Álmosító kolompszó és a kecskék távolodó mekegése hallatszott, meg a birkáké, ahogy a bokrokat zörgetve egyre feljebb legeltek, a domb meredek oldalán. A kutya sem jelzett semmit, orrát a tavalyi levelek közé fúrva keresgélt. A pásztor lassan kaptatott utánuk. Fene az anyjukat, csak mennek a maguk feje után a büdös kecskéi, gondolta és nagyot kiáltott. Félig fütty volt, félig valami torokhangú kiáltás, de a kutya azonnal meglódult és a nyáj után indult.
Ekkor kis nyávogásszerű hangot hallott egy bokorból. Egy nyikkanás volt, majd egy mátyásmadár figyelmeztető csettegését hallatta. Barnás folt derengett a kökénybokor aljában. Rőt, fehér pettyes bundájában a kis őz észrevétlen húzódott meg az avarban. Nyögve hajolt le, tarisznyáját leengedte, majd két kérges marka szétsimogatta az ágakat. Hát te, dörmögte és egyenesen az őzgida nedvesen fénylő szemébe nézett. Kolompszó hangzott a távolból, egyre messzebbről a kutya csaholt dühödten. Elkeseredve vakargatta ritkuló haját az avas kalap alatt, majd szétgombolta ingét és két mellső és hátsó lábánál ragadva meg a gidát, gelebébe süllyesztette. Az hevesen kapálózott, kis zihálós hangokat hallatott, majd egészen kisgyerek hangon sírni kezdett. A pásztor rágombolta az inget. Ne ríjj, bolond, jó dolgod lesz, mondta és nyakába lódítva a tarisznyát, megindult szaporán a nyáj után. Kuss tee, nem mécc, cserdített a kutyára, mikor az nyüszítve ugrálta körül. Az őz hangtalanul remegett a mellén, szíve ijedt motorként vergődött a szívén. Aztán újra rákezdte a sírást, vékony, macskanyávogáshoz hasonló hangon hívta az anyját. Nesze bolond, dugta a pásztor hüvelykujját az inge alá, és az őz lelkesen cuclizta.
Mire az istállóhoz értek, a kutya herregve hajtotta be a nyájat és már jött is az asszony fejni. Az anyakecskét hagyja, és kösse meg a kutyát, gombolta az inget ügyetlen kézzel a pásztor és a szalmára tette az őzet. Már megint mit talált, lamentált az asszony és közelebb hajolt. Nem él ez meg, kicsi ez még, legyintett és vizet öntött a kecskéknek. Egyél, nyalábolta át a botszerű lábakat a férfi és a kecske csecséhez igazította a fejét. Az őz tántorgó léptekkel hátrált, majd váratlanul az istálló falához rohant. Feje, patái egyszerre koppantak, ahogy nekivágódott és elterült a szalmán. Még háromszor próbálkozott vele, végül a kecske unta el és egyszerűen felrúgta a kezét. Az őzgida a szalmán feküdt és remegett, fényes szemei opálosra váltak és egy kíváncsi légy a fülére telepedett. Gyűjjön mán, kiáltott a pásztor, hozzon egy rongyot meg egy üveget, de spárgát is. Na, csak játszadozzon vele maga, nyelvelt az asszony és nekiállt fejni, fél szemmel nézve a kendője alól a férfit. Az frissen fejt tejet csorgatott az üvegbe, a ronggyal bedugaszolta, szorosra kötötte spárgával, majd egy tönkőre telepedve a lába közé szorította az állatot. Egyed, te bolond, ettől nősz nagyra, dörmögte az őzgida szájába szorítva a rongyot. Pár perc tusakodás után a gida nagyokat döfve szívta a tejet, botlábain bizonytalanul imbolyogva. Megittad az egészet, tartotta a fény felé az üveget a pásztor és darabosan megsimogatta a gida füleit. Ne nézzen olyan büszkén, intette az asszony, majd nézze meg, reggelre agyontapossák a birkák vagy feldöfik a kecskék. Ne kárpálódjék mán mindig, inkább vigye be a tejet, míg ki nem dűl a rocskából, felelt a férfi és nekiállt, hogy friss szénából almot rakjon neki egy sarokban.
Éjfél után ébredt, kicsit vakargatta mellkasán a szőrt, majd nagyot sóhajtva felkelt. A hodály mellett aludt, a színben és mikor megnyitotta az istálló ajtaját, megcsapta a jószágok meleg szaga. Hun vagy mán, kutattak ujjai a szénában, aztán egy meleg kis nyelv megnyalta a kezét. Egyik kézzel felnyalábolta, másik kézzel szénát markolt és vackot rakott az ágya alá, a színben. Aludjunk, szuszogta, mindjárt kelni kell és befordult a falnak.
Nem bántod, mécc te, mordult mérgesen a pulira, mikor az hajnalban csaholva körbetáncolta a vackot. A miénk, nem bántod kutyám, ugye, simogatta a szűkölő állatot és tegnapi tejet öntött elé. Előkerült az üveg és az őzgida remegve szürcsölte a tejet. Kislány, simogatta a pásztor, ez már megmarad nekünk, dörmögte, mikor az állat bizonytalan léptekkel kilépett az udvarra. Mindent zárjanak, nehogy elmenjen, vagy a lábát törje valamiben. Etessék, nézett vissza a kapuból és megindult a nyáj után. Kislány, szólt az asszony kedveskedve és a kezét nyújtotta felé, ám az őz riadtan eliramodott.
Jó, hogy jön, nem eszik ez mástól, csak magától, hiába fogócskáztam vele az udvaron, kétszer nekifutott a falnak, aztán elbújt valahova, így az asszony este. Nem lesz jó, billentett kalapján a pásztor és lerakta a tarisznyáját. Híjja csak, ha olyan nagy barátok, fonta össze karját a mellei előtt az asszony és nekidőlt az ajtófélfának. A kutya lehasalt a kút mellett és fejét lábaira fektetve nézte. Kislány, szólt a pásztor, hun vagy, te! Azt aztán hívhatja, még nem tanulta meg a csíziót, szólt nevetve az asszony és hátra indult fejni. Kislány, szólt megint a férfi és olyan kis gyereksíráshoz hasonló hangot hallatott. Semmi. Aztán harmadjára megjelent az ajtóban négy imbolygó botláb, és őznyelven válaszolt. Csoda ez, vetett keresztet az asszony, mikor meglátta a pásztort nyomában a gidával. Éhes, mondta a férfi, inkább a tejét hozza, és ne lamentáljon annyit.
Így lett Kislányból a pásztor jószága. Esténként még mindig a színben aludt, a férfi ágya alatt, bár egyre nehezebben fért meg a szűk helyen. Amint azt a síró hangot hallotta, fejvesztve rohant a nagy kert bármelyik zugából. A kérges kezek megsimogatták, fülét vakargatták, a tomporára vertek szelíden, ő meg táguló orrlyukakkal nyalogatta és finoman harapdálta az ujjait. Esténként a kutyával kergetőzött, kecses bakugrásokkal szökkenve, mikor az műmorgással harapta a bokáit. Mint a gyerek, nézte a pásztor asszonya tengerihántás közben a küszöbről. Még kapott tejet néha napján, de legkedvesebb csemegéje a sós kenyércsücsök volt, amivel a férfi kínálta meg esténként. Azt játszották, hogy a zsebébe dugta, Kislány meg mögé lopakodott és egy óvatlan pillanatban kilopta a csemegét. Nagy kiabálás és kergetőzés kezdődött ekkor, elöl Kislány, mögötte a puli a pásztor meg kalap lengetve utánuk. Tiszta parádé, nevetett az asszony és kötőjével törölgette a szemét. Egyszer lelegelte az asszony őszirózsáit, akkor kikapott, utána meg a kinn hagyott tejbe pákosztoskodott. Jó kövér lett ez, lapogatta meg egyik este a pásztor a lapockáit és nagyot csapott a farára. Lassan jó leszel kés alá, hékás, mondta és szeretettel megcibálta a füleit, mire Kislány beleszuszogott a nyakába.
Egy este a vadász járt arra. Micsoda csinos jószág lett ebből a gidából, álmélkodott és csettintve hívogatta. Nem megy az senkihez, csak ha az uram hívja, így az asszony büszkén. Ha gazduram is gondolja, beszéljük meg, mondta a vadász és odabenn bort töltött az asszony a poharakba.
Nyár lett megint. Az erdő felől nyugtalanító illatok jöttek és Kislány egyre gyakrabban fülelt a fák felé. Reggel kikocogott az istállóból, már rég nem fért el a pásztor ágya alatt, és beleszimatolt a szélbe. Nyugtalan volt. Az asszony nem jött a rocska tejjel és a pásztor sem ment ma el a nyájjal. Kislány, hallotta a jól ismert hangot és odakocogott. Ne nézze a szemét, mondta az asszony elfúló hangon és bement a konyhába. Kislány, jó kislány, mondta a pásztor és átfogta a nyakát. Szorosan. Vér spriccelt a porba.
Egy hét múlva ülték a vadász lányának lakodalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése