Platán

Kissé szelesre fordult az idő tegnap este óta. Míg a gyógyszereit osztó nővérre várt, elnézte a
kórterem ablakai előtt bólogató fákat. Platánok tartották az eget a klinika kertje felett, ebben a
szélvédett kis zugban, ahol a fakózöld padokon kuporgók még kapcsolatban érezhették magukat
azzal a másik, kinti világgal. A klinika falain kívül villamos vágott rendet az autók között, emberek
sodródtak látszólag értelmetlen szétszórtságban, míg a kis kertben ücsörgők az idő végtelenül
lelassult ritmusában csak vizitre vártak, vizsgálatokra, professzorra.
Most vegye be, szólt szenvtelenül a nővér és ruhájának érintésétől, amint feje fölött áthajolva
megigazította a párnáját, nagyanyja keményítőszagú kötője jutott eszébe. Amint a két öreg platán
közé feszített kötélen himbálja a szél a mosást. Szeretem a platánokat, motyogta nyugtatótól kásás
hangon.
A vén kertben, a nagymamánál, kis hinta lengett a fa egyik vaskos ágán. Foltos kérgén
egybefutottak a zöldek, a szürkék és az ezüstök, pont úgy, mint a többi platánén, ott a strand felé
vezető széles sétányon. Két sorban feszültek a fák az égnek, ők a strand felé igyekeztek a jobb
oldalon, anyja szatyrából szinte kibuggyant a gyümölcsök, törülközők és a napolaj egyvelege.
Türelmetlenül húzta apja kezét, míg az megunva nyafogását, a nyakába lódította. Táncolt a fák zöld
hűvöse a feje felett, s mikor a nap végén hazafelé ballagtak, immár a másik oldalon, kékbe fordultak
az árnyékok fáradt szeme előtt.
Platánoktól zöldellt a kis mellékutca, ami később az egyetem rajz tanszékéhez vitte, ahol a rajzórák
után órákig kuporogtak a padokon barátaival és kitárgyalták a modellek csípőméretét. Ilyen
képességekkel ne menjen valaki műszaki rajzolónak, szólt rá a tanára, míg ő színmintát kevert egy
akthoz, melynek modellje később a felesége lett. A csípője íve, az volt a legszebb a rajta, merengett
most hunyt szemmel, és látta az asszonyt kibontott hajjal feküdni a párnán. Akkor, azon az éjjelen
fogant a fiúk, mikor az a nagy vihar volt és nagyanyjától megörökölt házára rászakadt az egyik platán
ága. A villámok fényénél látta az asszony csípőjének drága amfora-vonalát, haja sátra beborította egyik mellét. Velük voltak legszebbek a hajnalok, míg a fia ott szuszogott a párnán és ő merengve kereste rajta a maga vonásait. Szerencsés ember maga, veregette meg a vállát a kiállítás szervezője, ilyen gyönyörű családdal, ilyen tehetséggel. A tehetsége, a kiállítások, a hírnév, a csodálók és később a tanítványok.
Mester, lehelte a zöld szemű, vörös lány, míg csókja alatt lassan behunyta a szemét és ő este otthon
elnézte  felesége fáradt mosolyát, amint mosogatás után magához öleli a gyereket.
Gyötrődött és kereste az utat, úgy érezte, képtelen a maga választotta béklyóban létezni. Tér kell,
szellős és levegős, amiben élni kezd a perspektíva, kellenek a friss tapasztalatok. A színek. Platánokat
festett akkor, azon a délután, mikor a műteremben csendesen megállt mögötte a felesége. Nem volt
vita és hangos szó sem. Az asszony elengedte. Elegánsan, ahogy élt. A válóperen a művész szemével
nézte, arányos test, nyúlánk bokák, szépen ívelt nyaka fölött laza kontyba tűzött hajában fehér sávok.
Ezen meglepődött. Mikor őszült meg ennyire, tűnődött, de később el is felejtette, mert egy időre
minden idejét lefoglalta a költözés. Méltányos, bólintott, és aláírta a papírt, amelyben lemond az
asszony javára nagyanyja platános házáról. Tudod, hogy bármikor jöhetsz, nézett felesége a szemébe
és mosolya mögött felvillant egykori szépsége. A volt feleségem, tűnődött, míg búcsúzóul felmarkolt
egy tüskés golyót a platán ágáról és elsietett. Már várták.
Utazott. Festett, tanult, kiállított. Aludt sátorban, nyitott meg kiállítást Monacóban, festett aktot
gésáról és tizenéves maláj kéjlányról. Kapcsolatai nyitottak voltak és felszínesek, más íze volt a
tanítvány csókjának és más a pultos lány ölelésének, akit egy külvárosi kocsmában szedett fel
Moszkvában. Valami egzotikus vadság lengte körül, ősz haját varkocsba kötötte, lenvászon ingei
szabadon hagyták nyakát és még megvoltak az izmai a hajdani kajakos életből. Stílusa is változott,
festőkéssel, vad mozdulatokkal dobta fel színeit, olyan erővel, hogy néha átszakadt a vászon.
 Csak te tudsz így ölelni, búgta a nagykövet felesége egy kiállítás megnyitó utáni éjszakán és ő míg,
belecsókolt a nyakába, hirtelen a felesége illatát érezte. Friss, meleg pézsmaillatot, az ölelés illatát, az
eső illatát, ott a kis házban, a platánok alatt. Mikor váratlanul az asszony arcát kezdte keresni az
emlékeiben, villanásokat látott csak, ismeretlen asszonyok arcából és testéből rakta össze és festette
meg pár nap alatt. Akt a platánok alatt. Az egyik legerősebb képe, hüledeztek a kritikusok, ha nem a
legjobb, mondta a galériatulajdonos és lekötötte egy őszi kiállításra.
Talán még ott él, a régi házban, gondolta, míg szálkás betűivel megcímezte a felesége nevére a
becsomagolt festményt. Mért nem jöttél el személyesen, hogy átadd, búgott a z ismerős alt a
telefonban. Várlak. És kattant a telefon.
Nem vitt virágot, az hülyén jött volna ki, az ember nem visz virágot a volt feleségének, csak egy üveg
vöröset, az asszony kedvencét, amire emlékezett. A szeme ugyanaz, a szája is és a simogatása is a
régi. A keze vékony és eres és kontyában már kevés a barna. A teraszon ültek. Pogácsát sütöttem,
szereted még, ugye, kérdezte és két karjával felnyúlt, hogy megigazítsa a haját. Szeretem, gondolta ő,
és arcát a szélbe fordította. Vihar közeledett. A platánok felnyögtek és felborult egy borospohár.
Egyszerre hajoltak érte és összefejeltek. Megfogta a kezét. Belecsókolt a tenyerébe. Aztán leszakadt
az ég.
Minden simább volt, mint képzelte. Esténként úgy ölelték egymást, mint nagy veszedelemből
szabadult szeretők és mikor fél év után hazaköltözött, megnyugvást érzett. Dolgozott. Már nem nagy
lobogások vitték, csak egy egyenletes erő.
Egy napon, a régi műteremben egy színbeállításon dolgozott, mikor hirtelen elvesztette látótere felét. Idegkimerültség, pihenjen többet, mondta a
professzor. Két hét múlva a felesége a platán alatt találta eszméletlenül. Beteg a Mester, jött a hír.
Agydaganat, talán operálható, tárta szét kezét a professzor. Reménykedjünk. Haza viszem, mondta a
felesége egy reggelen, ott szeretnék vele lenni, mikor elindul.
Esténként, otthon a platánok alatt állították fel a pihenőszékét. Már csak foltokat látott. Fényeket és
árnyékokat. A felesége kezét szorította. A platánokról, suttogta, azt szeretném, hogy a platánokról
szórjon szét a szél a világba.
Aztán eljött egy reggel. Ősz volt. Megsárgult levelekkel dobálózott a két platán. Az asszony kilépett a teraszra, fázósan, húzta össze magán a kabátot. Felnézett. Egy ágon kis dobozból ezüst port kavart a szél. A nap még melegen sütött. Eredj, szerelmem, eredj bátran, gondolta és belépett a házba.