Selyem Mari két élete

Hajnalonként, mikor a rigók rákezdték, már ott állt apjával a pult mögött. Előbb kiengedte a nagykapun Rózsit, a borjával, a vonuló tehéncsordába, majd vizet öntött a malacoknak, és enni adott a tyúkoknak. Rakoncátlan haját fakó kendő alá gyömöszölte, nagyanyja kis karéj kenyeret dugott köténye zsebébe, röpke csókot nyomott álomittas arcára és nagyra tárta a bolt ajtaját. A légypettyes ablakú szatócsboltban minden volt, a petróleumtól a krumplicukorig. Istállószagú parasztok jöttek kocsikenőcsért, fenőkőért, és dohányért. Aztán csak álldogáltak a fényesre kopott pultnak dőlve és nagyokat hallgattak, míg apja felírta a hiteleket, térült-fordult, meghallgatott és kiszolgált. Sóért az asszonyok néztek be, meg madzagért, és sokszor ott fogták őket a hírek. Kinek született gyereke, menni kell e leventébe vasárnap is a gyereknek, vagy csak úgy kitalálták. Selyem Mari kis sámlin állt a pult mögött, úgy szolgált ki, míg el nem érte a középső polcot. Akkor volt tizenegy éves. Ha besütött a nap, csillogott az olajjal beeresztett padlón a parasztok lábán behordott homok. Csillogott és recsegett. Néha az ablaknak csapta a szél a felkavart port. Álmaiban sokszor hallotta később ezt a finom hangot, mikor már a zárda csendes falai között aludt. Meg Kedvest, az öreg pulit, amint ugatja a vonuló teheneket az utcán.

 Fújt a szél akkor is, mikor a nagymamát megtalálta az udvaron. Kedves ott nyítt a lábánál. A szomszédban a kovács verte az üllőt, kling-kling-kling, szólt a kalapács. Pont így lüktetett nagymama nyakán az ér, míg tartotta a karján alélt kis testét. Fújtatott öreg, sovány kis arca, kapkodta a levegőt. Úgy ordított az apja után, hogy reggelre nem tudott megszólalni. Még két napig élt a nagyanyja a szélütés után, és csak aztán halt meg, hogy megígértette a pap előtt a fiával, taníttatni fogja a kislányt a városon. Harmadnapra megvolt a temetés. Egy szomorú őszi reggelen aztán megindult vele a szekér a városba. Sokáig nézte a könnyein át Kedvest, amint csaholva fut a kocsi mellett, aztán a falu határában elmaradt. Eltűntek az ismerős házak, a templom csálé tornya, meg a gólyafészkek az utolsó kanyarban. Kicsit szipogott még, aztán szorosabbra vonta magán kendőjét és apja meleg hátának dőlt.

A város benyelte őket, mint egy óriási száj. Az iskola és a kollégium sajátságosan komor kőépülete egy templom mellett vigyázta az utca rendjét. Apja kitűnő ajánlást hozott a tanító úrtól, így Selyem Mari neve bekerült a nagy könyvbe. Az Inmaculata Rend Leányiskolájának lett első éves tanulója. Kapott egy szekrényt a ruháinak. A rend fekete fehér egyenruhájában kicsit merevnek érezte magát, tarisznyáján piros tulipán díszlett, ormótlan, fekete cipője bőr talpa csattogott, míg apját a kapus nővér kis kuckójáig kísérte. Szégyent soha ne hozz a nevünkre, emelte meg apja az állát, míg könnyes szemébe nézett. Első este, a közös dormitorium vaskos falai között kicsit sírdogált, aztán azon kapta magát, hogy reggel van. Éles harangszó sürgető szavára mosakodtak, öltöztek és siettek misére.

Később, évek után, úgy érezte, a harang benne szól, érte szól és neki. Mintha örökké ismerte volna. Belső hang szólt hozzá, elcsendesítette vívódásait, megmutatta az útját. Mikor novíciává avatták, vad örömmel vetette magát véniába a templom kövein. Elragadtatottságában képet látott. Kék selyembe pólyált gyermeket tartott a karjaiban, egy romos ház előtt és fentről zuhogott rá a fény. Krisztus útját járom, bólintott megrázkódva az örömtől és csak a szolgálatnak élt.

Mária Benedicta nővért áldás kísérte. Betegápolásnak szentelte minden idejét a közeli kórházban. Keze könnyű volt és biztos, szeme ragyogó kékjét rajongva szerették az időközben kitört háború első sebesültjei. Halk szavú, mindig bizakodó csendes lényéből olyan derű sugárzott és mégis oly egyszerű határozottság, hogy senki sem csodálkozott, mikor osztályán vezető nővérnek nevezték ki. Kétszer kérték meg a kezét. Egy amputált lábú főhadnagyot imádkozott vissza a halál mezsgyéjéről, aki halálosan beleszeretett. Magától a rend főnökasszonyától kérte meg Mária Benedicta kedves nővér kezét, aki megígérte, imádkozik azért, hogy a főhadnagy megtalálja a párját. A második kérő egy katonaorvos volt, aki mosolyogva kimondott visszautasítása után átkérette magát egy másik városba. A nővér innentől vigyázott a mosolyára, simogatásra mozduló kezét visszakapta, imában elmélyülő alakját még késő éjjel is látták a kórház kis kápolnájában.

Aztán egyik nap a főorvos kérette magához. Egy lebombázott házból két embert mentettek ki, meg egy csecsemőt, ki vizsgálatra szorult. Szorongó szívvel járta végig a zsúfolt termeket, mikor a sarokban meglátta a szakadt kék paplanba csavart kislányt. Egy éves lehetett, apró teste szinte elveszett az ágyon, arca szürke volt a portól és koromtól, ám szeme, mikor hamarosan kinyílt, kéken nevetett és olyan erősen szorította Mária Benedicta ujjait, hogy szinte elkékültek. Árva, állt a kis cédulán a kék paplanra tűzve, és a nővérnek két napjába került, mire kiderítette, valóban nincs élő rokona a gyermeknek. Törött lábacskája szépen gyógyult, de keservesen sírt, ha magára hagyták. A nővér kecskét szerzett egy betege anyjától, szorgalmasan hordta a tejet s napjainak nagy részét a kislány mellett töltötte, ki minden búcsúzásnál egyre nehezebben szakadt el ápolójától. Fogatlan mosolya elbűvölte, fürtös fejét bizalommal fúrta a vállába, és a kis karok úgy, de úgy szorították, hogy azt érezte, megszakad a szíve gyönyörűségében. Bűnös érzelmet érzek e gyermek iránt, atyám, gyónta meg sírva papjának, s magában fogadalmat tett, a kislányt gyógyulása után hamarosan átviteti a menhelyre.

Aznap reggel légvédelmi sziréna hangjára ébredtek. Betegeket menteni, légvédelmi pincébe leszállítani, szólt az utasítás. A gyermek, szólalt meg benne sürgetően egy hang, és elnyomta a harang szavát. Rohant. Csak annyi ideje maradt, hogy a szakadt kék paplannal felnyalábolja. Nem sírt, kis fejét bizalommal hajtotta a vállára, apró karjai erősen ölelték. Mire az utolsó beteget is biztonságba helyezték, felhangzott a repülők dübörgése. Sötét volt. A földön ült, hátát szorosan a pince falának vetve, a gyermek szuszogása csiklandozta a nyakát. Magához ölelte. Kis teste meleg volt és jó szagú. Nem adlak, lehelte a hajába és imádkozni kezdett.  Felugattak a légvédelmi rakéták és táncolni kezdtek a falak. Aztán felrobbant a világ.

Zúgó fejjel eszmélt. Valaki ütemesen a haját rángatta és gyereksírást hallott. Könnyű por szitált rá valahonnan felülről, és alig érezte a lábát, míg a kis batyut ölelve kimászott egy rázuhant asztal alól. Pislogott. Szállt a por. Körben üszkös falak fenyegették az eget. Karjában tágra nyílt szemmel szuszogott a kék selyem batyu. Zuhogott rá a fény. Krisztus útját járom, bólintott megrázkódva az örömtől, és magához ölelte a gyermeket.