A szalamander vár bukása





Esteledett. Az ispotályosok házánál egy sovány atya lassan csoszogva meggyújtotta a kis mécsest a Szűzanya szobra előtt, majd sorra a többi ház fülkéiben is. Laudetur, intett a porban hancúrozó gyerekek felé mosolyogva és derekát tapogatva vizet húzott a kútról. Éhes kutyák szimatolták a füstöt, készült a hagymás a köles a tűzhelyeken. A sarki ház előtt kőfaragók rakták a szerszámot halomba, nevetve ugratták egymást, bőrkötényeikről vastag felhőben szállt a kőpor s egyikük vizet zuhintott társa poros fejére. Mezőről hazatérők köszöntötték egymást hangos szóval és lódobogás hallatszott a vár felől. Zömök, barna asszony állt egy ház előtt és merőn nézte a Vadkert felőli utat a szürkületben, majd bement, hogy rőzsét vessen a tűzre. A fellobbanó láng megvilágította fölé hajló arcát, sötét szemét, pisze orrát. Barna fürtje makacsul előrebukott a kendő alól, és megült kedves, szív alakú arcán. Gömbölyű karjával megsimította homlokát, majd kavart egyet a sercegő hagymán. A lángok körbenyaldosták a fazekat, és villogó fényt vetettek a hosszú asztalra, a két padra meg a görbe székekre. Fehér vászontarisznyák lógtak az ajtó szemöldökfájáról, és meg-meglibegtek az alkonyi szélben. A Körös túlpartja felől halk énekhangot hozott a víz, valahol kisgyerek sírt fel keservesen. Apró, fehér ruhás, csíkszemű gyerek futott be lelkendezve és átkarolta az asszony derekát.
-Tán megéhezél a szamócaszedésben, gyereköm – ölelte magához fél kézzel Jula a fiát, míg asztalra koppantotta a tányért. – Szedret leltötek e vagy csak fiveket?
-Még vadalmát is találánk öregapámmal, meg mindenféle fiveket is, csak ránk esteledett és indulnunk kellett igenyöst – magyarázta Lackó és nagyot húzott egy bögréből.
Kintről lépések csoszogtak és belépett az öreg Sebes. Csíkosra szőtt vászontarisznyáját lassan bontogatta, s óvatosan rakta padkára a füveket. A tűz rezesre festette fehér haját, hosszan lecsüngő bajszát, erős orrát és széles arccsontját.
-Na, mögsegéjtett a Szűzanya, lelénk betyárkórót, ravaszfarkot meg székfűt is. Alkapitány urunknak ígértem vót még két napja. Igön szakgat a dereka, mióta megjött külországból.
-Lesz annak nagyobb gondja is hamarost, ha igaz, amit a Péntekhelyi piacon beszélnek.
-Beszélj – morrant az öreg a lányára és felkötötte az erős szagú gyökereket egy kampóra.
-Közeleg a török. Temesvár felől érkezett pár napja egy sebesült ágyúöntő, az ispotályosok viselék gondját, az riogat mindönfelé. Beszélik, hogy Balogh alkapitány uram parancsba adá, amint meglátik az előőrsöt, gyújtassék fel a vár körül minden, ne adhasson védelmet a támadóknak. Vaj, oda lesz a sok ház, teremtőm, istenem kegyüggy szegény fejünknek!
-Atyám uram megvívná a török basát is a nagy kardjával – villogott a szeme Lackónak, míg a kölest kanalazta. Jula elfordult, s köténye csücskével lopva törölte szemét.
-Az ám, ha nem maradt vóna oda a hadjáratban – morogta Sebes apó, és felhajtott egy kupa bort. Kintről kutyaugatás hallatszott, és pernye füstje szállt a tűzhelyről. Jula szipogott, Lackó némán ölelte.
- Ne ríjj, jányom – simította meg az öreg a könnyeit törölgető Jula haját – katonaember vót az urad, csatában vitézkedett, isten meg a haza védelmében. Ha jön a török esmég, majd kiállunk ellene. Ezt mívelte az apám apja is, hát mink is ezt tesszük. Jer, csak úrfi!
-Na, Lackó, hadd halljam, el tudod é sorolni a várbéli bástyák nevit – állította térdei közé a borzas kisfiút.
- Csonka, a Veres, az Aranyos meg a Kerálfia – számolta Lackó homlokát ráncolva. - Meg az új, ami Bethlen urunkról kapta a nevit. Sebes nagyot bólintott. Nincs párja a váradi várnak erősség dolgában messze a vidéken.
-Öt erős bástya, meg a kűfalak, talján módiban rakva, nem is szólva a várárok dógáról. Csak széltében meg van vagy ötven lépés, s mély, mint az ördöng árka. Benne a Hévjó meg a Körös vize. Télen is vívhatják, sose fagy be a vize annak. Várnagy urunknál szógáltál, jányom, náladnál jobban senki nem ösmérheti a sánckapu titkát. S a temérdek ágyú, a vetőgépek meg a robbanó porok! Csuda mind! Élelem busásan, kútja vize, mint a gyöngy, vitézei számolatlan.
-Nem tudom, apám-uram, sok mindent beszélnek az emberek, s én csak egyszerű asszonyszemély vagyok. Megnyugvást akarok, semmi mást. Mióta az eszemet tudom, mindég vívtunk a törökkel, sose volt békesség ezen a tájon.
-Isten áldotta vidék ez, gyermek. Bő vizű, tiszta folyókban, halban-vadban gazdag. Dombjain termő gyümölcs meg szőlő édessége vetekszik a mézzel. Gyógyfivei, vásárai, messzi földön híresek. Csoda e, ha sokan maguknak akarják?
-Mézet, vajh tanálunk e holnap, öregapa, jó édeset, mint a múltkor?
-Megkeressük az öreg odvat, s ha úgy akarja az erdő tündérkéje, lelünk bőséggel. Hagyunk a méhöcskéknek is becsülettel, s legközelebb újra lesz – ásított Sebes – de a halfogó szükőt se hanyagoljuk. Visszük azt is.
Jula magához húzta Lackót és a nyakában lógó fakeresztet babrálta. - Ez vigyáz rád, fiadom, a kresztöcske, az mit apád-urad faraga néked. Minden utadon, minden dógodban mögótalmaz, vigyázza léptedet, mint Jézus urunk vigyáz odaföntről. Dicső szentünkről, László kerálunkról kapád a nevödet. Lásd, várasunkat alapítá két angyal szavára, azmikor vadászgata ezen a tájon.
-Meséld el, apó, hugyan vót – fészkelődött Lackó Jula ölében és tagra nyílt szemekkel figyelt.
-Valamikor régen, mikor a Körösünk lustán kanyargott és sok kis szigetén farkasok, őzek, rókák éltek bőséggel, egy napon arra lovagolt a dűcső kerál. Fényes kíséretét hátrahagyva vadászgatott a nagyúr, jó lován éppen egy csodálatos szarvast űzve, mikor egy kicsiny, selymös gyepű tisztásocskán édességös hangokat halla. Két gyenyerőségös, hófehér ruhájú angyal szólítá s bíztatá kegyös szóval, alapítson templumot azon a helyön, Jézus urunk s Szűz Mária anyácskánk tisztöletére. László kerál, istenfélő fejedelmünk, térdre esött az angyalok szavára, s imáiban kérte a fenn valót, segélje őt nagy munkájában. Mesteröket hozatott nagyszámban, kűfaragókat, pallérokat meg ácsokat, külországból való nagy tudású építőket s rögvest prépostságot fundált ezön a helyön. Vitézségben, igazságban, istenfélelemben László urunk párját ritkítá s meghagyá, halála után tetemit jó városában helyezzék örök nyugodalomra. Isteni csudaszámban mene, azmikor halottas szekerit húzó ökrök megindulának maguktól városunk felé. Itt lett hát eltemetve, s sírjánál azóta is csodák történnek, a vak látva tér haza, bénák elhányják botjukat és igazságtevő helyként, ládd, messzi földről érkeznek, kik pörben állnak. Róla kapád nevöd, kis Lackó, a bátor lovagról, ki dücsőséget szerze várasnak, országnak, nemzötnek. Vaj, adja az Úr, élj te is dücső, boldog életet, vigyázzon reád névadó szentöd, gyermök.
-Nem kérek én semmit az Úrtól, csak engedje meg fölnevelni néköm ezt a gyermeköcskét, itt. – Semmi kívánalmam nincsen egyéb – sóhajtotta Jula feltörő indulattal, és magához ölelve a gyereket, gyönyörködve simogatta fürtös haját. Halkan dúdolt és ringatta.
Nagyot pattant a tűz, és megroskadt a parázs. Szelíd tücsökszó muzsikált és a vár felől vigyázók hangját hozta a szél.
- Ammondó vónék, adjunk hálát istennek a mai napért, és tegyük el magunkat hónapra – törölte kését Sebes apó. - Vadkertnek kerülünk még egyet hónap, aztán visszük a fiveket a vásárba.
Kutyaugatás hallatszott, s valahol dobbantott egy ló. Lágy férfihang énekelt epedve, majd lány-kacagás gyöngyözött s halt el. Jula kibontotta a haját, párat fésült rajta csontfésűjével és elfújta a mécsest.
- Hónap kapok e én is gyócstarisznyát, mint öregapám, gyűjtök belé árnikát meg székfűt – suttogta később álmos hangon Lackó, míg anyjához vackolódott a sötétben. – Kapsz, fiadom, ézös egyetlenöm, hogyne kapnál - ölelte Jula és aztán már nem hallatszott más, csak békés lélegzésük és a fák zúgása a szélben.

Szent Péter hegyén nagy volt a sürgés másnap dél tájt. Vonuló török előhadak hírét hozták a vigyázók. Présházakat gyújtatott fel sebtében Balogh Máté alkapitány, s parancsolta a hegybéliek és mindennemű váradi polgár azonnali bevonulását a várkapuk mögé. Kisírt szemű asszonyok rakosgatták kordéra az ennivaló félét, ágybéli holmit, öltözetet keveset, mert a jó isten igen meleg napokkal áldotta meg teremtményeit azon a nyáron. Ki ki cserépkorsókat töltetett meg borból, a legjobb orvosság ostrom idején, akadt, aki kevéske ékszerszámát dugta korsóba rejtve a pincébe vagy aranydénárjait ásta a ház küszöbe alá. Lovasok keringtek idegesen a külváros utcáit járva, és várták, hogy eltakarodjon a nép Péntekhely módos házaiból. Csak Szalárdi János uram, a hiteles hely jegyzője s némely városi tanácsnok ismerte a helyzet komoly voltát. Boldvai Márton várkapitány, a fejsebébe váratlanul elhalálozott Rákóczi fejedelem tetemit kísérte Ecsedre, amint illő, a várőrség jelentékeny részének kíséretében.  
-Kérem a Teremtőt, ki ne derülhessen, hogy alig maréknyi hű katonámmal, vitéz deákkal s három pappal veszem fel a harcot a közelgő törökkel – nézett végig komor arccal a vár palánkjáról az alkapitány. – Jegyző uram, jelentse az embereim számát s a várható polgárokét.
- Nyolc tagból álló vezérkar s védelmi tanács segíti nagyuram munkáját, meg a vármegye két alispánja – sorolta Szalárdi János – valamint nyolc kapitány ügyel a bástyákra, egyenként százötven emberrel. Ezen kívül majd negyven deák áll szógálatodra, uram.
-Ezekből hány a vitéz s mennyi a tüzér az ágyukhoz. Van e orvos közöttünk – sorolta türelmetlenül a várkapitány, a felszálló füstöt figyelve Péntekhely égő házai felől.
- Jó uram, nincs több pár száz gyakorlott vitéznél, s ebből is mindössze néhány fő, ki tüzéri teendőkben járatos.  A városbéli polgárok hősiességére számítva, úgy gondolom, majd kilencszáz lélek, az ki a várat megvédeni hivatott. Orvos nincs közöttük, uram, de két borbély máris jelentkezett szógálatodra. Mindösszesen talán kilencszáz lélek, ki sorsát a kezeidbe helyezi, jó uram.
- Kilencszáz fő – suttogta a kapitány kardja markolatát szorítva – uram segíts, Jézus irgalmazz! - Fújasd meg a kürtöket! Mindenki azonnal meneküljön a várba! A kapukat vecsernyekor lezáratom – szólt és a látóhatárt kémlelte, ahonnan porfelhő szállt, sípok és düdükök hangját hozta a szél.

Az erdő mélyén rigó szólt és amint a kis patak páfrányos partján megpihentek, Sebes apó köles cipót és hagymát rakott a tarisznyára. Falatoztak, majd Lackó hanyatt dőlve a felhőket nézegette.
-Ott egy sárkány, apó, az meg egy menekülő lovas. Vajh, hogyan lehet ennyi csudálatos dolgot a felhőkben meglátni? Ki lakik a felhők felett?
Sebes a füveket válogatta és Lackót okítgatta.
-Ez gyűszűvirág, jó orvosság a fáradt szívre, az meg taplógomba, sebre ád gyógyulást. Telve a rét meg az erdő gyógyító fivekkel. Ott meg három kis nyírfa, ládd e Lackó, mint három szépséges leányzó. Eleink azt tartották, elvarázsolt leánkák űk, s csak a bátor vitézt várják, aki megszabadéjtja űköt a gonosz varázslástól. – Alszol e, gyermök vagy figyelmezel?
- Figyelmezek, apó, csak nem tudom, mi ez a dübörgés. Hallga, csak – hajtotta fülét a földhöz Lackó és meredt szemmel figyelt. Az erdő széle felől dob és síp hangját hallották. Fekete füst szállt a város irányából. A madarak elnémultak és ágak recsegése hallatszott. Sebes figyelt, majd némán felállt, tarisznyába kapkodta a füveket, és kézen fogta Lackót.
-Csendesen járjunk, hogy ne ijesszük meg az erdei vadakat, innentől egy szót se - hajolt közel a gyermekhez, aki némán bólintott, majd elkerekedett szemmel nézett mögé. A patak partján három tatár lovas léptetett ki az ösvényről. Még megijedni sem volt idejük, suhogás hallatszott, és máris a pányva foglyai voltak.

-Nyelvet hoztam, felséges úr – járult a bölükbasi az aga elé három fertály óra múlva. – Füves ember az öreg, a gyerek az unokája. A vártól délre fogtuk el őket, az erdő szélen. Allah világosítsa meg az elmédet, hogy dönthess a sorsuk felől.
-Szedj ki belőle, amit lehet, aztán öld meg – hajolt az aga a térkép felé. –És a gyermek, felséges úr?
- Mehet a foglyok közé – intett az aga, és elnyomott egy ásítást.
A vár körül füst gomolygott s pár elkésett menekülő könyörgött hangos szóval bebocsátásért. Talán az északi kapunál, integetett egy vitéz és valamit hátrakiáltott az őrségnek. Váradot bekerítették. Nem volt menekülés.
Az Aranyos és az Ablakos hegy völgyéből dobok hangja hallatszott, a Kis Körös és Velence gyümölcsfáinak takarásából ágyúcsövek meredtek elő. Ameddig a szem ellátott, sátrak emelkedtek és füst szállt a felégetett házak üszkös romjai között. Sípok szóltak és jajgattak a düdükök.
-Urak s vitézek, Várad szabad királyi város polgárai, – emelte kezét esküre Szent László arany szobránál Alpestesi Balogh Máté kapitány – mikor szent kerálunk angyali bíztatással megalapítá városunkat, esküvel fogadá, hogy az igazság, a kereszténység és a böcsület sziklaszilárd bástyájává építi. S lám, városunk a gazdagodás és gyarapodás útjára lépett. Csinos házai, jámbor, szorgos lakói, külországoknak is dicsőségére váló tudósainak műveltségét messzi földre elvitte a hír.  Megirígyelék a mi boldogságunkat, tiszta élőtünket, atyámfiai, s esmég támadnak kelet ördöngei. Sokszor és sokakat űztek, égettek és gyilkoltak ellenségei, azkik e falak közé menekültek, s most én sem mondhatok mást,  véres könnyeket sírunk majd. A fertelmes török had lám, már a városunkat égeti, vagyonotokat dúlja. Ne csüggedjünk! Fogadjuk meg szent esküvéssel, hogy a várat a legjobb tudásunk szerint megótalmazzuk, mindennemű csalárdságot, árulást elvetünk és utolsó vérünkig hűek leszünk kerálunkhoz és hazánkhoz! Nézz le reánk, vitéz kerál, emeld meg felséges jobboddal arany csatabárdod és sújts le haragodban ellenségeinkre! Segíts Szent László kerál! –dörögte és a nép éljenzett.
A lenyugvó nap fényében felragyogtak a szobor drágakő szemei, csatabárdja kigyúlt s lovának pompás sörénye szinte égni látszott. Szent István és Szent Imre herceg pompázatos szobra is életre kelt a napsugarakban s a várnép egy emberként borult térdre.
-Légy velünk urunk! Könyörülj Boldogasszony!
-Ámen – suttogta Jula a tömegben és könnyes arcát az ég felé fordította.

 Péntekhely romjaitól délre terelték össze a rabokat a mókázásra kész akindzsik. Kurjongatva, körbelovagolva, egyre szűkülő körökbe hajszolták a környékről összeszedett földműveseket, egy-egy asszonyszemélyt gyerekestől, kereskedőket, kik már nem érték el a vár biztonságot nyújtó falait, meg pár papi személyt, akik vállalva a vértanúságot, nem hagyták magukra híveiket. Lassan esteledett. A távolban tüzek gyúltak és kiáltozást, citeraszót hozott a szél. Kutyák ugattak, férfiak rikoltoztak ismeretlen, elnyújtott dallamot és kétségbeesett sikoltások keveredtek az énekszóba. Körben nagy tüzek égtek és a foglyok lehajtott fejjel, bronzvörös arccal álldogáltak a fényben. Amott egy szőke gyereklány húzódott kibomlott ruhájú anyjához remegve, odébb két testvér ölelte egymást szipogva. Öreganyjuk rikoltozva szidta istent és átkozta a szűzanyát. Gyerekek sírtak, mint rémült kis állatok és papok bíztatták hangos imára a rabokat. Volt, ki tűzből menekült, s égett condrában egykedvűen álldogált, szörnyű sebeire ügyet sem vetve.
-Most bátor légy, Lackó, édes fiadom – suttogta Sebes apó a remegő gyermekhez. – Gondolj az elvarázsolt nyírfa leánkáira és tudd, te vagy a bátor vitéz, ki megmenekijti űköt. Imádkozz majd szeginy bűnös lelkemért, ézösöm, s ne feledd, az mire tanéjtottalak.
Közben az akindzsik takaros csomóba rakták könnyű bőrpajzsaikat s egy renegát magyarral körbejárva, tízes csoportokba osztották foglyaikat. Kiáltozás és káromkodás szállt, mikor különterelték sikoltozó asszonyaikat, de hamarosan elcsendesedtek, amint térdre nyomván őket, egy-egy harcos, késének biztos mozdulatával a kulcscsont ívénél, szívükig szúrt és megváltotta őket a földi világ szenvedéseitől. Nem volt menekülés. A szemrevalóbb női rabokat a táborba terelték, és volt ki vadmacska módjára küzdött, aztán szép fehér nyakának átvágásával megnyugodott, s míg friss vére bugyogva festette sötétre a füvet, szeme megtörten meredt a csillagokra. Férfiak röhögtek s bíztatták társaikat kik a sátrak között legyűrték a sikoltozó szüzeket.
-Ismerem - állt meg a renegát magyar Lackó előtt - az öregapja fives ember, az anyja a várnagy urunknál szógált. - Még hasznos lehet – forgatta Lackó medálját elgondolkodva a bölükbasi és egy piros sipkás akindzsi nagyot lódított a gyereken.
-Apó – sikított visszanézve Lackó, ám Sebes addigra a tűz mellett hevert és ősz hajába játékos lángnyelvek kapdostak.

Ha Isten letekintett akkoriban Váradra, elcsigázott védőket, hős asszonyokat és elszánt ostromlókat látott. Esténként szurkos ágytakarók fényénél folyt az elkeseredett harc az omló várfalak tetején, sebtében felhúzott paticsfalak és árkok menedékében. És zuhogtak az ágyúgolyók, és dőltek a kőfalak, és bomlottak a menedékek. Hétszámra takarta a napot a füst és a védők lassan nem ismertek egymásra az arcukra rakódott koromtól. Apa siratott fiút, anya kereste gyermekét és a két borbély csak imáival tudta gyógyítani az ágyúgolyóktól leszakított végtagokat. Imákkal járt körbe a három pap, aztán csak egy maradt, ki aztán megbomló elmével szent énekeket harsogva járta a tűzbe borult falakat, mígnem egyszer fejét leszakítá egy ágyúgolyó. Bomló halottak bűze terjengett és fogyott az élelem. Isten elfordította az orcáját.
Egyik este meleg szél kezdett fújni délről, elverte a kormos füstöt a vár fölül és égzengéssel adták hírül az égiek, hogy aznapra megelégelték az öldöklést. A sűrű, meleg eső eloltotta a tüzeket, elverte a dögletes hullaszagot és jólesően enyhítette a sebesültek és haldoklók kínjait. Elcsitult a harc és csak a zápor monoton dobolása hallatszott a romokon. 
Jula egy oszlop romjainak vetette hátát és kormos arcát az esőbe tartva halkan zokogott. Fakó, égett kendőjét lemosta a víz és minden mennydörgésre összeverődtek a fogai. A villámfénynél csuklyás alak érintette meg a vállát, és ő ijedtében egy felkapott kődarabbal próbált védekezni. Az idegen lefogta remegő kezét, szétnyitotta töredezett körmű, sebes ujjait és egy apró, fából faragott keresztet csúsztatott a tenyerébe. Az asszony felhördült, mire a csuklyás befogta száját és szorosan a füléhez hajolva beszélni kezdett. Nem, rázta a fejét hitetlenkedve az asszony, és a férfit kémlelte. Az csak bólogatott, majd kis idő múltán, az egyre erősödő égzengés közepette két sártól csöpögő alak ereszkedett alá a romokon a vár árkába és egy felfújt kecskebőrön csendben evezett át a túlpartra.
-Szóval éheztek. Adjátok meg magatokat, és szabadon elvonulhattok. Ehettek, ihattok. Maradhattok az én alattvalóim is vagy elmehettek. Tetszésetek szerint. - Megmondtam, asszony – szólt Ali pasa, elnézve az arcra borult asszony fölött, élvezettel rágcsálva egy érett fügét - a fiad életét adom cserébe a vár árkának titkos vízlevezetőjéért. Előbb utóbb bevesszük a várat, de ha segítesz, megmentheted nem csak a fiad és magad életét, hanem a várbeliekét is. Tolmácsold – intett a leborult tolmácsnak, és kövér ujjai közé csippentett egy szem szőlőt. - Szeretem ezt a vidéket, ahol ilyen szőlő terem. Allah áldása van ezeken a dombokon – mondta halkan a meghajolt bőlükbasinak és kedvtelve nézte sátra hűvöséből az eső után gőzölgő tájat. - Csak ez a dögszag – kavart kezével az alabástrom tálacskában illatozó füvek füstjébe, és megvillantak gyűrűjének ékkövei.
- Mondd meg uradnak, hogy látni akarom a fiamat. –Ha él, mint mondjátok, úgy cserébe az életéért és a szabadulásunkért elvezetlek a titkos kapuhoz. Hozzátok elém – suttogta Jula a szőnyeg kacskaringós mintáinak és megnyalta cserepes ajkait. Hátán verejtékpatakok indultak és lecsorogtak a nyakáig.
Fertály óra múlt tán, és a pasa térképén pirossal jelölt kereszt jelezte a víz elfolyásának irányát.
-Itt ássatok tíz öl mélyre - állt meg a várárok déli részén az asszony, szorosan fogva Lackó kezét. Mocskos szoknyáját friss szél lobogtatta.  - A sátrakat szedjétek fel Péntekhely irányában, mert mindent elmos majd a víz, tenger fog itt kifakadni hamarost. Hatalmas vaskapu rejtőzik a mélyben, ha elmozdítjátok, egészen elfolyik a víz az árokból.
-Elvonul a török! Bontják a sátrakat déli irányban, kapitány uram – futott másnap reggel Belényesy Ferenc a templom romjainál imádkozó úrhoz és Boldvai Márton álmatlanságtól és koromtól gyulladt szemekkel nézte a vonulókat.
-Nem hihetem, valamiben mesterkednek ezek - szólt és összehívta a tanácsot.
-Ássatok – intett a bölükbasi – és több száz csákány kezdte ontani a földet. Dobbant és remegett a föld, nyikorogtak a hatalmas szekerek és hamarosan hegy emelkedett Péntekhely romjain.
 - Aki elébb meglátja a vaskaput, azt megjutalmazza a fenséges pasa – kiáltotta a bölükbasi és fehér kendővel legyezgette izzadt arcát. A nyílást kiszélesítették, amint feltűnt a vaslemez, aminek zárait letördelték, majd ágyúvontató kötelek legvastagabbikából csomóztak vasgyűrűire hurkot. Bivalyok vontatták, csupa válogatott állat. Ali pasa a közeli Szent Péter hegyéről nézte végig, amint a mocskos ár elönti az egykor volt Péntekhely romjait, és sodor lovat, katonát. Magyar s török hullák keveredtek immár békés körtáncba, égett gerendák és avas nádkupacok között, helyenként ló dögöt forgatott a víz. A védők megkövülve nézték, amint a törökök százai friss földkupacokkal kezdik feltölteni a vár iszamos árkát.
-Bevégeztetett – mondta Boldvai Márton várkapitány és keresztet vetett. Megszólaltak a vár harangjai és a védők térdre estek.
Észak felé, amerre senki nem figyelt, magányos lovas vonult, nyergében gyermek, vállán kenyeres tarisznya. Imádkozott.



Az őz




Álmosító kolompszó és a kecskék távolodó mekegése hallatszott, meg a birkáké, ahogy a bokrokat zörgetve egyre feljebb legeltek, a domb meredek oldalán. A kutya sem jelzett semmit, orrát a tavalyi levelek közé fúrva keresgélt. A pásztor lassan kaptatott utánuk. Fene az anyjukat, csak mennek a maguk feje után a büdös kecskéi, gondolta és nagyot kiáltott. Félig fütty volt, félig valami torokhangú kiáltás, de a kutya azonnal meglódult és a nyáj után indult.
 Ekkor kis nyávogásszerű hangot hallott egy bokorból. Egy nyikkanás volt, majd egy mátyásmadár figyelmeztető csettegését hallatta. Barnás folt derengett a kökénybokor aljában. Rőt, fehér pettyes bundájában a kis őz észrevétlen húzódott meg az avarban. Nyögve hajolt le, tarisznyáját leengedte, majd két kérges marka szétsimogatta az ágakat. Hát te, dörmögte és egyenesen az őzgida nedvesen fénylő szemébe nézett. Kolompszó hangzott a távolból, egyre messzebbről a kutya csaholt dühödten. Elkeseredve vakargatta ritkuló haját az avas kalap alatt, majd szétgombolta ingét és két mellső és hátsó lábánál ragadva meg a gidát, gelebébe süllyesztette. Az hevesen kapálózott, kis zihálós hangokat hallatott, majd egészen kisgyerek hangon sírni kezdett. A pásztor rágombolta az inget. Ne ríjj, bolond, jó dolgod lesz, mondta és nyakába lódítva a tarisznyát, megindult szaporán a nyáj után. Kuss tee, nem mécc, cserdített a kutyára, mikor az nyüszítve ugrálta körül. Az őz hangtalanul remegett a mellén, szíve ijedt motorként vergődött a szívén. Aztán újra rákezdte a sírást, vékony, macskanyávogáshoz hasonló hangon hívta az anyját. Nesze bolond, dugta a pásztor hüvelykujját az inge alá, és az őz lelkesen cuclizta.
Mire az istállóhoz értek, a kutya herregve hajtotta be a nyájat és már jött is az asszony fejni. Az anyakecskét hagyja, és kösse meg a kutyát, gombolta az inget ügyetlen kézzel a pásztor és a szalmára tette az őzet. Már megint mit talált, lamentált az asszony és közelebb hajolt. Nem él ez meg, kicsi ez még, legyintett és vizet öntött a kecskéknek. Egyél, nyalábolta át a botszerű lábakat a férfi és a kecske csecséhez igazította a fejét. Az őz tántorgó léptekkel hátrált, majd váratlanul az istálló falához rohant. Feje, patái egyszerre koppantak, ahogy nekivágódott és elterült a szalmán. Még háromszor próbálkozott vele, végül a kecske unta el és egyszerűen felrúgta a kezét. Az őzgida a szalmán feküdt és remegett, fényes szemei opálosra váltak és egy kíváncsi légy a fülére telepedett. Gyűjjön mán, kiáltott a pásztor, hozzon egy rongyot meg egy üveget, de spárgát is. Na, csak játszadozzon vele maga, nyelvelt az asszony és nekiállt fejni, fél szemmel nézve a kendője alól a férfit. Az frissen fejt tejet csorgatott az üvegbe, a ronggyal bedugaszolta, szorosra kötötte spárgával, majd egy tönkőre telepedve a lába közé szorította az állatot. Egyed, te bolond, ettől nősz nagyra, dörmögte az őzgida szájába szorítva a rongyot. Pár perc tusakodás után a gida nagyokat döfve szívta a tejet, botlábain bizonytalanul imbolyogva. Megittad az egészet, tartotta a fény felé az üveget a pásztor és darabosan megsimogatta a gida füleit. Ne nézzen olyan büszkén, intette az asszony, majd nézze meg, reggelre agyontapossák a birkák vagy feldöfik a kecskék. Ne kárpálódjék mán mindig, inkább vigye be a tejet, míg ki nem dűl a rocskából, felelt a férfi és nekiállt, hogy friss szénából almot rakjon neki egy sarokban.
Éjfél után ébredt, kicsit vakargatta mellkasán a szőrt, majd nagyot sóhajtva felkelt. A hodály mellett aludt, a színben és mikor megnyitotta az istálló ajtaját, megcsapta a jószágok meleg szaga. Hun vagy mán, kutattak ujjai a szénában, aztán egy meleg kis nyelv megnyalta a kezét. Egyik kézzel felnyalábolta, másik kézzel szénát markolt és vackot rakott az ágya alá, a színben. Aludjunk, szuszogta, mindjárt kelni kell és befordult a falnak.
Nem bántod, mécc te, mordult mérgesen a pulira, mikor az hajnalban csaholva körbetáncolta a vackot. A miénk, nem bántod kutyám, ugye, simogatta a szűkölő állatot és tegnapi tejet öntött elé. Előkerült az üveg és az őzgida remegve szürcsölte a tejet. Kislány, simogatta a pásztor, ez már megmarad nekünk, dörmögte, mikor az állat bizonytalan léptekkel kilépett az udvarra. Mindent zárjanak, nehogy elmenjen, vagy a lábát törje valamiben. Etessék, nézett vissza a kapuból és megindult a nyáj után. Kislány, szólt az asszony kedveskedve és a kezét nyújtotta felé, ám az őz riadtan eliramodott.
Jó, hogy jön, nem eszik ez mástól, csak magától, hiába fogócskáztam vele az udvaron, kétszer nekifutott a falnak, aztán elbújt valahova, így az asszony este. Nem lesz jó, billentett kalapján a pásztor és lerakta a tarisznyáját. Híjja csak, ha olyan nagy barátok, fonta össze karját a mellei előtt az asszony és nekidőlt az ajtófélfának. A kutya lehasalt a kút mellett és fejét lábaira fektetve nézte. Kislány, szólt a pásztor, hun vagy, te! Azt aztán hívhatja, még nem tanulta meg a csíziót, szólt nevetve az asszony és hátra indult fejni. Kislány, szólt megint a férfi és olyan kis gyereksíráshoz hasonló hangot hallatott. Semmi. Aztán harmadjára megjelent az ajtóban négy imbolygó botláb, és őznyelven válaszolt. Csoda ez, vetett keresztet az asszony, mikor meglátta a pásztort nyomában a gidával. Éhes, mondta a férfi, inkább a tejét hozza, és ne lamentáljon annyit.
Így lett Kislányból a pásztor jószága. Esténként még mindig a színben aludt, a férfi ágya alatt, bár egyre nehezebben fért meg a szűk helyen. Amint azt a síró hangot hallotta, fejvesztve rohant a nagy kert bármelyik zugából. A kérges kezek megsimogatták, fülét vakargatták, a tomporára vertek szelíden, ő meg táguló orrlyukakkal nyalogatta és finoman harapdálta az ujjait. Esténként a kutyával kergetőzött, kecses bakugrásokkal szökkenve, mikor az műmorgással harapta a bokáit. Mint a gyerek, nézte a pásztor asszonya tengerihántás közben a küszöbről. Még kapott tejet néha napján, de legkedvesebb csemegéje a sós kenyércsücsök volt, amivel a férfi kínálta meg esténként. Azt játszották, hogy a zsebébe dugta, Kislány meg mögé lopakodott és egy óvatlan pillanatban kilopta a csemegét. Nagy kiabálás és kergetőzés kezdődött ekkor, elöl Kislány, mögötte a puli a pásztor meg kalap lengetve utánuk. Tiszta parádé, nevetett az asszony és kötőjével törölgette a szemét. Egyszer lelegelte az asszony őszirózsáit, akkor kikapott, utána meg a kinn hagyott tejbe pákosztoskodott. Jó kövér lett ez, lapogatta meg egyik este a pásztor a lapockáit és nagyot csapott a farára. Lassan jó leszel kés alá, hékás, mondta és szeretettel megcibálta a füleit, mire Kislány beleszuszogott a nyakába.
Egy este a vadász járt arra. Micsoda csinos jószág lett ebből a gidából, álmélkodott és csettintve hívogatta. Nem megy az senkihez, csak ha az uram hívja, így az asszony büszkén. Ha gazduram is gondolja, beszéljük meg, mondta a vadász és odabenn bort töltött az asszony a poharakba.
Nyár lett megint. Az erdő felől nyugtalanító illatok jöttek és Kislány egyre gyakrabban fülelt a fák felé. Reggel kikocogott az istállóból, már rég nem fért el a pásztor ágya alatt, és beleszimatolt a szélbe. Nyugtalan volt. Az asszony nem jött a rocska tejjel és a pásztor sem ment ma el a nyájjal. Kislány, hallotta a jól ismert hangot és odakocogott. Ne nézze a szemét, mondta az asszony elfúló hangon és bement a konyhába. Kislány, jó kislány, mondta a pásztor és átfogta a nyakát. Szorosan. Vér spriccelt a porba.
Egy hét múlva ülték a vadász lányának lakodalmát.

Mélység




A búcsúsok vasárnap este még hangosan bőgették a Rasputin-t. Abban az évben az volt a menő, a BoneyM slágere. Kinn ültem a templom előtti padon és néztem, amint a dodgemes fiúk az utolsó cigijüket szívják. Aztán jött egy ember, cigányképű, egy sas volt a vállára tetoválva, és azt mondta, pakolás. A fiúk eldobták a cigit, a céllövöldés leoltotta a villanyt és lehúzta a rolót. A körhintás felesége paprikás krumplit melegített a lakókocsiban, odaérzett a szaga. Éhes voltam. Tizenkét évesen mindig éhes az ember lánya.
 Otthon anyám nem szólt, csak felnézett a tévézésből, míg kenyeret vágtam magamnak. Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, a búcsúsok már pakolnak és hajnalban indulnak majd tovább.Jó messzire. Éjjel egy felé lehetett, mikor csattant a kiskapu apám után. Tudtam, ilyenkor zavar haza mindenkit Tenki, a kocsmáros. Visszafojtottam a lélegzetemet és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. Apám benyitott, éreztem a szesz meg az izzadtsága szagát és megfeszült a testem az undortól. Alszol, suttogta kásás hangon, majd rövid szünet után elcsoszogott és hallottam anyám fojtott hangját, ahogy kérleli, majd megnyikordult az ágyuk rugója. A fejemre húztam a takarót és elképzeltem, hogy most az uszoda kék vizébe csobbanok. A víz kék és hideg és ruganyosan ellen áll a testemnek. És én csak úszom, a fejem fölött villódzik a nap fénye, alattam a víz kékje és megtisztulok, feloldódom ebben a mélységben.
Olyan halkan sikerült felöltöznöm és eljönnöm, hogy a saját kutyánk sem ébredt meg rá. Az éjszaka tiszta volt és hideg. Borzongtam, míg bebújtam a búcsúsok ponyvája alá és rögtön elaludtam. Valahol a főváros környékén vertek tábort, mire kikászálódtam a ponyva alól már délután volt. A dodgemes fiúk cigivel a szájukban rakodták a kis autókat, meg sem láttak. A cigányképű kérdezte meg, hogy kerülök oda, már tegnap kiszúrta, hogy folyton ott csellengek körülöttük.  Egyél, mondta körhintás felesége és szalámit adott meg kenyeret. Két napig voltam velük, gondoltam, majd keresnek otthon.  Negyednapra értem haza, stoppoltam és egy lány elhozott a házunkig. Szeplős volt, szemüveges és azt mondta, máskor ne csináljak ilyen hülyeséget, hogy szó nélkül eljövök otthonról.
A kutya ugatott, anyám krumplit pucolt és csak bólintott, mikor meglátott. Megjöttél, mondta, és szája sarkában billegett a cigi. Egy kis hamu a pólójára esett, baszd meg, morogta és a mosogató fölé hajolt, hogy lepöckölje. Apád éjszakás, van hideg kaja a hűtőben, mondta, és kiment, hogy adjon a malacoknak. Este, elalvás előtt a körhintás feleségére gondoltam, a főztjére, a kezére, ahogy megsimogatta a hajam, mikor megköszöntem, hogy ennem adott.
 Még volt egy hét a nyári szünetből és másnap már korán reggel az uszodában voltam. Gyalog mentem, így a megspórolt pénzen lángost vehettem úszás után. Szerettem az ilyen reggeleket. A strandon a homok frissen gereblyélve, ragyogott a fű a napban.  Minden olyan volt, ahogy elképzeltem. A víz dermesztően ölelt, éreztem, amint reszket a szám széle, aztán a testem tette, amit kell és megszűnt a világ. Lebegtem, sodródtam, feszültem, ernyedtem. Csak a fényt követtem behunyt szemmel és dobált a súlytalanság boldogsága. Alattam zöld mélység. A szabadság.
A lángosos bódéja előtt már kígyózott a sor, a hajamból csöpögött a víz a hátamon, és előttem egy szőke kisgyerek ugrabugrált a medence szélén. Rózsaszín köntöse volt és emlékszem, arra gondoltam, milyen puha lehet az anyaga, mikor nagyot csobbant a víz. Még a papucsomat sem dobtam le, átölelt és húzott le a zöld mélység. A köntösét láttam meg először, meg a szőke haját, ahogy lebeg a mélyben. Rossz ütemben vettem levegőt, megmarkoltam a haját és felrántottam. Kék volt a szeme, ahogy rám nézett és buborékok libbentek ki az orrán.
 Mikor eszméltem, az úszómester rázott, a hátamat ütögette és mindenfélét kérdezgetett. A kislány az anyja karjaiban kuporgott, öklendezve sírt. A szája és a szeme alja egészen lila volt. Az anyja a kezemet fogta és hadart valamit, az arcomat simogatva. A szememet nézte, a hajam cirógatta és mosolygott. Közben sírt. És a fejét rázta. Aztán lángost hoztak nekem, meg üdítőt.  Nem engedtek haza. A kislány apja magyar volt, azt mondta, valami attasé, és hogy engem örökbe akarnak fogadni, legyek a második lányuk és éljek kinn velük Párizsban. Eszembe jutott az Eiffel torony, meg hogy meg kell majd tanuljam a nyelvüket és világot látok.
Lehet róla szó, méregette anyám az attasét, majd leszívta a füstöt. Csak az apját várjuk még meg, mert az mondja meg tuttit és a pénzben is meg kéne egyezni, hunyorgott. Az idő lassan telt, végül anyám elszalajtotta a szomszéd fiát a kocsmába, apámért. Spicces volt, nem volt még ideje mólésra innia magát, ahogy anyám szokta mondani. Kis disznószeme ravaszul csillogott, aztán mit ér ez magának sandított az attaséra, míg nehézkésen a székre huppant. Míg alkudoztak, a vízre gondoltam, a hideg kékségre, a mélységre. Párizsra. Az Eiffel toronyra.
Francokat, az a sok papír, meg az utánajárás, nem ért volna annyit az egész, zsörtölődött este anyám, míg ágyazott.
 Ne bánd, suttogta később apám borszagú lehelettel, és lehúzta rólam a takarót.

Platán







Kissé szelesre fordult az idő tegnap este óta. Míg a gyógyszereit osztó nővérre várt, elnézte a
kórterem ablakai előtt bólogató fákat. Platánok tartották az eget a klinika kertje felett, ebben a
szélvédett kis zugban, ahol a fakózöld padokon kuporgók még kapcsolatban érezhették magukat
azzal a másik, kinti világgal. A klinika falain kívül villamos vágott rendet az autók között, emberek
sodródtak látszólag értelmetlen szétszórtságban, míg a kis kertben ücsörgők az idő végtelenül
lelassult ritmusában csak vizitre vártak, vizsgálatokra, professzorra.
Most vegye be, szólt szenvtelenül a nővér és ruhájának érintésétől, amint feje fölött áthajolva
megigazította a párnáját, nagyanyja keményítőszagú kötője jutott eszébe. Amint a két öreg platán
közé feszített kötélen himbálja a szél a mosást. Szeretem a platánokat, motyogta nyugtatótól kásás
hangon.
A vén kertben, a nagymamánál, kis hinta lengett a fa egyik vaskos ágán. Foltos kérgén
egybefutottak a zöldek, a szürkék és az ezüstök, pont úgy, mint a többi platánén, ott a strand felé
vezető széles sétányon. Két sorban feszültek a fák az égnek, ők a strand felé igyekeztek a jobb
oldalon, anyja szatyrából szinte kibuggyant a gyümölcsök, törülközők és a napolaj egyvelege.
Türelmetlenül húzta apja kezét, míg az megunva nyafogását, a nyakába lódította. Táncolt a fák zöld
hűvöse a feje felett, s mikor a nap végén hazafelé ballagtak, immár a másik oldalon, kékbe fordultak
az árnyékok fáradt szeme előtt.
Platánoktól zöldellt a kis mellékutca, ami később az egyetem rajz tanszékéhez vitte, ahol a rajzórák
után órákig kuporogtak a padokon barátaival és kitárgyalták a modellek csípőméretét. Ilyen
képességekkel ne menjen valaki műszaki rajzolónak, szólt rá a tanára, míg ő színmintát kevert egy
akthoz, melynek modellje később a felesége lett. A csípője íve, az volt a legszebb a rajta, merengett
most hunyt szemmel, és látta az asszonyt kibontott hajjal feküdni a párnán. Akkor, azon az éjjelen
fogant a fiúk, mikor az a nagy vihar volt és nagyanyjától megörökölt házára rászakadt az egyik platán
ága. A villámok fényénél látta az asszony csípőjének drága amfora-vonalát, haja sátra beborította egyik mellét. Velük voltak legszebbek a hajnalok, míg a fia ott szuszogott a párnán és ő merengve kereste rajta a maga vonásait. Szerencsés ember maga, veregette meg a vállát a kiállítás szervezője, ilyen gyönyörű családdal, ilyen tehetséggel. A tehetsége, a kiállítások, a hírnév, a csodálók és később a tanítványok.
Mester, lehelte a zöld szemű, vörös lány, míg csókja alatt lassan behunyta a szemét és ő este otthon
elnézte  felesége fáradt mosolyát, amint mosogatás után magához öleli a gyereket.
Gyötrődött és kereste az utat, úgy érezte, képtelen a maga választotta béklyóban létezni. Tér kell,
szellős és levegős, amiben élni kezd a perspektíva, kellenek a friss tapasztalatok. A színek. Platánokat
festett akkor, azon a délután, mikor a műteremben csendesen megállt mögötte a felesége. Nem volt
vita és hangos szó sem. Az asszony elengedte. Elegánsan, ahogy élt. A válóperen a művész szemével
nézte, arányos test, nyúlánk bokák, szépen ívelt nyaka fölött laza kontyba tűzött hajában fehér sávok.
Ezen meglepődött. Mikor őszült meg ennyire, tűnődött, de később el is felejtette, mert egy időre
minden idejét lefoglalta a költözés. Méltányos, bólintott, és aláírta a papírt, amelyben lemond az
asszony javára nagyanyja platános házáról. Tudod, hogy bármikor jöhetsz, nézett felesége a szemébe
és mosolya mögött felvillant egykori szépsége. A volt feleségem, tűnődött, míg búcsúzóul felmarkolt
egy tüskés golyót a platán ágáról és elsietett. Már várták.
Utazott. Festett, tanult, kiállított. Aludt sátorban, nyitott meg kiállítást Monacóban, festett aktot
gésáról és tizenéves maláj kéjlányról. Kapcsolatai nyitottak voltak és felszínesek, más íze volt a
tanítvány csókjának és más a pultos lány ölelésének, akit egy külvárosi kocsmában szedett fel
Moszkvában. Valami egzotikus vadság lengte körül, ősz haját varkocsba kötötte, lenvászon ingei
szabadon hagyták nyakát és még megvoltak az izmai a hajdani kajakos életből. Stílusa is változott,
festőkéssel, vad mozdulatokkal dobta fel színeit, olyan erővel, hogy néha átszakadt a vászon.
 Csak te tudsz így ölelni, búgta a nagykövet felesége egy kiállítás megnyitó utáni éjszakán és ő míg,
belecsókolt a nyakába, hirtelen a felesége illatát érezte. Friss, meleg pézsmaillatot, az ölelés illatát, az
eső illatát, ott a kis házban, a platánok alatt. Mikor váratlanul az asszony arcát kezdte keresni az
emlékeiben, villanásokat látott csak, ismeretlen asszonyok arcából és testéből rakta össze és festette
meg pár nap alatt. Akt a platánok alatt. Az egyik legerősebb képe, hüledeztek a kritikusok, ha nem a
legjobb, mondta a galériatulajdonos és lekötötte egy őszi kiállításra.
Talán még ott él, a régi házban, gondolta, míg szálkás betűivel megcímezte a felesége nevére a
becsomagolt festményt. Mért nem jöttél el személyesen, hogy átadd, búgott a z ismerős alt a
telefonban. Várlak. És kattant a telefon.
Nem vitt virágot, az hülyén jött volna ki, az ember nem visz virágot a volt feleségének, csak egy üveg
vöröset, az asszony kedvencét, amire emlékezett. A szeme ugyanaz, a szája is és a simogatása is a
régi. A keze vékony és eres és kontyában már kevés a barna. A teraszon ültek. Pogácsát sütöttem,
szereted még, ugye, kérdezte és két karjával felnyúlt, hogy megigazítsa a haját. Szeretem, gondolta ő,
és arcát a szélbe fordította. Vihar közeledett. A platánok felnyögtek és felborult egy borospohár.
Egyszerre hajoltak érte és összefejeltek. Megfogta a kezét. Belecsókolt a tenyerébe. Aztán leszakadt
az ég.
Minden simább volt, mint képzelte. Esténként úgy ölelték egymást, mint nagy veszedelemből
szabadult szeretők és mikor fél év után hazaköltözött, megnyugvást érzett. Dolgozott. Már nem nagy
lobogások vitték, csak egy egyenletes erő.
Egy napon, a régi műteremben egy színbeállításon dolgozott, mikor hirtelen elvesztette látótere felét. Idegkimerültség, pihenjen többet, mondta a
professzor. Két hét múlva a felesége a platán alatt találta eszméletlenül. Beteg a Mester, jött a hír.
Agydaganat, talán operálható, tárta szét kezét a professzor. Reménykedjünk. Haza viszem, mondta a
felesége egy reggelen, ott szeretnék vele lenni, mikor elindul.
Esténként, otthon a platánok alatt állították fel a pihenőszékét. Már csak foltokat látott. Fényeket és
árnyékokat. A felesége kezét szorította. A platánokról, suttogta, azt szeretném, hogy a platánokról
szórjon szét a szél a világba.
Aztán eljött egy reggel. Ősz volt. Megsárgult levelekkel dobálózott a két platán. Az asszony kilépett a teraszra, fázósan, húzta össze magán a kabátot. Felnézett. Egy ágon kis dobozból ezüst port kavart a szél. A nap még melegen sütött. Eredj, szerelmem, eredj bátran, gondolta és belépett a házba.