Tóth Tihamér és a pulyka avagy csoda karácsonykor







Abban az esztendőben olyan keményre sikeredett a tél, hogy nem sokkal karácsony előtt a koporsós Grünsteinnek befagyott az üzletajtaja. Na, mivé lesz a világ, már a halál se jó üzlet, sóhajtott az öreg, míg a segédek a vasredőnyt feszegették. Aztán a szembe szomszéd, Kornerné megjelent egy nagy baltával, és na, emberek, álljanak csak félre kiáltással, egy mozdulattal leverte a lakatot. Ez az asszony ilyen, mindenki ismerte. Egyedül nevelte a lányát, Szerénkét immár tizenhét nehéz esztendeje. Az ura, Korner Bálint, jól menő fatelepet vezetett, de egyszer megbolondult és megugrott a társak pénzével, Amerikába. Onnan küldözgetett pénzt, persze a legnagyobb titokban, de erről mindenki tudott, mert miből telt volna Kornernének olyan nagy házra, annyi temérdek szobával. Ezeket aztán kiadta jó pénzért kosztba, kvártélyba szerény és jellemes fiatalembereknek. Kornerné konyhájának legalább olyan jó híre volt, mint a lányának, Szerénkének. Nagyon szépre sikeredett ez a fekete teremtés, isten a tudója, honnan szakasztotta az anyja, aki nagy, fehérhúsú szőke asszony volt. Az apja meg, a Korner, kis kese embernek sikeredett, arra sem üthetett. Voltak rosszmájú egyének, akik azt állították, a kis Szeréna szakasztott olyan, mint Balogh úr, a rendőrkapitány, csak bajusz nélkül.
Elég az hozzá, hogy Szerénke a maga tizenhét évével karcsú, fekete tulipánná nőtt a bérház udvarán, szeme, haja sötét, dús eperszín ajka fölött szívdobogtató fekete árnyék sötétlett.
A szobaurak aléltan imádták Szerénkét, tikkadt tekintetek követték szoknyája libbenését, karja ívét, amint mindig előrebukó vastag haját igazgatta, huncut szeme villanását, mert Szerénke talpig nő volt, és igenis élvezte, hogy hódíthat. Ám annak is megvolt az oka, hogy komoly udvarló eddig nem szállt ringbe a kisasszony kegyeiért. Történt egyszer, hogy a pajkos unokatestvérek egy csinos kis skatulyát nyomtak az akkor olyan ötéves forma leányka kezébe, amiből egy nagy fekete pók szaladt át a karján. Ijedtében megállt szegényben a szó és onnantól dadogott. Futott Kornerné orvostól orvosig, segíteni senki nem tudott rajta, ami még megjárta volna, míg nagylány nem lett. De mikor Szájerék kalapszalonjában megszólalt, hogy ka-ka-kalapot szeretnék, másnap a fél város kacagta. Azóta nem járt kalapszalonba Szerénke kisasszony, viszont Szájerék sem sok kalapot adtak el, ám Kornernéhez házhoz járt a szabó, cipész, kalapos. Megfizette azt Kornerné.
Éppen abban a nagy hidegben történt, karácsony előtt pár nappal, hogy Kornerné csúnyán leforrázta a kezét, ami önmagában is baj, de így még nagyobb, mert nem volt, aki a karácsonyi pulykát levágja.
Tudni kell, hogy Kornerné karácsonyi pulykasültjének híre volt Váradon, meg volt ennek is a titka. A pulykát két héttel előtte rumba áztatott dióval kell etetni, ami nem olcsó mulatság, de olyan lesz ettől a húsa, mint a frissen sült gesztenye, omlós, parázs, illatos. Ezt még a megboldogult anyósától tanulta, mint ahogy az ízletes sült elkészítését is. Tudva lévő, hogy a pulykát lenyakazás után, felbontása előtt legalább egy napig, tollastól egy dézsa vízben pihentetik, utána könnyen kopasztható. Ilyen előkészületek után megkopasztotta és jó vastagon megkente libazsírral, a hasát megtömte almával, megtűzdelte fokhagymával és szalonnával, majd sűrűn locsolgatva ropogósra sütötte. Mellé mézes dióval töltött sült almát tálalt, és ennél csak a Szerénke kisasszony diós és mákos bejglije lett jobb.
A pulyka legyilkolása tehát veszélybe került, mert bár lett volna segítség Sete bácsi, az udvaros személyében, ám az öreg, aki titokban adventista volt, kijelentette, hogy ő ugyan semmiféle élő állatra nem fog fegyvert, legyen az kés, balta vagy bicska. Ám a rumos diót igen szereti, tette hozzá Kornerné. Mit volt mit tenni, a háziasszony a szobaurakhoz fordult segítségért, pontosan a kedvencéhez, Tóth Tihamérhoz, aki régóta titkolt hódolattal figyelte Szerénke kisasszonyt s így kapva kapott az alkalmon és felajánlotta szolgálatait. Hősünk, lévén első hegedűs a város Szigligeti Edéről elnevezett színházában, nem gyakorolta ez eddig a gyilkolás semmilyen formáját, ezért Kornerné komoly haditervet dolgozott ki a végrehajtáshoz. Sete bácsi majd megfogja és megkötözi a madarat, Tóth Tihamér a tönkön lecsapja a fejét és együttes erővel beemelik a dézsába, ott ázik majd két napig.
Így is lett. A nagy nap reggelén Szerénke kisasszony épp csak bekapta a tojásrántottáját, Sete bácsi meg kihajtotta a madarat és minden készen állt. A pulyka nagy volt és rosszindulatú, képtelen volt felfogni, miért kötözik össze a lábait. Meg kell vallani, hogy Tóth Tihamér számára sem voltak ezek könnyű pillanatok, mert az éjjel egy szemhunyást sem aludt. Most elszántan megigazította szemüvegét, s amint gyöngyöző homlokkal magasra emelte a baltát hegedülésen edzett izmaival, rádöbbent, hogy a vállalt feladat talán meghaladja a képességeit. De ekkor már késő volt, az éles szerszám lecsapott, a pulyka feje messze repült. Ám mielőtt fellélegeznénk a dolgok szerencsés alakulásán, két dolog történt.
Először a nyitva felejtett kertkapun őrült viháncolással berontott Herce és Hurca, a kisasszony két foxija, másodszor a fej nélküli pulyka kiszabadítva lábait, vad futásnak indult a havas kertben, nyomában két hisztérikus ebbel. Kis döbbent csend után még ketten csatlakoztak a futókhoz, Szerénke kisasszony terebélyes hárászkendőjét lebegtetve és Tóth Tihamér, baltát lóbálva. Futottak vagy két kört az éktelen ugatásra kisereglő emberek nem titkolt gyönyörűségére. Aztán a döntő pillanatban Tóth Tihamér halálmegvető bátorsággal, valóságos tigrisugrással vetette magát a meglepő fürgeséggel futó szárnyasra, közvetlenül utána Szerénke kisasszony bukfencezett rájuk, kendőjével beborítva pulykát, kutyát, Tihamért.
A derűs és szerencsés végkifejlet mégis két nap múlva következett be, ugyanis a pulykakergető futástól vagy mástól, de Szelénke kisasszony megszólalt a csók után. Igen, a csók után, mert a kendő alatti összeborulás után hősünk elzavarta a rendetlenkedő ebeket, talpra segítette az immár végképp kiszenvedett pulyka szomorú teteme felett a kisasszonyt, kicsit vérpettyezte arcából kisímított egy hajtincset és pelyhes szája sarkából lecsókolta a reggeli rántotta virító, kicsiny morzsáját. Ez olyan rendkívüli gyógymódnak bizonyult, hogy a kisasszony dadogás nélkül így szólt: istenem, nem esett baja, Tóth úr?

Csak a vak nem látja, hogy itt csoda történt, lelkendezett az eljegyzésen két nap múlva Kornerné. Az egész város örült a nem várt fordulatnak, egyedül Sete bácsi hümmögte az istállóban, ha én ezt tudom, már sokkal hamarabb meggyógyítottam volna.

Advent idején





Ez szép. Ez a délután.
Estébe hajló kék
ég dereng át a fán.
Pisla fények épp csak
kacsintanak, örök vándorai
végtelen utaknak, mik
semmibe visznek talán.
Harangszó kondul puhán,
s áldást oszt egy vén varjú
a göcsörtös körtefán.

Ünnepvárás mézeskaláccsal





Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem Nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban, ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint Ő egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj, szegfűszeg és ánizs bombácskák. Íz orgia. Tetején piruló dió gerezd.
De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a spór szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a réz mozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben felmelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég, kicsiny bombája huppan alá, kis liszt-felhőt támasztva, majd langyos mézes- vajas-fűszeres keverék teríti be lágyan a kis halmot.
Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a délután? Kinn már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál.
Aztán előkerülnek a régi mézeskalács szaggató figurák, a bádogszív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a mesebeli madár, melynek hosszú farka boldog, egykor-volt kislány énemet idézi.
Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszárcsizmák, szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő-szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült az első tepsi mézes.
És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az ünnep!

Tóth Tihamér esete a lábakkal




A házat, amelynek kapuján belépett, mostanra megette az idő és csak egy lett a málló vakolatú és félhomályos bérházak közül, ahol a huzatos kapu alatt macskapisi és pállott kelkáposzta szaga keveredik.
Ó, ez már a sokadik cím volt, ahol próbálkozott, reménykedve és félszegen, egyik kezében kopott vulkánfíber bőröndjével, hegedű tokját a hóna alatt szorongatva, de hol a háziak tetszését nem nyerte meg sovány, olcsó szövetkabátos alakja, hol pedig a lakbér volt irreálisan magas.
De legtöbb helyen nem ez volt a háziak gondja, hanem a hegedű. Mert Tóth Tihamér konzervatóriumban tanult és sajna, a művészetpártoló vájt fülűek ez időtáj nemigen fordultak elő a külvárosban.
Most itt állt reménykedve egy újabb üvegezett ajtó előtt, melyen tábla hirdette, hogy itt lakik Meszlényi Károly. Kopogtatására senki nem jelentkezett, majd erélyesebb zörgetésére csoszogó lépteket hallott. A madárcsontú, idős házinéni fázósan húzta össze magán kopott kendőjét, míg bevezette, majd kitárta előtte egy kicsiny, félhomályos, molyirtó szagú szobácska ajtaját. Odabenn minden rendes és kínosan tiszta volt, a sarokban régi rézágy, mellette jobb napokat látott szekrény, kis asztal, rajta megsárgult horgolt terítő, odébb mosdóállvány, benne csorba porcelán lavór. A falon megbarnult képek, az egyiken a néni állt szépen, fiatalon egy nyalka, pödrött bajszos fiatalemberrel. Hát igen, szegény megboldogult Meszlényi régen elment, de keserves is az özvegység, szipogott a házinéni és csodák csodája, még a hegedű sem zavarta. Ő amúgy is kicsit nagyot hall, mosolygott szégyenlősen, aztán meg mellettük csak a lomkamra, nem zavar senkit a muzsikálás.
Az egész szoba képét az ablak uralta, az ablak, mely, lévén a szoba az alagsorban, elég nagy volt és a járda magasságában mutatta a kinti világot.
Ez a világ már kora hajnalban megelevenedett és benépesült, lábakkal. Még szürkült, mikor megjelentek az első lovas kocsik, trappoltak a kis fürge paták, csattogtak a nagy, nehéz stájer lovak patkói. Szegény munkásemberek mentek munkába, vasalt bakancsaik tompán kongtak, aztán fürge léptű diákok siettek, ragyogóra fényesített kis cipők koppantak nehéz, lógó nyelvű bakancsok csoszogása mellett, fütty és kacagás keveredett a biciklik csengőjével. Ezt a reggeli kavalkádot oly jó volt nézni és hallgatni, figyelni a léptek ritmusát, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen, mintha a nagyváros érverése lüktetett volna benne.
És Tóth Tihamér a zenében élt, elbűvölve figyelte ezt a ritmust,a koppanásokat, csoszogásokat, amik lassan dallammá álltak össze a fejében. Ez volt a ház, az utca melódiája, története volt a lépteknek. Mert mennyire mások a léptei a házból a mindig csoszogó öreg Stein bácsinak, aki kitaposott cipőjében minden harmadik lépés után megáll, mert öreg és elhasznált a szíve, nem bír sietni.
Ellenben a kis elöl deszka-hátul léc Morvainé, az aztán mindig siet, mellette meg apró lábak topognak, valamelyik gyereke a sok közül.
Aztán ott van Zentay ügyvéd úr meg az ő finom sevróbőr cipője, ami olyan kényesen nyikorog, mintha gazdája érinteni sem akarná az utca sarát, porát.
És a Szabó lányok, az emeletről, mikor hajnalban megjön a kocsi velük. Persze nem a ház kapuja előtt állnak meg, nem, az illemre adni kell. Mintha nem tudná minden lakó, honnan érkeznek ilyenkor, aztán finom kis báli cipőik szemérmesen kopognak Tóth Tihamér ablaka alatt.
Mindezt bőven volt ideje megfigyelni, mert csak kora délelőtt tanult a konzervatóriumban, aztán elfogyasztotta szerény ebédjét a közeli kifőzdében, majd késő délutánig csak gyakorolt. Állt a félrehúzott függönyű ablak mellett, előtte kotta, és elmélyülten, a muzsikába feledkezve csak játszott, játszott. Ha megpihent, elmerengett a kinti világ titokzatos zajain, melyek így ősszel, mikor a városra korán leszállt az est és az utcák ködbe burkolóztak, hamar elhalkultak.
Aztán csak feküdt az ágyán tétlenül, néha olvasni próbált, de özvegy Meszlényiné rákopogott, ha még késő este is fényt látott kiszűrődni az ajtója alatt.
Azon a délutánon is így volt, éppen gyakorolt, a kis vaskályha álmosan duruzsolt a sarokban, mikor a beállott kis csöndben váratlanul meghallotta a léptek muzsikáját. Hitetlenkedve fordult az ablak felé, két finom női boka, apró, antilop bőr cipőcskék, csak ennyi volt, de elbűvölte a látvány és a ritmus összhangja. Oly rövid volt, mint egy látomás, mire észbekapott, már eltűnt. Megrázta a fejét, mintegy próbálta tova hessegetni, mint egy álmot és tovább gyakorolt, de az érzés, mint egy métely, már benne volt, pontosabban a fülében, meg talán a szívében.
Attól a délutántól mindig az ablakot leste, hallgatózott, várta hátha újból fölbukkannak azok a finom kis bokák és azok a táncos léptek.
Esténként, míg ágyából a sötét plafont figyelte, néha arra gondolt, talán nem is látta, csak képzelte csupán. Egyszerű, érzékeny lelke csordultig volt érzelmekkel az ismeretlen lány iránt. Mert lány volt, ezt már eldöntötte magában, nem túl magas, lágy arcú, búza szőke szépség, ábrándos kék szemekkel, fiatal és ártatlan, mert csak a nagyon fiatal és egyenes hátú teremtések tudnak így lépkedni, ilyen egyenes tartással, akiket még nem tört meg a sorsuk, még reménykednek és bíznak, hogy eljön egyszer értük valaki és kiszakítja őket kis életük szürke hétköznapjaiból.
Talán egy hét is eltelt, mire újra meghallotta a nagyon várt lépteket és kábán figyelte, amint a kis cipők ellejtenek ablaka előtt. És ekkor nagyon megijedt, mert érezte, hogy elborítja valami ijesztő szenvedély, ami nem hagyja nyugodni, muzsikálni, élni.
Akkortól megváltozott az élete, elmaradt a zene, a gyakorlás, arca megsápadt és elvékonyodott, amint féloldalasan tartva fejét hallgatózott és figyelt egyszerre. Fáradhatatlanul rótta környék utcáit, várva, hogy megpillantja, és ha lesz ereje hozzá, megszólítja.
Váratlanul tűnt fel újra, egy késő délután és onnantól szinte minden nap, ugyanabban az időben. Majdnem két hétbe is beletellett, mire elszánta magát a döntő lépésre.
És aznap nem jött, hiába várt a huzatos kapu alatt, és nem jött másnap sem, mikor kitartóan esett a sűrű, őszi eső.
Harmadnap az ablakot figyelve már letett róla, hogy valaha is láthatja, mikor negyedik nap megjelent.
Ész nélkül tépte fel a kaput és rontott ki az utcára.
A lány háttal állt, talán valamit keresett a táskájában, mikor utána szólt. Aztán ahogy felé fordult, meglátta. Kopott, elhasznált vörös hajú kis démon volt, aki festett ajkain csábító mosollyal elindult felé, az utcanők jellegzetesen lassú, himbáló járásával.



Négus

                                                                     





Talán három vagy négy hét is eltelt már, mire tudatosult benne, nem megy többé haza. Soha. Bár ezt így körül írni nem tudta volna, csak érezte. Nincs apa, és eltűnt anya is. Valami ismeretlen, idegen világba mentek. Őt itt hagyták, mert nincs szükségük rá. Senki és semmi nem maradt a régi életéből, csak a ruhái, és a cipői, meg a nagyszülei, akik a BAL-E-SET után magukhoz vették, otthonától távol, egy idegen városban. Úgy gondolta, rossz volt, valami általa ismeretlen rosszaságot tett, ezért büntetik azok, akiket úgy szeretett, kiknek léte lelkét áldott, és meleg biztonságérzettel töltötte el. BAL-E-SET, ízlelgette a szót, de bárhogyan kutatott emlékei között, nem talált rá választ. Ha van bal kéz és baleset, lehetséges e jobb eset és talán megjönnek egyszer. Apa és anya.

Apa, oh, hogy hiányzott! Apa hangja, borostás arcának csiklandó melege, mikor lovast játszottak, ”tegyünk úgy, mint a lovak”, és összesimítva arcukat, halkan nyihogtak. Nagy, mindig sütős tenyere, amint télen szánkázás után átmelegítette fagyos ujjait. Apa mindig valami csemegét varázsolt elő ilyenkor, és nevettek, míg a zsebe melegétől olvadt csokit majszolták.
És anya hajának finom kölni szaga, ahogy este hozzábújt, és anya hangja, mikor kacagott, és kis szeplői olyan mókásan táncoltak az orrán. Megérkezni haza, anya ölelésébe, apa nevetésében megfürödni egy fárasztó óvodai nap után, maga volt a biztonság, a fészek melege.
Vajon gondolnak néha rá, ott abban a távoli, és idegen világban, ahova mentek? És mikor jönnek vissza? Amikor ezt kérdezte, nagymama gyorsan magához ölelte copfos fejét, hasán a kikeményített köténynek szappan és mosogatólé szaga volt, nagyapa meg csak hümmögött, odaállt az ablakhoz, nézte a teraszt és a kertet. Isten tudja, mit látott odakint.
Társai ártatlan gyermeki kegyetlenséggel közösítették ki. Ő volt az árva, kinek a dajka nénik szánalma nagyobb szelet rántott húst csúsztatott a tányérjára, és szomorúságát oldandó, többször ülhetett a katicás széken az óvónéni mellett, ami csak a kiváltságosaknak járó jutalom volt. Keveset evett, sápadt volt és szótlan, és óvónéni szólt nagymamának, hogy társ kellene neki, valami állat talán, egy kis pajtás, aki oldja szorongató magányát, és szomorúságát.

Pár nap múlva elindultak nagyapával, akinek majdnem olyan meleg keze volt, mint apának, és egy díszes, öreg ház kacskaringós lépcsőházában felmászva a másodikra, egy néni nyitott ajtót, ki kézen fogva őt bevezette egy szobába. Nagyon érdekes szoba volt, mindenhol könyvek, nagy faragott polcokon, úgy, hogy szinte kicsavarodott a nyaka, ahogy felnézett rájuk. Mindennek olyan régi szaga volt, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen, otthonos volt, és az egész szobában volt valami, amitől nem félt, inkább csiklandós várakozást érzett.
A néni a recsegős parkettán egy barna fotelhoz vezette, ahol kockás pléden nagy szürke macska szundikált, körülötte kölykei, kis szőrös rongycsomók. Még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy utánuk nyúlt. Négy puha, szürke kis gombolyag összesimulva aludt, az ötödik, egy busa fejű fekete két apró, ám tökéletes mellső lábacskáján támaszkodva, fültől fülig érő szájjal kiáltotta világgá magányosságát, majd aprót nyikkant, ahogy magához ölelte. Akkor és ott megállt az idő, kutakodó ujjai megérezték a kis állat szívdobogását. Minden eldőlt.

Nagyapa mosolygott, és azt mondta, okosan tette, hogy Négust választotta, az afrikai fekete királyt, és ő a visszafojtott örömtől megnémulva, szinte vakon botorkált lefelé a lépcsőn, karján a macskakölyökkel.
Négus, mágus, varázsló ízlelgette magában a szót, mint különleges zamatú gyümölcsöt. Lehet egy varázslónak fekete bundája és zöld szeme, töprengett este, míg új barátja meleg teste az oldalához simult, és szeretetének kis aranykályhája halkan duruzsolt.
Attól fogva értelme lett a napnak, reggelente pajtásával ébredt, és ámulva figyelte nyújtózkodását, mosakodását, nevette, ahogy apró bajszán remegnek a tej cseppecskéi. Barátja hamarosan mindenfelé követte őt, magasba tartott kis farka maga volt a szeretet antennája. Óvodába menet elkísérte őket a sarokig és jó volt haza jönni, mert a ház falánál aggodalmasan nyávogva leste, hogy jönnek-e már.
És azok az esték, mikor a szappantól és meleg víztől elfáradva magához ölelte a doromboló, puha kis testet és mindent, de mindent elmesélt neki, ami csak történt vele aznap.

Négus hatalmas, fekete kandúrrá nőtt és igazi, hűséges barátként órákig tűrte, hogy öltöztessék, vetkőztessék, hintáztassák, meséljenek neki, mindent meghallgatott, hűen őrizte a titkokat és bölcsen hunyorgott zöld szemeivel. Kerek lett a világ, minden a helyére került.

Aztán egy kora téli napon nem jött elé délben. Este már az egész család kereste és meg is találták. Négus a szomszéd fáskamrájában feküdt, görcsbe rándult testtel, habzó szájjal.
Ne sirasd, mert így nem tud elmenni, engedd el, simogatta nagymama a haját.
Reggel Négus még élt, talán csak rá várt, hogy elbúcsúzzék. Zöld szemei egyszer még rányíltak, aztán végképp kinyújtózott. Nagyapa magához ölelte, ringatta és vigasztalta, míg nagymama kivitte a testet a teraszra.

Ő  állt az ajtónál, lehelete apró felhőket csókolt a hideg üvegre és nézte, amint barátja fekete bundáján gyémántként villognak az első hópelyhek.

Zsablyai madonna







Ha jól emlékszem, valamikor a délelőtti órákban vonultak be Petar Bencakpartizánjai a faluba. 1944. október dereka volt, ilyenkor már hűvösek a reggelek Zsablyán, talán ezért, de bűzlöttek a pálinkától. Az a Petar Bencak vezette őket, aki ott volt 1942 januárjában a Sajkási osztagban, mikor Csurog és Zsablya határában rámentek a magyar katonákra. Sokan meghaltak ott, ahogy anyám mesélte, magyarok is, de a partizánok mind egy szálig, csak a rókaképű Petar menekült el valahogy. Azt mondják, a szeretője bújtatta egy hétig a budiban. Akkor volt ez, mikor a Feketehalmy-Czeydner katonái bosszúból szerbeket meg zsidókat öltek le.
Apánknak asztalos műhelye volt Zsablyán, aztán kikerült a frontra, ő is, meg a sógor is, ott maradtunk mink anyánkkal, Anna néném, én meg az öcsém, Palkó. Ami férfimunka volt a háznál, az mind a tizenkét esztendős Palkóra hárult, aki bár kisfiú volt kora szerint, mégis derekasan kivette részét mindenből. Mondta is anyám sokszor, ez a tizenhat esztendős leányka meg a kislegény kitesz egy kis felnőttet. Élelmünk, kicsi tüzelőnk kitartott volna egy darabig, isten segítségével, de ahogy a partizánok bevonultak, befészkelték magukat az öreg iskolaépületbe és megalakították a katonai tanácsot, az OZNA-t. Petar Bencak és Sipro Bankovic lettek az elöljárók és akkor rászakadt a falunkra a pokol. A bosszújuk elöl nem volt menekvés.
Rendszerint napnyugtakor jöttek, nyolcan-tízen, vitték, akit kaptak. Az öreg Gusztony Tóni bácsit, aki nyolcvanhárom esztendőt megért, a budiból rángatták ki, és míg a kapuig hajtották kiverték puskatussal a félszemét. Gálikék fiát meztelenre vetkőztették, majd baltával csapták le a fejét az árok partján a kút mellett. Elmondhatatlan dolgok történtek nap, mint nap, és rettegésben telt az életünk.
Néha elgondolkodom, vajon meg lehetett volna akadályozni az ez után történteket, de azt hiszem, a Szűzanya elfordította tőlünk az arcát.
Akkor nap a padláson teregettem, mikor meghallottam a kutyaugatást meg a részeg szerb gajdolást, mert részegek voltak ezek szinte mindig, mintha józanul ők sem viselték volna el azt a tenger fájdalmat, amit okoztak. Szóval nagyon ugatott a szemközti szomszéd, a tanító úrék kutyája, a Bogár. Valahogy kiszökött aztán nekiment az utcán ordítozó szerbeknek, a kutya ilyen, nem állja a részeget. Én a résen kikukucskálva látom ám, hogy Margit, a tanítóék egyetlen lánya csak kiszökik a kapun és úgy hívogatja, Bogár, Bogárkám, gyere ide, ne bomolj már Bogár! Mink Margittal egyidősek voltunk, kicsi korunktól legjobb barátnők, ő szőke, én fekete. Akkora nagy szőke haja volt ennek a leánykának, hogy ha kibontottuk, rá tudott ülni.
Elég az hozzá, hogy volt a partizánok között egy Mitro nevű csurogi ember, az kilépett a társai közül és lelőtte a kutyát. Aztán elkapta a Margitot a hajánál fogva és felrántotta a szekerükre. Istenem, hogy sikoltozott! Üres volt az utca.
Másnap lelték meg a mocsár szélén a leánykát, csak a szőke haja csillogott a sárban. Akkor nap volt az is, hogy a tanító úr, az édesapja baltával ment rá Petár Bankovicékra, azt megfogták, elvágták a torkát és felakasztották a templomkertbe.
És a szörnyű napok csak jöttek-jöttek egymás után. Apánkról semmi hír, a sógortól is ritkán jött levél. Anyánk szép csendben emésztette magát, Anna néném ki sem tette a lábát az utcára, erősen látszott már az állapota, januárra várták az áldást. Így telt a szegényes karácsony, és az újesztendő hajnalán imáink fronton lévő szeretteinkért és sorsunk jobbrafordulásáért szóltak.
Eljött a január farkasordító hideggel, a petrónk már fogytán, csak kis olajmécsessel világítottunk, mikor egyik este megverték az ablakot. Másnap reggel váltás ruhával, élelemmel jelentkezzünk a komanda-n, mert kitelepítenek és munkára visznek minden magyart a faluból. Szűz Mária, most segíts! Anyánk erősnek mutatta magát, gyorsan levágtuk
két maradék tyúkunkat, azt lesütöttük zsírban, kiskaska hagyma, fokhagyma meg krumplink volt még, azt feltarisznyáztuk. Összeszedegettük a ruhákat, a babakelengyét, öcsém kinőtt kiskabátját, anyánk meleg kendőit, nénémnek apánk nagy télikabátját jutott, az még összeért a hasán. Mindenórás volt.
Aztán reggel lett. Olyan hideg volt, hogy befagyott a zár. Úgy maradt ott a házunk tárva-nyitva. Anyámnak ráfagyott a könny az arcára. Csak a nénémnek jutott hely egy szekéren, de szegény már nagyon oda volt, mire Tiszaistvánfalváig jutottunk, mert a nagy fagyban és hóban mind kimerültünk. Tiszaistvánfalván, amit a szerbek Jareknak neveztek, az OZNA elöljárói mindenfelől összegyűjtötték a magyarokat, voltak itt Palánkáról, Kiskérről, Csurogról, Mozsorról. Hajtották az embereket fagyban-hóban, mint a marhákat. Csupa magyart meg az idősebb németeket, akik nem futottak el, mikor még lehetett.
A mi családunk a 405. számú házba került egy öreg német házaspárral, Meierékkel, a Tisza utca közepén. Kirabolt, üres, jéghideg épület volt, néhai német gazdái elmenekültek. Nem maradt ott bútor, vagy asztal, de még egy szék sem. A konyhába szorultunk mind, ott volt egy kis sparhert, begyújtottunk kevéske kukoricaszárral, szénát szórtunk le vastagon a sarkokba, ott háltunk a ruháinkban. Reggelre befagyott a víz a kantába, olyan hideg volt. Aztán a Jareki Komanda jegyzékbe vett mindenkit, kis fagyos krumplit osztottak, meg fél vekni kenyeret két emberre. Anyánk cserélt a nagykendőjéért egy fazekat, abban főztünk, míg futotta.
Még egy hete sem voltunk Jarekon, mikor a nénémnek eljött az ideje. Meier bácsi Palkóval felaprította az udvari galambdúcot és jó meleget csinált, Meier néni meg felhasogatta két alsószoknyáját lepedőnek. Kaptunk két kis gyertyát, annak a fényénél született meg a kis Julikánk, valamikor, hajnaltájt. Ha lett volna szamarunk meg ökrünk, bizony lehelhették volna az ártatlant, mert olyan árva és nyomorult volt ott a szalmában a gyermek, mint a kis Jézuska lehetett, mikor megszületett. Kis egérrágta szakajtó kosarat lelt Palkó a padláson, Anna néném kibélelte vastagon szalmával és abba fektette szép kék gyapjúkendőjébe pólyált kisbabát. Mein Gott, lenni kicsi Madonna kék kendővel, imádkozott értük Meier néni. Julikánkat mind imádtuk, Palkó kis fa csörgőt farigcsált neki, azt rázogatta neki, ha felsírt. Mert eleinte sokat sírt, pedig a néném mindig szoptatta, csak teje nem nagyon volt szegénynek. Mindent megevett az, csak etethesse a gyermeket, az anyánk főzte hagyma teát, a varjúból főzött levest, amihez Palkó fogott kukoricával egy öreg madarat, és aminek olyan fekete levese lett, mint a tinta. Aztán hasmenéses lett a kisgyerek, és nem bírtuk rendesen füröszteni, mert nem volt tüzelőnk. A néném lehelgette a vizes rongyot, úgy törölgette a kis ráncos fenekét. Két hét után látszott, már nem él meg Julikánk. Anyám elszalasztotta öcsénket a papért, úgy keresztelték meg az ártatlant, estére már nem élt.
Két napba telt, míg elvettük nénémtől, mert csak ringatta, ringatta, meg dúdolt és beszélt neki. Az Úr 1945-ik esztendejében, február tízedik napján Julikánkat kék kendőbe csavarva ásták el valahol a járeki temető szélen. Kevés szavú volt mindig az én kedves néném, de onnantól hétszámra sem szólt, ezért örvendtünk is kicsit, mikor az idő tavaszodván munkára vitték az embereket. Utat takarítottunk, szerb nagygazdáknál dolgoztunk, de szépíteni nem lehet, rabszolgamunkát végeztünk. A silány élelemtől megrokkant az egészségünk, a só hiánytól csomókban hullt a hajunk, kilazultak majd kihulltak a fogaink. Tisztálkodás híján megtetvesedtünk, volt, aki rüh betegségbe esett. A Komanda kihirdette, D.D.T.-vel megszórják a házakat, mert a magyarok lusták és piszkosak. Másnap az öreg Meierék felakasztották magukat, hátul a csűrben, ott lógott a két öreg egyazon gerenda két végén. Palkó talált rájuk reggel, szegény utána két hétig dadogott. Öcsém mindig evett volna, megette volna az a széklábat is, ha lett volna. Fogott tőrrel madarat, hozott csigát, de só nélkül ízetlen volt minden falat. Anyánknak nagy szívfájdalom volt látni a gyerekei éhezését, ezért mikor Palkó kitalálta, hogy átszökik a szögesdróton Temerinbe élelemért, vonakodva bár, de beleegyezett. Kétszer sikerült is átjutnia, Rozi ángyi, a temerini rokon ilyenkor jól megetette, meg rakott kenyeret, zsírt és sót a tarisznyájába. Harmadjára már nem jutott át, mert az őr elzavarta, ráadásul csúnyán felszúrta a lábát a szögesdrót. Kimostuk mi vízzel, de estére már félrebeszélt. Jaj, de mit szenvedett. Szaladt anyánk a Komandára, adjanak gyógyszert, valamit, de reggelre kiszenvedett. Két hét múlva lett volna tizenhárom esztendős. Majd megbolondultunk. Talicskával toltuk ki a temetőhöz, akkor már látszott, hogy feketedett a lába szegénynek. Közös sírba tették nyolc másik magyar kisgyerekkel, mert addigra tífuszjárvány lett. Hogy számolok el apátoknak a fiával, őrjöngött anyánk és tisztára fehér lett a haja egy reggelre. Onnantól annyira elengedte magát, hogy se nem evett, se nem ivott, de még fel sem kelt a szalmáról, hiába mondogattuk, hogy mi még itt vagyunk neki, miránk ki vigyáz majd. Mikor megtaláltuk, kék volt a szája, mint a szilva. Azt mondta a felcser, megállt a szíve. Tömegsírba temették a mi jó anyánkat, aki negyvenhárom esztendőt élt ezen a földön, mindig hűséges felesége volt apánknak, és jóságos, gondviselő édesanyja gyermekeinek.
Csoda-e, ha ebbe a sok fájdalomba és nyomorúságba belebetegedtem magam is? Nagy gennyes kelések támadtak a hónom alatt, két hétig hánykolódtam lázban és ébrenlétben felváltva, míg a felcser felvágta és kinyomkodta a keléseket. Szegény néném a szomszéd öreg német asszonyra bízott, mert nyár eleje lévén már, kihajtották őket munkára. Ez az asszony, Frau Hedvig, ez hozott engem vissza az életbe. Szép csendes imádkozó szavakkal, gyógyteás borogatásokkal vidította testemet-lelkemet. S mire felgyógyultam, nyár derekán kihirdetetett, hogy minden magyar nemzetiségű lakos a tábor területéről elbocsáttatik, de szülőföldjéről, lakóhelyéről örökre száműzve marad.
Ekkor vett sorsunk nővéremmel oly fordulatot, hogy idegen földön megtelepedve kényszerültünk folytatni életünk sorát.
Keserves a sorsa az idegenbe szakadtnak.
Lejegyeztem 1989-ben, Wolpert Johanné, szül. Gálik Irén

Halottainkhoz





mert fényidőket karmolnak
meztelen fák acélszín égbe
s keresztjeid mécses-könnyei
csak reggelre apadnak

halottaid humuszba égett
poraiból emlék-virágok
tengere ringat s aléltan
engeded el az időt
 
félsz de lépteid bársonyba
ölelik halott fák rőt remegései
s varjúkárogás táncol
meztelen idegeiden
temetettjeid tárt keresztjei
áldást intenek és megváltásról
álmodik a koldus
rozsdás pad takarásában

A tündér keresztgyereke








A Corvin-köz egy öreg bérházának bontása közben az egyik munkás egy régi hátizsákot lelt. Ócska, homokszínű, vastag vászon holmi volt, erős bőrszíjakkal. Megbontva a rozsdaette csatot, pár női ruha került elő,egy már jócskán foszladozó, kockás anyagból varrt rongybaba, melynek sárga pamutból fontak varkocsot és egy füzet. Egy fakó kék füzet, melybe ezt írta egykor egy kéz:

                                                                 VÖLGYI ÁGNES
                                                                         NAPLÓ


1956 október 1.  Bp.
Kedves Naplóm !
Az ember életében eljönnek olyan pillanatok, mikor meg kell állni, kicsit körülnézni, kicsit ünnepelni. Anya azt mondja, ez szentimentalizmus, de mikor legyek szentimentális, ha nem a 19. születésnapomon ?
Tegnap köszöntöttek és én annak örültem a legjobban, hogy Mama is feljött, a drága, a fájós lábával. Gyönyörű, színes csokrot kaptam, a kedvenc őszirózsáimból, csoda, hogy Debrecentől idáig kibírták.
Apa későn ért haza, szegénykém holtfáradt volt, nála csak a kohászok lehettek fáradtabbak, akiknek irodalmi előadást tartott. Ákos is felszaladt Emillel, bár szeminárium után voltak, kicsit fáradtan, jó volt látni és megölelni. A bátyám azt mondja, nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen fiút kifogtam, nem azért, mert az ő legjobb barátja…
Az este csendesen telt, rádiót hallgattunk. Minden napnak örülni kell, amit megúszunk baj nélkül .Vacsora után Mamához bújtam és ő, mint minden születésnapomon, most is elmesélte, hogy tulajdonképpen én kétszer születtem és valószínű, hogy egy tündér a keresztanyám, ő vigyáz rám. Én már csak homályosan emlékszem a történtekre, de anya is sokszor elmesélte azoknak a napoknak a történetét. 
1944 decemberében történt, Budapest ostrom alatt állt, mi anyával vízért indultunk a sarokra. Engem beállított egy kapu alá, hogy bajom ne essen, míg ő sorba áll. A folyamatos ágyúzás közben beálló kis csendben mindenki igyekezett mihamarabb vízhez jutni, mikor a szomszédos ház találatot kapott. Anyát, ahogy később elmesélte, földhöz vágta a detonáció, mindenfelé por és füst szállongott, síró és kiáltozó emberek keringtek a romok között. Anya hisztérikusan a nevemet kiáltozta, mintha az az erő, ami elszakított tőle, pusztán a nevem alapján vissza is adhatna.A szomszédok fogták vissza, mert puszta kézzel esett a romoknak. Akkor éjjel megőszült az én édesanyám.
Két nap múlva találtak rám, a szomszédos ház szenes pincéje előtt ültem, kormosan és álmosan, egyik kezemben egy szelet lekváros kenyér, a másikban egy kockás rongybaba. Ő az óta is velem van, minden fontos vizsgámra magammal viszem, bár Gitta néha nevet rajtam. 
Azt hiszem holnap moziba megyünk, már adják az új Latabár filmet,  „Civil a pályán „ a címe. Remélem az éjszaka nyugodtabban telik, az éjjel megint elvittek valakit a házból.
Borzasztó, ami a világban történik, és szégyenletes, hogy ebből nem értek néha semmit…

Október 4.
Kedves Naplóm !
Ma benn voltam a tanszéken, bár a beosztást még nem sikerült megszereznem, mert a titkárságon óriási a fejetlenség. Ákos és Emil délután gyűlésre készül, és úgy látszik ma kétszer is mozizunk, mert délelőtt a fél évfolyamot elvitték a Csapajev filmre.
Anya aggódik apáért, mert már alig maradtak a régi kollégák közül, nem lehet tudni, kire mikor kerül sor. Emberek tűnnek el egyik pillanatról a másikra, a bizalmatlanság légköre rátelepedett az emberi kapcsolatokra, évtizedes barátságok inognak meg.
Holnap után temetik újra Rajkot és társait, mi is elmegyünk.

Október 5.
Kedves Naplóm !
Reggel korán beállított Gitta, se eleven se holt nem volt szegénykém, az éjjel elvitték a szüleit, míg ő a beteg nagymamáját őrizte! Anya teát főzött, nyugtatgattuk, de magán kívül van, ami érthető.
Apa is belesápadt a hírbe, mert több, mint tíz éve már, hogy együtt tanítanak Samu bácsival, jó barátság fűzi össze a két családot.
Hajnalban jöttek. A három nyomozó átkutatta Samu bácsi íróasztalát  és találtak egy kézírásos Illyés verset. Öt percet kaptak, hogy vegyék a kabátjukat, még el sem köszönhettek.
Gitta itt lesz nálunk, míg ki nem derül, mi van a szüleivel. Apa felajánlotta, hogy megpróbál telefonon érdeklődni, de maga Gitta volt, aki lebeszélte erről, ne hozzon bajt ránk.
Tegnap apa mesélte, hogy az ünnepi irodalmi műsoron egy édes, copfos kislány csillogó szemmel elszavalt egy Zelk verset, de olyan lelkesedéssel, hogy maga Zelk is kétségbeesett.
„Te jó ég, ez a gyerek elhiszi!”-súgta oda apának. Meddig lehet hazugságban élni ?

Október 6.
Kedves Naplóm !
Rengeteg ember összegyűlt a Kerepesi temetőben, félelmetes volt látni, ahogy a tömeg némán, méltóságteljesen elvonul az ártatlanul kivégzettek ravatala előtt. A szónokok megújulásról beszéltek, ez mindnyájunk vágya, Szász Béla a sztálinista korszak temetéséről szónokolt. Rajk özvegyét szoros gyűrűbe fogta a sokaság, meg sem tudtuk közelíteni.
A temetés után a barátainkkal a Batthányi örökmécsesnél gyülekeztünk, ahol már több száz fős diákcsoportot próbált meg szétoszlatni az ÁVH, köztük láttuk régi „ismerősünket”, Schusztert, levitézlett DISZ elnököt. Gitta esküdni merne rá, hogy ő dobta fel a szüleit, mióta visszautasította a közeledését, folyton számított valami megtorlásra, ezek szerint nem volt üres fecsegés a fenyegetése.
Először éreztem a tömeg mámorító erejét, a hasonlóan gondolkodók végtelen energiahálóját.
Aztán a  tér felől fegyveresek közeledtek futva és felszólítás nélkül lövöldözni kezdtek. A megriasztott tömeg kiáltozva menekült, alig tudtunk elvergődni a villamosmegállóig. Sajnos a villamosok nem jártak, de szerencsére senki nem igazoltatott minket hazáig. Itthon anyáék aggodalma már nem ismert határt, hallottak a lövöldözésről. 
Vacsora után leültünk megbeszélni a teendőket és bevallom, Muci néni neve is felmerült, mint lehetséges megoldás. A szüleim két part között őrlődnek, anya menne, menekülne miattunk, félti az életünket és a jövőnket. Emilnek még van egy éve az orvosin, ügyes fiú, mindenki szereti, csak egy hibája van, nagy a szája és anya egyfolytában csak ezért aggódik, félti, hogy bajba kerül. Anyám mindkettőnket imád, de Emilre úgy néz, mint elmaradt vágyai megtestesítőjére, mert anya nem tanulhatott, és „csak” tanár lett, míg Emil…Apa szerint én még csak tücsök vagyok, első éves bölcsészhallgató, attól tart, hogy ebben  a mai világban majd csak hegedűs leszek a hangyák között. Szegény apám, teljesen kiborult, mikor kiderült, kötelező lett a marxista-leninista tanszék…Hogy nevettünk Gittával, mit szólna nagyapám, ha élne, vitéz Völgyi Endre unokája marxista tanokat hallgat. Most már nincs nevethetnékünk. Ezeket az időket túl kell élni, ha lesz is váltás, nem is tudom minek örülnék jobban, csak remélni lehet hogy független, demokratikus kormány alakulna .

Október 10.
Kedves Naplóm !
Tegnap Gittával irodalomtörténetről jöttünk kifelé, mikor hirtelen hozzánk lépett egy fiatal, sovány, sápadt férfi és szó nélkül belénk karolva az első kapualj felé tolt bennünket. Mint kiderült, Gitta szüleitől hozott üzenetet, mindkettőjük ellen a vád államellenes tevékenység és felbujtás. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelent.Eleinte provokációra gondoltunk, de mikor kimondta azt a nevet, amin csak Éva néni becézte a lányát, az én barátnőm összeomlott. Eljön az iszonyatnak az a perce, mikor sírni sem tudsz, csak kihűl kezed-lábod és azt érzed, megdermed a szíved. Valahogy bevonszoltam egy presszóba és megitattam vele egy dupla feketét, a parkban  kitört belőle a zokogás, mire haza értünk már teljes apátiába merült.
Otthon anya nyugtatgatta, nálunk meghúzhatja magát, kivárjuk mit hoz a jövő.
Anya egyre többet emlegeti Muci nénit, ő a keresztanyja, kinn él Ausztriában és szerinte ha minden kötél szakad , hozzá mehetnénk, de sem apa, sem mi nem akarunk elmenni.Az én pedagógus édesapám rossz korban született. Ő igazi humanista ember, szerény ( anyu szerint élhetetlen ), nagy tudású, segítőkész és lovagias. Ő az, aki bármikor idézi Tacitust, minden növény latin nevét tudja és utolsónak száll fel a buszra. A diákjai imádják, mert szigorú ugyan, de igazságos. Örök optimizmussal tekint a jövőbe, elképzelése szerint a hit, az erkölcs és a demokrácia, ami megtarthat minden civilizációt és megállíthatja ezt a kis országot is a teljes erkölcsi és gazdasági romlás felé vezető úton.
Ákos megjárta Szegedet, a szülei jól vannak, az egyetemen is folyik a szervezkedés. Féltem őt, mert bátor, mert nagyszájú, mert olyan, mint apu. Ő a legnépszerűbb a tanszékén, jó orvos lesz belőle. Nagyon szeretem, mikor vele vagyok hercegnőnek érzem magam, minden sóhajtásomat lesi.Szörnyű, hogy ennek a Gittának nincs senkije...

Október 21.
Kedves Naplóm !
Nem is tudom hol kezdjem ,sajnos olyan eseménydús időket élünk. Apa részt vett a Vasvári Kör nagygyűlésén, ahol írásban rögzítették követeléseinket. Alakuljon új kormány új pártvezetéssel, a szovjet csapatok azonnali kivonulásával. A jelenlévők, több százan voltak az ország minden részéből, aláírásukkal ellátva petíciót fognak benyújtani holnap Gerőnek. Apa nagyon bízik az ENSZ-ben, szerinte Gerő és az oroszok nem mernek konfliktust kirobbantani, tartanak a nyugat reakciójától. Anyu erre csendesen azt mondta:" Amerika  messze van ."
Holnap nagygyűlést hirdettek az egyetemen.

Október 24.
Kedves Naplóm !
Felfokozott hangulatban gyűlt össze több ezer  ember tegnap a Petőfi szobornál. Egész családok jöttek el, egyszerű emberek, pesti srácok, munkások és egyetemisták, mind egy akaratban összeforrva. Többen táblákat tartottak, "Szolidaritást a lengyel néppel !" felirattal, mások fényképeztek. A szónok a Műszaki Egyetemről felolvasta azt a 16 pontos programot, amit a Vasvári Kör tagjai jóváhagytak. Mindnyájan éreztük, hogy nagy idők tanúi vagyunk
Aztán este 9-kor a tömeg egy része a Parlamenthez vonult, ahol Nagy Imre beszélt, míg mások a Dózsa György úton gyülekeztek és adott jelre nekiestek a Sztálin szobornak. A gyűlölt zsarnok immár a földön feküdt és nem volt más, csak ledöntött ércdarab. A szabadságtól megittasult tömeg a Rádió épületéhez sodort minket, anyáék elszakadtak tőlünk a nagy zűrzavarban. Ami ezután következett, azt sohasem fogom elfelejteni. Olyan volt, mint egy rémálom. 
Állunk a sokaságban és egyszerre lövések hangzanak. Kerepelnek a a fegyverek, mindenfelé menekülő és kiáltozó emberek és ami a legborzasztóbb, nem tudjuk, ki lő és honnan, mert itt magyar gyilkol magyart, talán a szomszédját, talán a testvérét . Körülöttünk füst és por, a földön mindenfelé megcsonkított, vérző, drága, magyar testek. Gitta a karomat szorítja, szorosan egymás mellett fekszünk, egy pad alá bújva, ahová Ákos tuszkolt bennünket. A sötétben nem látok szinte semmit, árnyak kúsznak a homályban, amit látok, azt sem hiszem el, mert a testvérem a porban térdelve egy nyakon lőtt emberen próbál segíteni, akinek a  vére feketén csillan a sötétben és elkeveredik a földdel.Sikoltások váltakoznak dörrenésekkel, teljes a zűrzavar.Amott egy női hang könyörög segítségért, látom, amint Emil letépi magáról a kabátját és a hasára nyomva próbálja elállítani a vérzést. Gitta hangosan vacog mellettem, szinte önkívületben van. Aztán lassanként elcsitul minden, már csak szórványos fegyverropogás hallatszik és lassan már hajnal van, mire valahogy hazaérünk.
Kitört a forradalom !

Október 31.
Kedves Naplóm !
Folyamatosan érkeznek a hírek eltűnt vagy meghalt barátainkról, ismerőseinkről. Példátlan az a cinizmus és az a kegyetlenség, amivel ez a rendszer egymás ellen fordítja egyazon nemzet fiait. Jó hír, hogy Mindszenty bíboros kiszabadult és Budapestre tart.
Apáék szerint most a legfontosabb az ország függetlensége. A miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a pártvezetés elfogadni látszik egyes pontokat a követelésből, talán kivonják a megszálló csapatok egy részét a fővárosból és a több párt rendszer visszaállítása is szóba került. Mindez derűlátásra ad okot, talán mégsem volt hiába való a vérontás.
Anya kenyérért indult, persze nehezen kapott. Azt meséli, többfelé látott szobrokra, oszlopokra akasztott emberi testeket, nyakukban tábla. A történelem és az igazság mindig utoléri a bűnösöket .
Az utcára továbbra sem tanácsos kimenni, a közlekedés bizonytalan, a boltok nagy része bedeszkázva. A házmesterné mesélte és anya is látta, hogy bevert üvegű kirakatok árukészlete érintetlenül bizonyítja, hogy ez egy szent forradalom és nem " a csőcselék ellenforradalma".
A két fiú a várost járja, hírekre éhesen, anya állandóan aggódik.A város több pontján kilőtt és felrobbantott tankok hevernek. Sok orosz katona is meghalt. Többek véleménye szerint, inkább erődemonstrációra készültek a bevonulással és nem számítottak ilyen méretű ellenállásra. Gittával benzines palackokat töltögettünk a szomszédos ház padlásán. Persze anyu tudta nélkül...

November 2.
Kedves Naplóm !
Határtalan örömünkre Nagy Imre tegnap kinyilvánította Magyarország kiválását a Varsói Szerződésből és ezzel gyakorlatilag függetlenné válásunkat is megerősítette ! Sosem hittem volna, hogy megérjük ezt a pillanatot! Úgy sírtunk, mint a gyerekek, összekapaszkodva, egymást támogatva. Talán végre lekerül a csizmasarok a nyakunkról és emberhez méltó sorsot kapunk a jövendőtől!
November 3.
Kedves Naplóm !
Már több helyen kinyitottak az üzletek, az emberek megfényesedett arccal járják a várost, a bizakodás szemmel látható, bár tudjuk, a neheze még hátra van, sok munka vár mindnyájunkra. Délután a bátyámék kinn voltak és segítettek a halottak összegyűjtésénél. Nagyon megviselte őket. Sokakat névtelenül temettek, hevenyészett sírokba. Hónapok, talán évek hosszú sora fog eltelni, mire fény derül mindenre, ami történt.
Schuszter Feri is eltűnt, nem lepődtem meg ezen a híren. Remélem, valamelyik lámpa -oszlopon lóg az a féreg.
Gitta egyre híreket vár a szüleiről, de sajnos még semmit sem tudunk róluk.
Anya ünnepi vacsorát készített, az asztali áldásnál mindnyájan az országunkért imádkoztunk.

November 4.
Kedves Naplóm !
Azt hiszem, mindennek vége !!!
Megszakadtak a béketárgyalások. Malétert tőrbe csalták és lefogták. Hajnalban megindultak a tankok és az elkeseredett harc újra fellángolt.
Nagy Imre beszédét lélegzet visszafojtva hallgattuk, aztán a teljes bizonytalanság szakadt ránk.
Ellentmondásos híreket kapunk, anya sürgeti a menekülést. A házból állítólag már többen nekiindultak a határnak. Apa maga a nyugalom, szerinte még semmi nincs elveszve. Rendületlenül bízik a nyugati segítségben, bár ez a szuezi-válság miatt egyre kevesebb reménnyel biztat.
Délután Emil és Ákos lement, Gitta is velük van. Én is mennék, de anyuékat nem merem egyedül hagyni, megígértem bátyámnak, hogy  vigyázok rájuk. Most lehúzott redőnyök mögött ülünk, figyeljük a rádiót és hallgatjuk a fegyverek kelepelését.

Este fél 11.
Nemrég megjött Ákos és Emil, mindketten a végsőkig kimerültek és az átéltek hatása alatt vannak. Apa szótlanul hallgatta őket, amint az utcai harcokról próbáltak beszélni. A harcról, ahol ezek a drága fiúk és lányok utcáról utcára, fiatal vérük kiontása árán is próbálják védeni a várost a beözönlő tankokkal szemben. A harcról, amit elkeseredetten vívnak az újkori hódító ellen, aki virágjukban tapossa el ezeket a fiatal életeket.
Emil fáradtan beszélt a kórházban uralkodó állapotokról, nincs gyógyszer és kötszer, a sebesültek ellátatlanul fekszenek a folyosón, teljes a káosz.
Kijárási tilalom van, felszólítás nélkül lőnek mindenkire, aki este 7 után kinn tartózkodik.
Anya sírva könyörög, hogy induljunk mihamarabb, de én tudom, hogy apa és Emil soha nem hagyná el ezt a földet...
Ami a legnagyobb baj az, hogy Gitta eltűnt.  Ákos látta, amint egy kisebb csoporthoz csatlakozott, de eddig még nem jött haza.

November 7.
Kedves Naplóm !
 Tegnap megtalálták Gittát. A Corvin-köznél esett el. Akik látták, azt mondják, nem szenvedett, fejlövést kapott.
Óvodás korunk óta barátnők voltunk. Velem osztotta meg minden titkát, olyan volt, mintha a testvérem lenne, néha a húgom, mikor a rengeteg szőke haját copfba fontam, és együtt vihogtunk a fiúkon, máskor a nővérem, mert neki vallottam be, hogy szerelmes vagyok Ákosba és az övé lettem. Látom magam előtt, szeplősen, hunyorog és rám nevet kinn a strandon. És látom a piros sapkájában, piros orral és könnybe lábadt szemekkel, mikor korcsolyázunk kinn a Ligetben. Nem tudok sírni, mert nem hiszem el, hogy nincs többé.

November 8.
Kedves Naplóm !
Sebtében, a félhomályos padláson kuporogva írom ezeket a sorokat.
Hajnalban felhívott minket apa egy tanártársa. A fél tanári kart már elhurcolták, csoda, hogy mi még itt vagyunk.Ők már megszervezték a menekülést, estére jön értük a teherautó, nekünk is lesz helyünk. Azt tanácsolta, addig húzzuk meg magunkat valahol, mert itthon keresni fognak. Anya kétségbeesett, mert Ákos és a bátyám még nem ért haza, el sem tudom képzelni, hogy fogjuk értesíteni őket...
Gyorsan összedobáltuk kis batyuinkat. Csak a legszükségesebbet!- hajtogatta apám szürke arccal. Éveket öregedett pár óra alatt. Anyám a kialvatlanságtól  karikás szemekkel egyre az ajtót figyelte. Léptektől tartott és lépteket várt.
Némán, torkunkban dobogó szívvel léptünk ki az ajtón, mely mióta az eszemet tudom, az otthonomat jelentette. Apám szórakozott arccal fordította el a kulcsot, majd mikor megérezte a pillanat groteszkségét, elfutotta a könny a szemét. Még sosem láttam sírni apámat...

Most itt ülünk a padláson, öreg ládák és poros kacatok között, anyám imája elkeveredik a géppuska -ropogással. 
Csak azt nem tudom, hogy Isten melyiket hallja meg előbb.   

Ecetvirág





Kis buborékokat fújt a házmester lánya a harmadik emeleti gangról. Csorba bögrébe szappanlevet kevert és masnis copfjait hátra vetve mélyen kihajolt a korláton. Remegő kék, arany és rózsaszín felhők libegtek a fénylő októberi égre, majd rövid keringés után szétpukkantak a bérház mocskos kövén.
-De szépek, istenem, ugye adsz még szappant, Emília - fordult hamiskás mosollyal a vesszőfotelben lehunyt szemmel üldögélő lány felé. Az szó nélkül felállt, majd jobb kezével botjára támaszkodva belépett az ajtón és kisvártatva kis szappandarabot dobott a bögrébe.
Emília gyereknek is fakó volt és jelentéktelen, elnagyolt vonásain sokat merengett az anyja, mikor sérülése után az ágya mellett ült. Hét éves volt, mikor Budapest ostrománál egy repesz majdnem leszakította a lábát. -Ha megmarad, sánta lesz,-mondta az amerikai katonaorvos, aki műtötte. Mosolygott és csokoládét adott neki. Emília csak titokban sírt.

A hegek sokáig fájtak, esténként félénken simogatta a lilás, harapásszerű sebeket a combján. Magányos volt. Mosolya keserű és elnéző, amint a fal mellett állva, vágyakozva nézte az ugróiskolás lányokat. -Egyen kettő, négyre, ötre - szálltak a copfok és a lófarkak, keményen csattantak a bőrtalpú cipők. Szikrázott a lányok szeme és mosolyuk harapós volt.Hamar kimarták maguk közül a sántát. Már kamaszodott, mikor a szomszéd házból egy fiú Ecetvirágnak nevezte el. Ezen sokat sírt. Ecetvirág, forgatta a szót. Savanyú, de mégis virág.
-Mint az élet- sóhajtotta az anyja, lódenjét igazgatva a tükör előtt. -Ne engedj be senkit és zárd el a gázt a leves alatt -mondta, és indult a gyárba. A szomszéd ajtó is nyílt, nevetgélő lánycsapat csapódott ki rajta. A függöny mögül leste őket. Magas sarkú cipőik kényesen kopogtak, lófarkuk lengett és látta, amint a lépcsőház előtt fiúk várnak rájuk. Emília, mondogatta magának a tükörbe nézve, míg szőke haját fésülte. Emi, Lia. Ecetvirág. Nincs barátom, gondolta, míg homlokát a párás, hideg ablaküvegnek támasztva az utcát nézte. A lányokra gondolt és a fiúra a szomszédból.

A szőke lány volt, a szomszédból, akit aznap este hazahoztak. A gangon állt a hírekre éhes többi lakóval, és látta, amint lepedőbe csavart testét átemelik és az udvari padra teszik. Nagy vérvirágok nyíltak a lepedőn, és a szőke lány harisnyája is véres volt. És szakadt. Fél lábáról hiányzott a cipő és amint fentről a gangról, jól megfigyelhette, hiányzott a fél arca is.
 -Lőttek ezek a szemetek- bőgte a szomszéd fiú, a lány vérmocskos kezét szorongatva, és átkozódva felnézett az égre. Valahol lövés hallatszott. Megremegtek a falak, ő ijedten a korlátba kapaszkodott. Bevonultak a tankok. Október huszonnegyedike volt.

A házban gyorsan megszervezték az ellenállást. Palackokat gyűjtögettek pincéből, kocsmából, és felhasogatták az otthoni lepedőkészletet. A padláson gyűltek össze, néha a gangon, ha nem esett, és fáskosárban hordták az üvegeket. A fiú, a szomszéd házból, lányokat is hozott, ismeretleneket is, és egy napon, mikor ő is bebicegett és félénken megkérdezte, nem segíthet e a palackok megtöltésében, csak legyintett és elmosolyodott.
-Gyere csak, Ecetvirág, tedd hasznossá magad- mondta és benzinszagú kezével megsimogatta az arcát. Otthon nekiállt és anyja minden paradicsomleves üvegét kiöntötte, feltúrta szegényes spájzuk minden zugát, majd kosárba gyűjtötte a zsákmányt. Két napig alig aludt, anyja kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatartsa, mosolyogva tűrte, aztán megölelte.
-Most élek- súgta a fülébe és a földön húzva a kosarat, elbotorkált a folyosón. 

A harmadik napon a kapualjban állt és dobogó szívvel leste, mikor ér vissza a szomszéd fiú, mikor a sarkon nehézkésen lavírozva befordult egy tank. Lassan araszolt, láthatóan bizonytalanul, majd megállt. Ekkor sapkás lányalak rontott ki egy kapu alól és rikoltva eldobott egy égő üveget. Az nagyot pukkanva esett a tank mellé, de nem tett benne kárt. Újabb alak rohant ki, majd egészen közel osonva, lángba borította a tankot. Lövések csattantak keményen, majd minden elcsendesedett. Füst szállt az utca romjai fölött és ő sápadtan, lihegve nézte a képet. 
Robbanás hallatszott. A légnyomás a falhoz vágta és kirepítette az utcára. Arra eszmélt, hogy egy katona pofozgatja az arcát. Oroszul szól hozzá, a szeme valószínűtlenül kék, kormos arcából világítanak a fogai és harckocsizó sapkája alól vér szivárog a füléből. Nagyon hangos volt és kába. Por köhögtette őket és fűst. A tank pattogva égett. Ggye, ggye, ggye makogta egyfolytában a katona, még akkor is, mikor ő nehézkésen feltápászkodva kézen fogta, és  bebotorkáltak az ajtójukon. Az ágyára ültette, szájára szorított újjal intve csendre és kilesve a tépett redőny alatt még látta, amint a szomszéd fiú és társai sorra lövik az égett tankból kikászálódó katonákat. Pak-pak-pak, pattogtak a lövések, és neki eszébe jutott a jégverés, amit egyszer nagyanyja szőlőjében élt át. 

Jégverés, gondolta magában szórakozottan és hideg ujjaival megcirógatta a katona kormos arcát. Nemsokára elment az áram. Kinn lövések dörögtek. Kis csonka gyertyát gyújtott és annak lángjánál nézte, amint Anatolij Kuzmin derékig levetkőzve megmosakszik a hideg fürdőszobában. Fél arcára rászáradt a vér. Teste fényes volt, izzadt. Felállt a szennyesládáról és odabicegett hozzá. Tiszta törülközővel végig dörgölte a hátát, majd ráhajtotta arcát kipirult bőrére. Olyan szaga volt, mint a földnek, eső után. Jégeső, gondolta, míg a katona ölelte és ő megriadva tűrte, hogy testét szaggassa a nem ismert erő. Aztán szalonnát ettek a sötétben, meg hordós káposztát. Kápusztá, mondta Anatolij Kuzmin, és teli szájjal nevettek. Ámília, mondta később elkomolyodva a katona, és ujjaival végigcirógatta a combján kéklő hegeket. Ecetvirág, suttogta ő, és belesimította az arcát a férfi kezébe. Kinn lőttek. Haldoklott a világ.

Tíz napon át éltek káposztán meg szalonnán. Tíz napon át ölelték egymást az ágyúk szakadatlan dörgése között. Tíz napon át mesélt Anatolij Kuzmin érthetetlen nyelvén, míg ő félig lehunyt szemmel figyelte, hogyan táncolnak a házak a tűzesőben. Végül elfogyott a kenyér. 
- Asszonyok, kinyitottak a pékségek, -kiabált fel a házmesterné egy napon, és ő csókkal búcsúzott Anatolij Kuzmintól, majd gondosan rázárta az ajtót, mielőtt kibotorkált a kapun.

Kinn sütött a nap. A romok között, a porban emberek botladoztak. A fákon megfeketedett testeket himbált a szél és a kormos falak az égre mutattak. Bot nélkül nehezen járt, egy fémdarabot piszkált ki a romok közül, arra támaszkodott. A sor hosszú volt a pékségnél, hátát falnak vetve nézte az eget. Mosolygott. Hirtelen pattogás hallatszott, sikoltozás. Por táncolt a lábai körül. Ütést érzett az arcán, és nem értette. Vérvörös, nagy virágok nyíltak körülötte, benne. Ecetvirág, suttogta Anatolij Kuzmin. Hol vagy, volt az utolsó gondolata, majd szelíden lecsúszott a fal tövébe.

Mustos Pista szüreti mulatsága





A várva várt szüreti bál, amit Borsos elvtárs minden esztendőben oly nehezen járt ki a fővárosi pártbizottságtól, majdnem elmaradt. Először az engedéllyel vacakoltak odafenn, aztán meg az idő szomorodott el és olyan szél fújt október első szombatjának hajnalán, hogy majd lerángatta Nénnyuka fejéről a kendőt, míg becipelte Vágner pék kenyeres kocsijáról a frissen sült vekniket. Márpedig mindenki számon tartotta, ha október eleje, akkor szüret, s ezen az sem változtatott, hogy a szüretelők immár a téesz tőkéiről szedték a dundi, darazsak harapta fürtöket.
Még egészen korán, az Aranysárkányban fogyasztották el reggelijüket a szüretelők, Puszi úr pedig kocsmárosi minőségében mindig a legszebb szalonnáját és a legfrissebb kenyerét kínálta a munkásoknak. Kis pohár papramorgó járt a szüretelőknek a reggeli csípős hideg ellen, aztán hajrá, indultak a szekerek ki a dombra. Elült a szél, a nap is kikacsintott a dombok mögül, mégsem volt víg a kedvük. Ki ki a saját kis földjét kajtatta, amit elvettek tőlük. Stumperger Vili bácsi a kis parcellát, amit még az őseitől örökölt, rajta kis kúttal, melynek jóízű vizét, hajjaj, nem lehet feledni. Már haldoklott az öreg Stumperger, a Vili bácsi apja, mikor azt kérte a családtól, hoznának neki vizet a szőlődombi kútból. Megitta azt a nagybeteg, és két hónapig még élt, bár rossz nyelvek azt beszélték, azért, mert bort kevert neki a vízbe a fia, az akkor még fiatal Vili. Bártfainé kereste az öreg körtefát, melynek búzába rakott termése éppen karácsonyra édesedett be és eszébe jutott, milyen jót evett ő abból, mikor a kisebbik fiát várta. Volt, aki a tőkéket vette számba, s látva az elvadult vesszőket, emlegetni kezdte az elvtársak felmenőit. De csak úgy, a bajsza alatt.
-A közös lónak, elvtársak, nem a háta túrós, annak nagyobb ereje van. Az elhúzza a hátán az egész kommunizmust- érvelt Borsos elvtárs egy bizottsági gyűlésen, mikor arról morogtak a tagok, hogy gazos és szemetes a szőlődomb, nincs gazdája a közös tőkéknek, elhanyagoltak a földek is.
-Elhúznánk mink inkább a te nótádat- szólt egy borízű hang hátulról, ám mire a liluló fejű Borsos elvtárs idegességében az asztalra csapott volna, a titkára megnyugtatta.
-Csak a félnótás Miskó az, Borsos elvtársnak ne tessen idegeskedni, mindenki tudja, hogy bolond- susogta egy lélegzettel Kupánszky Dezső. Mármint a Miskó – törölte meg izzadó homlokát kimeredt szemmel, és titokban intett a rendőrnek, kínálná meg Miskót egy kis friss levegővel.
Ilyen előzmények után bontakozott ki a szüret, teljes szépségében. Kisütött a nap, könnyű szél vitte messzire a kisváros zaját, énekszótól és hangos nevetéstől visszhangzott a hegy. Csinos szövőgyári munkáslányok bújócskáztak a sorokban, fejük menyecskésen hátrakötve, kis kartonblúzuk dekoltázsa bőven hagyott legelnivalót az elvtársi tekinteteknek. Mellettük disz-es fiatalok énekeltek vidám mozgalmi indulókat instruktoruk vezényletével, s teltek a kosarak a hegy ajándékával. Lesi sógor és Puszi úr a sorokat járta kosarával puttonyosi minőségben, s nyújtott enyhülést az énekben megfáradt torkoknak, kinek-kinek jussa szerint. Stumperger Vili bácsi a pálinkára esküdött.
-Ettől élesedik a tekintet és erősödik a szív- mondta fátyolos tekintettel, majd a negyedik pohár után egy almafa árnyékába heveredett és békésen végig horkolta a napot. Hamarosan a hivatali autó is megérkezett, Borsos elvtárs fellihegett a hegyre és elégedetten nézte szorgos népét.
-Valami újítás kellene- töprengett a tőkéket nézegetve- kitenyészteni olyan fajtákat, amik ágakon hozzák a fürtöket, akkor megspórolnánk a metszést, a kötözést és az egyéb hiábavalóságokat.- Alkalomadtán felvetjük a pártbizottsági gyűlésen- szólt oda a nyomában bukdácsoló Kupánszky elvtársnak, ki lelkesen bólogatott. Addigra Stumpergerék régi kis présházánál elkészült a vezetőségi tagok szerény ebédje. Cseri Béla, a Borsos elvtárs sofőrje vadhússal kedveskedett, vaddisznóból főtt a pörkölt Puszi úr fakanala alatt, hozzá köménymagos krumpli meg uborkasaláta, ahogy a város első embere szerette, utána kis kadarka fröccsnek, végül fonott kalácsot varázsolt elő Puszi úr egy piros kockás kendőből, ami Nénnyuka keze munkáját dicsérte. Lenn, a domb aljában a szüretelők elfogyasztották paprikás krumpli ebédjüket egy sebtében kivezényelt gulyáságyúból, majd megpihentek kissé, élvezve a szép őszi napot..
-Nem jó a teli hasnak a pihenés- szólt hátra Cseri Bélának Borsos elvtárs, elnézve a dombról, amint ebéd után elheveredik a nép.- Nem tesz jót a tunyaság a munkamorálnak sem. Hova jutna a világ, ha mindenki lefeküdne ebéd után- gyújtott rá cigarettájára, majd szűkülő szemmel nézte a présház hívogató hűvösét. Cseri Béla leszáguldott a dombon, s hamarosan ismét szállt a dal, s megindultak a szüretelők.
Amint megnyúltak az árnyékok a dombon, s megteltek a szőlős kádak  ki-ki a szüreti bálra gondolt. A lányok gondolatban már ruhájukat vasalták, Dercsi Marika, akinek az anyja a legjobb női fodrász volt a kisszövetkezetben, új frizuráról ábrándozott, amivel meghódíthatná Tőtős Pistát, akit mindenki csak Mustos Pistának nevezett. Mustos Pista arról volt nevezetes, hogy minden szüreti bálon ő mérte a mustot a bálozóknak. Története volt ennek, mégpedig az, hogy Mustos Pista édesapja megmentette a népharagtól az éppen bevonuló szovjet felszabadító hadsereg egy hős katonáját, aki közelebbi ismeretségbe akart kerülni a rabbi kisebbik lányával, akit a szőlőhegyen bújtattak a szomszédok. Hogy-hogy nem, úgy találta fejbe verni egy szőlőskaróval az udvarlót, hogy az menten összecsuklott és hogy megmentse az agyonveréstől, elrejtette egy présházba. A történet vége az lett, hogy az öreg Tőtőst kitüntették, s elismerésül, hogy tettével a szovjet-magyar barátságot erősítette, kizárólag ő és az utódai szolgáltathatták a friss szőlőlevet a szüreti bál ideje alatt, minden esztendőben.
Ekkoriban már a fia, Mustos Pista látta el ezt a feladatot, lévén az öreg Tőtős állandó, rendes lakója a városszéli temetőkertnek. Mustos Pista szép szál ember volt, kis hamis bajsza, az a huncut jávor pálos, sok lány fantáziáját meglódította. Tréfás természetet adott neki a teremtő, s nem volt olyan bál, mikor ne talált volna ki valamilyen huncutságot. Régi szokás szerint a bál az Aranysárkányról elnevezett vendéglátó ipari egység kerthelyiségében volt megtartva, s rossz idő esetén bizony beszorultak a kocsmába a népek. Ám most enyhe volt az este, kis szellő himbálta szelíden a figyelmes Nénnyuka által felkötözött lampionokat, tündéri fényben úszott a kert. Ropogósra vasalt kockás abroszos asztalok várták a vendégeket, s a nagy nap tiszteletére Nénnyuka vajszínűre súrolta lúggal mind a négy udvari árnyékszéket. Kis, egybeépített takaros létesítmény volt ez, ajtajuk épp csak annyira rövid, hogy engedtessék a belátás a bent lévő cipőjére, a külső érdeklődő számára.
Lassan gyülekeztek a népek, Fitori Ferkó és bandája is hangolt, majd megérkezett Borsos elvtárs és a hivatalos megnyitó után elkezdődött a bál. Szépen fogyott étel-ital, Puszi úr serényen buzgólkodott az asztalok körül s hamarosan Lesi sógor is kötényt kötött maga elé. Mustos Pista ropogósra vasalt fehér ingben, városi eleganciával állt szőlőfürtökkel és levelekkel díszített pultja előtt. Lágy melódiát muzsikált a daráló, halkan csordogált az édes must. Csillogó szemű lányok tolakodtak elvtársnőkkel, s mind azon volt, tán sikerülne megcsípni ezt az embert, aki csinos is, gazdag is, mert meghagyták az apja földjét a szőlőhegyen, lám, milyen édes mustja termett az idén is. Itták a pirosat s fogyott a fehér is, meg ettek is rá bőséggel, elvtársak, elvtársnők vegyest. Ám a friss mustnak van egy csúnya tulajdonsága. Szereti kipurgálni a beleket. Hol itt a baj, kérdezhetnénk nemes egyszerűséggel együtt azzal a majd tíz-tizenkét dolgozóval, akiknek sürgős dolga támadt. Először Cseri Béla kukkantott reménykedve a kerti árnyékszékbe. Az elsőben vannak, egy pár bakancs, a másodikban kis lakktopán (biztos a kis bögyös Dercsi Marika, vigyorgott Cseri elvtárs), barna félcipős a harmadikban. Na, majd a negyedikben, gondolta gyöngyöző homlokkal Cseri Béla, ám onnan egy cúgos cipő orra kandikált ki. Nem volt mit tenni, összeszorított farpofákkal üldögélt az asztalánál, míg mellette ropták a népek.
Azazhogy ropták volna, mert mind többen álldogáltak, majd kukucskáltak sóvár arccal az ajtó alatt. Borsos elvtárs sápadt dühvel meredt a bakancsra, majd a kis lakktopánra, csikorgó foggal szemlélte a barna félcipőt, kiguvadt szemmel leste a cúgos orrút. S így járt sorban mindenki, akit a természet szava szólított. Borsos elvtárs eleinte reménykedve nézett a kert vége felé, ám a figyelmes házigazda itt is kis égősorokat aggatott a pöszmétebokrokra. Puszi úr, kit magát is igen szorongatott a szükség, apró, kacsázó léptekkel osont a budihoz, majd a sor elejére tolakodott. Kis tétovázás után cselekvésre szánta el magát. Itt nincs mit veszíteni, gondolta, és gyengéd mozdulattal megkoppantotta az első fülke ajtaját. Nem jött válasz. Szintúgy a lakktopános, a barna félcipős és a cúgos cipő gazdájától sem. Mögötte morajlott a tömeg.
-A szükség törvényt bont, elvtársak- szólt furcsán elvékonyodó hangon Borsos elvtárs, és biztatóan intett. Puszi úr remegő kézzel feltépte az ajtót. Az elsőben senki, csak egy pár bakancs. Kis lakktopán a másodikban, s ugyancsak gazda nélküli barna félcipő a harmadikban, végül cúgos az utolsóban.
Eszeveszett tülekedés kezdődött. A négy budi majdnem szétesett, s a hátul állók még hallották, amint Mustos Pista távolodó röhögését hozza az esti szél az utcáról.