Ég a földdel
A nem- szeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban.
Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme
után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte
érintetlen szépségébe, igyekszem belefeledkezni a havas világba. Délután, mikor
megnyúlnak az árnyak a havon és kékbe hajlik a táj, ha figyelmes vagyok, megláthatom.
Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik
a jeges fehérséget, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után
elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, és csodálkozó pofával leülnek,
aztán sürgősen mosakodni kezdenek. Majd hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak
lábaikra és melegszenek. Szemeik smaragdja szűrt sugarakat szór. Szépek és kényesek, mint
egy napkeleti királylány. Szeretik a meleget.
Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik
farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Tollruhájuk szivárványa messze int a háztetők
fölött. Cinkék tornáznak aggodalmas igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos
vitába száll az etetőre érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét. Vércseppek írnak tragédiát
a hóba, de valahol egy madár jóllakottan gallyaz a fára a hideg éjben, a gerle surranása
vércsevijjogásba lényegült. Fagyott napraforgó bólogat a táncoló szélben, odébb egy álmodó
orgonabokor terméseit ringatja s talán dúdol is hozzá és a fiatal tűztövis bokor szemérmesen
mutogatja aranyszín bogyóit.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába
feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva
mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől
terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad
össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő
szürkületben, valahol távol, durcás kis angyalok muzsikálnak.
Puszi úr színre lép...
Kedves Olvasóim!
Hamarosan megjelenik harmadik novelláskötetem, A hógolyóárus címmel.
A kötet kiadásához szponzorokat keresek, mind cégek, mind magánszemélyek jelentkezését várom a szipeka65@gmail.com email címen. A támogatás összege az adóból leírható!
A kötet megjelenését anyagilag támogatók neve megjelenik a könyv belső oldalán, névre szóló, dedikált példányban részesülnek.
Minden segítséget köszönettel veszek,
Szilágyi Perjési Katalin
Az elveszett tárgyak utcája
A Nagy utca öleléséből vált ki egy kis köz. Ott állt
a sárga ház, hosszan elheverve, mint egy lusta kígyó. Széles párkányán
rendszerint elveszett tárgyak ültek. Közvetlenül a saroknál fél pár babacipő
hevert árván. Kissé odébb kockás sál lógott ernyedten egy szegen. Barna,
göndörkés hajszálak tekeregtek megbújva ráncai között. Kendő is akadt, a másik
saroknál. Venezia, állt rajta azúrkék betűkkel, és kis gondolák osontak a
lagúnák útvesztőiben. Lágyan ringott a tenger és néhol kíváncsi halak
kandikáltak ki a cifra paloták vízbeomló lépcsőinél. Amott valaha fehér, mára
vénné szürkült sport zokni fityegett, a nagylábujj helyén apró vérfolttal,
mellette karbunkulus szemű cirmos kuporgott és nézett egykedvűen a világba.
Éjszakánként senki nem járt erre, s a hajnali
gajdolók is messzire kerülték a környéket. Két vénséges ikerpár lakta a sárga
házat, két bajszos vénkisasszony. Néha rikácsolás hallatszott a fakó függönyök
mögül, utána furcsa, bugyborékoló nevetés. Néha meg elfúló zokogás. Esténként,
mikor elült a környező utcák zaja, Estella, kettőjük közül az öt perccel
idősebb osont ki, és végigjárta a szomszédos utcákat. Amit talált, összeszedte,
gondosan megtörölgette és óvatosan a sárga ház párkányára helyezte a talált
tárgyakat. Csinosan és biztonságosan. Ami szép a szemnek, szép a szívnek is,
mondogatta valaha az anyjuk. Kis idő múlva Ancilla lépett ki a kapun, zilált,
ősz fürtjeit gondosan foltos kendője alá igazgatta, majd kis piros zsebkönyvet
vett elő ferdén gombolt pongyolája zsebéből és kis tintaceruza csonkját
megnyálazva, precízen felírta a legújabb szerzeményt. Kettő, három, mormolták
Ancilla pihés ajkai és sárga körmei gondosan követték a tételeket a papíron.
Mindig stimmelt.
Egy alkalommal, amint esti körútjára indult, Estella
gyereksírást vélt hallani egy környékbeli kapualjból. Benyitott s az udvar
sarkában, a líceum bokrok alól, egy kosárból felemelt egy babát. Kék szeme
volt, apró keze lába lágyan ringatózott, amint óvatosan vitte. Estella aggódva
nézett végig a sárga ház párkányán, jut-e még hely az új jövevénynek. Aztán
megnyugodott. A sport zoknitól balra, közvetlenül a kulcscsomó mellett volt még
egy szabad hely. Estella gyengéden nézett a babára, kicsit ringatta, a hátát
lapogatta, majd finoman benyálazta zsebkendője csücskét és óvatosan
megtörölgette az arcocskáját. A baba nem tiltakozott, egykedvűen nézte kék
szemeivel a világot és nem mondott semmit. Estella a párkányra fektette, majd
ruhája övével jó szorosan megkötötte a kezénél és a lábánál fogva, hogy le ne
essen, ha ficánkolni kezdene. Valahonnan rémlett neki, hogy a babák ficánkolni
szoktak. Meghúzta az övet, és elégedetten konstatálta, hogy erősen tart. Kis
ideig még állt, zavartan mosolyogva, majd elcsoszogott. Hamarosan Ancilla
jelent meg, apró, tipegő léptekkel végigsietett a ház előtt, majd szemét
ráncolva betűzgette piros zsebkönyvét, kezében reszketett a kis ceruza, amint
sorra pipálta ki a tételeket. A kék szemű babához közeledve megtorpant,
közelebbről megszemlélte, majd elégedetten bólintva feljegyezte a zsebkönyvbe.
Beesteledett. És sokáig nem történt semmi. Aztán a kövér hold sápadtan
felkúszott az égre, és kíváncsian nézte, amint fénye megcsillan egy játék baba
kék üvegszemén.
Harangoznak
Húsvétra járt az idő, és Szent László városa
virágdíszbe öltözött. Szokatlanul meleg tavaszt jegyeztek akkor, a nagy háború harmadik
esztendejében. Korán nyílt a nárcisz, a színes jácintok bókolva lengették
koronájukat, és az özvegyek vérvörös tulipáncsokrokat igazgattak a hadisírokon.
Valami nyálkás bizonytalanság telepedett a városra, megfojtva ölelésével a
tavaszt. Élt a remény, ha tábori
postalapot kapott a család, ám a váradi polgárok már az Isonzónál elesett 4.
gyalogezred hőseinek emlékművére gyűjtöttek. Látszólag élt minden, az EMKE ajtajában álmosan nézelődtek a pincérek,
rikkancsok újságolták, hogy hadba lépett Amerika és lehet jegyezni
hadikölcsönt, és a Vigadó mozgóképszínházában „A Hyeroglyphák titkát” tekinthette
meg a nagyérdemű. Esténként korzózni lehetett és csak kicsit volt fakóbb a
hölgyek toalettje, mint békeidőben.
- Plébános úr, megérkezett a püspökséghez a körirat,
hadicélra rekvirálják a Szent László templom harangjait- jelentette be sápadt
arccal a püspök. A hívek értetlenkedve állták körbe a plébánost, s a kimondott
szavak beették magukat a lelkükbe.
- Mi lesz velünk? Hová viszik a harangjainkat?
Hogyan hív minket ezután Isten háza- morajlott a tömeg, aztán lecsendesedve megindultak
hazafelé.
- Viszik, ha adjuk- lépett ki sötét arccal a
sekrestyés, miután elzárta a kegytárgyakat a reggeli mise után.
Álmatlanságtól sápadt arcát megfürdette a Körös felől fújó szél. A harangokat-
forgatta a fejében a képtelen gondolatot-, azt nem lehet. -Nem adjuk, gyűrte
konokul két öklét felöltője zsebébe és megindult át a hídon.
- Igen, Antal, a mi harangjainkat, mind a négyet-
hajtotta le tegnap este fejét a plébános és magában fohászkodva felsóhajtott.
- Add uram, hogy harangjaink, amik eddig az élet
diadalát, az Úr dicséretét zengték, és amelyek szava egybeterelte nyájadat,
hazánk boldogulására szolgáljanak. Add, hogy rövidesen véget érjen a háború és
megszentelt testük ne váljon gyilkos ágyúvá. Kérlek, add uram, hogy híveink megértsék
és elfogadják, a hazának szüksége van áldozatokra. Add, hogy béketűrő lélekkel
fogadják a döntést!
- Ámen- mondta zokogástól elfúló hangon a sekrestyés felesége és térdre hullott a miseingek rendezgetése közepette.
Nagypénteken, igen nagypénteken, a néma harangok
örökre elbúcsúztak a váradi hívektől. Némaságuk fogadalom volt, ígéret az
életre, egy szebb tavaszra, a feltámadásra.
- Legalább a húsvétot megvárhatták volna, attól nem
áll meg a háború - morogta rosszkedvűen a templomszolga, míg kulcsaival kinyitotta a
harangtoronyba vezető ajtót és megindult a lépcsőn felfelé.
- Felsőbb vezetés utasítása, sekrestyés uram, mi is
jobb szeretnénk, mondjuk kinn sörözni a Pannóniában, elhiheti- szuszogott a
mérnök a nyomában. Odafenn méltóságteljesen pihent a négy harang, őrizték a
várost. Megszólaltak szomorúságban, vígságban, láttak hadakat, nagy tüzeket, hallottak
örömkiáltását és halálsikolyt. Emberöltőben mérték az időt és kisebb testvérük
a nagy útra készülődők lelki üdvéért kongatott. A város halálos bénultságban
lapult odalenn és figyelt.
És elkezdődött. Először a torony ablakait
bontották meg, szállt a por az évszázados téglák közül és a harangok
felsóhajtottak. Lent néma tömeg, már látni lehetett az embereket, amint fenn dolgoznak.
- Mint szú a fában- törölte meg szemét egy asszony,
és szipogva elfordult.
- Imádkozzunk, testvéreim, hogy áldozatunk kedves
legyen az Úrnak és hazánk javára szolgáljon - hajtott térdet a plébános és az
emberek leborultak.
-„Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”- morajlott a
tömeg, és az anyák magukhoz ölelték gyermekeiket. Galambraj rebbent fel ijedten
és megpihent a lovagkirály szobrán.
- Ezeket még jól megcsinálták- hümmögött a pallér
odafenn és gyönyörködve csengette meg kalapácsát a téglákon.
-„ Gyártotta Steinstock József harangöntő mester
Budán”- betűzte a harangok feliratát a sekrestyés, és könny futotta el a
szemét. - Letelt az időtök,- simította végig díszes palástjukat és titokban
megcsókolta őket lázcserepes ajkával.
Később vaskos gerendákat emeltek be, majd
kiszerelték a harangok nyelvét. Zihálva birkóztak az óriási fémtestek, mintha
lekiáltottak volna halálos vergődésükben:
- Váradiak! Ne hagyjatok!
A város néma volt, mint egy nagy temetésen. A
galambok aranyszemében rémület ült. Sorban húzták ki a harangokat a gerendák
végére. Először a legnagyobbat. Az Öreget, ahogy a sekrestyés becézte egykoron.
A mérnök nagyot kiáltott.
- Vigyázni odalenn, emberek! Eleresztjük!
- Csak nem ledobják- sírtak az asszonyok és egymásba
kapaszkodtak.
- Majd kosárban hozzuk- legyintett vörös arccal a
mérnök és kiköpött. - Mindegy már annak.
- Istenem- sóhajtotta valaki- mintha halottról
beszélne!
A harang meglódult és olyat ütött a földre, hogy az
emberek a szívükhöz kaptak. Néma volt a harang, nem panaszkodott, kitépték a
nyelvét. De megrendült a föld, felnyögött a templom és az emberek némán
szétszéledtek. A többire nem volt kíváncsi senki.
-Hát látod, csak téged hagytak meg nekünk- rebbentett
el a templomszolga egy kíváncsi galambot a kötéltől és meghúzta a kis harangot. Szállt
a lélekharang hangja, megkerülte a városháza tornyát, bukfencezett a színház
tetején majd elúszott a Körös habjain.
Két nap múlva kifosztva állt a templomtorony.
Ablakába kíváncsi galambok telepedtek és nézték, amint odalenn az esőben,
lehajtott fejjel sietnek az emberek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)