Harangoznak





Húsvétra járt az idő, és Szent László városa virágdíszbe öltözött. Szokatlanul meleg tavaszt jegyeztek akkor, a nagy háború harmadik esztendejében. Korán nyílt a nárcisz, a színes jácintok bókolva lengették koronájukat, és az özvegyek vérvörös tulipáncsokrokat igazgattak a hadisírokon. Valami nyálkás bizonytalanság telepedett a városra, megfojtva ölelésével a tavaszt.  Élt a remény, ha tábori postalapot kapott a család, ám a váradi polgárok már az Isonzónál elesett 4. gyalogezred hőseinek emlékművére gyűjtöttek. Látszólag élt minden, az EMKE  ajtajában álmosan nézelődtek a pincérek, rikkancsok újságolták, hogy hadba lépett Amerika és lehet jegyezni hadikölcsönt, és a Vigadó mozgóképszínházában „A Hyeroglyphák titkát” tekinthette meg a nagyérdemű. Esténként korzózni lehetett és csak kicsit volt fakóbb a hölgyek toalettje, mint békeidőben.
- Plébános úr, megérkezett a püspökséghez a körirat, hadicélra rekvirálják a Szent László templom harangjait- jelentette be sápadt arccal a püspök. A hívek értetlenkedve állták körbe a plébánost, s a kimondott szavak beették magukat a lelkükbe.
- Mi lesz velünk? Hová viszik a harangjainkat? Hogyan hív minket ezután Isten háza- morajlott a tömeg, aztán lecsendesedve megindultak hazafelé.
- Viszik, ha adjuk- lépett ki sötét arccal a sekrestyés, miután elzárta a kegytárgyakat a reggeli mise után. Álmatlanságtól sápadt arcát megfürdette a Körös felől fújó szél. A harangokat- forgatta a fejében a képtelen gondolatot-, azt nem lehet. -Nem adjuk, gyűrte konokul két öklét felöltője zsebébe és megindult át a hídon.
- Igen, Antal, a mi harangjainkat, mind a négyet- hajtotta le tegnap este fejét a plébános és magában fohászkodva felsóhajtott.
- Add uram, hogy harangjaink, amik eddig az élet diadalát, az Úr dicséretét zengték, és amelyek szava egybeterelte nyájadat, hazánk boldogulására szolgáljanak. Add, hogy rövidesen véget érjen a háború és megszentelt testük ne váljon gyilkos ágyúvá. Kérlek, add uram, hogy híveink megértsék és elfogadják, a hazának szüksége van áldozatokra. Add, hogy béketűrő lélekkel fogadják a döntést!
- Ámen- mondta zokogástól elfúló hangon a sekrestyés felesége és térdre hullott a miseingek rendezgetése közepette.
Nagypénteken, igen nagypénteken, a néma harangok örökre elbúcsúztak a váradi hívektől. Némaságuk fogadalom volt, ígéret az életre, egy szebb tavaszra, a feltámadásra.
- Legalább a húsvétot megvárhatták volna, attól nem áll meg a háború - morogta rosszkedvűen a templomszolga, míg kulcsaival kinyitotta a harangtoronyba vezető ajtót és megindult a lépcsőn felfelé.
- Felsőbb vezetés utasítása, sekrestyés uram, mi is jobb szeretnénk, mondjuk kinn sörözni a Pannóniában, elhiheti- szuszogott a mérnök a nyomában. Odafenn méltóságteljesen pihent a négy harang, őrizték a várost. Megszólaltak szomorúságban, vígságban, láttak hadakat, nagy tüzeket, hallottak örömkiáltását és halálsikolyt. Emberöltőben mérték az időt és kisebb testvérük a nagy útra készülődők lelki üdvéért kongatott. A város halálos bénultságban lapult odalenn és figyelt.
  És elkezdődött. Először a torony ablakait bontották meg, szállt a por az évszázados téglák közül és a harangok felsóhajtottak. Lent néma tömeg, már látni lehetett az embereket, amint fenn dolgoznak.
- Mint szú a fában- törölte meg szemét egy asszony, és szipogva elfordult.
- Imádkozzunk, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen az Úrnak és hazánk javára szolgáljon - hajtott térdet a plébános és az emberek leborultak.
-„Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”- morajlott a tömeg, és az anyák magukhoz ölelték gyermekeiket. Galambraj rebbent fel ijedten és megpihent a lovagkirály szobrán.
- Ezeket még jól megcsinálták- hümmögött a pallér odafenn és gyönyörködve csengette meg kalapácsát a téglákon.
-„ Gyártotta Steinstock József harangöntő mester Budán”- betűzte a harangok feliratát a sekrestyés, és könny futotta el a szemét. - Letelt az időtök,- simította végig díszes palástjukat és titokban megcsókolta őket lázcserepes ajkával.
Később vaskos gerendákat emeltek be, majd kiszerelték a harangok nyelvét. Zihálva birkóztak az óriási fémtestek, mintha lekiáltottak volna halálos vergődésükben:
- Váradiak! Ne hagyjatok!
A város néma volt, mint egy nagy temetésen. A galambok aranyszemében rémület ült. Sorban húzták ki a harangokat a gerendák végére. Először a legnagyobbat. Az Öreget, ahogy a sekrestyés becézte egykoron. A mérnök nagyot kiáltott.
- Vigyázni odalenn, emberek! Eleresztjük!
- Csak nem ledobják- sírtak az asszonyok és egymásba kapaszkodtak.
- Majd kosárban hozzuk- legyintett vörös arccal a mérnök és kiköpött. - Mindegy már annak.
- Istenem- sóhajtotta valaki- mintha halottról beszélne!
A harang meglódult és olyat ütött a földre, hogy az emberek a szívükhöz kaptak. Néma volt a harang, nem panaszkodott, kitépték a nyelvét. De megrendült a föld, felnyögött a templom és az emberek némán szétszéledtek. A többire nem volt kíváncsi senki.
-Hát látod, csak téged hagytak meg nekünk- rebbentett el a templomszolga egy kíváncsi galambot a kötéltől és meghúzta a kis harangot. Szállt a lélekharang hangja, megkerülte a városháza tornyát, bukfencezett a színház tetején majd elúszott a Körös habjain.

Két nap múlva kifosztva állt a templomtorony. Ablakába kíváncsi galambok telepedtek és nézték, amint odalenn az esőben, lehajtott fejjel sietnek az emberek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése