Selyem Mari két élete





Hajnalonként, mikor a rigók rákezdték, már ott állt apjával a pult mögött. Előbb kiengedte a nagykapun Rózsit, a borjával, a vonuló tehéncsordába, majd vizet öntött a malacoknak, és enni adott a tyúkoknak. Rakoncátlan haját fakó kendő alá gyömöszölte, nagyanyja kis karéj kenyeret dugott köténye zsebébe, röpke csókot nyomott álomittas arcára és nagyra tárta a bolt ajtaját. A légypettyes ablakú szatócsboltban minden volt, a petróleumtól a krumplicukorig. Istállószagú parasztok jöttek kocsikenőcsért, fenőkőért, és dohányért. Aztán csak álldogáltak a fényesre kopott pultnak dőlve és nagyokat hallgattak, míg apja felírta a hiteleket, térült-fordult, meghallgatott és kiszolgált. Sóért az asszonyok néztek be, meg madzagért, és sokszor ott fogták őket a hírek. Kinek született gyereke, menni kell e leventébe vasárnap is a gyereknek, vagy csak úgy kitalálták. Selyem Mari kis sámlin állt a pult mögött, úgy szolgált ki, míg el nem érte a középső polcot. Akkor volt tizenegy éves. Ha besütött a nap, csillogott az olajjal beeresztett padlón a parasztok lábán behordott homok. Csillogott és recsegett. Néha az ablaknak csapta a szél a felkavart port. Álmaiban sokszor hallotta később ezt a finom hangot, mikor már a zárda csendes falai között aludt. Meg Kedvest, az öreg pulit, amint ugatja a vonuló teheneket az utcán.
 Fújt a szél akkor is, mikor a nagymamát megtalálta az udvaron. Kedves ott nyítt a lábánál. A szomszédban a kovács verte az üllőt, kling-kling-kling, szólt a kalapács. Pont így lüktetett nagymama nyakán az ér, míg tartotta a karján alélt kis testét. Fújtatott öreg, sovány kis arca, kapkodta a levegőt. Úgy ordított az apja után, hogy reggelre nem tudott megszólalni. Még két napig élt a nagyanyja a szélütés után, és csak aztán halt meg, hogy megígértette a pap előtt a fiával, taníttatni fogja a kislányt a városon. Harmadnapra megvolt a temetés. Egy szomorú őszi reggelen aztán megindult vele a szekér a városba. Sokáig nézte a könnyein át Kedvest, amint csaholva fut a kocsi mellett, aztán a falu határában elmaradt. Eltűntek az ismerős házak, a templom csálé tornya, meg a gólyafészkek az utolsó kanyarban. Kicsit szipogott még, aztán szorosabbra vonta magán kendőjét és apja meleg hátának dőlt.
A város benyelte őket, mint egy óriási száj. Az iskola és a kollégium sajátságosan komor kőépülete egy templom mellett vigyázta az utca rendjét. Apja kitűnő ajánlást hozott a tanító úrtól, így Selyem Mari neve bekerült a nagy könyvbe. Az Inmaculata Rend Leányiskolájának lett első éves tanulója. Kapott egy szekrényt a ruháinak. A rend fekete fehér egyenruhájában kicsit merevnek érezte magát, tarisznyáján piros tulipán díszlett, ormótlan, fekete cipője bőr talpa csattogott, míg apját a kapus nővér kis kuckójáig kísérte. Szégyent soha ne hozz a nevünkre, emelte meg apja az állát, míg könnyes szemébe nézett. Első este, a közös dormitorium vaskos falai között kicsit sírdogált, aztán azon kapta magát, hogy reggel van. Éles harangszó sürgető szavára mosakodtak, öltöztek és siettek misére.
Később, évek után, úgy érezte, a harang benne szól, érte szól és neki. Mintha örökké ismerte volna. Belső hang szólt hozzá, elcsendesítette vívódásait, megmutatta az útját. Mikor novíciává avatták, vad örömmel vetette magát véniába a templom kövein. Elragadtatottságában képet látott. Kék selyembe pólyált gyermeket tartott a karjaiban, egy romos ház előtt és fentről zuhogott rá a fény. Krisztus útját járom, bólintott megrázkódva az örömtől és csak a szolgálatnak élt.
Mária Benedicta nővért áldás kísérte. Betegápolásnak szentelte minden idejét a közeli kórházban. Keze könnyű volt és biztos, szeme ragyogó kékjét rajongva szerették az időközben kitört háború első sebesültjei. Halk szavú, mindig bizakodó csendes lényéből olyan derű sugárzott és mégis oly egyszerű határozottság, hogy senki sem csodálkozott, mikor osztályán vezető nővérnek nevezték ki. Kétszer kérték meg a kezét. Egy amputált lábú főhadnagyot imádkozott vissza a halál mezsgyéjéről, aki halálosan beleszeretett. Magától a rend főnökasszonyától kérte meg Mária Benedicta kedves nővér kezét, aki megígérte, imádkozik azért, hogy a főhadnagy megtalálja a párját. A második kérő egy katonaorvos volt, aki mosolyogva kimondott visszautasítása után átkérette magát egy másik városba. A nővér innentől vigyázott a mosolyára, simogatásra mozduló kezét visszakapta, imában elmélyülő alakját még késő éjjel is látták a kórház kis kápolnájában.
Aztán egyik nap a főorvos kérette magához. Egy lebombázott házból két embert mentettek ki, meg egy csecsemőt, ki vizsgálatra szorult. Szorongó szívvel járta végig a zsúfolt termeket, mikor a sarokban meglátta a szakadt kék paplanba csavart kislányt. Egy éves lehetett, apró teste szinte elveszett az ágyon, arca szürke volt a portól és koromtól, ám szeme, mikor hamarosan kinyílt, kéken nevetett és olyan erősen szorította Mária Benedicta ujjait, hogy szinte elkékültek. Árva, állt a kis cédulán a kék paplanra tűzve, és a nővérnek két napjába került, mire kiderítette, valóban nincs élő rokona a gyermeknek. Törött lábacskája szépen gyógyult, de keservesen sírt, ha magára hagyták. A nővér kecskét szerzett egy betege anyjától, szorgalmasan hordta a tejet s napjainak nagy részét a kislány mellett töltötte, ki minden búcsúzásnál egyre nehezebben szakadt el ápolójától. Fogatlan mosolya elbűvölte, fürtös fejét bizalommal fúrta a vállába, és a kis karok úgy, de úgy szorították, hogy azt érezte, megszakad a szíve gyönyörűségében. Bűnös érzelmet érzek e gyermek iránt, atyám, gyónta meg sírva papjának, s magában fogadalmat tett, a kislányt gyógyulása után hamarosan átviteti a menhelyre.
Aznap reggel légvédelmi sziréna hangjára ébredtek. Betegeket menteni, légvédelmi pincébe leszállítani, szólt az utasítás. A gyermek, szólalt meg benne sürgetően egy hang, és elnyomta a harang szavát. Rohant. Csak annyi ideje maradt, hogy a szakadt kék paplannal felnyalábolja. Nem sírt, kis fejét bizalommal hajtotta a vállára, apró karjai erősen ölelték. Mire az utolsó beteget is biztonságba helyezték, felhangzott a repülők dübörgése. Sötét volt. A földön ült, hátát szorosan a pince falának vetve, a gyermek szuszogása csiklandozta a nyakát. Magához ölelte. Kis teste meleg volt és jó szagú. Nem adlak, lehelte a hajába és imádkozni kezdett.  Felugattak a légvédelmi rakéták és táncolni kezdtek a falak. Aztán felrobbant a világ.

Zúgó fejjel eszmélt. Valaki ütemesen a haját rángatta és gyereksírást hallott. Könnyű por szitált rá valahonnan felülről, és alig érezte a lábát, míg a kis batyut ölelve kimászott egy rázuhant asztal alól. Pislogott. Szállt a por. Körben üszkös falak fenyegették az eget. Karjában tágra nyílt szemmel szuszogott a kék selyem batyu. Zuhogott rá a fény. Krisztus útját járom, bólintott megrázkódva az örömtől, és magához ölelte a gyermeket.

1. Szerelmes versek 1928-ból, nagyapámtól, Perjéssy Jenőtől, nagyanyámhoz, Szabó Máriához





Perjéssy Jenő:

Marcsa

M-ilyen édes, milyen jó vagy,
A-z életem ereje
R-ózsa szálam, virág szirmom
C-sodálatos jó vagy te
S-óhajimat hozzád küldöm
A- te édes szívedbe.


Életem

É-des, drága gyöngyvirágom,
L-elkem titkos vágya vagy
E-lmesélném vágyaim s
T-e nekem mily drága vagy
E-lmesélném azt, hogy nekem
M-indenem, életem vagy!


Csókoljál meg

C-sicsereg már a kis madár,
S-azt csicsergi csendesen
O-tt a fűben, kinn a réten
K-i zöldül a szerelem.
Ó-mily szép is a szerelem,
L-ám az élet mily bohó,
J-ó csókolni s csókoltatni,
Á-lmodozni jaj be jó!
L-ennél csak itt, csókolnálak
M-enyországom jöjj el, ó!
E-gyetlenem, boldogságom,
S- gondold meg, csókolni jó!


Szeretlek

S-zép az élet, ha szeretnek,
Z-engő, nyári szerelem,
E-lmerengni, ábrándozni, szép tündéri szigeten.
R-ózsa szirmok, ibolyák közt
E-gyedül csak teveled,
T-itkon, lopva s hallgatni a szívedet,
L-egyél egyszer csak az enyém
E- lmerengve, csendesen,
K-ikiálltom  a világnak boldogságom, szerelmem.


Feleségem leszel, ne félj


F-iam, fiam, édes fiam,
E-lcsüggedni nem szabad.
L-átod milyen rossz a világ, nevet ha bánatos vagy.
E-lcsüggedni, lemondani
S-oha neked nem lehet,
E-lválni már tőlem neked soha többé nem lehet.
G-ondold csak meg, gondold meg jól
E-lhagynál e engemet,
M-indent, mindent ami szép volt, feledni már nem lehet.
L-ehetne e felejteni azt a sok szép álmodást,
E-ltudnád e felejteni a sok forró vallomást.
S-óhajimat, csókjaimat,
Z-okogásom mondjad már
.........................................
L-ehetetlen, hidd el nékem
N-em lehet felejteni,
E-gy élet is kevés volna ennyi szépet temetni.
F-el a fejjel, édes fiam,
É-l még a gondviselés
L-egyél nyugodt, kicsi fiam,
J-ön egy szebb jövő felénk!




1928 március, Nagyvárad


Bodza, a vérnyúl





Nem, nem a szép virágú bokorról ejtenék most szót, bár a nyúl, aki ezen a néven bevonult a családunkba illatos és divatosan tépett bundácskájával nem volt nagyobb, mint egy közepes bodzavirág. Még sosem volt nyúlunk. Most lesz, nekem, közölte velünk kisebbik leánygyermekünk, mikor olthatatlan vágy támadt a szívében egy simogatandó jószág iránt. Albérletbe nyúl, próbáltunk hatni a józan eszére, de ő rózsaszín felhőbe burkolózva csak intett, nyúl lesz és semmi más. Legyen macska, kutya vagy madár, ha megunná, úgy könnyen integrálódhatna saját magáncirkuszunk társulatába, győzködtük. Mindhiába. Nyúl kell, apró, törpe kis jószág, illatos bundácskával, picurka lábacskával, mulatságos farkincával. Aprólékos nyomozás következett, több tenyésztő kínálatából választotta ki a helyszínen a fahéj-fehér színben pompázó, fekete szexepillel rendelkező nyuszikát, aki oroszlángallért viselt apró fülecskéi körül.
Bodza valóban illatos volt és kicsi, kék szemeivel ártatlanul nézett a világba, mikor bemutatkozó látogatáson megjelent nálunk. Tenyérbe simuló, remegő pici nyúl. A három macska gyanakodva nézte az ágy alól, amint idétlen bakugrásokkal körbejárja a lakást, és apró, csinos bogyókkal dekorálja tele a konyha közepét. Aztán gyanakodásuk páni félelemmé változott, mikor a nyuszi úgy döntött, az öreg kandúrt anyjának választja, hasa alá fúrva magát lelkesen döfködni kezdte. Kapott két pofont, amin megsértődött és úgy döntött, frusztrációját úgy tudja legjobban levezetni, ha csinos, virág alakú lyukakat rág vadonatúj zsenília ágytakaróm különböző részeire. Olyan, mint a kalocsai, nyögte a lányom, és Bodza karanténba került. Vagy két percre. Minden hét végén duplán örültem, egyszer mikor jöttek, és megláttam a kis műanyag retiküljében gubbasztó nyuszikát, és mikor mentek. Ilyenkor vad örömmel sepertem össze a bogyókat (nemsokára szobatiszta lesz!), és leltárt készítettem arról, mit rágott össze megint ez a büdös dög. Pár hét elteltével vígan kergetőzött a macskákkal, bár az Öreg sokáig nem felejtette el, hogy anyává választották, és az átlagosnál több pofont osztogatott. A rohangálástól kimerülten néha önfeledten eldobta magát és csak az tudta jobb kedvre deríteni, ha megrágta nagyanyám antik asztalának lábait. Aztán megismerkedett a család kutyáinak egyikével, a Gigi névre hallgató pinscherrel. Gigi alig nagyobb egy süldőpatkánynál és halált megvető bátorsággal futott Bodza elől, mikor az játszani invitálva felé futott. Elől szaladt Gigi, utána Bodza, a sort a macskák zárták, váltakozó sorrendben. Bodza, ha izgatott lett, apró bogyókkal sorozta meg a környezetét (terület megjelölés, magyarázta a lányom) és ez kiváló játékszernek bizonyult felfedezőkedvű macskák számára. Örömmel fedeztem fel alig pár héttel Bodza látogatása után az apró golyócskákat a lakás legváratlanabb helyein. Keresd a golyókat, lett a legújabb családi társasjáték neve, aminek én voltam egyetlen játékosa, lévén a seprű nyele mindig az én kezemben.
Eltelt pár hét, és gyanakodva figyeltem a szépen gyarapodó nyuszit. Törpe lenne? A füle mindenképpen. De a teste, nos, az kezdett egyre jobban hasonlítani egy szépen kerekedő cipóhoz. Kék szeme megvetően nézett, csinos frufrut növesztett, farka elegánsan billegett futás közben, és ha rossz kedve volt, mekegő hangokat hallatva fogait csikorgatta. Nőtt, és határozottan nem volt törpe. De megszerettük. Főleg Miska, a családi tacskó szeretett volna vele közelebbről megismerkedni, de voltak fenntartásaink. Aztán beütött a krach. A lányom albérletet váltott és az új albérlő nem kérte a nyulat, bármilyen cuki, bármilyen törpe és bármilyen szobatiszta. Látva a sötét jövőt, összeült a haditanács. Örömünk határtalanná vált, mikor kiderült, mi leszünk a szerencsések, akik Bodzának szerető otthont nyújtanak. Muszáj ezt, kérdezte a férjem sötét arccal, és technikai akadályokat emlegetett. Úgymint hiányzó ketrec, ami az udvaron állna, ki eteti és mivel, hogyan tartjuk távol a tacskótól és még sorolhatnám.
Két hét nem telt el, életem párja fütyörészve ácsolta a vadonatúj Bodza lakot, reggelente első utam nyulunkhoz vezetett, aki dacára a szigorú étkezési embargónak, egyre kerekedett. Tanakodtunk, mi lehet ez, mire a férjem bevallotta, ő is eteti. Mi több, a fiúnk is meg megkínálja pár falattal esténként. Bodzát drasztikus diétára fogtam. A pitypang diéta bevált, ám ahogy tavaszodott az idő, rájöttünk, terebélyes Bodzánknak (aki törpe) kifutó kell, mert a ketrec immár szűknek bizonyul neki. Tegyünk egy összeszoktató próbát Miskával, így a családi tanács, hátha nem bántja, és akkor elengedjük az udvaron a nyulat. Élhetnek együtt boldog szimbiózisban, kutyák, macskák, Bodzák. Miska, csodák csodája, nem mutatott gyilkos szándékot Bodza irányában. Ő csak játszani akart, kergetőzni, kicsit megfogni, kicsit megtépni, kicsit harapdálni. Bodza bokszállásban fogadta Miska szándékait, majd megkezdődött a kergetőzés. A második félidőben a halálosan kimerült nyuszit a farakás alól szabadítottuk ki, farka fölött féltenyérnyi kopaszság mutatta, Miska komolyan gondolja a játékot. Egy illúzióval kevesebb. És innentől fogva Bodzánk lelkivilága megváltozott. Morózus lett, harapós, ketrecének ajtaját félve nyitottam ki reggelente, mert fogcsikorgatva támadott.  Ekkor kapta a Bodzilla nevet. Aztán egy illatos, harmatos tavaszi napon elkészült Bodza új kifutója. Kinyílt ketrece ajtaja és Bodza gyanakodva tekintett a kerítés túloldalán várakozó macskákra és kutyákra. Eltelt egy kis idő, mire billegető fülekkel kiszökdelt a napra, belelegelt a citromfű bokorba és elégedett pofával elheveredett.

Azóta szép az élet. Bodza napozik, eszik, és csintalan csikóként futkározik a kifutóban. A macskák rendszeres udvariassági látogatásokat tesznek birodalmában és együtt hódolnak a napozás örömeinek. Csak Miska álldogál bánatos pofával a kerítés másik oldalán. Kinn rekedt a paradicsomból.

Bajusz tolvajok




-Aztán hallották-e az elvtársak, hogy Leipnik Józsi vállára tegnap előtt este leszállt egy papagáj, mikor hazafelé ment tőlem - kérdezte Puszi úr, az Aranysárkány kocsmárosa, miközben szerelmesen törölgette az asztalokat az ivóban.
-Még tiszta csoda, hogy hazaért, amilyen mólés szokott lenni – dőlt hátra Szeredi bácsi, és nagyot böffentett a sörtől. Friss csapolás, bólintott Puszi úr. Azért mert rendőr, még megihatja magáét, volt az általános vélemény az Aranysárkányban. A rendőr is ember, szokta mondogatni Nénnyuka, a kocsma aranyszívű szakácsnéja, mikor elibe tette ebédnél a tökfőzeléket fasírttal. Hogyne, volt az általános vélemény, csak szar ember. Mert nézzük, mondjuk Fenyvesi Misit, vagyis hogy Fenyvesi elvtársat, a másik rendőrt. Az is rendőr, de sose tenne olyat, amivel megbántana bárkit. Nem állítja meg például a bicikliseket este, vagy nem kötözködik a sofőrökkel, úgy, mint ez az égetnivaló Leipnik, vagyis Bajusz Józsi. Aki onnan kapta a csúfnevét, hogy roppant büszke tömött, sűrű, ápolt férfiúi díszére.
-Esküszöm, láttam, esténként kenegeti valamivel, hogy jobban nőjön, bizonygatta a bolond Miskó kikerekedő szemmel, a napi bora mellett. Keni és fényezi, bólogattak az emberek a sörükbe nézve, de hiába, ha nem hajtotta fel az asszony pendelyét már jó ideje. Szegény, az meg fiatalka, hát megy, ahová a vére hajtja. Most éppen a Sütő Árpi vigasztalja, a hentes a sarokról. De járt már nála a kéményseprő, a tanító úr, aki özvegyen maradt meg a pék is. Az ura meg állítólag kis noteszben vezeti, kivel csalja az asszony és ott tesz alájuk, ahol csak lehet. Már megbüntette a péket, mert állítólag gyorsan tekerte a biciklit, a hentest, mert hamarabb bezárt. Egyedül a tanítón nem talált még fogást.  De ami késik nem múlik.
-Aztán hogy volt azzal a papagájjal – jelent meg a konyhaajtóban kezét törölgetve Nénnyuka.
-Semmi különös – kuncogott Puszi úr csillogó szemmel – Bajusz Józsi hazavitte és másnap, kedveskedni akarván szeretett pártitkárunknak, a feleségének ajándékozta. Este ünnepi vacsora volt Borsos elvtársék, megjött Pestről a szakszervezeti titkár is feleségestől, ott volt a bizalmi is, mikor behozták megmutatni a papagájt. Szép sárga, repült egy kört, aztán rászállt a Borsos elvtársnő fejére és azt mondta: hülye kurva. Másnap majdnem lefokozták Bajusz Józsit, pedig nem tehetett semmiről. A madár okos, mindig megmondja az igazat, bólogatott Miskó a poharába nézve.
Másnap aztán beütött a mennykő. Bajusz Józsi, azaz Leipnik elvtárs lesben állt az iskola sarkánál és megbüntette a tanítót, mert az nekitámasztotta a biciklijét a hirdető oszlopnak. Ráadásul pontosan oda, ahol a nép szeretett fiának felhívása buzdított az ötéves terv eredményeinek túlszárnyalására. A bicikli kormánya megsértette a nagy Vezér fél szemét a plakáton, állt a jegyzőkönyvben, ezért rongálás vétsége forog fenn.
-Mindenki tudja, hogy miért büntette meg - volt az általános vélemény az ivó közönsége körében.
-Mert jól megba… - kezdte mondani bolond Miskó, de Puszi úr gyorsan leintette, mert nyílt az ajtó és belépett Leipnik elvtárs. És az ő bajusza.
Belépett és rögtön dolgozni is kezdett.
-Kérem a személyi igazolványokat kikészíteni, elvtársak – szólt szigorúan és szúrós szemmel vizslatva körbejárta az Aranysárkány ivóját. - Maga is, elvtárs – bökött Puszi úrra és végig húzta ujját a fényesre törölt pulton.
-Ne izéljen már Józsikám, azaz bocsánat, Leipnik elvtárs, de hisz minden este itt tetszik fröccsözni a Leipnik elvtársnak – mosolygott kényszeredetten Puszi úr.
- Nem pofázik, kikészíteni – ordított Bajusz Józsi akkorát, hogy megrezzentek az üvegek az ablakban és kinn a konyhán Nénnyuka elejtett egy tányért.
-Ez megbolondult, ennek agyára ment a bajusz – volt az egyöntetű vélemény, miután a rendőr eltávozott. Mert Leipnik elvtárs megvadult és mindenkit megbüntetett, akit csak ért. Még bolond Miskót is, mert elfelejtette felhúzni a karóráját, szabotálva ezzel a nemzetgazdaság munkára fordítható idejét.
-Lesz ennek még böjtje – csikorgatta a fogát a tanító és esténként haditervet kovácsoltak a hentessel az Aranysárkány egyik sarki asztalánál.
-Csak vér ne folyjon, elvtársak – öntötte poharukba a legtisztább szilvóriumot Puszi úr, és lepöckölt egy morzsát az asztalukról. - Azt kapja majd, amit megérdemel, bólogattak az emberek a poharuk fölött és összeröhögtek.
Egy hét múlva Leipnik elvtárs egyik este hazafelé tántorgott, egy fröccsökkel vidámított nap után, mikor egy homályos sarkon két ember lépett elé. - Mit akartok – kezdte mondani a rend éber őre, de a szavak kásás masszává álltak össze a szájában. – Mitotak – veselkedett neki újra, de addigra fürge kezek zsákot húztak a fejére.
Másnap reggel, láss csodát, egész kis csődület köszöntötte az Aranysárkány redőnyét felhúzó Puszi urat. A kocsma előtti kis padon ernyedt alak hevert, keze-lába lazán, ám biztosan a padhoz kötözve, és láthatóan borgőzös álmát aludta. Ott volt és csodálta a látványt a pék, a hentes, a tanító és még vagy fél tucat törzsvendége az ivónak. Láthatóan elégedettek voltak a látvánnyal.
-Ez a Leipnik elvtárs lenne – nézegette kétkedve Puszi úr és közelebb hajolt.
 -Á, az kizárt – mondta Nénnyuka összehúzott szemmel vizsgálgatva a férfit – csak hasonlít, annak rendes bajusza van, ennek meg csak egy fél. A másikat levágta valaki, ahogy nézem.
-Ez a nap is jól kezdődik – mondta Puszi úr elégedetten, és kitárta az ajtókat.

- Mindenki a vendégünk – szólt hátra mosolyogva a hentes és lekoppantotta a széket az asztalról.

Tubi





Z. néni nagyon szerette a galambokat. Reggeli kávéjának szertartásszerű elfogyasztása után rendszerint elballagott a sarki kis boltba, és felvásárolta a tegnapi pékárut. Nem volt ez nagy mennyiség, de meghúzta a szatyor a karját, mire felballagott a másodikra. Otthon nagyokat sóhajtva kifűzte cipőit, megnyomogatta fájós bokáit és kicsit megpihent. Elkortyolt egy málna fröccsöt kedvenc csatornája reggeli műsora alatt majd munkához látott.
Takaros, vasalt kötőt terített maga elé és az asztalra púpozott kifliket szép kicsi kockákra aprította. Pecsenyés arcán mosoly derengett és halkan dúdolt magában. Mire végzett, a nap már a kis konyha porcelán csészéin táncoltatta sugarait. Jaj nekem, még eltotojázom az időt, dohogta, majd gondosan besöpörte a kifli kockákat rózsás bevásárló szatyrába. Fájó bütykeit cipőbe kényszerítette és elindult.
Voltak stabil helyei. A hét első felében szívesebben járt a városi közparkba, szórakoztatták a rendre kivonuló óvodások produkciói a játszótéren, de ők zargatták a galambokat. Hétvégén a könyvtár melletti téren szeretett üldögélni, a kis kápolna melletti padon, ahová késő délutánig odasütött a nap. Mindkét helyhez vonzódott, a galambok miatt.
Ez a vonzódás még gyerekkorából volt eredeztethető. Nagy házuk volt a város feletti dombon, ahol apja elismert galambásznak számított. Z. néni még élénken emlékezett a faragott galambházra, meg arra, hogy a kertvégi budiba menet milyen szívesen elgyönyörködött a madarak elegáns röptében, amint egy villanással csapatostól szelték az eget. Mama is szerette a galambokat, micsoda galambbecsináltakat főzött, istenem. Papa még versenyekre is járt, cserélt meg vásárolt, és mikor meghalt, a sírkövére is galambot faragtatott a család. Z. néni fajtánként ugyan nem tudta őket megkülönböztetni, ám gyönyörködött tollaik opálos fényében, aranyszín szemeik riadt rebbenésében és a hímek burukkoló táncában.
Sok gondja volt emiatt Z. néninek, hogy szerette a galambokat. Többször érte atrocitás. Egyszer egy kismama szólt rá, hogy ne etesse őket, mert betegségeket terjesztenek. Máskor meg egy hajléktalan zavarta el és felszedegette a kifli csücsköket. Kegyetlen a világ.
Innentől valamiféle csiklandósan veszélyes missziónak érezte tettét, amint megjelent a rózsás szatyorral és szórni kezdte a galamboknak a morzsát. Mint minden tömegben, itt is remekül meg lehetett figyelni az állatok különbözőségét. Voltak bátrak, akik előre tolakodtak és vakmerően kapták el a falatot, akadtak óvatosak, ők csak a háttérből csipegettek, meg szemtelen törtetők, ezek a másik csőréből lopták a kiflivéget. Két sánta is megjelent rendszeresen, itt a kis kápolna melletti padnál. Egyikük fél lába elsorvadt valami kórban, a másiknak nem fejlődtek kis rendesen a lábujjai, kis bőrdarabkák leffegtek róla. Ezeket mindig elverte a többi, bárhogy tolakodtak.
Tubi, tubi! Tubikáim – szólongatta lágy hangon népét Z. néni és kissé elhúzódott, mert a tolakodó bátrabbak, a nagyok, az erősek már a padon kopogtattak kiürült szatyra közvetlen közelében. Gyere csak kis bolondom, duruzsolta, majd váratlanul lecsapott. Tubi, tubám, nézte szeretettel a vergődő madár riadt szemeit és határozott mozdulattal kicsavarta a nyakát, majd szatyrába süllyesztette.
Z. néni nagyon szerette a galambokat.



Nőknek, tavaszon





...fordul a fény, s nyújtózik
meg bukfencel a füvön,
ma nőnap, s a hentes virág híján
egy szál kolbásszal köszönt
s katicák meg bodobácsok
a fény verte deszka
résein napozva...
valaki jön,jön néha
megáll, habozva
kíséri az Idő,
csont-ujja pisztolyán
meg nem remeg a ravasz,
fénypalástba öltöznek a fák,
kopaszságuk rejtegeti a tavasz.