gitáros fiú belecsap a húrokba. A szája előtt kis szerkezeten szájharmonika, és nyomja Lennont meg a társait. Egy sérült lábú galamb tipeg az asztalomhoz, fémesen csillognak a tollai, ahogy buta kis madárfejét forgatva keresgéli pogácsám morzsáit a földön. Szórok még neki, aztán észreveszem, amint a jobb oldalamon, két asztallal odébb, feláll valaki.

Egy fiatal férfi. Egy diák vagy egy turista. A hangra fordítom felé teljesen a fejem. Fémes hang, semmivel össze nem téveszthető, éppen csőre tölt egy pisztolyt. Aztán kiabál. Minden nagyon gyorsan történik. A lányok sikoltoznak. A lövés hangja és a lőporfüstje szinte egyszerre ér el hozzám. A pincért éri az első, és azonnal meghal, mert nem marad arca. Aztán lövéseket hallok még másfelől, és míg azon tűnődöm, esetleg visszhang-e vagy más helyen is lövöldözik valaki, már a földön hasalok. Testem minden sejtje azon igyekszik, hogy a térkövekbe olvadjon. Zihálásom elfojtja agyam ravasz üzenete, tettesd magad halottnak, ne mozdulj, ne rezzenj, csak feküdj. Te halott vagy. Vagy az leszel hamarosan, hát nem mindegy?

Milyen furcsa a világ, így az aszfalt szintjéről. Előttem nem messze, az egyik lány cipője, vagy a lába is benne van, ezt már nem látom. Nézem a gitáros fiút, illetve ami megmaradt belőle. Kék szeme volt, most azt is látom, mert pár méterre dobta a lövés, tőlem nem messze. Szóval kék szeme volt a fiúnak és a harmonikájáról most lassan csöpög a vér. Valamit mintha mondani akarna vagy suttogna, behunyom a szemem, mert nem akarom látni, amint meghal. Sem születést, sem halált. Ez a mániám. Én se nézem senkiét, az enyémet se lássa senki. Aztán most itt a tér, egy térnyi ember látja majd. De a ravasz agyam nem adja fel. Nehéz így lélegezni, hogy ne őrjöngj fektedben, hogy ne pattanj fel sikítva, hogy ne fuss minél messzebbre, hogy ne lásd halott lányok lábát. Azazhogy csak az egyik halott, mert ott kúszik a másik. Halk kis zokogásokkal, mintha szárazon köhögne, kúszik és vonszolja magát éppen a látóterembe. És – ezt – már – nem – tudom – elviselni. Mert átlép rajtam valaki, a fejem mellett áll, és jól látom a farmerja szárán, hogy felhajtották. Valahol valaki felhajtotta ennek a fiúnak a nadrágját és a kis sárga cérna ott fityeg. És ez a fiú mond valamit, torokhangon, majdnem lágyan a lánynak.

 A lövés pillanatában azt érzem, mintha behintették volna valami rózsaszín, kocsonyás konfettivel a világot körülöttem és engem is. Valaki hangosan zokog. Valami folyik a fejemen. Hányni fogok. Az agyam, a ravasz agyam kiadja az utasítást. Keményen ráharapok a nyelvemre és behunyom a szemem. Nincs itt más senki, csak én, fekszem békésen a főtéren, arcom alatt a kockakő legpuhább párnám. Por száll, érzem a vér szagát, azt hiszem, bepisiltem és ravasz vagyok, békés vagyok, és türelmes vagyok, és jó vagyok, és nem akarok meghalni. A csönd szinte szétszakít és megtébolyodom, ha nem látom, mi történik.

Tér idő kontinuitás, jut eszembe és majdnem felröhögök, mert látom, amint a sánta galamb jön vissza. Felrebbent valahova, míg itt gyorsan kivégeztek pár embert, talán a rózsakertbe, ide érzik az illata. Itt a földön fekve sokkal intenzívebben érződik, látszódik minden. Illat, például a rózsáé, szín, mondjuk az agyvelőé és ebből a szögből, ahogy fekszem, azt is látom, hogy a halott lány cipőjének sarka bizony kopott. Már nem kell neki cipőre költeni, kajánkodik bennem valaki és azt érzem tisztán, lehet, hogy megőrülök. Meghasadt személyiség. Vajon hány tébolyult személyiség szunnyad bennem, akik a pisztolylövésre aktiválták magukat? Feltápászkodnak álmukból és gyerünk csak, nézzünk szét odakint, kacsintanak össze. Mikor eldobtam magam, még egyedül voltam. Mire kelek fel? Felkelek? És a nyomorult galamb csak jön, jön. Ahogy itt fekszem, tökéletesen látom, hogy fél lábán az ujjak elsorvadtak, de ő jön, iparkodik, kecsesen átrebben a gitáros fiú vértócsáján. Egy egészen nagy darab a pogácsámból, biztosan akkor vertem le, mikor a földre dobtam magam, mert az a ravasz agyam átvette az irányítást. Már csipkedi, tépkedi, forgácsolja. Szeme csupa türelmetlen izzás.

Az idő némán álldogál. Por van. Meg csend.Veríték csorog a fülem mögött és teljesen elzsibbadt a jobb lábam. Legalább három halott a látóteremben. Valahol futnak és kiált is valaki, tán a tér másik oldalán, mikor gyors, ruganyos léptekkel megindul felém a gyilkos. A gyilkosom. A gyilkosunk. Szemet behunyni késő, tekintetem halottabb nem is lehetne. De lehetne. Lélegzetem lassul, a szívem felrobban, arcom minden sejtjén fürge hangyák szorgoskodnak. Idegen vér és agyvelő borít. Lehet, hogy már nem is élek? Lehet, hogy már rég túl vagyok mindenen, csak nem vettem észre? Zakatol a szívem, zümmög a vér a fülemben, de azért hallom, hogyan csikordul a homok a cipője talpa alatt. Most a hátát látom, ahogy szétnyitja a kabátját. A galamb mellém táncol, cukorkaszín lábával bizalmasan kézfejemre tapos, sárga szemének utolsó tekintete a szemembe mélyed.
Együtt repülünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése