Négus

                                                                     

Talán három vagy négy hét is eltelt már, mire tudatosult benne, nem megy többé haza. Soha. Bár ezt így körül írni nem tudta volna, csak érezte. Nincs apa, és eltűnt anya is. Valami ismeretlen, idegen világba mentek. Őt itt hagyták, mert nincs szükségük rá. Senki és semmi nem maradt a régi életéből, csak a ruhái, és a cipői, meg a nagyszülei, akik a BAL-E-SET után magukhoz vették, otthonától távol, egy idegen városban. Úgy gondolta, rossz volt, valami általa ismeretlen rosszaságot tett, ezért büntetik azok, akiket úgy szeretett, kiknek léte lelkét áldott, és meleg biztonságérzettel töltötte el. BAL-E-SET, ízlelgette a szót, de bárhogyan kutatott emlékei között, nem talált rá választ. Ha van bal kéz és baleset, lehetséges e jobb eset és talán megjönnek egyszer. Apa és anya.

Apa, oh, hogy hiányzott! Apa hangja, borostás arcának csiklandó melege, mikor lovast játszottak, ”tegyünk úgy, mint a lovak”, és összesimítva arcukat, halkan nyihogtak. Nagy, mindig sütős tenyere, amint télen szánkázás után átmelegítette fagyos ujjait. Apa mindig valami csemegét varázsolt elő ilyenkor, és nevettek, míg a zsebe melegétől olvadt csokit majszolták.
És anya hajának finom kölni szaga, ahogy este hozzábújt, és anya hangja, mikor kacagott, és kis szeplői olyan mókásan táncoltak az orrán. Megérkezni haza, anya ölelésébe, apa nevetésében megfürödni egy fárasztó óvodai nap után, maga volt a biztonság, a fészek melege.
Vajon gondolnak néha rá, ott abban a távoli, és idegen világban, ahova mentek? És mikor jönnek vissza? Amikor ezt kérdezte, nagymama gyorsan magához ölelte copfos fejét, hasán a kikeményített köténynek szappan és mosogatólé szaga volt, nagyapa meg csak hümmögött, odaállt az ablakhoz, nézte a teraszt és a kertet. Isten tudja, mit látott odakint.
Társai ártatlan gyermeki kegyetlenséggel közösítették ki. Ő volt az árva, kinek a dajka nénik szánalma nagyobb szelet rántott húst csúsztatott a tányérjára, és szomorúságát oldandó, többször ülhetett a katicás széken az óvónéni mellett, ami csak a kiváltságosaknak járó jutalom volt. Keveset evett, sápadt volt és szótlan, és óvónéni szólt nagymamának, hogy társ kellene neki, valami állat talán, egy kis pajtás, aki oldja szorongató magányát, és szomorúságát.

Pár nap múlva elindultak nagyapával, akinek majdnem olyan meleg keze volt, mint apának, és egy díszes, öreg ház kacskaringós lépcsőházában felmászva a másodikra, egy néni nyitott ajtót, ki kézen fogva őt bevezette egy szobába. Nagyon érdekes szoba volt, mindenhol könyvek, nagy faragott polcokon, úgy, hogy szinte kicsavarodott a nyaka, ahogy felnézett rájuk. Mindennek olyan régi szaga volt, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen, otthonos volt, és az egész szobában volt valami, amitől nem félt, inkább csiklandós várakozást érzett.
A néni a recsegős parkettán egy barna fotelhoz vezette, ahol kockás pléden nagy szürke macska szundikált, körülötte kölykei, kis szőrös rongycsomók. Még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy utánuk nyúlt. Négy puha, szürke kis gombolyag összesimulva aludt, az ötödik, egy busa fejű fekete két apró, ám tökéletes mellső lábacskáján támaszkodva, fültől fülig érő szájjal kiáltotta világgá magányosságát, majd aprót nyikkant, ahogy magához ölelte. Akkor és ott megállt az idő, kutakodó ujjai megérezték a kis állat szívdobogását. Minden eldőlt.

Nagyapa mosolygott, és azt mondta, okosan tette, hogy Négust választotta, az afrikai fekete királyt, és ő a visszafojtott örömtől megnémulva, szinte vakon botorkált lefelé a lépcsőn, karján a macskakölyökkel.
Négus, mágus, varázsló ízlelgette magában a szót, mint különleges zamatú gyümölcsöt. Lehet egy varázslónak fekete bundája és zöld szeme, töprengett este, míg új barátja meleg teste az oldalához simult, és szeretetének kis aranykályhája halkan duruzsolt.
Attól fogva értelme lett a napnak, reggelente pajtásával ébredt, és ámulva figyelte nyújtózkodását, mosakodását, nevette, ahogy apró bajszán remegnek a tej cseppecskéi. Barátja hamarosan mindenfelé követte őt, magasba tartott kis farka maga volt a szeretet antennája. Óvodába menet elkísérte őket a sarokig és jó volt haza jönni, mert a ház falánál aggodalmasan nyávogva leste, hogy jönnek-e már.
És azok az esték, mikor a szappantól és meleg víztől elfáradva magához ölelte a doromboló, puha kis testet és mindent, de mindent elmesélt neki, ami csak történt vele aznap.

Négus hatalmas, fekete kandúrrá nőtt és igazi, hűséges barátként órákig tűrte, hogy öltöztessék, vetkőztessék, hintáztassák, meséljenek neki, mindent meghallgatott, hűen őrizte a titkokat és bölcsen hunyorgott zöld szemeivel. Kerek lett a világ, minden a helyére került.

Aztán egy kora téli napon nem jött elé délben. Este már az egész család kereste és meg is találták. Négus a szomszéd fáskamrájában feküdt, görcsbe rándult testtel, habzó szájjal.
Ne sirasd, mert így nem tud elmenni, engedd el, simogatta nagymama a haját.
Reggel Négus még élt, talán csak rá várt, hogy elbúcsúzzék. Zöld szemei egyszer még rányíltak, aztán végképp kinyújtózott. Nagyapa magához ölelte, ringatta és vigasztalta, míg nagymama kivitte a testet a teraszra.

Ő  állt az ajtónál, lehelete apró felhőket csókolt a hideg üvegre és nézte, amint barátja fekete bundáján gyémántként villognak az első hópelyhek.