Mélység




A búcsúsok vasárnap este még hangosan bőgették a Rasputin-t. Abban az évben az volt a menő, a BoneyM slágere. Kinn ültem a templom előtti padon és néztem, amint a dodgemes fiúk az utolsó cigijüket szívják. Aztán jött egy ember, cigányképű, egy sas volt a vállára tetoválva, és azt mondta, pakolás. A fiúk eldobták a cigit, a céllövöldés leoltotta a villanyt és lehúzta a rolót. A körhintás felesége paprikás krumplit melegített a lakókocsiban, odaérzett a szaga. Éhes voltam. Tizenkét évesen mindig éhes az ember lánya.
 Otthon anyám nem szólt, csak felnézett a tévézésből, míg kenyeret vágtam magamnak. Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, a búcsúsok már pakolnak és hajnalban indulnak majd tovább.Jó messzire. Éjjel egy felé lehetett, mikor csattant a kiskapu apám után. Tudtam, ilyenkor zavar haza mindenkit Tenki, a kocsmáros. Visszafojtottam a lélegzetemet és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. Apám benyitott, éreztem a szesz meg az izzadtsága szagát és megfeszült a testem az undortól. Alszol, suttogta kásás hangon, majd rövid szünet után elcsoszogott és hallottam anyám fojtott hangját, ahogy kérleli, majd megnyikordult az ágyuk rugója. A fejemre húztam a takarót és elképzeltem, hogy most az uszoda kék vizébe csobbanok. A víz kék és hideg és ruganyosan ellen áll a testemnek. És én csak úszom, a fejem fölött villódzik a nap fénye, alattam a víz kékje és megtisztulok, feloldódom ebben a mélységben.
Olyan halkan sikerült felöltöznöm és eljönnöm, hogy a saját kutyánk sem ébredt meg rá. Az éjszaka tiszta volt és hideg. Borzongtam, míg bebújtam a búcsúsok ponyvája alá és rögtön elaludtam. Valahol a főváros környékén vertek tábort, mire kikászálódtam a ponyva alól már délután volt. A dodgemes fiúk cigivel a szájukban rakodták a kis autókat, meg sem láttak. A cigányképű kérdezte meg, hogy kerülök oda, már tegnap kiszúrta, hogy folyton ott csellengek körülöttük.  Egyél, mondta körhintás felesége és szalámit adott meg kenyeret. Két napig voltam velük, gondoltam, majd keresnek otthon.  Negyednapra értem haza, stoppoltam és egy lány elhozott a házunkig. Szeplős volt, szemüveges és azt mondta, máskor ne csináljak ilyen hülyeséget, hogy szó nélkül eljövök otthonról.
A kutya ugatott, anyám krumplit pucolt és csak bólintott, mikor meglátott. Megjöttél, mondta, és szája sarkában billegett a cigi. Egy kis hamu a pólójára esett, baszd meg, morogta és a mosogató fölé hajolt, hogy lepöckölje. Apád éjszakás, van hideg kaja a hűtőben, mondta, és kiment, hogy adjon a malacoknak. Este, elalvás előtt a körhintás feleségére gondoltam, a főztjére, a kezére, ahogy megsimogatta a hajam, mikor megköszöntem, hogy ennem adott.
 Még volt egy hét a nyári szünetből és másnap már korán reggel az uszodában voltam. Gyalog mentem, így a megspórolt pénzen lángost vehettem úszás után. Szerettem az ilyen reggeleket. A strandon a homok frissen gereblyélve, ragyogott a fű a napban.  Minden olyan volt, ahogy elképzeltem. A víz dermesztően ölelt, éreztem, amint reszket a szám széle, aztán a testem tette, amit kell és megszűnt a világ. Lebegtem, sodródtam, feszültem, ernyedtem. Csak a fényt követtem behunyt szemmel és dobált a súlytalanság boldogsága. Alattam zöld mélység. A szabadság.
A lángosos bódéja előtt már kígyózott a sor, a hajamból csöpögött a víz a hátamon, és előttem egy szőke kisgyerek ugrabugrált a medence szélén. Rózsaszín köntöse volt és emlékszem, arra gondoltam, milyen puha lehet az anyaga, mikor nagyot csobbant a víz. Még a papucsomat sem dobtam le, átölelt és húzott le a zöld mélység. A köntösét láttam meg először, meg a szőke haját, ahogy lebeg a mélyben. Rossz ütemben vettem levegőt, megmarkoltam a haját és felrántottam. Kék volt a szeme, ahogy rám nézett és buborékok libbentek ki az orrán.
 Mikor eszméltem, az úszómester rázott, a hátamat ütögette és mindenfélét kérdezgetett. A kislány az anyja karjaiban kuporgott, öklendezve sírt. A szája és a szeme alja egészen lila volt. Az anyja a kezemet fogta és hadart valamit, az arcomat simogatva. A szememet nézte, a hajam cirógatta és mosolygott. Közben sírt. És a fejét rázta. Aztán lángost hoztak nekem, meg üdítőt.  Nem engedtek haza. A kislány apja magyar volt, azt mondta, valami attasé, és hogy engem örökbe akarnak fogadni, legyek a második lányuk és éljek kinn velük Párizsban. Eszembe jutott az Eiffel torony, meg hogy meg kell majd tanuljam a nyelvüket és világot látok.
Lehet róla szó, méregette anyám az attasét, majd leszívta a füstöt. Csak az apját várjuk még meg, mert az mondja meg tuttit és a pénzben is meg kéne egyezni, hunyorgott. Az idő lassan telt, végül anyám elszalajtotta a szomszéd fiát a kocsmába, apámért. Spicces volt, nem volt még ideje mólésra innia magát, ahogy anyám szokta mondani. Kis disznószeme ravaszul csillogott, aztán mit ér ez magának sandított az attaséra, míg nehézkésen a székre huppant. Míg alkudoztak, a vízre gondoltam, a hideg kékségre, a mélységre. Párizsra. Az Eiffel toronyra.
Francokat, az a sok papír, meg az utánajárás, nem ért volna annyit az egész, zsörtölődött este anyám, míg ágyazott.
 Ne bánd, suttogta később apám borszagú lehelettel, és lehúzta rólam a takarót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése